2008. május 18., vasárnap

Katalóniai kirándulások - Puigmal


Május 12-én, délután, négyen indultunk Marosvásárhelyről a kolozsvári repülőtérre, hogy az este induló Wizz Air járattal Barcelonába utazzunk. A négyes csapatot Jakab Csilla, Engel Sándor, Varga Sándor (Rozsda) és magam alkottuk. Itthonról az Engel Sanyi kocsijával indultunk, amit ő aztán, miután bevitt minket a reptérre, otthagyott Kolozsváron egy rokonánál. Végül busszal, szerencsésen visszaért a városból a repülőre való beszállás előtt.
Miután az első éjszakát a Barcelonai repülőtéren töltöttük, reggel az egyik korai vonattal beutaztunk a belvárosba. Első dolgunk volt, hogy egy olcsó szállást találjunk, és megszabadulhassunk a nagy hátizsákjainktól. Ez sikerült is, egy általam a tavalyról ismert olcsó szálláson találtunk üres szobát négyünk számára, méghozzá négyágyast. Kicsit rendbe szedtük magunkat, s már indultunk is egynapi csomaggal az első városnéző sétára. Ezen séta során nagyjából végignéztük a Gótikus negyedben, a Montjuic-dombon valamint a Citadella-parkban levő látványosságokat. Este még egy rövid, de kellemes fürdésre is jutott időnk a Barcelonetta-parton, a tengerben.
Másnap délelőtt vonattal kiutaztunk egy Ribes de Freser nevű faluig, ami a Pireneusok lábánál fekszik, a Freser-patak völgyében. Itt meglátogattuk a Santa Maria de Ribes, 1035-ben épült templomot, majd gyalog folytattuk utunkat Queralbs felé. Már délelőtt láttuk, hogy a Barcelonai szép időt hiába reméljük, hogy itt is velünk tartson. A hegyek felé közeledve a vonattal egyre vészjóslóbb felhők sötétedtek az égen. Ribes de Freserben még csak alig csepergett az eső, de Queralbs felé haladva bizony egyre kitartóbb zápor áztatott. Ez baj volt, főleg azért, mert mi sátorozni akartunk. Queralbs előtt találtunk is egy szép és nyugodt helyet a sátrainknak a Freser-patak partján, majd ezeket, ahogy az eső kissé csendesedett, gyorsan felhúztuk. A vacsoránkat viszont majdnem elmosta az eső. Gyorsan bemenekítettünk mindent a sátrakba, és lefeküdtünk. Pedig még csak alig negyed 7 volt ottani idő szerint. Az eső kitartóan és egyre erősebben esett, de lassan belealudtam.
Kora hajnalban keltünk, és arra ébredtünk, hogy borús az ég, de nem esik. A sátrakat gyorsan lebontottuk, összepakoltunk, a szemetünket összeszedtük, és bevonultunk Queralbsba (1236 m). Innen, hogy időt nyerjünk, a reggeli első fogaskerekűvel felmentünk Nuriába (1970 m).

Itt megreggeliztünk, s felmentünk a telep előtti kilátóra (Mirador), ahonnan aztán tovább indultunk az ettől nyugatra levő gerinc felé. Egy alkalmas helyen zsákjainkat eldugtuk a sűrű bozótba, és egynapi csomagokkal folytattuk utunkat. Előbb tettünk egy túrát – majdnem szintet tartva – a Nuriától nyugatra levő gerinc oldalában vezető ösvényen, ahonnan pazar kilátásunk

nyílt az alattunk fekvő üdülőtelepre, majd innen leereszkedtünk a Puigmal csúcs felé vezető turistaösvényre.
Ez előbb a Finestrelles-patak völgyén vezetett, majd rövidesen egy elágazáshoz értünk. Tanakodásunkat egy magányos turista szakította meg, akinek tanácsát követve a völgyben folytatódó ösvény helyett a baloldali mellékgerincre, majd onnan vissza a völgy egy felsőbb szakaszára vezetőt választottuk. Nem volt könnyű út, de szép volt. A gerincről jó kilátásunk nyílt, viszont oda felérve el is értük a hóhatárt. Láttuk a srácot, akivel előbb beszéltünk – előttünk haladt a völgyön fel (ő a másik ösvényen jött) és még néhány turistát. Utunk majdnem szintveszteség nélkül csatlakozott a völgyből feljövő ösvényhez. A Finestrelles-patak egy vízesését elhagyva a völgy már nem követte a patakot, hanem balra, nyugati irányban haladt

felfele. A hó egyre nagyobb volt, de igyekeztünk a taposott nyomokon haladni. Közben a völgyön Nuria felől sötét fellegek kúsztak felfele, s a hegyek csúcsai is egyre kevésbé voltak kivehetőek. Már nem is találgattuk, hogy vajon melyik a Puigmal, mert rájöttünk, hogy még úgysem láthatjuk. Itt, egy jobb kéz felől feltűnt sziklacsoportnál Csilla pihenőt kért. Ekkor Engel Sanyi is bejelentette, hogy a pihenő után visszafordul, és neki ez a szikla fogja jelenteni a csúcsot. Meg is ette a csúcscsokiját. Csilla rövid mérlegelés után szólt, hogy ő is vele tart visszafelé. Közben az általunk látott turisták is eltűntek a völgyből, visszafordultak. Csak az a magányos turista maradt, aki lennebb az útmutatást adta. A felhő a völgyön felfele egyre feljebb ért, és előttünk is egyre szűkült a láthatár. Rozsdával eldöntöttük, hogy továbbmegyünk. Sanyiékkal pedig megegyeztünk, hogy Nuriában találkozunk, a vendéglőnél.


Ketten már gyorsabban haladtunk, többek közt a vészjósló idő miatt is. Egyelőre a hóba taposott nyomok jól mutatták az utat, de cseperegni kezdett az eső, ami hideg széllel is társult. Aztán az eső egyre kellemetlenebb lett, s a látási viszonyok is egyre csökkentek. Nemsokára az előttünk haladó srác jött velünk szembe. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, mire mondta, hogy ő így egyedül fél tovább menni, mivel már alig lehet látni valamit, és ráadásul a lábbelije is beázott. Megtudtam, hogy részletes térképe van, s mivel az én térképem eléggé vázlatos volt, kértem, hogy vegye elő. Az iránytűmmel kiszámítottam, hogy hol lehetünk, majd javasoltam neki, hogy tartson velünk. Nem ígérte, hogy a csúcsig velünk tart, de mondta, hogy egy darabon még elkísér.
Innen már hárman haladtunk tovább, elől én, mögöttem Rozsda, hátul pedig az új társunk, akivel időközben jobban megismerkedtünk: neve Helmut Meijer, és dél-afrikai. Közben a felhő teljesen beborított, úgyhogy alig láttunk valamit, s az eső meg a szél erősödött. A völgyben felfele haladó nyomokon másztunk, mígnem a völgy kiszélesedett, és egy kisebb gerinc ketté nem vágta. Emlékeztem, hogy a térképen is van egy ilyen, és, ha ez az a gerinc, akkor igazából annak mindkét oldalán vezet egy-egy út tovább. Helmut ezek közül a baloldalit javasolta, s a térképre emlékezve nekem is könnyebbnek tűnt, de, mivel minden nyom a másik irányba vezetett, újból elővettük a térképet s az iránytűt, és megpróbáltuk elemezni a helyzetet. Mondtam, hogy számításom szerint hol lehetünk, de erre, sajnos, a sűrű ködben semmi bizonyítékunk nem volt. Néhány lépés után, a középső gerinctől jobbra levő völgyön, a nyomokon, feltűnt a kis gerincen a meteorológiai állomás egyik műszere. Az eddig vezető nyomok megritkultak, innen már csak négy nyompár vezetett tovább, ebből három egyenesen fel a műszerhez, egy pedig tovább a völgyön. Számításom tehát helyes volt, ez az a pont, ahol az utak elágaznak.
Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy nekivágunk a nyomokon egyenesen fel a műszerhez. Közben még két műszer tűnt fel a ködben. A három nyompár a műszerekig tartott csak, de a völgyben vezető is ide kanyarodott fel, és fordult innen vissza. Na, elő újra a térképet s az iránytűt. Innen már egyetlen nyom sincs tovább, csak fehérség mindenütt, hó, köd, eső és szél.

Kiszámítottuk, hogy a csúcs a műszerektől délnyugati irányban nincs messze, s ha tartjuk az irányt, egy nagyon meredek mászással esetleg feljuthatnánk.
Továbbindultunk. Én elől az iránytűvel a markomban. Ezt innen már el sem mertem tenni. A süppedős hóban kellemetlen volt a mászás. Ráadásul nem minden szikla állt ki a hóból. Attól féltem, nehogy a lábamat megüssem egy nem látszó sziklában. Nagyon veszélyesnek tűnt. Nemsokára egy olyan fallal találtuk magunkat szemközt, hogy jeleznem kellett társaimnak, hogy ez így nem megy. Muszáj lesz kitérni a délnyugati irányból. Szerencsére tőlünk jobbra mászható sziklák tűntek fel a hóból, amik aztán lassan bal fele íveltek. Ezeken haladunk tovább, alig látva néhány méterre. Viszont egyre több szikla látszott, és ezeken szerpentinezve, ügyelve, hogy a délnyugati irányt a kanyarok ellenére is tartsuk, haladtunk tovább. Közben egy pillanatra szétvált a mögöttünk levő köd, és a meteorológiai műszereket pillantottuk meg ismét. Jóleső érzés volt látni ezeket most alattunk északkeletre.
Még vagy két kanyar, az utolsó talán egy kissé nagy is a déli irányban, de felkapaszkodtam, és jobbra figyeltem, ahol láttam is néhány sziklát felfele, de előbb felléptem az előttem levőkre, ahol megvártam, hogy társaim érjenek utol. Itt a szél iránya hirtelen más lett, erősebben fújt, és teljesen szemből, s az volt az érzésem, mintha milliónyi jeges tűt szúrnának az arcomba. Hátrafordultam, és siettettem társaimat, közölve velük, hogy itt sokáig nem állhatok egy helyben, valamint, hogy annak ellenére, hogy majdnem semmit sem látok, az az érzésem, hogy a főgerincen lehetek. Előre próbáltam nézni, és alig kivehetően, de mintha enyhén lejtett volna a terep.
Mikor a többiek mellém értek, és elindultam volna jobbra, hirtelen szakadozni kezdett a felhő, s egy pillanatra előtűnt egy kereszt, méghozzá tőlem vagy 50 méterre, északnyugatra, a jobboldali

irányban eddig is látott sziklák és az elől levő lejtő között. De hamarosan el is tűnt. Na, de megláttuk. Lépésről lépésre, óvatosan mentünk abba az irányba, míg feltűnt a csúcs az előbb látott kereszttel, egy csúcsot jelző oszloppal, majd két másik kereszttel.
Nyertünk! Sikerült! Fent voltunk a Puigmal-on (Pic de Puigmal, 2909 m).

Egyik lábunk Franciaországban, a másik meg Spanyolországban. Néhány fotó a süvítő jégesőben, majd elő a csúcscsokikat. A felettünk levő felhőzet mintha vékonyodott volna, de kilátás még majdnem semmi. Úgy döntöttünk, igyekszünk vissza innen, mert a csúcsot elértük ugyan, de ez az idő veszélyes. A nyomainkat kezdtük keresni. Már alig látszottak a sziklás terepen.
Elindultunk visszafelé, de alig ereszkedtünk valamit, amikor hirtelen a felhőzet elvonult a jégesőjével együtt. Ami ekkor a szemeink elé tárult, az szavakban nehezen kifejezhető. Egyszerűen gyönyörű, fenséges! De a csúcsra mégsem másztunk vissza, hogy onnan élvezhessük. Euforikus érzések közt fotózgattuk a főgerincet, a körülöttünk levő csúcsokat, a Puigmalt a hátunk mögött, s a völgyet az általunk megtett úttal. Aztán a nyomainkon gyorsan ereszkedtünk. A visszaút nagyon szép, napsütéses volt, majd a vízesés alatti elágazásnál közös megegyezésre a völgybe vezető ösvényt választottuk. Itt előkerültek a jelzések is. Lennebb zergéket láttunk. Meglepő módon, közelebb engedik magukhoz az embert, mint a mi hegyeinkben élők. Le is fotóztuk őket. Mormotát is láttunk. Ez persze nem hagyta fényképezni magát. Rókát tudtunk volna még fotózni, de az már nem tűnt annyira érdekesnek.
Az éjszakát a Nuriai sátortáborban töltöttük. Másnap reggel szűnni nem akaró záporesőre ébredtünk. Így a gyalogos visszaút mellett döntöttünk. Estére leértünk Ribes de Freserbe. Gyönyörű ez az út is lefele.
Egy montserrati kirándulás következett a kolostorokhoz fel a fogaskerekűvel, meglátogatva az
ottani bazilikát a Fekete Madonnával, s onnan a csúcsra gyalog (1236 m).

A következő napokban Barcelonában voltunk. A La Ramblas sétálóutca alsó, tengerparti végében volt szállásunk. Itt már különösebb eső nem volt. Sőt szép idő lett. A Gaudi tervezte épületeket látogattuk meg (Casa Battlo, Casa Mila, Sagrada Familia), a Güell parkot a Gaudi házzal és a többi látványosságával, a Pedralbes királyi palotát, a Tibidabo-hegyet a templommal és a kilátóval a Jézus-szobor lábánál (Barcelona legmagasabb pontja, 568 m) és egyéb célpontokat. Végül, de nem utolsó sorban, egy csomót lazítottunk a tengerparton.
Visszautazásunk élménye főleg az volt, hogy az itthoni mostoha időjárás miatt késett a repülőnk több mint két és fél órát. De szerencsésen hazaértünk.
Andris

2008. május 11., vasárnap

Kis-Küküllő mente: látvány és hagyomány


A Kis-Küküllő mentén Szováta felé, kevesen tudjuk, mi mellett szaladunk el. Pedig székely falvak ezek is sokszáz éves múlttal, ritka művelődési értékekkel, személyiségekkel, akikben megbotlott, vagy akiket megbotlasztott a történelem.
Gyulakuta. Első megállónk. Ott éktelenkedik szocialista ízeiben a leállított hőerőmű a maga vaskos, égbenyúló hűtőtornyaival, a szemközti tömbházakban pedig a lakók viszont évtizedek óta nem tudtak leszokni az állattartásról, a moslékos vedreket az emeleti lakásokból is a legnagyobb természetességgel cipelik minden hajnalban…

A falu négy fiatornyos, csúcsíves templomában, melynek vaskos falai románkori jegyeket is viselnek és freskói görög szenteket ábrázolnak, feléled Erdély aranykora: Szövérdi Gáspár János, Marosszék főkapitánya, királybírája, Bethlen Gábor fejedelem udvarmestere és követe a török portán. A Lázár grófok, György, aki szintén Marosszék főkapitánya, Kemény János hadvezére volt; János vadászmester, Erdély bécsi követe, aki a török hadtant franciára fordítja, perzsa költeményeket pedig latinra, a madéfalvi vérfürdőt kivizsgáló bizottságban azonban az osztrákok pártján áll...
A templom falába épített sírkövek emlékeztetnek rájuk. Ide látszik Erdőszentgyörgy. 1956-ban már várossá nyilvánították, de csak 1968-ig tartott, 2002-ben népszavazása alapján kapott újra városi rangot. Református temploma a 13-14 század fordulóján épülhetett, gótikus stílusjegyeket visel. A templomba temetkezett a Rhédeiek egyik ága, melynek sarja, Klaudia, Württemberg hercegnője lett. A szentgyörgyiek büszkék rá, hogy ő az angol királyné, II. Erzsébet dédanyja.
A Rhédei-palota a templommal átellenben áll. Ma iskola. A hagyomány szerint a kastély helyén kolostor állott fallal és sarokbástyákkal körülvéve. Romjaira a Kornisok építkeztek, 1620-ban került a Rhédeiek birtokába, akik 1759-ben építették át barokk stílusban. Reneszánsz jegyű mennyezetdíszítése ma is látható.


Nem időzhetünk, még sok a látnivaló. Az autóbuszból megint a magas dombokat szemléljük. A székelyek várakat is építettek rájuk, többnyire földvárakat. Makfalva is Maka váráról kapta nevét. Dósa Dániel, királyi aljegyző, író, történész (1821-1889) udvarháza ma helytörténeti, néprajzi múzeum. A főútról nem látható, ügyesen eléje építettek egy tömbházat. Megtekinthetőek itt Vass Áron naiv művész kerámia-munkái, Bíró Mátyás abodi népi faragó és Molnár Dani naiv szobrászművész alkotásai. A falubeliek Dózsa Györgyöt a makfalvi Dósa család tagjaként tartják számon, szobrot is emeltek neki. Érdekessége a községnek a Wesselényi-féle iskola. Egy marosszéki közgyűlésen azzal utasították el Wesselényi Miklóst, a reformpárti politikust, hogy nem székely birtokos, tehát nincs joga felszólalni. Ekkor (1834) adományozott neki Dósa Elek Makfalván telket, s így mégis felszólalhatott a közgyűlésen. Wesselényi a telken hálából iskolát építtetett, melyben több mint 100 éven át gazdálkodásra tanították Küküllő-mentiek gyermekeit. A Hangya, majd Fogyasztási Szövetkezet épületét a XX.sz-ban Kós Károly tervezte. A faluban évente szerveznek képzőművészeti tábort, ebből nőtt ki a Kusztos Endre képtár (169 helyben készült alkotás).
A túra egyik leglátványosabb helyszíne Kibéden a gyapjúfésülde, ahol fel is dolgozzák a gyapjút, meg is szövik. Élmény, ahogy végigvezetnek a kis üzemen. Belépéskor még azt sem tudjuk, hányféle gyapjú létezik, s röpke óra múlva, kijövetelünkkor, már azt is tudjuk, mint válik erős fonalból finom, puha, pelyhes takaróvá. A Szilveszter család régi vállalkozása ez, amely túlélte a szocializmust. Termékeiket szívesen vásároltuk mi is. Kibédről sokat lehetne írni, híres szülöttei közül csak a legnagyobbakat említem: Mátyus István (1725-1805), Marosszék főorvosa és táblabírája, kora jeles orvos- és természettudósa, a 4000 oldalnyi, hat kötetes magyar nyelvű Diaetetica, orvosi mű szerzője, Seprődi János (1874-1923) népzenekutató, Ősz János (1863-1941) tanító, népmese és népdal-gyűjtő. Ráduly János tanár, költő, ballada és népmese-gyűjtő, róvásírás-kutató. Sajnos nem volt idő felkeresni, mint ahogy a református templomba sem volt időnk benézni, pedig ma is működő orgonáját a székely ezermester, Bodor Péter készítette.
Sietni kellett Szolokma irányába, hiszen Énlakáig órányi az út, és elég döcögős. Viszont gyönyörű a táj. Örültünk is sok színnek s az út menti erdőbe szűrődő napsugaraknak. Kellemes volt, amikor gyalogosan közeledtünk a keskeny és hepehupás úton a rejtőzködő falu felé.

Énlaka nagyon hangulatos település, utcái egymás fölött futnak körbe. A domb tetején régi, hófehér kőfallal kerített, későgótikus unitárius templom. Kazettás mennyezetének kincse a színes tulipánok között kétsoros róvásírásos felirat 1668-ból: Egy az Isten.

A felirat többi részén vitatkoznak a kutatók. A templom római kori Jupiter-szentély helyén áll, korabeli faragott követ láthatunk a falban a szószékkel szemben. A templom mögött nagyon alacsony kiskapun jutni a temetőkertbe. Öreg sírkövek között hét évszázados zádogfa (hársfa) dacol az idővel.

Mellőle rálátni Firtos hegyére, az időjelző sziklára. A falu, sajnos, kiöregedőben. A házakat külföldiek vásárolják nyaralónak. Nehezen válunk meg a falutól, a tiszteletes úrtól, aki szívszorító történetekkel varázsolta elénk a múltat. A buszban még sokáig arról beszélgetünk, hogy mit lehetne tenni… és hogyan?
Etéden meg sem állunk, közeledünk Kőrispatak felé. A szalmakalp-múzeumnál máris tessékelnek befele. Az udvaron jópofa kőgyűjtemény fogad, a természet szobrászművészetét dícsérendő.

Van itt mindenféle formájú vízfaragta szobor: morcos törpétől kezdve Lenin mici-sapkájáig. Rengeteg táblácska jelzi, hogy honnan is látogattak már ide turisták! Számontartják, hogy 1879 óta a faluban közel 100-an foglalkoztak szalmakalap-készítéssel. Jelentős háziipar a kalapkötés. Ma is sokan keresik a kenyerüket szalmafonással, pedig lassú, fárasztó, és állítólag nem kifizetődő munka. A múzeum hagyományos parasztház, tornáccal, két szobával. Egyikben a kalapokat állították ki. Itt elmesélik, mely kalap kinek a fejére illett, és hol volt viseletes. A másik szobában a készítéshez szükséges szerszámokat, gépeket mutatják be. Persze leginkább a rekord méretű – két meter átmérőjű – szalmakalap tettszett, sorra fel is próbáltuk.


Az idő azonban szomorúvá vált. Véletlen csupán, vagy a hangulatot akarta megteremteni következő állomásunkhoz a Bözödi-tónál? Az idősebbek még emlékeznek az egykor virágzó falura, egyikük kertben látott fekete tulipánok emlékét is idézi. Most mindez víz alatt. Az 1980-as évek falurombolásának esett áldozatul Bözödújfalu. De nem csak katasztrófája miatt vált a magyar szellem- és kultúrtörténet nevezetességévé. Ezen a településen sok vallási közösség élt évszázadokig teljes békében és szeretetben. Az egyik felekezetet a szombatosok, azaz, korabeli meghatározás szerint, a zsidózó székelyek jelentették. Mai fejjel alig tudjuk elképzelni, hogy a katolikus és az unitárius vallásúak például minden péntek éjféltől szombat éjfélig végezték a szombatosoknál a ház körüli munkát, míg ők a mózesi törvények szerint gyakorolták vallásukat. A kicsiny vallási felekezet 1868-ban csatlakozott jogilag a mózesi közösséghez, zsinagógát is építettek.

A II. Világháborúban, 1943-ban, a zsidózó székelyeket a marosvásárhelyi gettóba hurcolták, ám a magyar állam tanúsítványt bocsátott ki, mely szerint felmenti őket a “zsidótörvények” hatálya alól székely eredetükre hivatkozva. Akik így megmenekültek, vállalták, hogy felveszik a kereszténységet. Legtöbben az unitárius hitre tértek át. De nem mindenki fogadta el ezt a segítséget... 1988-ban kilakoltatták a falut, de 1992-ben még 126-an éltek a düledező házakban. A tó partjáról az ácsorgó túristák a derékig vízben álló katolikus templomot nézik, és kiejtik azt a szót, hogy

“istentelenség”. A mellettünk legeltető juhász felkapja a fejét, és ránkszól: nana! Elmeséli, hogy a templom tetején levő kereszt már nagyon megdőlt, de egy vihar alkalmával, nemhogy leszakadt volna, hanem visszaállt a helyére, “keményen, mint a feszület.”
Mire Kelementelkére érünk, újra kisüt a nap. A Simén-kúria előtt kíváncsi tekintetek fürkészik, merre a boros pince. Petőfi Sándor és Bem József itt szállt meg a segesvári csata előtti éjszakán, később Jókai Mór is vendége volt e háznak. Ma sajnos csak a pincéje fogadóképes, de oda visszajárnak, akik megkóstolhatták a vidék aranyérmes borait...
Hancur