2012. május 26., szombat

Paniti domb oldalában

Szombat délelőtt érkeztünk Panitba a 15-ös busszal. Jó városi szokás szerint első dolgunk az volt, hogy az üzletbe bevágódjunk, s költsünk a pénzünkből, mert nehéz azt felcipelni a dombtetőre. Még jó, hogy a megállóval szemben volt a bolt, nem kellett sokat keresgélni.
Paniti tanítványaink, Csongi és Brigi, azonnal kijöttek elénk, az édesanyjuk megsúgta, hogy valami meglepetéssel is készül, de szüksége van még egy kis időre, menjünk, nézzünk szét a faluban. Amúgy is az volt a tervünk, hát megkértük Csongit, hogy vezessen.
  Elindultunk torony iránt. Nyilván a református templomra voltunk kíváncsiak. 
Szép faragott kapun kell belépni a templomkertbe, a magasaknak fejet is kell hajtaniuk, hogy a kötésbe ne üssék homlokuk. Sokat nyúltunk néhány generáció alatt... A torony alatti bejárat nyitva volt, be is mentünk, s mint megtudtuk, ezen az ajtón a lányok, asszonyok közlekednek, a másik, a szószékkel szembeni, a férfiaké. Amíg megkerestük a tiszteletes urat, a gyerekek alaposan szemügyre vehették a templombelsőt. 

Bandi Dezső deszkából faragott csodaszarvasait, lélekmadarait,
életfáit, oroszlánját, a szószéket őrző kopjafákat és a kicsinyeit saját véréből tápláló pelikánt.
A tiszteletes úr mesélt a templomról, 
 megtudtuk, hogy fél évezredes, gótikus stílusban épült, de régebb valamivel kisebb volt, és külön haranglába volt. A templomba járó fiatalokról, a faluról röviden. Pünkösd szombatja lévén, nem akartuk sokáig fenntartani, amúgy is sok tennivalónk volt magunknak is.
Az iskolát is megnéztük volna, de az ma zárva volt, hát a sajtgyár felé vettük az irányt. 
Szép utcái vannak Panitnak, szépen rendezett udvarok, s a régi házak ízléses újabbakkal keverednek. 
A kapu előtt nyírják a füvet, és mindemellett rossz emberek sem lehetnek, mert többnyire szeretik a virágot. Úgy tűnik a gombát is. Szájtátva álltunk meg az óriásira nőtt pisztricek előtt.
Ezalatt a gyerekhad felfedezte a gyár épületét, és azt nézegette, hogy láthatunk-e valamit belőle. Fokozatosan lopakodtak az udvarára, de, amikor egy ijedt pasi ráfordította a zárat az ajtóra, világossá vált, hogy a gyárból max. egy fotó jut ma nekünk. Szerencsére voltak kedvesebb munkatársak is, akik megnyugtattak, hogy legközelebb, ha bejelentkezünk, végigvezetnek a gyáron. Íme a kép:
Az üzlet azonban nyitva volt, lehetett olvasztott és egyéb sajtokat venni.
Hanem sült közben a finom fánk Csongi édesanyjánál, és még bodzaszörp is készült vederszámra.
Amíg szólt a zene a gyerkőcöknek, a felnőttek megkóstolhatták a Deák család kávéját, borát, de még a pálinka is olyan finom volt, nem lehetett, nem inni belőle. Azaz Zsolt tanár úr meg tudta állani, mert már harmincvalahány éve gyakorolja. ;)) S mivel a zsíros kenyér hagymával is elő volt készítve, felcsomagolták nekünk az útra, hátha mégis megéheznek a gyerekek, miközben átvágunk az erdőn Vásárhely felé.
Rögtön az iskola mellett vezet fel a cserépdarabokkal, mondhatni szilánkokkal leszórt út az erdő és egy tisztás között.A tisztás fölött az erdőben folytatódik, ott már csúszott rendesen az agyagos föld, hiszen pár napja áztatta a májusi eső. Balra tértünk hát, és eljutottunk az elesett német katonák sírjához,
 amely már szinte az erdő szélen volt, onnan megint balra fordulva a Nyáras utcán, kellemes mezei úton indultunk a Sikó-kő irányába.

s míg jobbra erdők közé szorított szántóföldecskéket, balra már a Mezőséget láttuk. Nemsokára feltűnt előttünk az Orange-torony, tövében békésen legelésző tehenekkel. A mi csordánk jobban élvezte a villanypásztort, mint ők, meg is csípettük magunkat és egymást párszor,
mikor át kellett lépnünk felette.
Meglepetésünkre nemsokára utolértek bennünket korábbi vendéglátóink is, akik a szíves látás után amiatt aggódtak, hogy rossz irányba találunk menni, hát utánunk siettek, hogy segítsenek.

A Sikó-hegyi lelátóról,
ami a tornyon túl az első emelkedő, valóban szépen rá lehet látni a falura,

meg a szomszéd falvakra is.
Itt letelepedtünk. Nem, mintha olyan nagyon fáradtak lettünk volna, de itt el lehetett mesélni mindazt, amire eddig nem került sor, például, hogy az "Előre, Panitiak!" felkiáltás honnan is származik,
 illetve, hogy hogyan is lett ortodox temploma egy olyan falunak, ahol egy ortodox sem élt.
Még egy kis ücsörgés, kártyázás, incselkedés,
 ha már idefent vagyunk.
De eredeti tervünktől eltérően, másfele vettük innen az irányt.

Vissza a toronyhoz, ahol egy bögyös tehén Csongihoz akart csapódni, vagy a kutyájához (? - nem tudom...)

onnan pedig a gerincen beereszkedni, de csak a lucernás aljáig. Andornak külön tanulság volt ez a túra. Ettől kezdve ugyanis mindig ki fogja szedni a talpbetétet a cipőjéből, ha az kezdi sértegetni.
 Jobbra fordulva lekanyarodtunk, majd a bokrok közt balra egy szekérútra, amely elvezetett bennünket a forráshoz, amelyről azt tartják, hogy, aki annak vizével megmossa a szemét, az többé nem csipásodik.
Nos, a lányoknak azért voltak fenntartásaik...
 Az útról hamarosan feltértünk jobbra egy pici kis szőlőskert alatt. Csabi kitartóan szedte a virágot édesanyjának,
 Lala pedig egy diófát ostromolt több-kevesebb sikerrel.

Nemsokára izgalmas kis csapáson vezetett az utunk,
 de ennek is megvolt a jutalma. Gyönyörű lila virágok kínálták társaságukat a csoportképhez.
Innen még egy kis vadregényes erdőrészen kellett átvágni, és máris ott voltunk a tisztáson,
 
 ahol végre tüzet lehetett gyújtani, és megsütni a kolbászt, szalonnát - zsíros kenyeret...
Szedte is a rőzsét, akinek volt sütnivalója, tördelte - ki térdén, ki baltával...
És következhetett a kolbászolás.
 Még a lenézett zsíroskenyér is jól esett finom zöldhagymával. Tudta, aki felcsomagolta, hogy eljön annak is a keletje.
 Hanem hogy egyesek miért tépik a füvet???
 Nem legelni akartak, nem is a nyulaknak szánták - fűvelverés következett.

Húúúú, mikor a lányok elindultak.... Ott fű füvön nem maradt... Még a tanár úr is kapott.

Közben egyéb harci eszközök is kerültek. Sólyomra vadászni??


Mert nemhogy sólyom, pionír sincs már rég a környéken.
De Timike még lejtett egy tündér-táncot az esernyőjével, mielőtt hazaindultunk volna.
Aztán a völgyön beereszkedtünk Szentkirály fele. Az első tavacskánál talán még nem,
 de mire a Nyugta-tóig értünk, cseperegni kezdett,
 a faluban pedig már rendesen áztunk. Szerencsére nem kellett sokat várni az autóbuszra.
A Google-nek és Zsoltnak köszönhetően pedig itt látható az út, amit megtettünk. Nem is olyan vészes! Mehetünk máskor is!

Hancur

2012. május 6., vasárnap

Csombod vára

A tatárok elvonulása óta Csombod a Hallgató-dombon ül – és hallgat. Hallgatózik. Figyel. Figyeli a Napot, figyeli a Holdat. Valamire vár… De hamarosan feláll, és bődületes hangon újra elkiáltja magát. Hangjától megremeg majd a föld, és megnyílnak az alagutak. Sárkányok és óriások sereglenek majd mindenfelől, előáll Maka, Vityál, Firtos, Tartod, Kadicsa, de még Rapsonné is, hogy, ha kell, ördögökkel utat, tündérekkel várat építtessen. Mert a régi váraknak, bizony, alig maradt nyomuk.
Itt vannak pedig, szinte karnyújtásnyira.
Nos, ama éjszakába nyúló sörözgetés után, amikor is szóba került Csombod vára, s megszületett a május 1-i kiruccanás ötlete, nagy lelkesen szervezni is kezdtem a csapatot. Andrist is feltüzeltem, nézzen utána, merről közelítsük meg a romokat – ugyanis szentül hittem, hogy vannak még, s azt is, hogy Andris odavezet.
Fel is kerekedtünk a munka ünnepén, de csak egy remek kis bekecstövi rucc lett belőle, Csombod várát ugyanis a föld nyelte el.  "Ami késik, az jön" alapon nem nyughattam, s szombatra újabb kis csapat kerekedett. 
Mostmár István volt a fővezér, mégiscsak ő tudja, hol a vár, mi pedig a fő lelkesek, még kávézni sem tértünk be hezzuk Kibéden, csak mehessünk már várat látni. Találkozott hát két autó a polgármesteri hivatal előtt, s pillanatokon belül indult is az expedíció.
Csombod egykori várának maradványait erdő fedezi, alig pár méterre az országúttól, s épp csak egy kis füves tisztás választja el tőle. A Köves-patakon átvezet a Kibédet Sóváraddal összekötő országút,
s figyelmesnek kell ám lenni, hogy a híd előtt kezdjünk lassítani, mert a hídról rögtön balra kell térni (Kibédtől nincs két kilométer, Sóvárad felől egy is alig), hogy egy kvázi-kerítés és két fa között kanyarodhassunk fel a patakpartra.
Ott egy méhpanel látványa fogadott, szorgalmasan ügyködő kis bogárkákkal, 
s mert sem nekik, sem magunknak nem akartunk kellemetlen perceket szerezni, hát a bokrokon innen közelítettünk az erdő felé.  
A meder mentén vezet a vár útja, melyre legfeljebb szekérrel hajthatnánk rá, ha gyalogolni nem lenne kedvünk, de az a pár lépés most kimondottan jól esik. Nagyokat szippantok a levegőből, élvezni akarom a pillanatot. Végre! Végre itt állok a vár útján, amelyen nagyhangú Csombod vitéz kurjantgatott, mielőtt kilovagolt.
Vissza is kurjantanék, biz’Isten, ha jönne!
De nem ő jön, mi jövünk. Nekifutunk a meredeknek, hogy rövidítsünk. 
Fejünk felett, ahonnan a fény betör, valamikor várának falai magaslottak. Lábunk alatt a medvehagyma fehér virága, nagyon marasztalna..., ám most nem hajlunk a csábításra. Majd jövet. 
Most vár a vár. Én pedig várom, hogy holmi várrom meggyőzzön: tényleg megtaláltuk!
Az út egyenesen a felső töltéshez vezet. És nem csak lelki szemeinkkel látjuk, mert valóban kivehető, 
hogy enyhe domborulat fut körbe a meredek menti fiatal fák, bokrok között. Ezt követtük az ösvényen, 
s kirajzolódik az alaprajz, amelyet Orbán Balázs leírásában találtunk, s amelyet ki is nyomtattunk, hogy a keddinél tudományosabb (következésképpen biztosabb) legyen a felfedezés...
 Amikor a keleti oldalon az alsó elővár területéül szolgáló teraszt is megpillantjuk,
kezdem vígan érezni magam: igen, ez az!! Helyben vagyunk! S bár az örömmel nem voltam egyedül, senki sem ugrándozott - mi ehelyett kattintgatni szokunk.
Nem épp az öregtorony helyét, annál jóval fiatalabb gödröt csodálunk meg, mely bizonyítja: optimista kincskeresők a közelmúltban is áskálódtak :) - nem valószínű, hogy sok szerencsével… 
Mi vizet találtunk a likban. Mesi egy varázspálcával belepiszkált ugyan...
Később korhadozó fejfaszerű oszlopka mellett haladt el utunk,
ami nyilván nem sírhelyet, hanem valami mást jelezhet. 
Minden faragott követ megforgattunk, ami mellett elhaladtunk –
mert, ha nem is rovásírás, de karcolások, hasadás nyomai ma is kivehetőek. Így bukkantunk erre a fura gombára,
amelynek tiszteletünkre (?) kifordulva nőtt a kalapja.
A magyarosi tetővel összefüggő hegynyakra érve jó rálátás nyílt a farkastetői relére, 
mely alatt alig pár napja előbb szentül hittük, majd egyre kevésbé, hogy megtaláljuk Csombod várát.  A fák között pedig az a kis fenyves és dombtető is, 
amely alatt farkukat csóváló fenevadakról rántottunk leplet, illetve amelyen, a ’váratlan’ csúcsfotó is elkészült. Lepkéstül, mindenestül.
Most egy csúcskoccintást fotózhattam! Ez sem volt éppen váras, de Csombod emlékére ;), aki jó pár száz esztendővel ezelőtt talán épp ezen a helyen emelte kupáját - ki tudja mire...
A pájinkát még meg lehet kóstolni a marosvásárhelyi Rieder sörözőben. (Jól mondom?...)
Nos, az egykori vár területét pár éve még szántották, vetették, ám azóta felverte a gyom, cserjék sarjadnak rajta, bokrosodik. Egész kellemes, selyemfüves zugai is vannak, kár, hogy nem időzhettünk hosszabban. 12-kor ugyanis kezdődött Makfalván a Székely majális. 
Megfordult a fejünkben, hogy Maka várának sem ártana hirtelen utánanézni, de jóból is megárt a sok, legyen ez egy következő rucc célpontja...

  Hancur


Lengyel Dénes: Csombod vára
- Székelyföldi népmonda nyomán -

Az erdélyi Marosszéken, egy magas hegy csúcsán állott egykor Csombod vára. Maga Csombod vitéz híres volt erős karjáról, még híresebb nagy erejű hangjáról. Amikor várából elindult, akkorát kiáltott, hogy ég és föld megrendült belé. Azért kiáltott, hogy megtudják, a hegyi útra nem szabad ráhajtani, amíg Csombod vitéz a várból le nem érkezett.
A magas hegy tetején, a vár mellett torony állott: onnan lesték az ellenséget. Mihelyt porfelleget láttak, meghúzták a harangot, de félrehúzták, úgyhogy a harang nyelve csak a palást egyik oldalát verte:
- Galang! Galang! Galang!
Ez volt a megállapodás, hogyha a vészharang megszólal, a szomszédos várak vitézei mind segítségül jönnek.
Hiszen Csombod félreverette a harangot a tatárjárás idején is, de ugyan hiába, mert a tatárok minden várat körülzártak, sehonnan se jött segítség. Amikor Csombod vitéz belátta, hogy a tatárok ellen a várat megvédelmezni nem bírja, a nagyharangot és minden kincsét elrejtette egy alagútban.
Hej, de sokan keresték azóta Csombod vitéz kincsét! Az egész Marosszék szentül hitte, hogy a kincs ott van a föld gyomrában. Aki nem hitte volna, annak megmutatták a patakocskát, amelyik a várhegy mellett folyt, mert annak a vize vereses színű volt.
- Látod-e, ezt a patakocskát a sok kincs festette veresre - mondták a hitetlennek.
Hiszen akár hitték, akár nem, a vár régen elpusztult, a mesés kincs pedig azóta sem került elő.