2010. október 23., szombat

Alsórákos rejtőző csodái

Felejthetetlen kirándulásban volt részünk a Marosvásárhelyi EKE szervezésében, melynek során Erdély egyik kevéssé ismert, félreeső vidékét látogattuk meg. A székelyföldi Erdővidék és a szászföldi főútvonalak közé ékelődött be a kicsiny, hajdani vármegyei terület, amely tengelypróbáló útjaival mintha mai napig is rejtőzködni próbálna a külvilág elől.
Sötét, fagyos szombat hajnalán indultunk. Segesvárra ereszkedve csodálhattuk, amint a felkelő Nap sugarai beragyogják a Fogarasi-havasok hófödte csúcsait. Kőhalom után elkezdtünk fokozottabban figyelni, nehogy elvétsük a jelentéktelennek tűnő letérőt. Áthaladtunk Alsórákoson, majd a Rákosi-szorosban szálltunk ki a buszból.
Különös élmény volt az október végi ragyogó napsütésben kerülgetni a befagyott tócsákat a jéggé dermedt sáros úton, miközben a környező erdők színeit csodáltuk. Még zöld levelet is láthattunk néhol, miközben ezernyi sárga és vöröses-barnás színben pompázott az erdő.
Az Olt a Rákosi-szoroson keresztül tör át a Persányi-hegységen, kijutva Erdővidékről s ezzel végleg maga mögött hagyva a Székelyföldet, hogy a dél-erdélyi Szászföldön kanyarogjon tovább. Már messziről felismerhető az északi parton emelkedő jellegzetes kúp alakú Tepej (Tepő, Töpe – 820 méter), mely a túlsó parton álló Mihályhegyével együtt a szoros kapuját képezi.
A szorosba érve már kevésbé jól látható a Tepej, de szerencsére annál nehezebben véthető el, így nem okozott különösebb gondot utunk célpontjának elérése. Az útról, mely az Olt jobb partján vonul végig, egy szekérút-szerű ösvény vezet át a vasút alatt. Pár kanyar után az ösvény egyenesen a meredek hegyoldalon visz fel, ahol az emelkedő fáradalmait bőven ellensúlyozza az őszi erdő látványa. Ösvényünk egy kis patak bal oldalán halad, végig lombhullató erdőben.
Izgalmunk – hogy a Tepejhez jutunk-e fel – nem tartott sokáig, ugyanis egy idő után az oldal meredeksége enyhült, s hirtelen egy tisztásra léptünk ki, ahol hatalmas sziklakúp magaslott előttünk, melyet eddig a lombozattól nem láthattunk. Lenyűgöző volt. Azt sem tudtuk, örülünk-e a szerencsénknek, hogy ezt megtaláltuk, vagy a látvány szépsége ragadott el. A Tepej meredek, füves sziklacsúcsa előtt álltunk, melyet mintegy kerítésként övez a lábánál egy tövises-bozótos erdősáv. Első látásra megmászhatatlannak tűnt, de hittünk Orbán Balázsnak, aki az északnyugati felén jutott fel, így ott sikerrel próbáltuk meg mi is.
A csúcsról szinte fél Erdély elénk tárult.
Láthattuk az egész addigi utunkat fel a szorosból, mely mintha közvetlenül a lábunk alatt húzódna kelet-nyugat irányban, szemben a Mihályhegyével s a Persányi-hegység vonulatával déli irányban. Mögötte a Királykő emelkedett, büszkén, meredeken, és a Fogarasi főgerinccel együtt zárta a déli-délnyugati láthatárt. Nyugat felé végignézhettünk Alsórákoson, a bányáin, továbbá Kőhalom várán és Dél-Erdély dimbes-dombos vidékén, ahol az Olt eltűnik a szemünk elől valahol Olthévíz irányában.
A Királykőtől keletre a Bucsecs magaslatait láthattuk, de keleten a Bodoki-hegység gerincét. Közelebb Erdővidék hegyeit, s a Persányi-hegység északi részén túl a Hargita vonulata volt felismerhető a Nagy-Murgó, Nagy-Piliske, Kakukkhegy, Talabor csúcsokkal valamint a hóborította Csicsói-, Madéfalvi-, Rákosi Hargita, illetve a Madarasi Hargita a Mihályhavasával.





Annak ellenére, hogy a Rákosi Tepej csúcsán már nehezen fedezhető fel vármaradvány, tudjuk, hogy kora-középkori vár állt ott, melyet a XIV. században még használtak. Különlegessége, mint Orbán Balázs említette is, hogy 10-15 méterrel a hegycsúcs körül húzódott a várfal, melyet mészkövekből emeltek (az északi oldalon még látható). Neve valószínűleg besenyő eredetű, tepe ugyanis török nyelveken hegyet jelent. Építőiről nem sokat tudunk, de a Mihályhegyen épült Mihály várával együtt egyidős lehet a hasonló módon épült Rapsonné-, Firtos- vagy Tartod váraival (korai Árpád-kor).
Következő célpontunk az alsórákosi bazaltbánya volt, melyet 1895-ben nyitottak meg. A bányaudvar északi falában feltárt bazaltoszlopokat 1954-ben nyilvánították védettnek, kiterjedésük 1,5 hektár.




Ezek 10-12 méter magas, függőlegesen megszilárdult öt- vagy hatszögletű lávaoszlopok. Az egyik bányagödörben kialakult tó 1930 óta mélyül az alatta húzódó, vízátnemeresztő rétegnek köszönhetően, összegyűjtve így az esővizet.



A Hegyes-tető vulkáni salakján működött salakbánya vadnyugati tájakat idéz vörös talajával és bányagödrének növényzetével.




A „geológiai csemege” után a falu felé vezetett utunk, ahol újból érdekes, eddig még sehol sem látott temetőre bukkantunk. A sírokon az úgynevezett gombosfákat fotózhattuk le.
Ezek nem fejfák, inkább lábfák, hisz az elhunyt lába felől mélyen a földbe szúrják le a sírkővel szemben.
Alsórákost eleinte Sátorosrákosnak hívták, az első telepes sátoros lakókról meg a Kormos patak mocsaras árterületén honos, nagy létszámú folyami rákról. (1337-ben Racus néven jelenik meg az okiratokban, 1421-ben Rakus Inferior, 1637-ben Alsó Rákos. Lakosainak száma a 2002-es népszámláláskor 3159 fő volt, amelyből 694 román, 1802 magyar, 660 rroma, akiket napjainkban kanalas cigányoknak hívnak, és már kétszer annyian vannak...)
Az alsórákosiak – más falvakkal ellentétben – az 1848-as jobbágyság alóli felszabadulás hírét pár hét késéssel tudták meg. Akkora örömöt jelentett számukra, hogy azóta is legnagyobb ünnepük ez a nap, amelyet a Szentháromság utáni hétfőn tartanak, és Kicsi Pünkösdnek neveznek.
A falun végigsétálva takaros szász stílusú házakat látunk, pedig itt nem is laktak szászok. Hatott viszont a környék építkezési stílusa. Egyik ház falán Nyírő József arcképét találjuk, alatta az évszámot. Még az utcát is róla nevezték el! Innen nősült ugyanis a nagy író, felesége tehát, Bedő Ilona, alsórákosi volt.



Lesétáltunk a faluba a várkastélyhoz, amelynek története az 1494-es évre nyúlik vissza. Korabeli okirat szerint a birtok a Sükösd családé volt, lakóház valószínűleg már akkor létezett itt. Sükösd György mezei kapitány 1624-ben letette a mai kastély alapjait. Különleges ember lehetett, hisz vallási meggyőződése is erős befolyást gyakorolt a jobbágyokra: unitárius lévén a várúr, az egész falu unitáriussá vált. A következő tulajdonos Budai Péter országos perceptor, adóügyi szakember, román nyelvtudása révén a moldvai vajdák íródeákja, de Barcsai hűséges embere is. A várat megjavíttatta, a sarokbástyákat és a várfalakat megmagasíttatta. Budai Péter református volt, így – a hagyományhoz híven – a falu lakossága is áttért a református hitre, a templom is őket szolgálta ezután. Örökös nem lévén, a következő tulajdonos Bethlen Samu (Árva Bethlen Kata apja), aki nagyobb arányú építkezésbe kezdett. Egy 1698-as leltár pontosan leír mindent, ami a kastély körül történt.
A kastély egyik érdekessége a kaputorony, melynek tetőszerkezete eredetileg a szász erődtemplomokéhoz hasonlított, és veres zsindellyel volt befedve. A XIX. század első felében bonthatták le. Mai formája teljesen elüt a lőréses, bazaltból és tufából épített kastélyétól.
A faragott kő, ami a kaputornyon található, a Bethlen család címerét ábrázolja – ovális keretben koronás kígyó. Az 1700-as évszám, ami szintén a kövön szerepel, a felújítás évét jelzi. A kastélyhoz ekkor még híd vezetett, és árok vette körül, a család a keleti épületszárnyban lakott az Asszony házban, Leány Asszonyok házában és a gróf  Őnagysága házában. A bástyákban található helyiségeket raktározásra használták, így volt a csuhadár ház ruhatár az egyik bástyában, másikban a fegyverraktár, harmadikban pedig a konyha kapott helyet.
Az alsó szinten raktárhelyiségek voltak, valamint a személyzet számára fenntartott lakóterek. A bástyák alatt boros és káposztás pincék, a déli szárny földszintjén pedig a tisztek háza, rabok háza és egy puskaport tároló helyiség is létezett.
Bethlen Samu halála után fia, Imre, lett a tulajdonos, aki csak karbantartásával és kényelmesebbé tételével foglalkozott. A kastély utolsó tulajdonosa Bethlen Mihály volt 1863-ig, tőle vette meg az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank Rt., majd a legnagyobb részvényes, Teleki Samu, Afrika-kutató, tulajdonába ment át, akiről Orbán Balázs azt írta, hogy „Inkább Bécsnek tüdőre-lélekre egyaránt veszélyes, bűzhödt légkörében él”, mintsem ebben a szép kastélyban.
A XIX. század második felétől a gazdaságilag (fakitermelés, mészégetés, kőbányászat) is erősödő alsórákosi közbirtokosság 1903-ban megvásárolta a várkastélyt Teleki Samutól 420 000 koronáért. Annak ellenére, hogy a korabeli jegyzőkönyv szerint a kastélyt a vásárló fél „örök időkön át megtartja, javítja és gondozza”, a kastély állaga vagy ilyen, vagy olyan okokból romlani kezdett.
1917-ben a magyar állam jóvoltából elkezdődtek bizonyos javítási munkálatok, de a háború kimenetele miatt az odahordott anyag eltűnt az udvarról, sőt, az egyik bástyát és a keleti épületszárnyat 1918-ban árverésen eladta a közbirtokosság. A kolozsvári EKE által 1900-ban kiadott Erdélyi Kalauz szerint még a várkastély "lovagtermében" 18. század elejéről származó domborművek küzdenek az enyészettel." Sajnos az enyészet győzött.
A kommunizmus évei alatt az északi falon bejáratot törtek azért, hogy a nagyobb mezőgazdasági gépek is beférjenek. Az 1990-es évek elején elkezdődött javítási, felújítási munkálatok során a kaputornyot valamint a déli és a nyugati épületszárnyat újrafödték, de ez csak arra volt elegendő, hogy a kastélyt az összeomlástól megmentsék.



Ottjártunkkor nagy érdeklődésnek örvendett a kastély, aznap háromszor kellett a hátsó bejárattal szemben lakó, kulcsot őrző embernek a kaput kinyitnia. Sajnos szűkszavú magyarázata elég kevés volt ahhoz, hogy kielégítse az odalátogató turistákat.
Még annyi időnk van hátra, hogy meglátogassuk a református erődtemplomot, amely 1676-1686 között épült a Kövesoldal tetején. A régi templom maradványai beépültek az 1831-ben újjáépített templom köveibe, amelyet Gróf Bethlen Ádám építtetett. A faluban még három templom létezik: az unitárius 1673-1675 között épült (itt szállást is lehet kapni), az ortodox 1864-ből és a római katolikus 1936-ból.
Az autóban zötykölődve a 10 km-es szakaszon, amely a falut a főúttal köti össze, sajnos nehéz elképzelni, hogy Alsórákos a maga csodáival valaha is a világ szeme elé fog kerülni.
Andris és Eszter

2010. október 2., szombat

Nyárádszentsimon

Van olyan hely, ahol az idő megállt, úgy tűnik. Pedig egyszerűen csak nem pörgött fel, ahogy máshol. Ez a hely, ahol az emberek kies völgyekben élik monotonnak tűnő mindennapjaikat, káros külső hatásoktól még mentesen. Itt van, hozzánk térben közel, de időben mintha valószínűtlenül távol. Ez egy egészen más világ - a városi élet nyüzsgő, zajos rohanásához képest.

Hol leltem ilyen világra? Itt, a Székelyföldön, Marosvásárhelytől nem is olyan messze, a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti eldugott völgyekben. Egészen bizonyosan több hasonló falu van még vadregényes tájainkon, én viszont most ezeknek csak egyikét fogom bemutatni, melyet október elején volt szerencsém megismerni.

Nyárádszentsimon – a Havad-patak völgyének felső szakaszán meghúzódó kis falu – közvetlenül a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti vízválasztó gerinc déli oldalán található. Nyárád előneve ellenére a Kis-Küküllő vízgyűjtőjében fekszik. Jelentős a történelmi múltja, mégis mára a térség egyik legkisebb, de még mindig színmagyar faluja. Lakóinak száma száz fő alatt van.

Szentsimon Árpád-kori település, melynek első írásos említése S.Symone néven 1332-ből való. A korabeli pápai tizedjegyzékben a többi környékbeli falu nincs feltűntetve, így valószínű, hogy Szentsimon filiái voltak. 1567-ben Zent-Symon néven említik, 8 kapuval; Orbán Balázs idejében házszáma 52. A régi időkben ez volt a térség központi egyházközsége, melyhez hozzátatozott a szomszédos Rigmány és Havad, a szomszéd völgyben levő Geges, valamint a Nyárádmellékén fekvő Nagy- és Kisadorján.

Szentsimon lakói református hitre tértek át a XVI. században. Régi templomát az 1797-es püspöki vizitáció felújíttatta, így Orbán Balázs már újjáépítve találja. A templom harangját 1836-ban újraöntötték. A régi harangnak legalább a köriratát jó lett volna megőrizni, mert egy feljegyzés szerint 778 évet szolgált (számoljunk csak vissza 1836-ból 778-at!).

Első rendkívüli élményünk a reggeli csend volt, amire ébredtünk, s ez nem a termopán ablakoknak köszönhetően, hanem csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az úton alig járt motorizált jármű. Hideg őszi reggel volt, de az éles, tiszta levegő jól esett. Ahogy a nap a szemben levő gerinc mögül feljött az égre, az idő kitisztulni látszott, a felhők szétfoszlottak. Hamarosan napsütés aranyozta be a falutól északra emelkedő Virgó oldalát. A tetején lombhullató erdő van, de már kezdett sárgulni-barnulni a lombozat. A Virgó a vízválasztó gerinc része, mely utóbbin vezet át az út Nagyadorjánba, s egy másik északkelet felé erdős gerincszakaszon át le Nyárádszeredába. A motorizált korszak előtt ismert átjárók voltak ezek a – immár feledésbe merült – jelzetlen erdei ösvények. A gerincen levő lombhullató erdő helyén valamikor fenyves állt, melyből mára hírmondóként egyetlen szál maradt.

A falu főutcáján indultunk lefele, majd a délkeleti irányba elágazó egyetlen mellékutcán folytattuk utunkat. A házak közül kiérve a jobboldalt emelkedő Agyagos-tetőre vezetett fel az út, ahonnan az erdő széléről jó kilátásunk nyílt a szemközt emelkedő Papszökőjére, valamint egy nyugati irányba húzódó völgyre. Innen a Papszökője felé vettük az irányt, mely a környék egyik legmagasabb pontja, 587 méter.

Neve – a helybéliek elmondása szerint – onnan származik, hogy valamikor a helyi pap itt járt keresztül lóháton Szentsimonból és Rigmányból a túlsó oldalon levő Havadra és Gegesre, ugyanis a négy falunak közös papja volt.

Időközben Havad felől juhnyáj tűnt fel, de mivel még eléggé messze voltak, ügyet sem vetettünk rájuk. A Papszökője csúcsát is erdő borítja, így megálltunk az alatta levő füves réten, s a csodálatos kilátásban gyönyörködtünk. Északon az Agyagos-tető és a régi temető fölötti oldal között Szentsimon látszott hátterében a Virgóval, nyugaton Havadra nyílt kilátás, valamint a Havadról Gegesre vezető útra, közelebb pedig a felfele tartó juhnyájraés a felénk csaholva közeledő juhászkutyákra. A kutyák nem értek közel hozzánk, de azért megszakítottuk szemlélődésünket, s a falu felé indultunk vissza. Nem mentünk le az útra, hanem a kertek fölött haladtunk végig, s a falu régi temetőjéhez jutottunk, ahol az újabb sírok mellett nagyon régieket is láthattunk, volt, amelynek egyáltalán nem látszott már a felirata.

Nagyon jó érzés volt pár napig e csodálatos tájon, az erdő övezte völgyben meghúzódó kis falu életét látni és megtapasztalni, visszatérve időben az internet és mobiltelefon előtti korszakba.


Andris