2009. november 22., vasárnap

Funtinel

- avagy boszorkányos helyeken -

Biztosan sokan vannak, akik hallottak a Funtinel-mezőről, még többen olvashatták Wass Albert „A funtineli boszorkány”-át is, de azok sem lehetnek kevesen, akik jártak már ezen a helyen. Mégis talán érdemes szót ejteni egy késő őszi kirándulásról, amikor a pár napja tartó sűrű köd a délelőtti órákban szétoszlott és gyönyörű, napsütéses időnek örvendhettünk a Funtinelen. Annak ellenére, hogy Johnny jó előre kihirdette az egy napos kirándulást, és több lelkes jelentkező volt, utolsó percig fennált a lehetőség, hogy végül csak a hatéves kisfiával, Hunorral, ketten legyenek a reggeli gyülekezőhelyen, a szalárdi csorgónál. Mégis, kellemes meglepetésére, reggel tízen sikerült összegyűlnünk. Borús, ködös időben indult a gyalogtúra, melynek kezdeti szakaszán Hunor volt a túravezető. Előbb egy kis patak mellett haladtunk felfele, a sárga pontjelzést követve, majd, egy csorgót elhagyvaa szalárdi nyaralóházak között vezetett az út. Innen balra fordulva egy meredek kaptató következett, amelyen lelkes túravezetőnk erőt és energiát nem kímélve indult el, így sajnos hamar kifáradt. Ekkor Johnny javasolta, hogy ha szeretnénk gyorsabban haladni, előremehetünk. Tőlünk balra, azaz nyugati irányban csodaszép sziklaképződményeket láthattunk a ködplafon alatt, melyekhez - a sárga jelzéssel együtt induló - piros pontjelzés vezet fel.
Pazar kilátás nyílt mögöttünk Szalárdra, a Maros völgyére és a szemben levő Görgényi-havasokra. Ez utóbbiból, még többet láthattunk volna, ha a magasabb részek nem burkolóznak ködbe... Lombhullató erdőben vezetett a jelzés, eleinte meredeken felfele, majd enyhén emelkedve egy gerincen folytatódott, a Petruc (Szerecsen)-patak nyugati oldalán. Felfele haladva egyre inkább ködbe kerültünk, de jól látható erdei ösvényen gyalogoltunk, amely kanyarogva vezetett észak-északnyugati irányban. Egy idő után fenyők is megjelentek, de a látótávolságunk az egyre sűrűbb köd miatt fokozatosan csökkent. Az erdőből egy nagyobb mezőre értünk ki, melyet Páfrányos-mezőnek neveztünk, viszont térképemen hasonló nevű mező jóval fennebb, csak közvetlenül a Funtinel-mező előtt szerepel... Számunkra akkor ennél sokkal lényegesebb kérdés volt a tájékozódás, mivel a fákkal gyéren tarkított mezőn alig láttunk fától fáig. Ennek ellenére mégsem tértünk ki a jelzés irányából, amely meredeken emelkedett a mezőn át északnyugat felé, majd – még mindig a mezőn – éles kanyart vett kelet-északkeleti irányba. Ehhez az is szükséges volt, hogy ahány fa sziluettje kibontakozott a ködből a mezőn, ahhoz mind odamenjünk, körbejárjuk, és jelzést keressünk rajta. Ha jelzést találtunk, abból utunk további irányát próbáltuk kinyomozni. Közben egy itatóvályúba szinte beleléptünk, mire észrevettük a ködben. Szerencsére a jelzések állapota kifogástalan volt, így még az irányváltást – kelet felé – is sikerült megfejtenünk. Mire az erdő szélét elértük, a fölöttünk levő ködréteg lényegesen megvékonyodott, majd hamarosan kikerültünk a ködből. A hirtelen ránk törő napsugarak gyorsan emelték a társaság hangulatát, amihez hozzájárult a csodálatos látvány is: az alattunk levő völgyben gomolygó ködöt nézhettük, melyből a szemben húzódó Görgényi-havasok már kilátszottak. Kényelmes szakasz következett árnyas, fenyőkkel kevert lombhullató erdőben. Ösvényünk előbb északkelet, majd egyre inkább észak felé vezetett. Tőlünk balra a Nagyszerecsen-patak (Saracinul Mare) csörgedezett, mely az Andrenyásza-patak mellékága. A forrás környékén levő friss irtás helyén az egykori fenyves erdőszakasznak csupán hűlt helyét láthattuk.
Mivel jelzésünk ezen vezetett volna keresztül, itt újból nagyon kellett figyelnünk, hogy a sáros terepen heverő lombmaradványokat kerülgetve ne térjünk le az ösvényről. Megnyugvással tapasztaltuk, hogy az irtásból kiérve újra felfedezhettük a sárga pontjelzéseket, melyek rövidesen kivezettek a Páfrányos-mezőre (térképemen így szerepel), ahonnan a mobiltelefon-erősítő állomás tornyát már láthattuk is. Csodás volt, ahogy a mélyzöld fenyőkkel és lombtalan fákkal tarkított, sárgás fűvel borított mezőn haladtunk. Hátunk mögött kéken emelkedtek a párás messzeségben a Görgényi-havasok csúcsai, miközben a Maros völgye ködpaplanba burkolózott. Innen a jelzések - jól követhetőek - már nem is érdekeltek... Keskeny, lombhullató fákkal benőtt erdősávot átvágva kiértünk a Funtinel-mezőre.Az elénk táruló látvány egyszerűen felejthetetlen volt. Csak felsőfokon lehet emlegetni, hogy meleg napsütésben hatalmas, sárga fűcsomókkal tarkított réten úgy rugózhattunk, mint szivacsmatracon, miközben a környező, csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk. Zavartalan csendben tekinthettünk végig a Funtinel-mezőn, az előttünk húzódó, fákkal szegélyezett völgyön, melyben a Páfrányos-patak csörgedezett kelet felé, a tőlünk északra levő, szintén kevés fával tarkított gerincen, a keleten húzódó Kutas-patak völgyén,melyet még fehér köd borított, de a távolabbi, fenyőktől zöld, amúgy vöröses színben játszó lombhullató fákkal borított, helyenként füves vagy kopár, sziklás hegyhátakon, el egészen a Kelemen-havasok főgerincéig.
Amíg Johnnyék ideértek letelepedtünk egy - a mezőn álló - magányos fa tövében, hátunkat és izzadtságtól nedves ruháinkat szárítgattuk a déli napsütésben, miközben megettük szendvicseinket is, és élveztük a csendet. Míg társaink megjöttek, tartottunk egy rögtönzött földrajzórát is a Kelemen-főgerinc csúcsait szemlélve.

Miután az egész társaság együtt volt, csapatunk újból ketté vált. Egyesek, a gyerekekkel, pihenés után a rövidebb úton mentek le Palotailvára, mi pedig tettünk egy körsétát a Páfrányos-patak völgye körül. Megtekintettük a völgy fejében álló keresztet,a forrás mellett elhaladva felmentünk a rozoga kunyhóig – ez akár a funtineli boszorkányé is lehetett volna hajdanán. A kunyhó baloldalán juhoknak elkerített karám van, a kunyhóba belépve az első helységben, baloldalt néhány szerszám van falnak dőltve, jobboldalt pedig egy benti tűzhely nyoma látszott. A középső helységben, baloldalt feslett matraccal fedett ágy, középen asztal, tőle jobbra pad, hátul pedig egy magas polccal ellátott, üres raktárhelység. A kunyhó előtti fán báránybunda lógott, kissé fennebb, az oldalban egy sírkereszt, melyen bizonyos Gabor Gligor neve szerepel. Innen kelet felé folytattuk utunkat a füves gerincen, és kellemes sétával értünk le a Kutas-patak völgyébe, a koradélutáni napsütésben. Mindvégig csodaszép tájakban gyönyörködhettünk északi, keleti és déli irányban.
Innen lefele haladva átkeltünk egy hídon, majd hamarosan elértük a Páfrányos-patak torkolatát, ahol a Funtinel-mezőről jön le az út, a sárga pontjelzésekkel. Gyors tempóban haladtunk tovább most már újból a sárga jelzések mentén, a sáros patak menti úton, és hamarosan leértünk Palotailvára. Szalárd fele utolértek társaink is, Johnnyék Kutas-patak völgyében hagyott autójával, a többiek pedig a Funtinel-mezőn csatlakozott hegyimentők kocsijával. Felejthetetlen késő őszi túra volt. Nagyon jó volt ott lenni.
Andris


2009. november 12., csütörtök

Vakmerő "Csen-" túra

avagy
unaloműzőnek - esős novemberi délutánokra

2029. május 35. reggelén spontán kirándulásra indultunk. Már több, mint két hete folytak a tervezgetések, tehát mindent jó előre egyeztettünk. Az első tizenkét jelentkezőből időközben heten visszaléptek, de jelentkezett helyettük másik öt túratárs, akik közül szintén visszaléptek hárman, így végül hatan gyűltünk össze, mivel két jelentkező mégsem jött el, de jött egy olyan társunk is, aki egyáltalán nem jelentkezett korábban. Szóval, minden a legnagyobb rendben indult...
Mégis, aznap reggel a túra indítása komoly dilemmát okozott, mivel két társunk GPS-e nem működött, nem beszélve arról, hogy egy másik társunk egyik túrabotja nem rugózott megfelelően. Az adott körülmények között jól meg kellett gondolnunk, nekivágunk-e az útnak vagy sem, mivel túránk folyamán akár több száz méterre eltávolodhatunk a lakott település szélétől, ahonnan GPS nélkül az eltévedés kockázata elég nagynak tűnt. Ráadásul nem mindenik műhold időjárásjelentését sikerült megfelelő minőségben kinyomtatni, így akár egy váratlan eső, netán köd is meglephetett volna...
Mindezek ellenére mégis útnak indultunk.
Utunk kezdetén egy külvárosi parkoló mellett haladtunk el, melynek szélén tucatnyi munkás – a helyi tanács által meghirdetett Parkolókat Fákért Cserébe – program alapján néhány megmaradt fát vágott ki a környező lakók megelégedésére. Ezután, a telepes lakosság által Csen-Túrának nevezett terelőúton átkelve elindultunk a Vii-Leunum-Áj kertjei mögötti meredeken. Állítólag ennek egy régi – még a helyi bennszülött lakosság által kiadott – térképen Kish-Egyszőlő volt a neve. A meredek utat látva megpróbáltunk taxit vagy valami egyéb segítséget igénybe venni, de mivel semmilyen segédeszközt nem találtunk, kénytelenek voltunk a lábunkon nekivágni a több száz méternyi emelkedőnek.
Menet közben vidáman csetteltünk egymással internetes telefonjainkon. A Messengert bekapcsolva állandóan konferenciára hívtuk meg a barátokat és a barátnőket. De különösen a barátnőket...
Mások inkább a barátokat... Időközben zöldellő mezőket, és cserjés-fás tájakat, valamint madárcsiripelést bemutató rövidfilmeket küldözgettünk át egymásnak az interneten. Kapaszkodás közben ezeket töltöttük le és nézegettük. Jó érzés volt a hangszórókon a természet hangjait hallgatni, s a képernyőn érintetlen természetről nézni képsorokat. Csak ritkán tudta ezt túlharsogni egy-egy körülöttünk elsuhanó hangosabb négykerekű terepmotor vagy alacsonyan szálló helikopter zaja. Szerencsénkre egyikünk állandóan figyelte a hátulról érkező motorosokat, és körüzenetben figyelmeztetett róluk, így egyik sem üthetett el senkit közülünk.
A meredek fölötti laposabb részen megpihentünk, és megettünk egy jó adag glükózt, ami az elveszített kalóriát pótolta. Átfutotta az eszünket, hogy rendeljünk néhány pizzát, amit helikopteren utánunk hoznának...
Miután továbbindultunk, vettük észre, hogy szemből egy vérszomjasnak tűnő vadkutyafalka rohan felénk, vérben forgó szemmekkel, vicsorgó pofákkal és vésztjóslóan morogva, csaholva. Na, ennek fele sem tréfa – gondoltuk magunkban. A fenevadak elkezdték a bekerítő hadműveletet. Csoportba igyekeztünk tömörülni, mégpedig úgy, hogy egyikünket se tudják hátba támadni. Közben veszélyt megvető bátorságról adva tanúbizonyságot előre igyekeztünk haladni, de - látva, hogy lassan körülvesznek bennünket - igyekeztünk botokat és köveket a kezünkbe kapni. Aztán, egyikünk nem bírva tovább a feszült helyzetet, közéjük hajított egy petárdát, ami jókorát robbant. Nem kis megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy ettől vérszomjas fenevadjaink rémülten menekülő kiskutyákká változnak... Iszkoltak kétségbeesetten, s meg sem álltak, csak egy – a kertek mögött álló - kis házikó lábtörlőjén.
A térképeket és GPS-t tanulmányozva úgy tűnt, ez a kis ház valamikor a hajdani gázvállalat őrkunyhója volt.
A lényeg, hogy úgy összekucorodtak, hogy elfértek egy lábtörlőn is. Ezt megúsztuk. Baj volt viszont az, hogy a házikóból egy dühödt alak rohant ki, aki a lábtörlőn remegő kicsiny testeket átlépve, egy rettenetes husángot a feje fölött lóbálva, veszettül szaladt felénk, miközben P’Mötyi, P’Mámimötyi, és P’Káluluj szentek neveit sűrűn emlegette.
Na, eddig volt, ahogy volt, de most hogyan tovább?! Mert most komoly veszélyben forogtunk. Ez a vészomjas vadember agyon akar ütni, ráadásul a kutyái újból felbátorodtak, gazdájukat látva... Nem sokat tétováztunk, igyekeztünk minél gyorsabban a baloldalt látszó lakótelep felé menekülni, miközben sűrűn pillantgattunk hátrafelé.
Menekülésünket látva támadónk lemaradt - kutyáival együtt. Ezt is megúsztuk...
A legrosszabb viszont csak ezután következett. A baloldalt látszó völgy felső végében a Bel-Vederre nevű villanegyed házaihoz közeledtünk. Az ottani luxusnegyed lakói közt nem kis riadalmat okozott a rohamozni tűnő társaságunk, így pánikba esve, a hadsereg gyorsbevetésű egységeit riasztották, akik perceken belül érkeztek páncélozott járműveikkel. A tankokkal erősített nehéztűzérség elzárta utunkat a telepesek által lakott luxusvillák előtt. Rövid figyelmeztetés után támadásba indultak...
Most már a puszta életünket próbáljuk menteni - gondoltuk magunkban - s a házak fölötti erdő felé igyekeztünk menekülni. Hátha sikerül ott fedezékbe kerülnünk mielőtt vaegy lövedék eltalál... Hiába intettünk a tankok felé, hogy egyáltalán nincs ártó szándékunk, de még ártani sem tudnánk, mivel békés túrázók vagyunk, azok semmit sem bíztak a véletlenre, töretlenül nyomultak előre.
Menekültünk, ahogy tudtunk az erdő felé, és reméltük, legalább hírmondó marad közülünk, miközben hátunk mögött kiadták a tűzparancsot. Már a végső számadást végeztük magunkban, mikor meglepve vettük észre, hogy a harckocsik nem tudnak utánunk lőni, sőt harcképtelenek. Az történt ugyanis, hogy miközben mindenki feszülten minket figyelt, a völgy alsó végének - Hí-Degh-völgy valami nagyon régi térkép szerint - barnabőrű bennszülött lakossága, veszélyt megvető bátorsággal és fáradságot nem kímélve igyekezett a harckocsikat hátulról szétszerelni. Szorgalmas munkájuk gyümölcseként, mire a tűzparancsot kiadták ellenünk, a harckocsik és tankok hátulsó fele már szét volt szerelve, és szekereiken ócskavasként szállították a begyűjtőkhöz.
Az erdő szélét elérve megpihentünk, majd több energiaitalt elfogyasztva igyekeztünk magunkhoz térni rémületünkből. Halált megvető bátorsággal még felkaptattunk a tíz fokos emelkedőn a közeli kilátóig, ahonnan a 112-es segélyhívást igénybe véve reméltünk visszajutni városunkba.
A mentőhelikopterek mindannyiunkat épen és egészségesen visszaszállítottak, így sikerült megúsznunk a veszélyekkel teli visszautat.

U.I.: A fenti írás a képzelet szüleménye, így bárminemű hasonlóság valós helyszínekkel vagy helyzetekkel a véletlen műve csupán. A képeket köszönjük az internetes szolgáltatásnak.
Andris