2011. augusztus 14., vasárnap

TÚRI-HASADÉK


Érintetlen természet piciny szigeteként húzódik meg a Túri-hasadék egy olyan vidéken, melyet már jó ideje az ember alakít igényei és vélt- vagy valós szükségletei szerint. Fennmaradását viszonylagos hozzáférhetetlensége, a természet erői által kialakított formák járhatatlansága biztosította, de még ennek ellenére is szükséges volt a környező emberi tevékenység korlátozása. A hasadék felső végében elindított kőfejtés leállítása s a terület védetté nyilvánítása nem történt egyik napról a másikra, így sajnos az északi rész s egy valamikor ezen a szakaszon létezett barlang, mely az évszázadok folyamán a környék lakosságának menedékéül szolgált veszély esetén, megsemmisült. Milyen különös, ugye, hogy pénzért a saját menedékünket is felszámoljuk...

A Túri-hasadék a Torockói-hegység gerincének legészakibb csücskén (Peterd-Szind gerinc) a Rákos patak áttörése által létrehozott vadregényes sziklaszoros. Tordatúr és Koppánd között több mint másfél kilométer hosszúságban vágta át a gerinc mészkő szikláit e patak, mely Koppánd irányában egy erdővel övezett kanyargó völgyben folytatódik. A hasadék északkeleti oldalán a Kőhegy (580 méter) és a Koppánd-tető (530 méter), valamint délnyugati felén a Peterdi-tető (669 méter) emelkedik.

Ezúttal fentről, Tordatúr felől próbáltuk végigjárni a hasadékot, hamar túljutottunk a hajdani kőfejtés által elcsúfított szakaszon, majd impozáns sziklafalak között a Rákos patak völgyében találtuk magunkat.

Alig volt hova lépnünk, a keskeny ösvény többhelyt egyszerűen abból állt, hogy kőről kőre, esetleg letört ágakon egyensúlyoztunk. Többször kényszerültünk patakon való átkelésre, volt, hol egyszerűen átgázoltunk mezítláb. A patakmenti párkányokon lépegetve örültünk, hogy többnyire növényzet tarkítja a partokat, enyhítve ezzel a táj vadságán.

Sietni nem tudtunk, de nem is akartunk, mivel a táj szépsége egyszerűen lenyűgözött. Szűk szurdokon zúg át a patak, melyet rengeteg zúgó és vízesés tarkít. A meredek, vagy egyenesen függőleges sziklafalak árnyékos, nedves életteret biztosítanak, és ahol egy kis talaj megtapad a sziklán, azt mindenhol belepi a növényzet. Az az ember benyomása, hogy valami különös, civilizációtól elzárt, távoli vadonba csöppent.

Sajnos, a szurdok közepe táján egy vízesés fölött elakadtunk. A bal parti kőpárkány a vízesés magasságában megszakad, s a folytatását nem értük el, a túlsó parton pedig bozóttal ékesített szikla emelkedik a vízesés fölé néhány méter magasságban. A mintegy két méter magas vízesésen nem juthattunk le, ráadásul láttuk, hogy nem sokkal utána újabb vízesés következik, melyen a szinte függőleges sziklák között a lejutás szintén kérdéses lett volna. Így visszafordultunk, és a bal oldali sziklafal egy dőltebb, mászásra alkalmas részén kijutottunk a szurdok peremére.

Fentről betekintve felejthetetlen szépségben tárult elénk a hasadék, amely mentén ezután végigsétáltunk. Távolabbra tekintve hirtelen megtörik a varázs: egyik oldalt kukoricatábla, szemben pedig a falu, de odébb a Peterdi-tető kőbányája s az új autópálya.

A hasadék Koppánd felőli vége mintha még szebb lenne fentről nézve, a patak érdekesebbnél érdekesebb sziklaalakzatok között tört utat magának, kijutását pedig erdő övezi.

Mégsem ereszkedtünk le, hogy onnan is tegyünk egy próbát a patak mentén felfelé, mert az alant látszó faépület körül valóságos sátortábor állt rengeteg autóval, és egy bizonyos fajta balkáni népzene üvöltött, jelentősen rontva hangulatunkon. Inkább fentről próbáltuk minél jobban belátni, megcsodálni ezt a különleges tájat, különböző formájú fehér szikláival, dús növényzetével és zúgó patakával.

Andris

2011. augusztus 6., szombat

Egy csomádi vörösrókacsalád gondjai

(Állatmese)

A Csomád nyugati lejtőin, sűrű fenyves erdőben, éldegélt rókamama három serdülő kölykével. Lakhelyükre a déli-délutáni órákban sütött a Nap, míg alkonyattájt a szemben emelkedő Piliske gerince mögött el nem tűnt, de csupán akkor, amikor a tusnádi esős, csapadékos időjárás ezt lehetővé tette. Napközben a rengeteg turista elől voltak kénytelenek bujkálni, majd az esti, alkonyati óráktól szinte hajnalig a környéken lakó számottevő medve jelentette rájuk nézve a legnagyobb veszélyt. A legjobb alkalmat, hogy a napi betevő falatot megszerezzék, a hajnali, korareggeli félhomály jelentette számukra, amikor a medvék már visszavonulóban voltak éjszakai portyájukról, de a többnyire későn kelő turistasereg még nem indult útnak.

Kellemes augusztus eleji reggelre virradt, s a felkelő Nap fényében fürdött a szemben levő Sólyomkő és a Piliske rengeteg fenyvese. Még viszonylag enyhe volt az idő, de napközben fülledt kánikulára volt kilátás. Rókamama elindult megszokott hajnali útjára, mikor lépések neszét hallotta közeledni a völgy felől.

– Erre muszáj odafigyelnem, valami nagy állatnak tűnik… – morgott magában, és eltűnődött, vajon ki háborgatja életüket ebben a korai órában.

– Ugye, milyen szép az erdő?! A fenyők illata, ez a csend... – áradozott egy fiatalember a párjának

– Emberek!!!... – gurult dühbe rókamama – Csend?!... Hát csend ez?!... Úgy csörtetnek, mint a vaddisznók. Mit lehet így meghallani? Minden mozogni tudó élőlény rég messze menekült. Én sem szobroznék itt, ha nem félteném a közelben lapuló fiaimat. – morgott tovább magában – Még hogy szép az erdő?! Szép, az lehet, de üres. Elriasztanak mindent a környékről!

– Most kellemes a levegő, s, ha így haladunk, a Nap fent a Csomád-nyeregben még szembe fog sütni velünk... – magyarázott tovább a fiatalember.

– Jaj, hogy sütnélek meg most nyomban, elevenen! – mérgelődött rókamama – Hát ezért keserítitek életemet, teszitek tönkre vadászatomat, hogy nektek még kellemesebb legyen?! Önző társaság!

– Ha felérünk, előbb a Mohost nézzük meg, vagy menjünk le a Szent Anna-tóhoz? – kérdezte a lány.

A Mohost javasolnám előbb... - válaszolt a fiú.


– Na, ott nyuvadnátok bele az iszapba! – dohogott rókamama, akit egyre jobban zavart a nyugodtan sétáló pár.

– ... és miután onnan kijönnénk, nyugodtan üldögélhetnénk a tónál...

– Aztán lehetőleg örökre maradnátok is ott, hogy ne is lássalak titeket többet soha, s a többi hozzátok hasonlót sem! – így rókamama – Pokollá teszitek az életem. Összejárjátok, tönkreteszitek az egész erdőt, hogy semmit sem lehet találni aztán benne, s ha lemegyek tyúkot fogni, üldöztök, kutyákat küldtök rám. Mit gondoltok, hogy lehet így megélni?!

– Te jó ég! – ijedt meg rókamama, miközben a pár zavartalanul sétált tovább az ösvényen – ezek mindjárt széttapossák levelek alatti kotorékban lapuló fiaimat. A mindenit neki! Hol van a szemetek, hé!!? Vakok vagytok?? Látnak ezek valamit egyáltalán???!!! – és kiugrott a pár mögött az ösvényre.

– Egy róka! – szólt ekkor a lány, mire a fiú oda sem nézve, egy virág fényképezése közben nyugodtan válaszolta:

– Ugyan már, biztosan csak az a kutya onnan lentről – s mire felnézett, már sehol sem látott sem kutyát, sem rókát.

– Huh! Megláttak. – bújt gyorsan vissza a bozótba rókamama.

– De! Róka volt! – erősködött a lány.

– Vajon mégsem lett volna kutya…? Mivelhogy igen gyorsan eltűnt…

– De, de, de, kutya volt! – gondolta magában rókamama – vigyél csak le a tyúkudvarba, aztán meglátod, milyen kutya volt, te figyelmetlen álmodozó!!!

A pár tovább indult felfelé, rókamama legnagyobb rémületére, mivel a kölykök rejtekhelye felé közeledtek.

– El kell térítenem ezeket onnan valahogy. – gondolta, és utánuk indult.

– Na, mit mondtam, hogy róka! Nézd meg te is! Megint itt van.

– Tényleg! Le is fotózom...

– Végre elkanyarodnak! Csak most én ússzam meg a találkozást épen! – gondolta rókamama, miközben szembeállt a fiatalemberrel – Mi a fene, szappantartót szed ez elé? S még villámlik is! Jujj, de ijesztő! Még jó, hogy nem csapott belém…

– Bekapcsolt a vaku. Úgy látszik, túl gyenge a fény...

– Nem kéne inkább egy botot keressünk? Nehogy veszett legyen. – kérdi a lány.

– Veszek már meg a félelemtől. Minden ízemben remegek. – morgolódott rókamama – Nem mentek már dolgotokra?! Botot?! Még mit nem?! Hagyjatok már élni!

– Nem néz ki veszettnek... – nyugtatta párját a fiú.

– Rögtön megveszek, ha azonnal nem takaródtok innen!!!

– ...Elég jó lett a fotó, talán mehetnénk is tovább – mondta a fiú.

– Remélem nem jön utánunk – aggályoskodott még a lány.

– A fene fog utánatok menni. Mit képzeltek, díszkíséretet biztosítok itt minden hóbortosnak?! Örülök, ha nem látlak többet.

Útjaik itt elváltak egymástól. A fiatal pár a koradélelőtti napsütésben ért fel a Csomád-nyeregbe, csodálatos kirándulásban volt része, melynek során meglátogatta a Mohos-tőzeglápot, Szent Anna-tavat, és meseszép tájakat látott. Rókamamát három kölykével sem a fent említett emberpár délutáni visszatértében, sem a nap folyamán arrafelé vonuló turisták áradata nem látta: sikerült biztonságosabb, élhetőbb életteret találnia maguknak.

Andris