2012. szeptember 29., szombat

Apostolok közt a Kelemenben

Az izomláz elmúlt, lehet beszámolót írni. Nem, nem lábbal írom – de nem is lábbal kellett kapaszkodnom 200 kilométer nem kevés kanyarában a pótszéken, amit betettünk a buszba, mert végül egy emberrel többen gyűltünk össze, mint a helyek száma engedte volna. Jó, hogy visszafele Iti feláldozta magát – különben most sem lenne beszámoló…
Reggeli hat óra helyett fél hét után indultunk, mert a sofőr bácsi elaludt, mentségére először, amióta hordoz bennünket, s ennek tíz éve is van… A pótszékért is meg kellett állnunk pár percre. Az útszűkítésekre számítottunk Vásárhely s Régen között, ám, szombat reggel lévén, elég hamar túljutottunk rajtuk.
Mire világosodni kezdett, Moldva közelében jártunk. A felhők közül ezüstösen tűzött be a fény, s köd szállt fel a Kelemen havasok völgyeiből, jelezve, hogy az ijesztgetések ellenére szép idő várható.
Dornavátrán a hangulat már jó volt, bár alig ismerte egymást a csapat nagy része. Ismerősök ismerősei szóltak egymásnak a kiruccról, így verődtünk össze. De, aki a virágot (világot?) szereti, rossz ember nem lehet … volt nagy kacagás is: Iti remek előadó. Az is igaz, hogy Gura Haitii-ba érkezve, első dolga volt Katinak, hogy Mihály nap alkalmával a Misi köszöntésére szánt borral végig ne kínálja a túrázni indulókat. Amihez én is elővettem a sajtos rudacskákat, amelyek előző délután sültek – s csak azért emlegetem, mert a lányok nagyon kérték a receptjét, s akkor most ide szúrhatom a linkjét… 
A főszerep ezután Rolinak jutott, ő kellett megmutassa, merre induljunk. 
Azt tudtuk, hogy kék pont jelzés visz fel az 12 Apostol szikláihoz, de azt nem, hogy jókorát rövidíthetünk, ha rögtön jobbra nekivágunk a meredeknek. Azért nem csodálkoztunk olyan nagyon, mert mondták mások is, hogy kerítéseken kell átmásznunk az elején – de az átmászást átgurulássá egyszerűsítettük, ahol tehettük, s egy fénykép ürügyén heverésztünk (valójában E/1) is egy kicsit, mert a nyelvünk szinte a köldökünkig lógott (Na, nem mindenkinek!)… 
Szerencsére Andi is járta már az utat, ő ráadásul térdig érő hóban – pillanatig sem féltünk az eltévedéstől.
A táj, a környezet, az idő, a hangulat már az elején lenyűgözött. 
Jó lett volna ráérősebben sétálni, de három és fél órát jósolt a tábla a faluban a sziklákig, ahonnan még vissza is kell térni. A nap pedig böcsülettel a fejünk felett járt már.
Sárgásra aszott meredek legelőn, kerítések között vezetett fel az út. Jobbra, balra a Kelemen fenyvesei, bal vállunk mögött egész sor hegycsúcs (pl. Kis-Besztercés, Pietros….) A turistajelzés kényelmesen követhető, de nem árt néha megállni egy-egy rövid pihenőre, mert az út továbbra is csak emelkedik. 

Végül is 700 méterrel magasabbra kell jutnunk, mint ahol az autóbuszt hagytuk (1030 m). 
Jobbról, balról fenyők jelennek meg, s felterelnek bennünket a legelő tetejére,
ahol kénytelenek vagyunk az erdőben folytatni utunkat. Sűrű fenyves erdő, de kényelmes ösvény vezet benne, puha fenyőtűszőnyeggel. A jelzések olyan sűrűn jelennek meg, hogy helyenként hármat is lehet látni belőlük. 
Aki jobban bírta, előbbre került, de bevárta a lemaradozókat. Holland túratársaink – bizony! – idáig meglehetősen elfáradtak. 
 A térdfájás kellemetlen dolog, főleg az ő korukban. Mire a bokrosabb részhez értünk, és már a „megalítok” is megjelentek az ösvény mellett a fák közt, 
úgy érezték, meg kell állniuk és visszafordulniuk. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy még öt percig tartsanak ki, legalább a borókásig, ahonnan már látszanak az Apostolok. Tibi, Laci és Iti előreszaladt, hogy jelezzék, meddig kell még eljutniuk. 
 Ó, szinte csúcsélmény, amikor az erdőből kiérve, az ember megpillantja a jellegzetes alakú sziklákat. 
Új erőt ad, hogy szinte a lábad alatt látod őket a borókáson túl. Úgy érzed, egy nekifutamodással már ott is vagy közöttük. Tavasszal valószínűleg ezt tettük volna, de most, október elején, megállított az áfonya. Borókabogyó is volt ezrivel, de az áfonya finomabb. 
Ennyi áfonyabokrot egy helyen – s tele finom, érett áfonyával!!!... aki csak tehette, szedte marokszámra. 
Sajna, aki később érkezett, annak nem sok időt adtak a „mazsolázásra”. Más turistacsoportok már jöttek visszafele, ami annyiból mégis jó volt, hogy miénk lehetett a tér… Lenyűgöző volt!!!
Meg is rohamoztuk a sziklákat, ki hova érte, oda mászott. 
 Kattogtak a gépek, volt, aki pózolt, 
 volt, akit sunyiban örökítettünk meg…
Csodaszép volt fentről a világ!
 Ott igazán az Apostolok közt érezhette magát a halandó...
 Kerestük az apostolok arcát, s láttuk is őket, néha morcosnak, 
 máskor kedvesen vidámnak. 
Voltak, akiket nem zavart, hogy ott mászkálunk körülöttük: nyugodtan folytatták többszáz éves diskurzusukat… 


Kellemesen meleg délután volt, jól esett végre leülni egy naposabb oldalra. 
Miután elkészült a csapatkép, előkerültek a szendvicsek, maradék vizek –  a bor is jól jött volna, de Katának volt annyi esze, hogy ne cipelje magával … jó lesz az a busznál visszaérkezéskor is… Hanem a Noémi mazsolás csokija – számomra az volt a csúcscsoki.
Mire visszaindultunk, a szél is fújni kezdett. 
 Sokkal jobban haladt a csapat, nem kellett aggódni, hogy sötétben kell majd botorkálni. 
Tibi, Laci és Iti még eljárta az ősemberek táncát a kőkörök körül, 
legszebb kőhangjukon előadva a Kövek (tri- vagy tetraton) dalát (Iti tud két szólamban énekelni), amit meglepetésünkben elfelejtettünk fotózni, de a beiktatott pihenők alatt is csattantak a poénok, nevetett nagyokat a banda, mintha „lódarázs” ;) rúgta volna őket.
Fotótéma lefele is akadt, 
s volt, aki talált gombát a nagy szárazság után, sőt, életem első vakondokfutását is láttam – fotózni persze nem volt idő, mert rekordidő alatt tudja beásni magát a földbe.
Nemsokára újra a kerítések, és a meredek domboldal – immár ereszkedésre.
Az autóbusz mellett úgy vonultunk el, mintha nem is létezne. Bal szemünket le sem vettük a kocsmáról, s volt, aki egyből két sört rendelt. Mégis sötét lett, mire indulhattunk...
Íme, az útvonal, amelyet Roli GPS-ének köszönhetünk:

View Larger Map


Hancur

2012. szeptember 16., vasárnap

Csíksomlyó csendje

A Dél-Hargita Teljesítménytúra élményei és fáradalmai után pihenésképpen valamilyen könnyű és rövid túrán gondolkoztunk másnap délelőttre. A felmerülő ötletek közül végül a Nagy-Somlyó hegyére esett választásunk. Annak ellenére, hogy ez Csíkszereda környékének legismertebb hegye, meredek de rövid túrával megmászható, és csodálatos kilátást biztosít. Mikor távolabbról jövünk ide, rendszerint valami nagyobb, hosszabb túrára vállalkozunk, s akkor ez már nem fér be az időnkbe, esetleg egészen más céllal vagyunk itt, mint túrázni.

Álmos vasárnap délelőtt volt, még meglehetősen korán, amikor felértünk Csíksomlyóra. Csupán a forrásnál igyekezett néhány ember borvizet tölteni, azon kívül sehol egy teremtett lélek. Mintha megállt volna az élet, vagy talán csak szünetelt, s még nem indult újra. A hegy hívogatóan magaslott a méltóságteljes csendben, és mintha arra biztatott volna, hogy másszuk meg, menjünk végig a Keresztek útján, ha tudunk. Még éreztük tagjainkban a fáradtságot a 40 kilométeres gyaloglás után, de a Somlyó hegyén volt valami megnyugtató, valami felemelő... Mennyire más most itt, lazán, kereszttől keresztig sétálni a Kis-Somlyón, mint tegnap, amikor tudtuk, hogy hosszú utat kell letudnunk meghatározott időn belül.
Szinte elmondható, hogy itt is kétszer kel fel a Nap, akárcsak Torockón, a Székelykő árnyékában. Egy ideje a reggeli napsütés bátortalan sugarai terjedtek szét a Csíki-medence környező részein, de Csíksomlyót a Nap csak most kezdte beragyogni a Kis-Somlyó fölött, s ahogy felfele haladtunk, egyre bátrabban mutatkozott, 
végül mire felértünk, fényárban úszott a sötétzöld fenyőkkel határolt Keresztút is. Fent megtekintettük a Salvator kápolnát, bejárata előtt a kőkereszttel, melyet 1876-ban a gyergyóalfalvi hívek állítottak az 1567-es  győzelem emlékére, amelyet a Tolvajos-tetőn János Zsigmond fejedelem felett aratott a székelyek csapata a gyergyóalfalvi István pap vezetésével pünkösd szombatján.
Innen a nyereg felé folytattuk utunkat, mely rendkívül különös volt így a néptelen csendben. Lent a színpad, melynek deszkáin most lépteink nesze is szinte dübörgésnek hatott, pedig óvatosan igyekeztünk átosonni rajta. Pünkösdkor vagy más alkalmakkor, amikor tengernyi nép hömpölyög a Somlyói nyeregben, ki hallaná meg, ki figyelne fel léptek döngésére e deszkákon vagy a száraz fű ropogására talpunk alatt?
A Nagy-Somlyóra meredeken felvezető, az erdő között kínálkozó ösvényen indultunk el. Az erdő alól még vetettünk egy pillantást a csendben napfürdőző nyeregre, és megcsodáltuk a köröskörül elénk táruló tájat, a lent elterülő várossal, szemben a Hargita büszke vonulatával
s a túloldalt magasló Csíki-havasokkal. A fenyvest a csúcs környékén lombhullató erdő váltja, a fák levelei már most, kora ősszel, szinte sárgák, ám a zöldek is hullnak. Rendkívül ki van száradva a természet. A csúcson álló fémtorony kövén „1032” áll ráfestve. Ha nem mászunk fel a fák fölé magasló toronyba, a kilátást a környező lombozat gátolja, egyébként akár földrajzórát lehetne tartani fentről. Különösnek, távolinak tűnt innen a hegyről a város, meg a falvak sora, és annyira valószínűtlenül messzinek ott lent az emberi nyüzsgés, ellentétesnek az itteni békével, nyugalommal. Pedig jóformán alig jöttünk ki Szeredából.
Bármennyire jó volt fent, a Somlyón üldögélni, vissza kellett indulnunk, mert ha az autóig nem is, de Marosvásárhelyig hosszú út állt még előttünk. Visszafele a déli oldalon induló piros pontjelzésen ereszkedtünk, ami – miután tesz egy vargabetűt a hegy körül – levezet a nyeregbe. Az erdőből kiérve a Csíki-medence látványában gyönyörködhettünk ismét, 
mely a Csomádtól a Nagyhagymásig teljes szépségében kitárult előttünk. Végül még beléptünk a Barátok Feredőjébe, ahol a hideg borvízben való áztatás jót tett fáradt lábainknak, nekünk pedig a Somlyói csorgó vize tett különösen jót, ezért teletöltöttük flakonjainkat, mielőtt hazaindultunk.
Andris

2012. szeptember 15., szombat

Dél-Hargitai úti élmények

Miért vesz részt valaki teljesítménytúrán, ha feltett szándéka, hogy másokkal nem kíván versenyezni a hegyen, de még saját teljesítményét, önmagát sem akarja tesztelni, csupán a természetet szereti, aktív kikapcsolódásra, feltöltődésre vágyik egy egész heti nyüzsgő, zajos, városi rohanás után. Hát elsősorban azért, mert hívják, és pont egy olyan helyen zajlik, ahova rég vágyódik, és szívesen menne, főleg, hogy az útvonal egy részén még sohasem járt. Most pedig megbízható, komoly társaságban járhatja végig a hőn óhajtott helyeket, és csodálhatja a tájat. Nem számít arra, hogy esetleg őt is, mint ahogy többeket ebből a megbízható, komoly társaságból, milyen könnyen elkapja a versenyszellem, uralni kezdi az ambíció, minek következtében megkísérel hamarabb célba érni, mint körülötte igyekvő társai. Ennek érdekében pedig képes átsiklani a természet szépségei felett, megfeledkezni társairól, akiket csak akkor vesz észre, ha meg kell őket előzni, esetleg akkor figyel fel rájuk, ha netán hátulról próbálnák őt utolérni. Ha valami véletlen folytán mégis eszébe jut eredeti célja, nem kevés önuralmába kerül azt szem előtt tartani, miközben többen is elsietnek mellette.
Idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Dél-Hargita Teljesítménytúra, melynek kínálatából társaimmal a negyven kilométeres túrát választottuk. Ez gyönyörű lombhullató és fenyves erdőkkel, pazar kilátást biztosító tisztásokkal színezett hangulatos havasi tájakon halad végig a tusnádfürdői kempingtől a Szeredai-fürdőig. A túra több mint 1200 méter szintkülönbségének java részét rögtön az elején gyűrtük

le meredeken fel a piros háromszöggel jelzett szerpentines ösvényen a Sólyomkőig (824 méter), majd onnan a szalagok és erdészjelzések mentén vezető vadcsapáson a Nagy-Piliske (1374 méter) keleti válláig. Mászás közben nem tudtuk megállni, hogy egy pillanatra ki ne lépjünk a Sólyomkőre, ahonnan teljes szépségében tárult elénk a Csomád kúpjaival, előterében pedig a Tusnádi szorossal.
A kegyetlen kaptató után kellemes sétának tűnt a Nagy-Piliske keleti oldalán vezető, kék sávval jelzett gerincúton haladni, és hamarosan el is értünk az északi hegyláb alatti tisztáson levő vadászházig. Itt volt az első ellenőrzőpont, ahonnan fiatal fenyvesen vezet tovább az út, és rövidesen kiértünk a Jáhoros-puszta tágas füves térségére, melyről széles kilátás nyílik a környező csúcsokra, de távolabbi vidékekre is északkeleten a Csíki medence fölött, valamint délnyugaton a Nagy-Piliske

és Nagy-Murgó csúcsain, illetve Erdővidéken túl a Déli Kárpátokig. Ezt érdemes megcsodálni, elvégre nem minden nap jár erre az ember.
Fokozatosan egyre erdősebb terepre vezet a gerincút, emelkedik is valamelyest, majd egy helyen ideiglenes piros tábla és szalagok egészítették ki a jelzéseket a sűrű erdőn keresztül. Hirtelen véget ér az erdő, s a Mitács-pusztán találjuk magunkat, melynek túloldalán impozánsan magaslik a Kapus-hegy (1424 méter).

A Mitács-hegy (1282 méter) szinte észrevétlenül maradt mögöttünk. A Kapus-hegyre ellenben még ösvény is kínálkozik, kitérőre csabítva, de ajánlatos kihagyni, mivel hosszú még az út, és a legmagasabb pontja – a Kakukk-hegy – még előttünk áll.
A Mitács-pusztáról a Kapus-hegy nyugati lábán erdőben vezet át az ösvény, majd többnyire erdős terepen folytatódik. A fenyvest előbb a Sárga-puszta, majd később az Aszó-patak forrásvidéke fölött a Fekete-puszta szakítja meg, mely utóbbiról előtűnik északon a Kakukk-hegy tömbje – Kakukk-hegy (1557 méter) elől balra és Kőhíd-tető (1551 méter) jobbra. Ha oda feljutunk, utunk onnan elméletileg csak lejt, de több jelentős emelkedő nem nehezíti már túránkat. Utunk kezdetéhez képest nem tűnik sem meredeknek, sem megerőltetőnek az emelkedő, amelynek utolsó szakaszán kék háromszög jelzés is csatlakozik a kék sávhoz. A nyeregben felállított ellenőrzőponttól nyugatra a Kakukk-hegy erdővel borított csúcsa látszott, körülötte régebbi irtás után próbál regenerálódni a természet,

keletre a Kőhíd-tető emelkedője állt, valamint szemben az Angyalka-tető (1537 méter), melynek nyugati lábát fogjuk kikerülni utunk következő szakaszán. Innen nehéz, köves rész következik a Barót-patak forrásvidéke mentén, majd északkeletnek, aztán északnak fordul az ösvény, és kivezet a Dél-Hargita legnagyobb pusztájára, a Nagy-Lázra. A széles gerinc miatt a völgyekre nincs rálátás, de megcsodálhatjuk északról a Kakukk-hegyet és Angyalka-tetőt, előttünk jobbra (északkelet) a Fekete-hegyet, balra (északnyugat) pedig a Tetőfenyőt.

A Bakratás-tetőn (1363 méter) túl az út jelentősen lejteni kezd, és hamarosan a Szentimrei Büdösfürdőre érünk. Útvonalunk hangulatos házak közt vezet, érintve egy finom vizű borvízforrást és egy mofettát. Az üdülőfalu üzletének teraszán berendezett ellenőrzőpontnál a vendégmarasztaló fogadtatás ellenére utunk még nem ért véget. Büdösfürdőről lefelé fenyvesben vezető köves út következik a Lucsmellékéig, ahol a mezőn a Nagy-Kő-bükke (1229 méter) felé irányítottak a szalagokkal kiegészített jelzések.

Ennek déli hegylábánál le kellett térnünk a kék sávról és többnyire nyílt, széles kilátást biztosító terepen oldalaznunk a keleti lejtőin. Miközben az elszórt fákkal, erdősávokkal tarkított legelőn vezetett az ösvény, a délutáni nap vöröses fénye vetült a Nagy-Hagymás szikláira s a tőle délre emelkedő Csíki-havasokra, de visszafordulva még pillantást vethettünk a Szentimrei Büdösfürdő fenyvessel borított vidékére,

valamint a tőlünk jobbra emelkedő Harom-tetőre, míg nyugatról a Nagy-Kő-bükk magaslott fölénk, amint a Vendelné-kútjához, majd a Bilibók-pusztára értünk. A több út találkozásánál elterülő Bilibók-puszta alsó felében volt a negyedik ellenőrzőpont, ahonnan kék pontjelzések vezetnek le a Kis-patak menti erdővel övezett úton, aztán a mezőre kiérve teljes szépségében tárul elénk Csíkszereda és környéke.

A patak menti dombélen végighaladva rövidesen le is érhettünk a Szeredai-fürdővel szemben álló Vízügyisek házánál álló táborunkhoz.
Végül egy felejthetetlen túra élményeivel telve a ház körüli fák alatt kipihenhettük a hosszú út fáradalmait, miközben az üstben készült meleg babgulyást fogyasztottuk.

Andris