Nyágrai Sólyomszikla

Az „eccerűek” egy „kiruccanósabb” különítménye egy merész túrát hajtott végre. Méghozzá sikeresen. Ezért hálát adok...

A reggeli, fél nyolcas vonattal Nyágráig (hajdani nevén Kelemenhavas) utaztunk.

Onnan a Maros-hídon átkelve, a Mesterházi-patak völgyén indultunk el. Rövidesen meggyőződhettünk, hogy a patakvölgyön felmenni reménytelen. A patakon való kétszeri átkelés után egy járhatatlan, vizes szakasz következett. Ezért inkább a meredek hegyoldalt választottuk (választottam?!). A patak bal oldalán kimásztunk a mederből, fel a Sólyomszikla alatti nyeregbe. Rendkívül meredek mászás volt. A kapaszkodás izgalmait remélem kárpótolta a szikláról való csodaszép kilátás. Felejthetetlen élményben volt részünk. Felfele és lefele az egész Maros völgye látszott onnan. Ráadásul lehavazva ez egy különös élmény volt.

A csúcsfotók és csúcs-csokik után továbbindultunk. Előbb a sárga háromszög jelzés szerint, a Ratacsel felé. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy ez nemcsak hiányos és bizonytalan, hanem az adott körülmények közt veszélyes is. Ezért kiadtam a jelszót a visszavonulásra. De nem a felfele bejárt utat választottuk visszafele, hanem „akármi, csak az nem” volt a jelszó. Így hát elindultunk észak fele a sziklafal fölött szintezve. Csodaszép helyeken mentünk végig. Remélem, a társaságnak tetszett. Nekem mindenképp. Igaz, végig nyugtalanított a tény, hogy nem tudtam hol, és hogyan jutunk le onnan. Eszerint végigjártuk a sziklafal fölötti „útvonalat” Nyágra és Mesterháza (hajdani nevén Bánffyháza) között. Itt legtöbbször egy magányos túrázó által hagyott lábnyomon, máskor meg vadállatok csapásain haladtunk. Végül Mesterháza előtt egy megmagyarázhatatlan megérzésem szerint nekivágtunk a meredeknek. A csapat hősként tűrte a megpróbáltatásokat, így több, közös tanácskozás után megtaláltuk a levezető utat. Rövid, de nyaktörő szakasz után épen jutottunk le az országútra Mesterháza falutáblájánál.

A mesterházi vasútállomásig, majd onnan haza eseménytelen utunk volt. Talán a vagonon végigvonuló mindenféle árusok hadát említhetnénk, akiktől szinte bármit vehettünk volna, nagyon olcsón. Például, ha valakinek hirtelen függönyre, netán zoknira lett volna szüksége, választhatott volna a bő kínálatból.

Remélem, legközelebb mások is velünk tartanak. Megéri... Erről beszélhetnek a résztvevők. Na meg a téli tájfotók...

Andris

Verseci útibeszámoló

Az idén októberben újabb szakmai konferencia alkalmából adódott lehetőségem meglátogatni még egy hajdani magyarországi várost. Magyarországit írok és nem magyart, mivel, annak ellenére, hogy Versec vára az egyik régi magyar vár volt, itt a magyarság közel fél évszázada kisebbségben él. De ne vágjunk a dolgok elejébe...

Versec városa az azonos nevű járás központjaként Szerbiában, a Vajdaság délkeleti részén a dél-bánsági körzetben fekszik, Belgrádtól 85 km-re északkeletre, a román határtól 14 km-re. Eredeti magyar neve Érdsomlyó, de ez a török hódoltság után lassan feledésbe merült. Mai magyar neve a szláv „vrsc” (kis hegy) szóból származik, ugyanis a város a Déli-Kárpátok legnyugatibb nyúlványa, a Verseci-hegység lábánál fekszik.
Hegységnek nevezik, de számomra nagyon furának tűnik, amikor 4-500 m-es csúcsokat hegyeknek neveznek. Igaz, a környező alföldi tájon haladva messziről szembetűnik az északi oldalon erdővel benőtt, a délin pedig szőlővel beültetett hegylánc. Ennek a legnyugatibb csúcsán nagy távolságból is észrevehető egy bástyaszerű építmény, a hajdani vár maradványa. Alább erről is bővebben.
Ma Versecnek közel 40 000 lakosából 72,5 százalék szerb, 11 százalék román és 5 százalék magyar. 1944-ig többségben németek (svábok) által lakott városka volt, ekkor viszont a németeket elűzték a városból.Első benyomásra Versec egy magyarországi kisváros képét nyújtja a házak homlokzata, az utcák, a terek és a zöldövezetek jellege alapján. Rövid ott-tartózkodásom alatt békés, nyugodt és viszonylag tiszta városnak tűnt. A belvárost megőrizték a régi épületeivel, így rendkívül hangulatos sétát tettem, és meglátogattam néhány nevezetesebb épületét.
Sétám első célpontja a Szent-Gellért katolikus templom volt, amely messziről kimagaslik a környező utcák házai, épületei közül. Ráadásul nincs körülötte nagyobb tér, így gyakorlatilag lehetetlen egy teljesen átfogó fényképet készíteni róla. Hacsak a levegőből nem – de nem volt, amivel felrepülnöm. 1860 – 1863 között épült neogótikus stílusban. Ez egyébként a legnagyobb szerbiai római-katolikus templom. Bejárata előtt a járdán kétnyelvű: szerb és angol turisztikai tájékoztató tábla áll.Következő célpontom akaratlanul is a figyelmemet lekötő városháza épülete volt. Ez a hatalmas épület 1861-ben épült gótikus stílusban. Főbejárata melletti falon három tábla hírdeti szerb, román és magyar nyelven, hogy itt működik Versec község önkormányzata, amely a Szerb Köztársaság, s azon belül a Vajdasági Autonóm Tartomány része.
Innen a városközpont Moravica (Románia) felőli bejáratánál fekvő román ortodox templomhoz mentem el, mely 1913-ban épült, neobizánci stílusban.Ezután a szerb ortodox templomot néztem meg. Ez a belváros Belgrád felé eső részében fekszik, de a tornya elég messziről észrevehető. 1783 -1785 között épült barokk stílusban, egyébként kerítéssel körülvett, hatalmas udvara van. Előtte, mint a katolikus és a román ortodox templomok előtt is, kétnyelvű tábla áll.Pontosan az előbb említett szerb székesegyházzal szemben látható az 1763-ban épült ortodox püspöki palota, amely kovácsoltvas kerítéssel körülvett udvar közepén álló, barokk stílusban épült, kétszintes épület. Udvara nagyon szép: zöld gyeppel, szimmetrikusan elrendezett virágágyásokkal és lámpákkal ellátott, kövezett sétánnyal rendelkezik.
Honismereti túrám a másnapi előadások után várlátogatással folytatódott. Ez eleinte elég bonyolult dolognak tűnt, mivel pont a város ellenkező végében levő szállásunkra vittek ki ebédelni, ahonnan ebéd után viszont már senki sem vállalkozott egy ilyen túrára társulni. Így egyedül indultam útnak, esős időben s szélben. Versec külvásosi részein, mivel itt senki sem jár gyalog, még járda sincs, tehát eléggé kellemetlen volt egy-egy autó, netán kamion elől az útról leugrálni. A belvárosba beérve nagy szerencsém volt - ez a bátrak szerencséje? – mert felvett egy autóbusz, mely a várhoz vitt egy csoport kollegát, akik a városközpontban levő szállodában laktak. Így hamar, és viszonylag szárazon feljutottam a Csonkatoronyhoz.Sőt még a bácskai idegenvezető magyar nyelvű tájékoztatóját is volt módom végighallgatni.
A verseci várról pontosan nem lehet tudni mikor épült. Feltételezhető viszont, hogy amint a legtöbb délmagyarországi vár, úgy ez is a 13. század végén, Zsigmond király idején épült a török betörések ellensúlyozására. Először a vár 1456-ban kerül rövid ideig török kézre, majd 1552-ben Ahmed pasa foglalja el. Ezután a vár többnyire török kézen marad 1717-ig, mikor a Temesi bánság is felszabadul a török uralom alól. A törökkel vívott harcokban a vár nagyon megrongálódott, romos állapotában pedig elnéptelenedett. Mára a várból csupán egy torony áll, csonkán, ezen kívül még néhány falmaradvány látható körülötte.Tiszta időben a vártól nagyon messzire el lehet látni a környező alföldi tájakon, északi, nyugati és déli irányban. Ebből mi a ködös, esős idő miatt lényegesen kevesebbet láthattunk. Mégis jól látszott Versec városa, mely mintha fel kívánkozna nyúlni a hegyre, a déli oldalon levő szőlősöket is láthattuk, s ugyancsak déli irányban, a távolban, felsejlett a Duna a Dunán túli, szerbiai, hegyekkel. Keleti irányban a Verseci-hegység következő csúcsa látszott, a Turska Glava, viszont a mögötte levő hegyek ködbe vesztek, mint az alföldi láthatár pereme is nyugati és északi irányban.
A visszaúton túravezetőnk a verseci borokról mesélt, amik nagyon híresek voltak, és mai napig is elismertek. Itt volt a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghíresebb borvidéke. Ma nagy kiterjedésű szőlőse van, ami a déli fekvésű hegyoldalon, főleg a nálunk valamivel melegebb vidéken jól megérik. A városban több pincészet is működik, ahol helyi, minőségi borokat lehet kóstolni.
A borokon kívül még elmagyarázott több, számunkra nem, vagy csak alig ismert dolgot az ottani helyzetről. Többek közt azt is tisztázta, hogy mi választja el a Bácskát Bánáttól. Bácska a Duna – Tisza közén van, Bánát pedig a Tiszán innen (Tiszától keletre). Tehát Versec a Bánát déli, szerbiai részén található, egyébként a történelmi időkben a Temesi Bánság része volt.
A túra után, de még a borkóstoló előtt, alkalmam volt bemenni a Szent-Gellért templomba, megcsodálni azt belülről is, valamint meghallgatni a helyi katolikus pap ismertetőjét a verseci magyar szórvány helyzetéről.

Andris

Csomádban, szeptemberben

Szeptember elején döbbentem rá, hogy az idei nyárból kimaradt valami. Méghozzá valami nagyon fontos, egy íratlan, saját magammal szemben tett fogadalom teljesítése. Ugyanis nagyon rég határoztam el, hogy minden évben legalább egyszer úszom a Szent Anna-tóban. Az idén pedig még nem úsztam benne, mivel csak tavasszal, áprilisban jártam ott, akkor pedig sem idő nem volt úszásra, sem a víz nem volt még arra alkalmas. Ráadásul nem is emlékszem, mikor, melyik évben volt példa utoljára arra, hogy úgy teljen el egy év, hogy ne ússzam egyszer sem benne.Ezeket tudva, elképzelhető, milyen kétségbeesetten szerveztem a tusnádfürdői kirándulást szeptemberben, remélve, hogy hátha sikerül, legalább néhány métert is, de egy keveset úsznom a Szent Anna-tóban.Most, e sorokat írva is, alig tudom elhinni, hogy ez sikerült. Méghozzá, az úszáson kívül, olyan helyeket is bejártam a környéken, amiket nagyon rég, vagy soha nem is láttam. Ez köszönhető egyrészt a felújított jelzéseknek is, de a lelkes társaságnak is, akik kitartottak mellettem.Felhős, nyirkos reggelen indultunk el Tusnád-fürdőről a jól ismert szerpentinúton a Szent Anna-tó felé. Épp, hogy borvizet tölteni álltunk meg az Apor- és Mikes-forrásoknál. Onnan a szerpentin kacskaringóit legtöbbször egyenesbe véve igyekeztünk felfele. Meglepően rövid idő alatt, alig másfél óra elteltével, fent voltunk a Csomád-nyeregben.

Innen nemsokára feltűnt a Nagycsomád csúcsa (1301 m) felé vezető mellékösvény. Mivel ott eddig soha nem jártam, s az időbe is kényelmesen belefért, rátértünk a vadiúj jelzésekkel ellátott letérőre. Alig negyed óra alatt felértünk a csúcsra, ahonnan kilátásunk nem sok volt. Mindössze néhány közeli sziklát fedezhettünk fel a sűrű erdőben... Jó érzés volt viszont, hogy az addigi ködös-felhős időt megtörte egy néhány, egyelőre bátortalan napsugár. A csúcsról visszatérve a tó felé vezető ösvényre hamarosan leértünk a Mohos-pusztájára, vagyis a Szent Anna-tó vízválasztóján levő kempinghez.Mivel a Mohos-tőzeglápba való belépésre több mint egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Csakúgy, mint az eddigi tájak, a tó és környéke is nagyon szép volt a koraőszi napsütésben. Ennek a napsütésnek, valamint a néhány percig szünetelő szélnek köszönhetően sikerült úsznom is. Ezután láttuk, hogy a Mohosba való következő belépőt is elkéssük, mivel túl sokáig gyönyőrködtünk a tájban.Így egy másik régi tervemet is sikerült megvalósítsam, éspedig a kráterperemen való tó körüli túrát. A tótól az Unio motel felé vezető kék kereszt jelzésen felmentünk a Taca (1175 m) és Tóbérce (1123 m) közötti nyeregbe., majd egy felejthetetlen túrát tettünk a Tóbércén végig, a Szent Anna-tó fölötti kempingtáborig. A Tóbércéről csodaszép kilátásunk nyílt a Bükszádi-medencére és a Bodoki-hegységre. Az északi oldalon néhol a Szent Anna-tóra láthattunk le a fák között, míg keleten a Kövesponk (1125 m) zárta a láthatárt. Nyugaton a Taca, illetve az alatta levő erdőrengeteg takarta az Olt-völgyét, délnyugaton viszont nagyon jól kivehető volt Sepsibükszád egy része, mögötte pedig, az Olton túl, kimagaslott környezetéből a Nagy-Murgó kúpja (1015 m).
A tájban gyönyőrködve, szinte észrevétlenül jutottunk vissza a kempinghez, ahonnan a Nagycsomád csúcsa tárult a szemünk elé. Szinte el sem hittük, hogy a délelőtti borús időben ott jártunk fent.
Mielőtt visszaindultunk volna, még megcsodáltuk a Mohos-tőzeglápot így felülnézetből, az erdő alól, majd folytattuk utunkat a Csomád-nyeregig, ahonnan a Vártetőn keresztül verető úton ereszkedtünk Tusnádfürő felé. Itt viszonylag hamar elértünk a Vártetőre való letérőig. Ha eddig mindehol felújított jelzéseket és utakat találtunk, ezen letérő egyáltalán nem volt jelezve, nemhogy a valamikori jelzések újrafestését várhattuk volna.Szerencsére a kidőlt fatörzs mögötti „vár útja” könnyen követhető, így nem okozott nehézséget a jelzések szinte teljes hiánya. Alapos vizsgálódással még néhány hajdani kék pont jelzést is felfedeztünk, vagyis többnyire ezek nyomait. Egy nagyobb sziklán egy jobban kivehető régi kék pont, és körülötte kék kör jelzést is találtunk. Az út egy kanyarulatában hatalmas mennyiségű medveürüléket kerültünk ki. Ez nem volt valami bíztató jel. Ennek ellenére felmentünk az úton a várba, be a valamikori várkapun, egészen egy túlsó oldalon levő régi kör alakú építmény romjaihoz. Innen, mivel a várudvarra a sűrű bozóttól reménytelen lett volna bemenni, visszaereszkedtünk a várfalig, majd tettünk egy túrát a várfal tetején, a várkaputól indulva keleti irányban. Érdekes látványban volt részünk. A várfalból néhol fák is nőttek ki, köztük néhány hatalmas fenyő, majd egy magasabb falmaradvány zárta utamat, s meglepetten vettem észre az alattam levő jókora mélységet. Egy igazi fal tetején álltam. Szinte észre sem vettem, hogy jutottam fel oda. Sajnos, mivel az idő lassan sürgetett, és a róvásírásos köveket megtalálni amúgy sem sok esélyt láttunk, visszafordultunk, de azzal a komoly elhatározással, hogy ide lehetőleg tavasszal, mikor a terep jobban belátható, még visszajövünk, és alaposabban körülnézünk.
További utunk a Várvápa-patak völgyén, a Vártető (1080 m) és Szurdoktető (1267 m) között ereszkedett. Menet közben jutott időnk bőven gyönyőrködni a Vártető nyugati oldalának kőgörgetegében. Itt rengeteg mohával benőtt kő tette színesebbé utunkat.
Tusnádról visszapillantva még egyszer megcsodáltuk a Vártetőt és Szurdoktetőt. Ezután szinte az egész városon végiggyalogoltunk az Apor- és Mikes-forrásokig, ott minden flakont borvízzel megtöltöttünk, majd összeszedtük csomagjainkat a szállásról, és mentünk is az állomásra.
Későn, éjfél előtt ért a vonatunk Vásárhelyre. Mi meglehetősen fáradtan értünk haza, de örömmel, hisz nagyon szép kirándulásban volt részünk. A szombati esős időt vasárnap csodaszép (s az utána következő nap esőit elnézve szinte hihetetlen) napsütéses idő követte, így a rengeteg pozitív élmény kárpótolt mindenkit a kirándulás és az utazás fáradalmaiért.

Andris

Erdély legnagyobb tőzeglápjában - A Lucsban

Amikor Hancurral szerveztük az első a túrát a Lucs-tőzeglápba, egyik ismerősöm megkérdezte:

„- Miért pont oda akartok menni, mikor annyi szép és híres hely van a Hargitában? Erről ráadásul még a neten is alig találni valamit...

- Hát, éppen ezért.” – válaszoltam.

A másik érv, ami a Lucs mellett szólt, az volt, hogy meglepve vettem tudomásul, milyen kevesen tudnak róla, és még kevesebben jártak ezen egyedi növénytársulásokat tartalmazó természeti csodában.

A Lucs-tőzegláp a Hargita-hegység déli részén, a főgerinc közvetlen közelében, a Tolvajos-tető és a Szentimrei Büdösfürdő között található. Az egykori krátertó eltőzegesedett maradványa a Lucs-kúp, 7 km átmérőjű kalderájában, 1080 m tengerszint fölötti magasságban, aminek a kiterjedése több mint 270 hektár. A kalderaperemet északon a Talabor (1293 m), keleten pedig a Nagy-Kő-bükke (1229 m) határolja. A keleti oldalon, a Lucsmellékén, a kráterperemet a Nagyos-patak töri át, 1200 m-es tengerszint fölötti magasságban, és folyik le Csíkszentkirály felé. Délről a Tető-fenyő (1392 m) kúpja magasodik a láp fölé, délnyugaton pedig a Kerek-domb határolja. A Lucs kalderáját a lápon átfolyó Kormos-pataka töri meg a nyugati oldalon, és folyik le onnan Erdővidék felé.

Már második próbálkozásunk volt a Lucs-tőzegláp elérésére, miután az első, merészebb kísérlet meghiúsult. Most viszont semmit sem bíztunk a véletlenre. Múltkor vonattal mentünk Csíkszeredáig, és onnan indultunk gyalog. El lehet érni, de mi elbolyongtunk, s ráadásul pechünk is volt azzal a széldöntéssel. Most viszont autóval közelítettük meg a lápot, méghozzá olyannyira, hogy alig néhány kilométernyi út maradt gyalogolni.

Így tehát elautóztunk Csíkszeredáig, onnan le Csíkszentkirályig, majd rátértünk a Szentimrei Büdös felé vezető útra. Ezen felmentünk egészen a Hargita főgerincéig, vagyis az erdőfülei letérőig. Itt a kanyarban egy fán két tábla látható. Az egyiken írja, hogy innen, a „Lucsmellyékéről”, a Tolvajostető 12 km, ami 3 – 3,5 óra, a másikon meg, hogy, ugyancsak innen a Szentimrei Büdös 3 km, vagyis 1 órai út.

Mi visszamentünk az esztenáig, majd onnan még egy kicsit bennebb mentünk a kocsival, hogy az mégse maradjon épp az úton, pont egy kanyarban. Ezután elindultunk a főgerinc kék sáv jelzésén északi irányban. Előttünk a Nagy-Kő-bükk magaslott. Ösvényünk ezt nyugatról megkerüli. Mi nem sokáig kerültük a Nagy-Kő-bükköt, hanem a kínálkozó ösvények egyikén hamarosan bementünk a lápba.

Eleinte az ösvény könnyen járható volt, eltekintve a mértéktelen fakitermelés nyomán a földön szerteszét heverő ágaktól. Később a talaj egyre sárosabb lett, majd egy kis patak előtt ösvényünk hirtelen meg is szűnt. Kezdetben nagyon óvatoskodtunk sáros vagy vizes helyre lépni, de innen lassan továbbmerészkedtünk, szinte észre sem véve, hogy egyre vizesebb, ingoványosabb talajon járunk.

Nagyjából egy kis patak mentén haladtunk, majd átkeltünk rajta, és amerre járhatónak láttuk a terepet, arra mentünk. Itt, a láp belsőbb részein semmi emberi jelenlétre utaló nyomot nem találtunk, csupán szarvas- és vaddisznócsapásokat, s ezen állatok lábnyomait.

Egy bizonyos pillanatban még madárcsiripelés sem hallatszott. Nagyon különös volt. A talajt sok helyen mohaszőnyeg fedi, melyen a járás szivacsmatracon való rugózáshoz hasonló. Ezen kívül a láp teljesen be van nőve fákkal, kisebb, napos tisztásokat is alig lehet találni. Itt vegyes erdő nő, különböző fajta fenyők, nagyobbaktól egészen törpéig (törpe erdei fenyő), valamint lombhullató fák, nyírfafélék, többek közt az itt honos törpe nyír. Egyéb itt élő ritka növény a tőzegmoha, tőzegrozmaring, tőzegáfonya, kerek levelű harmatfű, gyapjúsás stb.

Mindezekért felhívnám a figyelmét mindenkinek, aki a lápba látogatna, hogy föltétlen őrizze meg a természet érintetlenségét, valamint javaslom, hogy vigyen magával botanikust is, aki a növényzetet szakszerűen be tudja mutatni.

A süppedős talajon szilárd, vagy minél biztosabb támpontokat kerestünk. Ez sokszor egy nagyobb zsombék volt, máskor egy kidőlt fatörzs, vagy csak egyszerűen a többféle mohákból álló szőnyeg.

Miután itt egy fa kidől, hamarosan benövi a moha, majd újabb tőzegréteg képződik. Sokféle furcsa, de ehető gombát is találtunk, mint a zsemlegomba vagy a cserepes gereben...

Egy idő után azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudom-e még, merről jöttünk be, és merre tartunk, valamint, hogy merre milyen égtáj van. Úgy éreztem igen, de elővettem az iránytűmet, és kissé meglepődtem. Nem épp úgy volt, ahogy számítottam. Végül is érthető, mivel itt nem nagyon lehet száraz lábbal célirányosan haladni, mindegyre a járható terep függvényében kacskaringóztunk. Innen az iránytűt figyelve elkezdtem a keleti irányt erőltetni, még ha ezért vizes helyeken is kellett néha átvágnunk. Néhány csodaszép tisztást kereszteztünk, ahol az aljnövényzet magasra nőtt, de a zsombék között víz volt, a szélén pedig többnyire törpe fák nőttek. Keletre haladva a talaj lassan kezdett szilárdabb jelleget ölteni, végül a legnagyobb meglepetésünkre, sok bolyongás után, kiértünk a lápnak pontosan arra a pontjára, ahol bementünk.

Innen visszasétáltunk a főgerinc ösvényére, majd továbbmentünk észak felé, és megkerestük azt a helyet, ahova az első túránk alkalmával elértünk, vagyis ahonnan a lápot akkor kémleltük, mielőtt visszafordultunk volna. Így újból eljutottunk - de ezennel más irányból - a Hirtelen-pusztára, majd felmásztunk a Nagy-Kő-bükkre, és onnan ismét szemügyre vettük a tájat. Jó volt lepillantani Csíkszeredára, de különösen a Lucs-tőzeglápra, főleg, hogy ez utóbbiból épp most jöttünk ki. Nem utolsó sorban jó volt az előző túránkra visszaemlékezni, mikor a lápot nem értük el, csak közelről láttuk, és kénytelenek voltunk a szép tájjal vigasztalódni. Ez most kicsit más érzés volt. Igaz, nem volt nagy túra, de, amit akartunk, megnéztük. Meg is ünnepeltük, nemcsak csúcscsokival, de csúcscsokiszendviccsel!

A Nagy-Kő-bükkre mindenképp érdemes felmászni, ha a közelében járunk, mivel, annak ellenére, hogy nem a legmagasabb csúcs a környéken, a legjobb rálátásunk innen lehet a lápra, s a környező vidékre.

Visszasétáltunk a kocsihoz a délutáni napsütésben – s merengve a több felől hallatszó kolompok hangján, a kutyák csaholásán, gyönyörű, szabadon legelő lovakat és teheneket fotózva.

Hazafelé, a Csíkszentkirályra vezető út mentén, érdekes, a térképemen nem szereplő, kék háromszög jelzéseket fedeztünk fel... Csak találgatni tudom, honnan hová vezethetnek…

Zsögödfürdőn megálltunk, borvizet töltöttünk, de a strandot sajnos ismét csak megnézni volt alkalmunk. Megint késő volt, nem volt idő fürdeni, pedig mindannyian éreztük, hogy jól esne megmártózni benne... Talán legközelebb...

Andris

Megvalósult régi álom - a Páring

Ha nem is éppen álom, de egy idő után majdnem annak tűnt. A Páring-hegységbe tervezett kirándulás már több ízben el lett halasztva vagy le lett mondva, majd néhány évig elfelejtve. Végül az idén úgy nézett ki, mégis összejön. A kirándulás megszervezése nehézkésen indult, majd gyanusan jól alakult minden. Aztán, az indulás előestéjén, fél tíz tájban kiderült, hogy az autó, amivel reggel indultunk volna, mégsem üzemképes.
Miután ezt közölték velem, úgy éreztem magam, mint aki alól akkor rúgják ki a széket, mikor a legbiztosabban helyezkedett rajta el. Vagyis, mintha derült égből villámcsapás jött volna. Az is igaz, hogy arra az úgynevezett „égre” fel sem néztem. Sőt, lenéztem rá.
Ráadásul azt is tudatták velem, hogy, ha utánajárok a menetrendeknek, és találok megfelelő vonatot, azzal mehetnénk. Ezt, miután úgy este tíz felé magamhoz tértem a meglepetésből, megérdeklődtem, viszont hamar rájöttem, hogy csak a kora hajnali rapiddal érdemes menni. Mivel volt, aki kora hajnalban nem tudott volna indulni, ezért egy napot halasztódott az indulás. A túrát pedig átterveztük, és egy nappal megrövidítettük.
Az így felszabadult szerdai napon szerencsémre el tudtam menni egy készülőben levő honismereti túra lejárására. Ezzel elkerültem azt a kínos helyzetet, hogy egy többnapos magashegyi gerinctúra előtt pihennem kelljen egy napig...
Csütörtök hajnalban minden a legnagyobb rendben zajlott.
Előbb a budapesti rapiddal, aztán egy Piskitelep (Simeria) és Petrozsény közötti járattal, onnan taxival, majd székesfelvonóval túráztunk. Ez lehet, hogy nem úgy hangzik, mint mikor egy csapat vérbeli turista elindul kirándulni, de lényeges időt nyertünk vele, és fontos volt, mivelhogy autó hiányában, azon kívül egy elveszített nappal kezdtük a túrát.
A felvonóval feljutottunk a Páring Üdülőtelepre, ahonnan már igazi hátizsákos túrát indítottunk, rögtön az érkezés utáni, délutáni órában. A kitűzött cél a Mija-tó (Mizsa), vagy az azelőtti forrás volt, remélve, hogy ott valahol két sátor számára találunk alkalmas helyet. Menet a Kispáring-csúcsot (Parângul Mic, 2073 m) kikerültük, hogy időt nyerjünk, és amúgyis azon keresztül terveztük visszautunkat. Kellemes, részben felhős, nem túl meleg időt fogtunk ki. Ennek örültünk, főleg amíg nem esett az eső.
Első napi utunkon előttünk mindvégig a Cârja (Kürzsa) 2405 m-es, szinte állandóan felhőkben megbúvó, csúcsa zárta a láthatárt.
Néhány órai menetelés után elértünk a forrásig, és előttünk láthattuk a katlant, amiben számításom szerint a Mija-tónak kellett lennie. A forrás közelében levő hepehupás mezőről oly szép volt a kilátás, hogy ott le is sátoroztunk. Épp csak a köveket dobáltuk félre a sátorhelyek alól. Így megvolt az az örömünk, hogy ott két éjszaka alhattunk göröngyökön. A kilátás viszont nagyon szép volt, és vízért sem kellett a szomszédba menni.
Este még tettünk egy túrát a fölöttünk levő völgybe, a tóhoz.
Valami hihetetlenül szép volt. Kár, hogy fürdésre nem volt alkalmas... S az idő sem... Viszont készítettünk itt egy garmada fényképet, és körül is jártuk a tavat.
Másnap még szebb időre ébredtünk, összekaptuk magunkat, és elindultunk egynapi csomaggal. Felmásztunk a főgerincre, majd elindultunk a csúcsok felé. Talán a Cârja-ra való mászás volt a túra legnehezebb része. Vagy inkább a főgerincre való kimászás a sátorhelyről? Lehet. Mindenesetre a Cârjá-n egy kis köd fogadott, de hamar el is szállt, meghagyva nekünk a pazar kilátást.
Láthattuk sátrainkat, tovább a Cârja-tavat alant, valamint közöttük a Cârja- és Mija-csúcsok közti éles gerincrészt. Ezen kívül elég messzi elláthattunk a párás levegő ellenére, többek közt az előttünk levő gerincre a Nagypáring-csúcs (Parângul Mare, 2519 m) felé.
Utunkat folytatva a Stoienita-csúcs (Sztojenica, 2421 m), alatta a Zöld- (Lacul Verde)
és Kis-tóval (Lacul Mic), a Slivei-csúcs (Szlivei, 2420 m) és Gemanarea-csúcs (Dzsemanáreá, 2426 m), csodálatos kilátásokkal, hófoltokkal és észak felé függőlegesen lejtő sziklafalakkal, következtek. A Gemanarea csúcsán embermagasságú kőrakás áll.
Innen már ráláthattunk a Nagypáring felé vezető, többnyire felhők takarásában levő gerincre.
Utunkat folytatva, baloldalt a Zanoaga Stinei tavat (1910 m) láthattuk,
majd hamarosan felértünk a Nagypáring csúcsára.
Itt kihasználtuk a néhány perc napsütést, és elkészítettük a csúcsfotóinkat, a kőrakások és csúcsoszlop között, de a völgyben levő tavakat, valamint a délre és keletre levő tájat hiába kémleltük, mivel az elkövetkező órában sem láthattuk az állandó felhőátvonulástól.
Visszautunk ugyanezen útvonalon volt. Sátrainkat érintetlenül találtuk, csomagainkkal együtt, éjszaka viszont villámlott vagy kettőt, és erős szél fújt.
Eső csak harmadnap délelőtt esett, majd felszedtük sátrainkat, és teljes felszereléssel elindultunk visszafelé, ezennel a fennebb említett Kispáring csúcson keresztül. Ködös, felhős időben túráztunk, de néha elég jó kilátásunk is nyílt a környező vidékre, viszont az üdülőtelep felé közeledve keserű szájízzel vettük tudomásul, hogy a civilizációhoz közeledve egyre nagyobb szemetet találunk, és az emberek hangoskodását hallgatjuk. Hogy ez menet nem tűnt fel? Akkor szerda volt, és a civilizációból jöttünk. Most meg szombat van, és a természet „lágy, göröngyös” öléből jövünk...
A Kispáring csúcs métafája mellett egy csúnya dróthálóval körbevett fémhenger, és egyéb műszerek roncsait figyelhettük meg. Ennél is láttunk szebbeket…
Az üdülőtelepre visszaérve a civilizáció (szemét, ordibálás, stb.) még jobban szembetűnt, s az eső is eleredt ismét. Megelégelve a göröngyös talajon való alvást és egyéb viszontagságokat, alkalmasabb szállást kerestünk. Nagyon jó és olcsó helyet találtunk a „La Nasu” kabanában, melynek tulajdonosa egy udvarhelyi nénike, aki, amikor meghallotta, hogy mi is magyarok vagyunk, örömmel fogadott. Ezt bárkinek tudom ajánlani, aki arra jár. Ez az egyik legolcsóbb, és ugyanakkor kényelmes szállás a telepen, az erkélyéről pedig kitűnő kilátás nyílik a Zsil völgyére és a környező hegyekre.
Negyednap sajnos búcsút kellett mondjunk a Páringnak, mivel hétfőn egyesek dolgozni kellett menjenek, de lefele még tettünk egy rendkívül meredek túrát a felvonó alatt. Hazautunk elég hosszú volt, de a Piskin áthaladó temesvári busznak köszönhetően estére hazaértünk Marosvásárhelyre.

Andris

Szécsényi zúgókon

Hirtelen ötlettől hajtva, alig néhány óra alatt szerveződött meg ez a kirándulás. Ráadásul nagyon jól sikerült minden. Mintha a legprecízebb mérnöki munka gyümölcse lett volna.

A Kisállomásra érve kinézek a vonat ablakán, hogy lássam, hányan jönnek végül. Csak ketten, vagyis Hancur, aki szorgalmazta, s a kolleganője, akiről tudtam, hogy jön. Más senki... Ráadásul, a kora hajnali vonattal utaztunk, és egy egész vagont sikerült egyedül lefoglalnom.

Vonatunk reggel 9-kor érkezett Csíkszeredába, és hamarosan útnak is indultunk a Szeredai-fürdő felé vezető úton. Átmentünk az Olton, megkóstoltuk a stranddal szemben levő csorgó vizét. Közben déli irányban jól látszott a Zsögödi-szoros, a Köves oldal és Kis-vár magaslataival, mögötte a Csihányos a Haram-tetővel, észak felé pedig a Hargita központi vonulata látszott, de a csúcsokat felhő borította, a Tolvalyos-tetőről Szeredába levezető út, valamint később, jobb kéz felől Szécsény házai. Hátunk mögött lassan Csíkszreda látképe bontakozott ki, hátterében a Somlyó-hegyével. Eleinte látszottak a kék pontjelzések, de ezek a strand után lassan eltünedeztek. Ha letéptük volna a választási kampány plakátjait az oszlopokról, valószínű még lett volna esélyünk látni néhányat. Aztán, hol, hol nem, de elveszítettük a jelzéseket. Ennek ellenére kimentünk a nyaralók között, és az erdő szélén elértük a Szécsény és Rejtek-pataka közötti erdőkitermelő utat.

Jelzést nem láttunk sehol, de pont velünk szemben vezetett egy út fel a hegyre, szép fenyves erdőben. Mint utólag rájöttem, a Kis-patak bal oldalán jártunk és a Hágó-tetőn vágtunk át. Hátunk mögött Nagy-Somlyó hegye (1033 m) és déli irányban a Haram-tető csúcsa (1079 m) sokáig jó tájékozódási pontként szolgáltak. Utunkat nemsokára egy, már Szécsényből is jól látszó széldöntés zárta el,

olyannyira, hogy szűz erdőben kellett megkerüljük, érintetlen sűrűn keresztül, s a mögötte következő málnást is. Egy helyről láthattuk a Haram-tető és köztünk levő utat is, majd nagy kerülő és sok mászkálás után, örömmel fedeztük fel az alább, kényszerből elhagyott utunk folytatását. Közben jobbra egy mély völgy tűnt fel, ami számításaim szerint a Szécsény-patak völgye kellett legyen. Egy arra felé vezető elágazását választottuk az útnak, mivel a patak jó tájékozódási pontnak tűnt az erdőben. Nemsokára egy magányos ember jött velünk szemben az úton. Helybéli, idősebb embernek látszott. Rákérdeztem, hogy milyen völgy felé haladunk, mi van a völgyben, meg hogy fel lehet-e menni a patak mentén a Lucs-tőzegláphoz? Nagy volt az örömünk, mikor megtudtuk, hogy az valóban a Szécsény völgye, és hogy út vezet rajta le Szereda felé és fel is a Lucs felé.

Leérve a patakhoz, a felfele vezető ösvényen, egy, a terképemen nem is szereplő, nagyon régi, kopott kék kereszt jelzést fedeztünk fel. Az utunk eleinte könnyen járható volt, majd fokozatosan vadult el, olyannyira, hogy a felső szakasza jóindulattal is csak dzsungelnek nevezhető. Még néhány hasonló kék kereszt jelzést találtunk felfele. Mindennek ellenére nagyon szép tájakat láttunk körös-körül, végül előttünk, jobbra feltünt a Talabor-csúcs (1293 m) is, utunkon pedig a Szécsény zúgóit csodálhattuk, később pedig, mivel a patak az úton folyt, ezért néhol egy-egy ilyen zúgón kellett felszökellnünk. Tehát, minden szempontból felejthetetlen élmény volt. A patak legfelső szakaszán, az út nagyon meredekké és járhatatlanná vált a bozót és a kidőlt fák miatt, ezér belevetettük magunkat a balkéz felőli kínálkozó vadregényes tájba, majd ott egy keskeny csapást találva kiértünk a fölöttünk haladó útra, amin nagy meglepetésünkre felfedeztük a régenlátott kék pont jelzéseket is. Ezen nemsokára, még egy meredek mászással, kiértünk a Hirtelen-pusztára,

útközben még egyszer megcsodálva a Talabor erdővel benőtt csúcsát, valamint fentről, déli irányban a Nagy-Kő-bükköt (1229 m) és mögöttünk a Csíki-medencét. Kelet-délkelei irányban a Lucs-tőzeglápot kémleltük, gyönyőrködve az előttünk lévő panorámában, valamint az óráinkat, amiken az idő kegyetlenül haladt előre, nem törődve azzal, hogy ilyenformán mi a Lucsot legfeljebb innen madártávlatból nézegethetjük, de azt is csak rövid idejig. Viszont a Hirtelen-puszta nagyon szép hely, az onnani kilátás pedig valósággal csodálatos. Itt tartottunk egy rövid pihenőt, kajáltunk, megettük a csúcscsokit. Hancur felolvasta a regét, amit maga írt a helyről, mert sehol nem találtunk ide vonatkozót (ha nem vigyázunk, még népköltészeti darab lesz belőle, de annyi baj legyen!), néhány gyors fotót készítettünk, majd indultunk is visszafelé.

Visszautunk első szakasza a kék pont jelzések mentén haladt, egészem a Bilibók-pusztáig. Balkéz felől a Szécsény-pataka, jobbkéz felől a Nagy-Kö-bükk mellett haladtunk el. Előttünk sokáig a Csíki-medence és a szemben levő Csíki-havasok látszottak. A Nagy-Somlyó-hegye messziről felismerhető volt. A Bilibók-pusztán egy tehéncsordát fényképezve, lassan elveszítettük a jelzéseket. Nem mintha addig könnyen követhetőek lettek volna. Néhány, főleg nyíltabb szakaszokon, csak sejtettük hol kell vezessenek. A Bilibók-pusztán pedig, az útelágazásnál sehol sem láttunk jelzést, így mivel a jobboldali komolyabb útnak tünt, arra tértünk. Jaj, ha legalább a térképet elővettem volna ot... Nembeszélve arról, hogy a baloldali út mentén láttam két nagy fát, amiken esetleg jelzések lehettek, de egyszerűen lusta voltam leereszkedni oda, félve attól, hogy esetleg nem találok rajtuk semmit, s akkor vissza kell onnan másszak.

Hamar rájöttem, hogy a jobboldali út nem a kék pontjelzést követi, de nem fordultunk vissza róla. Számításom szerint a Haram-tető felé letérő úton lehettünk. Ez dél felől megkerült egy kissebb bércet, majd északkeletnek fordult, s a Haram-tető alatt haladt el, amit innen a fenyves miatt nem láthattunk. Déli irányban viszont szép kilátásunk nyílt a Hargita vonalatára. Sajnos időm nem lévén betájolni az innen látott csúcsokat, csupán azon töprengtem el kicsit, hogy ott egész távol vajon a Kakukk-hegyet (1558 m) látom-e vagy az éppen abban az irányban előtte levő Angyalka-tetőt (1537 m)?

Gyors ereszkedők után kereszteztük a Szécsény és Rejtek-patak közötti erdőkitermelő utat, majd kiértünk az erdő szélére a Kisvártető fölötti részen. Kilátásunk a tájra és a vonat elszalasztására nagyon szép volt. A délelőtthöz képest most a Csicsói- és Madéfalvi-Hargita, majd a Rákosi-Hargita is tisztán látszott, sőt a Nagy-Hagymást is láthattuk az Egyeskővel és Öcsémtetővel. Innen nagy fűben haladtunk lefele, majd rátértünk egy útra, ami a katonai bázis mögé vezetett el, ezt megkerültük, itt visszakergettem a kerítés alatt kimászott kutyát és a köves, majd aszfaltos úton szinte magas térdemeléssel értük el, utolsó percben vonatunkat. Éjfél előtt majd félájultan az álmosságtól és fáradtságtól, hazaértünk.

Mindent összegezve nagyon szép túra volt, ami még a sok utazás ellenére is megérte. Még akkor is, ha nem egy nagyon híres helyet látogattunk meg. Végeredményben nem csak egy magas hegycsúcs vagy egy régi várrom lehet látványos vagy szép.

Andris

Talabor tündérei

Valamikor réges régen, a Világ teremtésének kezdetén, amikor az éjszakák sötétebbek voltak, és a nappalok hevesebbek, volt a Csíki medencében egy nagy, komor hegy, Talabor nevű, ami füstölt szakadatlan, és időnként tüzet okádott. Tündérek lakták a hegyet. Fekete tündérek a lábánál, veres tündérkék pedig a hegy gyomrában. Amikor a hegy csak füstölt, a fekete tündérek éltek vidáman és szaporodtak szép számmal. Ám a morcos, öreg hegy időnként kitört, millió veres tündérrel árasztva el a környéket.
Egy alkalommal Bilibók, a fekete tündérek királyának fia, közel merészkedett a hegy szájához, s azon letekintett. Gyönyörű világ tárult szeme elé, menten szerelmes lett bele. Hát még, mikor a veres tündérek leányát, Lucsot, megpillantotta. Nem tudott betelni a látvánnyal. Napokig, hetekig nézte – szeme káprázott, érzékei elzsibbadtak. Alig akadtak rá apjának katonái. Erőnek erejével kellett hazacipelniük, s otthon is lázálmai voltak. Belebetegedett. Az apja összetrombitálta seregét, hogy menjenek, és kérjék meg a királylány kezét Bilibók számára. De, amint beléptek a birodalomba, a Fekete király is elámult a tartomány szépségén. Hirtelen mást gondolt magában: ha nem adják szépszerével a lányt és a fele királyságot, erőnek erejével fogja megszerezni.
Csakhogy a királylánynak már jegyese volt, egy gyönyörű, nyalka, ifjú vitéz, akit Szécsénynek hívtak. Sem Lucs, sem Szécsény nem akart hallani Bilibókról. Addig addig nem engedett egyik sem a magáéból, míg abban állapodtak meg, hogy megvívnak Lucs kezéért.
Ki is tűzték a napot: pontosan egy hét múlva, holdtöltekor, a közeli pusztán fog eldőlni a királyságok sorsa. Nagy sürgés-forgás volt mindkét tartományban. Csatára készült minden tündér.
Végre eljött a nagy nap hajnala. Mindkét sereg kivonult a közeli mezőre, és egymással szembe álltak. Mindkét seregből kivált egy-egy vitéz: az egyik veres, a másik fekete öltözékben. Lassan közelítettek egymáshoz, s a tér közepén megálltak ők is szemben egymással.
Ekkor a tündérek belefújtak a harci kürtbe. Háromszor harsant fel a jel, és a két vitéz küzdeni kezdett egymással. Éppen akkor bukkant fel az első veres hajnalsugár az égen.
Bilibók tömzsi, erős alkatú, Szécsény magas, szálas; mindketten fürgék és szívósak. Sokáig folyt a küzdelem. Hol Bilibók, hol Szécsény verte le ellenfelét, de mindig sikerült talpra állniuk. Bilibók már utolsó harci eszközéért nyúlt, amikor honnan, honnan nem, Szécsény mellett termett Lucs. A lány jelenléte megijesztette Szécsényt. Hirtelen azt sem tudta, hogy Lucsot védje, vagy Bilibókot győzze le utolsó erejével. Bilibók kihasználta pillanatnyi előnyét, és dárdáját mélyen Szécsény szívébe szúrta.
Szécsény elesett, de a csata csak most kezdődött el. A veres tündérek serege indulót fújatott, és a fekete sereg ellen indult. Azokat a győzelem mámora miatt meglepetésként érte a hirtelen támadás. Nem volt idejük csatasorba állni, egyet tehettek, menekülőre venni a dolgot. Hátuk mögött hegy, a Nagy-kő. Volt ott egy erődítményük, gondolták, oda futnak. Kezdtek is a nagy fák között felfele kapaszkodni. Az erőd kicsi volt a nagy seregnek, nem maradhattak mind, tovább kellett menni. De egy részük, úgy tűnt, megmenekült. Bilibók is Luccsal. A többiek ereszkedni kezdtek hát a hegy túloldalán. Kisvártatva nagy pusztán találták magukat. Mivelhogy ismerték a vidéket, annyi előnyre tettek szert, amennyi elég volt ahhoz, hogy újraszervezzék a sereget. A veres tündérek elég szorosan ott voltak a nyomukban, de nem ismerték annyira a terepet, ezért lassan nőni kezdett a távolság a két sereg között. Nem akarták az időt ostrommal tölteni, gondolták, hogy a menekülőkkel könnyen elbánnak, s majd visszatérnek a maradékért. Bizony meglepetésként érte őket a hirtelen fordulat: a menekülők szembe szaladtak velük. Baj volt, és nagy kavarodás. Mert a Nagy-kőről látták a pálfordulást, és Bilibókkal az élen társaik segítségére siettek az erődbeli feketék. A veresek két tűz közé kerültek. Kemény csata volt, sok veres tündér hullott el abban a csatában, de sok fekete is. Kevesen menekültek meg. Mire Bilibók győztesen visszatért Lucshoz, akit néhány katonájára bízott, a lánynak hűlt helyét találta. Estefele találták meg holtan a Nagy-kő alatt, ahova sikerült levetnie magát bánatában. Elkeseredésében Bilibók is nyakába vette a világot, és ment, mendegélt, de nem jutott messze. Szentimrén egy barlang fele vitte útja, ott megpihent, de nem volt többé ereje kimászni. Azt mondják, amióta ott lelte halálát, sok csalódott szerelmes vetett ott véget életének, s a barlangban egyre büdösebb és mérgezőbb a levegő.
Az öreg Talabor kétségbeesetten nézte végig a csatát. Amikor látta, mint veszejtik el egymást a tündérek, könnyezni kezdett. Hiszen a veres tündérek is, a fekete tündérek is egyaránt a fiai voltak. De ezt csak ő tudta. S legkedvesebb talán számára is Lucs volt, a veres királyleány.
Bánatában sírt, sirdogált, egészen elapasztotta magát. Ma már csak egy csúcs emlékeztet Talabor nevére. Kedvenc gyermeke emlékére pedig a hegy helyén álló mocsár – mely elnyeli azokat, akik önös szándékkal testvéreik ellen törnek. Szécsény vére patakként ma is csordogál, fájdalmát a zúgók mesélik azoknak, akiknek van fülük meghallani, Bilibók nevét pedig egy puszta őrzi, és sok-sok csíki székely, akik talán a tündéreket tartják őseiknek, akik nem haltak ki egészen, éjjel ma is közel merészkednek a láphoz, de nappal veres- és feketeáfonyaként húzódnak meg a bokrok ágain.

Hancur

Zsögödfürdőről a Harom várához

Nemrég Hancur keresett meg azzal a kéréssel, hogy egy buszos kirándulást szervez a nagybányai művésztelep kiállítására, Csíkszeredába, és e mellé találnék ki valami érdekeset. Több javaslatom volt, amiket elvetett, mondván, hogy olyasmit szeretne, ami aránylag közel van az úthoz, és nem nagyon ismert. Így egy kis gondolkozás után Harom várát javasoltam Zsögödfürdőről.

Ez Csíkszeredához közel van, nincs pont az út mentén, és reméltem, hogy nem mindenki ismeri. Hancurnak erre felcsillant a szeme. Jó ötletnek tartotta.

Engem viszont meglepetés ért. Sokan még csak nem is hallottak a Harom váráról. Figyelem! Nem három, hanem Harom, vagy egy régi nevén Haram. Voltak, akik azt kérdezték a hirdetés után, hogy „melyik három várat nézzük meg?” Nem győztem hangsúlyozni, hogy semmi köze a háromhoz. Harom, s ennyi... Ez csak egy vár. „Egy?! Mi háromra számítottunk!”-kaptam a felháborodott válaszokat.

Miután a Mikó-várban levő kiállítást és az ott bemutatott filmeket megnéztük, lementünk Zsögödfürdőre, ahol a borvízforrás előtt leparkoltunk. Itt újabb meglepetés ért, mivel a csorgó lefolyója be volt dugulva, így a kifolyó víz feltöltötte a forrás előtt levő, lekövezett részt.

A túránk itt kezdődött. A kék háromszög jelzés helyett, amire emlékeztem, és, amit a hirdetőoszlop is mutat a Harom felé, kék pont jelzés volt az út mentén. Ha már ez volt, hát ezen indultunk el. Túrautunk a forrás jobb oldalán levő romos épület megkerülésével kezdődött, s lassan emelkedett Zsögödfürdő Rejtek-patak völgyében épült házai között. Egy észak fele jó kilátást biztosító helyen megmutattam a csapatnak Zsögöd ismertebb, és az Olt jobb partján, a falu szélén elhelyezkedő várát, a Kisvárat. Tulajdonképpen innen csak a Kisvártető látszott, a várból semmit sem láthattunk szabad szemmel ilyen távolságból. Másképp sem sok maradt meg ebből az ismertebbik zsögödi várból, amelytől valamikor alig 300 méterre állt az Olt partján a dédnagyapámék malma. Mára a malomnak hűlt helye, és a mederszabályozások miatt az Olt sem folyik pontosan ott. Ezenkívül, a Rejtek-patak völgyének végében feltűnt előttünk nyugati irányban a Harom-hegye a nyereggel és a Haromvártetővel. Ez a kilátás többé-kevésbé mindvégig megmaradt, amíg az erdőt el nem értük.

A kék pont jelzéseket figyelve jól követhető volt az út, amíg a nyaralóházak lassan elfogytak. Innen az út az erdő szélén folytatódott tovább, még mindig a Rejtek-patak völgyét követve, a patak jobb oldalán. A kilátás nagyon szép volt Csíkszeredára, a Somlyó hegyére, a már fennebb említett Kisvártetőre, a felcsíki medencére, a Hargita-hegység északi részére, egészen a Nagy-Hagymásig. Utunk ösvénybe ment át, és erdőben folytatódótt, ahol a kék pont jelzések alapján elvezetett a Szeredai-fürdő, illetve Szécsény felől idáig vezető erdei úthoz. Itt a kék pontot az általam várt kék háromszög váltotta fel. Körülbelül 500 méter után feltűnt egy baloldali fán az erdőbe való letérést jelző nyíl. Egy elég meredek kaptató következett a sűrű fenyvesben, ahol a jelzések, ha lehet, még gyakrabban követték egymást. Ezen rövidesen kiértünk a Harom-tető (1079 m) és a Haromvártető (870 m) közötti nyeregbe, ahonnan balra térve egy rövid, de nagyon meredek kaptatóval felértünk a vár nyugati falára. Itt a hajdani várfalakat végigjártuk, a várudvaron megkerestük az Orbán Balázs által említett „Deszkás csűrt” és az állítólagos várkútját. A vár alakja tojásdad, a várfalból több helyen látszanak még maradványok. Ez a hegy meredek ormára lett építve. Ma sűrű fenyves borítja a várudvár hajdani területét, csakúgy, mint az egész hegyet.

A Harom vára egyik szeme a Hargita keleti oldalán végigvonuló földvárláncolatnak, s így a csicsói várral, a zsögödi várral (Kisvártető), a Nagy-Somlyó hegyén levő Sóvárral és a tusnádi szoros torkolatánál levő úgynevezett Csíki Bálványosvárral volt kapcsolatban. Valaha a várból jó kilátás nyílt Al- és Felcsíkra, annélkül, hogy a vár messziről észrevevődött volna az Olt jobb parján nyíló Rejtek-völgy felső végében. A vár hátterében a már fennebb említett Harom-tető zárja a láthatárt.

A várból visszatérve tettünk egy sétát Zsögödfürdőn, megtekintve a hírdetőoszlopot (innen indul túraút a Szentimrei Büdösbe, valamint az általunk bejárt a Harom várához), a gyógykezelőt, majd a strand régi útján kimentünk, és meglátogattuk a szabadtéri borvizes strandot is. Nagyon sajnálom, hogy itt fürdésre már nem maradt időnk, főleg, hogy nagyon rég nem fürödtem ebben a medencében. Különben a medencék vize gyógyvíz. Még úgyis megérte volna, ha tudom, hogy a fürdőgatyám végleg sárga maradt volna tőle...

Andris