Varázslatos Dobrudzsa, rabul ejtő Duna-delta

A horgászat – leszámítva néhány gyermekkori élményemet – nem volt része az életemnek. Ezzel magyarázhatom azt, hogy a Duna-delta nem tartozott elsőrendű utazási célpontjaim közé, annak ellenére, hogy nyilván tudtam páratlan értékeiről, szépségeiről. 

Román barátom, Puiu, a delta megszállott horgásza, évek óta hív, hogy tartsak vele, de idő és motiváció hiányában mind ez ideig nem tettem meg. Ezen a nyáron elérkezett azonban a nagy lehetőség, amikor végre elindulhattam vele az ország legkeletibb és legtávolabbi régiójába, a világhírű Duna-deltába. 

Hosszú autózásunk akkor kezdett izgalmassá válni, amikor a Román-alföld egyhangúsága után Giurgeni-nél elértük a Dunát, és átkelve hatalmas és széles vizén, megérkeztünk az ősi földre, Dobrudzsába. Dombokhoz, hegyekhez szokott szememnek már a kopár, lekerekített fennsík is felüdülést jelentett. Dobrudzsa a legszebb nyári arcát mutatta: milliónyi napraforgó bámulta áhítattal az életet sugárzó napot, aranyló búzatáblák tűntek el a kombájnok gyomrában, s a hatalmas, párába vesző szélerőműparkok azt sugallták, hogy az idő nem múlt el nyomtalanul. Az igazi meglepetés Topolog települést elhagyva ért, amikor egy nagy erdőhöz közeledve bódító illat árasztotta el agyam legősibb tekervényeit. Puiu elmagyarázta, hogy egy európai viszonylatban is ritkaságnak számító, több ezer hektáros hárserdőbe érkeztünk. Lehúzott ablakkal lebegtünk át a részegítő erdőn, méhek zsongása andalított az álom határáig és azon túl. A mámorító aroma lelkemig hatolt, és akkor már tudtam, hogy Dobrudzsát sem lehet többé kitörölni a szívemből.

A tulcsai forgalomban visszatértünk a földi valóságba, Murighiolban pedig már a vízben tapicskolva igyekeztünk a Dunára helyezni Puiu motoros csónakját. Előbb a Szentgyörgy-ágon hullámoztunk, majd kisebb-nagyobb csatornákon és tavakon keresztül hasítottuk a vizet a delta belseje felé. Magunk mögött hagyva a luxuspanziókat és a jól öltözött turistaseregeket, egyre varázslatosabbá vált a vidék. Csodáltam Puiu magabiztos tájékozódását a vadonban. A terjedelmes tavakon látszólag nincsenek támpontok – mivel egy-két facsoportosulást leszámítva minden lapos –, ő mégis rutinosan találta meg még a mozgó szigetek között is a megfelelő csatornákat. Egyórányi navigálás után kikötöttünk Caraorman településen. 

Ennek a falunak mindössze néhány száz lakosa van, s mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Puiu bennszülött barátainak vendéglátását élvezhettük. De micsoda vendéglátást! Pótkocsis traktorral jöttek elibénk az aprócska kikötőbe. Erre azért volt szükség, mert a falu homokra épült, és csak girbegurba föld-, azaz homokutak vannak, amelyeken lehetetlen közlekedni átlagos autóval. A háziak mosolygósan, tárt karokkal vártak. Marianának, a ház asszonyának olyan világoskék szeme van, mint ha ő könnyezte volna a Dunát minden szépségével együtt. Vajon honnan eredeztethető Marianának és családtagjainak a kék szeme, hiszen a faluban nagy a nemzetiségek keveredése. Élnek ott románok, ukránok és lipován oroszok is. De ez így jó, mert ha a népeket és országokat összekötő Duna Európa legnemzetközibb folyója, akkor legyen a Duna-delta is a mindenkié. Pedig bizony itt sincsen kolbászból a kerítés. A marhatartás mellett többnyire halászatból élnek az emberek, és már hajnalhasadta előtt fölkelnek, hogy begyűjtsék a hálóba akadt halakat, leadva azokat a „cherhanak”-nak nevezett gyűjtőközpontokba. Nicu, a ház ura egy ilyenben dolgozik, s nem sokkal az érkezésünk után ő is megjelent egy méretes harcsával, néhány csukával és kárásszal. Tudorral, a Mariana édesapjával azonnal hozzáfogtak a halak megtisztításához, feldarabolásához, irdalásához, szakszerű munkájukat élvezet volt nézni. Pillanatok alatt megvoltak mindennel, s ebédidőben már a borssal (ciberével) savanyított halcsorba és a ropogósra sült halgyűrűk és halfilék illata csábított asztalhoz, amit birslekváros palacsintával nyomtattunk el. A világ végén voltunk, egy aprócska, eldugott faluban, amelyet csak vízi, esetleg légi úton lehet megközelíteni, mégis olyan vendégségben volt részünk, amelyhez foghatóról még a királyok sem álmodnak a legpompásabb fővárosokban, azért, mert az ízletes falatok mellé azok a meleg szívek társultak, amelyek hiánycikknek számítanak a világ fényűző, pompás éttermeiben. Ebéd közben kiderült és híre ment a faluban, hogy gyógyszerész vagyok, ezért aztán „fogadóórát” kellett tartanom. A szegény, de áldott emberek hetek, hónapok, talán évek alatt felgyűlt testi gondjaikat tárták fel előttem. Elhatároztam, hogy azzal hálálom meg kedvességüket, hogy az általam készített preparátumokból küldök nekik medicinát. Amikor számomra teljesen természetes módon elővettem bal zsebemből a golyóstollat, hogy összeírjam kéréseiket, felkiáltottak: „Ó, még tolla is van! Ez igen, látszik, hogy gyógyszerész.” Egy olyan világba csöppentem, ahol még nagyra becsülik az értelmiségi embert, ahol az emberek tisztelik egymást, és még nem ural mindent a pénz szaga. Megtudtam, hogy a faluba felépítettek egy kórházat néhány évvel korábban, de szakember hiányában még sosem nyitották ki az ajtaját, vagyis semmiféle egészségügyi ellátás nincsen, ezért aztán egy golyóstollal rendelkező ember felér a szemükben tíz halásszal (vagy marhával). 

Ebéd után elvonultunk a 36 fokos perzselő hőségből a hagyományosan vályogból épített és vastag nádfedéllel fedett házikóba sziesztázni. A szoba kellemes hőmérséklete bizonyította, hogy a régi idők technológiáit nem szabad alábecsülni. 

Paradicsomi, nyugodt napok következtek. Kiegyensúlyozottságunkhoz hozzájárult Puiu egyedi teakeveréke is, amely – többek között – a közismerten idegnyugtató hatású levendulát és citromfüvet tartalmazott. A teának érezhetően kellemes, szedáló hatása volt, amitől a boldogsághormonjaink csillogóvá varázsolták szemünket. Elhatároztam, hogy hazatérve szakdolgozatot írok a saját magamon kipróbált drogok kiváló hatásáról. Ja, azt meg kell jegyeznem majd az apró betűs lábjegyzetben, hogy a teába töltöttünk némi pálinkát is, abból a kerítésszaggató, jóféle erdélyiből. Lehet, hogy nem is a citromfű hatott? 

De a paradicsomi közérzet leginkább abból adódott, hogy egy igazi édenkertben voltunk, a romlatlan, mesebeli természetben, Európa egyik legkülönlegesebb vízi világában. Aranyló tavirózsák között siklottunk a vízen, tekintélyes, lomha gödényeket csodáltunk, fekete kormoránok követtek a fűzfákról gyanakodva, kócsagok, gémek lépegettek a sekély vizekben, sirályok, hattyúk és vadludak repkedtek és úszkáltak mindenfelé. A Puiuleţ-tó (tévedés ne essék, nem Puiu barátomról kapta a nevét) csendjét az időnként megszólaló kakukk varázsolta még nyugodalmasabbá. Puiu megtanított csukát halászni, és én úgy érezhettem magam mellette, mint Tutajos az öreg Matula bácsi oldalán. S hogy fogtunk-e s mekkorákat, nos, erről inkább nem mesélek, mert attól tartok, hogy az emlékek úgy megszépültek időközben, hogy még magam sem hinném, amit írok. 

A vízi mennyország mellett ott volt a földi pokol is. Visszatérve Caraormanba, minden alkalommal szembesülnünk kellett azzal, hogy micsoda károkat képes az ember okozni a környezetének. A kikötő közelében a kommunizmus évtizedeibe tehettünk időutazást, mert ott egy hatalmas üzem romjai láthatók. Az egykori diktátor, kihasználva a környék homokdűnéinek kiváló, kvarcos anyagát, azt tervezte, hogy oda telepíti Európa legnagyobb üveggyárát. Terve végrehajtásához egy egész tömbháznegyedet is építtetett, amelyben előbb az építőtelep munkásai, majd a gyári munkások laktak volna. Hála istennek azonban a történelem másképpen volt megírva odafönn, és a szinte kulcsrakész üzem sohasem nyílhatott meg, mert a zsarnok és rezsimje megbukott. Manapság a gyárat és a tömbháznegyedet az idő emészti, az omladékok csak mementónak maradtak fenn, elrondítva a tájat. A csorda tehenei legelészik békésen a sötét romokon kisarjadt füvet, és az ott élők (azóta is) remélik, hogy jobb idők jönnek.

Az én időm gyorsan elszaladt a deltában, de hálás vagyok barátomnak, hogy elvitt a világ végére, oda, ahol csak a madár jár.

 Veress Zsombor

Megjelent a Népújság 2019. július 4-i számában

Brassótól Pojánáig

Brassó óvárosának közelében tett le a busz. 
Fagyos februári szombat reggel volt, az Erdélyi-medence legnagyobb részével ellentétben – ahol az enyhe időjárás következtében már megolvadt a hó – itt még, főleg az árnyékosabb helyeken kemény jég fogadott. Sötét tömbként állt előttünk az óváros fölé magasló Cenk, csupán Hollywood-ot idéző feliratának betűi tűntek ki a szürkeségéből. Előbb a főtéren mentünk át, amelynek arculatán még láthatóak a rendezett, szászos tervezésű és kivitelezésű házsorok és utcafrontok. Szinte várná az ember, hogy Közép Európa kultúrkörébe tartozó népekkel menjen itt szembe, de a látott városképpel szöges ellentétben, ami megcsapja fülünket, az már inkább a Balkán lármáját idézi. Szerencsénkre elég korán van még és kevesen járnak. Egyébként, ha kételyeink lennének, hogy jó helyen járunk-e, megbizonyosodhatunk könnyen, ha felpillantunk a teret uraló tornyos tanácsház, az egykori Rathaus (ma múzeum működik benne) homlokzatára, melyen a fatörzsre helyezett koronás címer a város német (Kronstadt) és latin (Corona) neveire utal és Árpádházi Salamon királyra emlékeztet, aki unokatestvére elől menekültében – I., vagyis Szent László király elől – itt, a közelben rejtette el koronáját. A legendára utaló pontos helyet, a Keresztény-havas északi lábánál, Salamon-kövének nevezik ma is. Mindez emlékeztetne, de félő, hogy nem kevesen vannak, akik nincs ahonnan felidézzenek sem legendát, sem történelmet.

A főtérről már feltűnik Brassó, minden bizonnyal leghíresebb épülete, az európai Gótika legkeletibb remekműve, a XIV-XV. században épült híres Fekete templom. Az ország legnagyobb templomaként emlegették, de az utóbbi idők megalomániás építkezését látva nem túl szerencsés dolog ennek hangoztatása. A reformáció idején az evangélikusoké lett és talán van aki nem tudja, hogy 1542-ben itt tartották az első evangélikus istentiszteletet Erdélyben, német nyelven. 1544-ben Luther ajánlására a Brassóból származó és Bécsben, Regensburgban és Bázelben tanult Johannes Honterust (eredeti nevén Holler) választották lelkésszé. A templom 1689 április 21-én az osztrák császári katonaság által előidézett hatalmas tűzvész nyomán - melynek során falai bekormozódtak - kapta ma ismert nevét.

Az erdélyi szász humanista polihisztor szobra a templom mellett látható. Irányt mutatott népének, nem csak szobra kinyújtott karjának mutatóujjával, hanem tanításaival is. Mindennek ellenére követői lassan, de biztosan eltűnnek kies tájainkról. Pedig ő annak idején felújította és megreformálta a helyi iskolát, egyházat alapított népének, nyomdát létesített, hogy kinyomtathassa műveit. Nyomdájában hitújító és komoly jogi munkáktól könnyen tanulható tankönyvekig számos kiadvány látott napvilágot. Befolyásának köszönhetően Brassóban 1546-ban papírmalom jött létre, mely az első volt a tartományban és a második a Magyar Királyságon belül. Érdekességként említhető, hogy ő készítette 1532-ben, Bázelben az egyik legrégibb nyomtatott térképet Erdélyről.

Mutatóujjának irányát követve a Zsinór utcán, a híres Schnurgassen – a város talán legkeskenyebb utcáján – haladtunk tovább a Cenk felé és hamarosan az egykori városfalakon és bástyákon kívül találtuk magunkat a hegy fagyos északi lábánál. A piros háromszöggel jelzett ösvény meglehetősen forgalmas, sokan indulnak el rajta kisebb-nagyobb sétákra, legtöbben csak ide a kilátókig, esetleg valamivel tovább is a Keresztény-havas fenyvesében kialakított sétányszerű ösvényekig. Bizonyára kellemes kikapcsolódás és feltöltődés ez számos helybélinek és nem csak, viszont a szerpentin 25 kanyarján végigvezető jeges-fagyos ösvényen – a kicsúszást elkerülendő – meglehetősen óvatosan kellett lépkednünk, s a túrabot is hasznosnak bizonyult.

A Cenken előbb az 1873-ban épült kilátóteraszra óvakodtunk ki, amely a meredek sziklafal szélén egy természetes sziklaüreg közvetlen közelében található. Az üreget Bethlen András földművelésügyi miniszter 1891-es látogatásának emlékére Bethlen-barlangnak nevezték el és egykor vendéglő működött benne. Ma ráccsal van lezárva, s előtte emléktárgyakat árusítanak egy improvizált standon. A teraszról pazar kilátás nyílik a mintegy 300 méterrel lábaink alatt fekvő városra és a környező hegyekre. A lentől látott óriásbetűk tartószerkezete mellett álltunk, a korlát előtt és nyugodtan szemlélődtünk a reggeli fagyos napsütésben. 

A most itt látható feliratot 2004-ben állították, de a múlt század ötvenes éveiben még egészen más állt itt. Akkorjában Brassót Sztálinvárosra keresztelték át és ez a név szerepelt a helységnévtáblákon is, s a Cenken a szovjet diktátor neve volt látható, fenyőkből kirakva. Egy azokból az évekből fennmaradt anekdota szerint a székely gyereket viszi magával az apja nagyvárost látni, s mikor Brassóhoz érnek, az egynyelvű táblát – Orasul Stalin – látva, az autonóm tartomány magyar felirataihoz szokott gyerek így szól az apjához:

- Né, apu! 

- Tessék, fiam? 

- Sztálinból órás lett!

Felmentünk a felső kilátóhelyhez is, ahol most újkori, nehezen értelmezhető építménymaradványok láthatók és ahonnan még teljesebb, még átfogóbb kép tárul elénk a vidékről. Ott valamikor a XII-XIII. században Brassovia vára állt, amely a lakosság menedékeként szolgált a tatár és török betörések idején. Maradványait 1447-ben Hunyadi János bontatta le a várost védő erődítmények építésekor. Később, a XVII. század végén a tetőn keresztet állítottak – innen a hegy Keuzberg neve – majd a XVIII. század elején kápolnát építettek helyébe. A kápolnát 1737-ben egy földrengés megrongálta, s többé nem újították fel. 

A következő építmény a Cenkre 1849-ben került és egy orosz emlékmű volt, egy kőobeliszk, amelyre a sárkányt legyőző oroszlán vasszobrát helyezték az „Austria cum Russia unita – Rebellio devicta” felirattal. Az forradalom leverésére igénybe vett orosz intervenciónak, s a magyar szabadságharc leverésének emlékére állították és féltő gonddal őrizték, nehogy emberi kéz kárt tegyen benne. Nem is tett. A vasszobor vonzva az elektromosságot, 1861-ben egy vihar következtében rongálódott meg. 

A XIX. század végén, 1896 október 18-án újabb emlékmű került fel a Cenkre. Ez egy emlékoszlop volt, melyre egy honfoglaló vitéz kőszobrát helyezték, amely bal karjával pajzsára támaszkodott, jobbjában pedig kivont kardot tartott a Tömösi-szoros felé fordulva. Ezt Jankovits Gyula faragta és megegyezett a Dévényben felállított hasonló szoborral. Eredetileg nem Árpád-vezért szándékoztak megmintázni, de már felavatása előtt is a legtöbben „Árpád-szobor”-ként emlegették. Thaly Kálmán ötlete nyomán a Millennium alkalmából a magyar kormány az ország négy „kapujába” egy-egy hasonló emlékművet állított, hogy úgymond lássa minden itt élő és minden belépő „a magyar állameszme kifejeződését". Látták és meglátták, aztán mi is megláttuk, s végül már nem láttuk. 

Na, de vegyük a dolgokat szépen sorjában. Avatása előtt az alkotást egy malomban tárolták, ahol ismeretlenek megrongálták. A felállítása és avatása tiltakozást váltott ki a románok és szászok körében. Avatása napján a helyi románok ortodox ünnep ürügyén zászlókkal vonultak fel. Aztán 1901-ben ismeretlen tettes rálőtt a szoborra. 1913 szeptemberében egy besszarábiai diák tulcsai bokszoló társával bombatámadást intézett ellene, amelyben a talapzat megsérült. A hiedelem szerint a szobor e merénylet következtében dőlt le, valójában azonban ugyancsak 1913-ban, december 30-án vihar döntötte le. Végül az 1916 augusztus végén bevonuló román hadsereg a talapzatot is elhordta. 1917 januárjában még optimistán az emlékmű újraelkészítéséről és újraállításáról határoznak, de a háború kimenetele, majd az azt követő trianoni döntés meghiúsította a szándékot. A szobor maradványait sokáig a brassói történelmi múzeum pincéjében őrizték, fejét 2017-ben a brassói evangélikus egyház udvarán állították ki. 

A délelőtti napsütésben fehéren virított a Királykő havas gerince és békésnek, nyugodtnak tűnt fentről a város, nem jutott fel hozzánk az utcák zaja, nem érzékelhettük az ott zajló nyüzsgést. Délnyugaton láthattuk a Keresztény-havas 1799 méter magas csúcsát is, mely úgy tetszett, mintha fehéren porlana a napsütésben, pedig csak a körülötte keringő kósza felhőfoszlányok játszottak velünk csalóka játékot. Úticélunkként tekintettünk rá, jobban mondva a Pójána sípályarendszerének parkolójában várakozó buszhoz kellett elérnünk, de innen nézve – kimondva vagy kimondatlanul – meglehetősen távolinak, majdhogynem elérhetetlennek tűnt. Reménykedtünk, hogy legalább az ösvény járt, letaposták rajta a havat, hogy ne kelljen nyomot törni. 

Előbb a Cenk csúcsa mögötti nyeregbe ereszkedtünk le, ahol a turistatáblák szomszédságában pihenőhelyet alakítottak ki. A hó lényegesen lágyabb volt, mint az északi oldalon, s mi itt már nem időztünk, folytattuk utunkat. Útvonalunk első szakasza fenyvesben vezet, s a szinte sétányszerűen kialakított ösvényre besütött a nap is. Könnyedén, szinte észrevétlenül haladtunk a puha taposott hóban. Fáradtság nélkül értük el a több turistaút kereszteződésénél található Stechil-mezőt. 

Továbbra is taposott nyomokon haladtunk, amelyek lényegesen könnyítették a tájékozódást, de ahogy felfele kapaszkodtunk ösvényünk egyre járatlanabbnak bizonyult, s egyre ritkábban találkoztunk sétálgató csoportokkal. 

Idővel ezek gyakorlatilag elmaradtak és már csak bevállalósabb túrázók akadtak utunkba. Ezzel párhuzamosan előrehaladásunk is egyre megerőltetőbbé vált, az erdő fokozatosan hűvösebb, árnyékosabb volt, ezért lassacskán visszavettük levetett ruháinkat. Már jó ideje erőfeszítés volt minden lépés, főleg bot nélkül, de ennek mintegy ellensúlyozásaként az erdő egyre szebb, fehérebb, zúzmarásabb, érintetlenebb volt, mintha a mesék „ezüst erdejé”-ben jártunk volna. 

Pihenőink alkalmával már a napsütést kerestük, de mivel a megfázás, valamint izmaink merevedése miatt túlzottan sokat egyhelyben állni nem volt ajánlatos, csoportunkon belül a távolságok egyre nőttek. 

A Keresztény-havas egyik csúcsa, az 1435 méteres Nagy-Krukk közvetlen közelében haladtunk el, majd egy sétányszerű szakaszon lépegettünk, amikor a fenyők csúcsa felett feltűnt a hegység fehéren virító 1799 méteres magas bérce, jelezve, hogy közel járunk célunkhoz. 

Egy idő óta, látva, hogy eléggé benne járunk a délutánban, már nagyon vártuk ezt, s hamarosan a felvonók huzaljait is megpillantottuk, majd a Ruja-rétnél elértük a sípályák szélét. Felkapaszkodtunk a Szász Kárpát Egyesület, azaz röviden SKV (Siebenbürgischer Karpatenverein) által 1881-83 között épített Julius Römer menedékházhoz. Az 1604 méteren épült turistaház az első ilyen építmény volt tájainkon és 1935-ben kapta a mai nevét, az erdélyi hegymászás úttörőjének, a brassói turistaegyesület egykori elnökének emlékére (Julius Römer, 1848-1926). Az államosított épületet 2004-ben szolgáltatták vissza az SKV-nak, de a benne zajló élet, a lármás „modern” zenével, ételbűzzel és szivarfüsttel valósággal mellbevágóan hat az emberre, ha egy nagyon szép, de nehéz téli túra élményeivel feltöltődve meggondolatlanul belép ide megpihenni. Mi inkább a menedékháztól s az ott szórakozó társaságoktól tisztes távolban, a szabad ég alatt szusszantunk meg a buszunkhoz való ereszkedés előtt. 

Mire lefele indultunk a felvonók már le voltak állva, így levonultak már a sízők is, ezért senki által nem zavartatva magunkat a sípályák szélén ereszkedtünk meredeken, a legrövidebb úton. Túránk végén, élményeink betetőzéseként végignézhettük amint a Nap korongja alábukik és eltűnik a Királykő gerince mögött, vörösre színezve az eget, a fehéren csillogó, kristályos havat és emlékeinket.

Andris