Zempléni csillagtúra

Röpke kis beszámoló, mert sokat lehetne írni, de most nem ez a cél. Hanem egyrészt emléket állítani ennek a kellemesen töltött és lelkiekben is gazdagító hétnek, másrészt ötletet adni azoknak, akik e hegyes-dombos magyar vidéken pihennek, és szeretnénekidőnként kimozdulni.
Hétfő reggel korán indultunk Marosvásárhelyről, a suli elől. Mert ugye tanárok (is) vagyunk, s nyaranta legalább egy tábort szervezünk a gyerkőcöknek, ahol még egy hétig emlékeztetjük őket arra, hogy rengeteg szép és hasznos dolog is van és volt a világon…
Észak-Magyarország Fony nevű falucskája a cél, ahova évek óta vissza-visszatérünk, és ahol Pista bácsi és Uzonka néni fogad mindig nagy szeretettel. Szatmár fele közelítettünk a határhoz, a szatmári piacon ugyanis még be kellett vásárolnunk. Részben önellátó tábor a miénk, ahol a tanár nénik főznek, a gyerkőcök pedig nem válogatnak – hanem repetát kérnek. (A dicséret Magdit illeti …)
A határon gond nélkül átkeltünk, minden kiskorú becsületes közjegyzői papírral igazolta, hogy szülei tudtával hagyja el az országot.
Sárospatakon terveztünk először megállni, ezért a kisvárdai fagyizásról is lemondtunk.
Sajnos – hétfő lévén - csak a vár udvarán sétálhattunk egyet, de átismételtük, hogy mely híres nemesi családok birtokolták e várat (Dobó, Lorántffy, Rákóczi), és fontos szerepet játszott a Rákóczi vezette szabadságharcban. Megnéztük a belső udvart, a loggiát, de csak kívülről mutogathattuk a Sub rosa terem ablakait, ahol megbeszélésüket tartották a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, mielőtt elárulták volna őket. A híres Református Kollégium épületét is csak kívülről láthattuk, ám előtte egy kedves kapus bácsi beengedte a gyerekeket az Árpád Vezér Gimnázium épületébe, melyet Makovecz Imre tervezett. (Azt kérdezték, nekünk miért nem lehet ilyen iskolánk!)
Késő délután, szinte este volt, mire Fonyba érkeztünk. Elosztottuk a szobákat, lezuhanyoztunk, s első vacsoraként elfogyasztottuk a maradék madárlátta útravalónkat. Rövid ismerkedés és áhítat (melyet minden reggel és este Pista bácsi tartott) után nyugovóra tért a csapat, bár az ifjak között akadt, akit még napokig elkerült az álom…
A határ mente tele van a hajdani végvárak maradványaival. Egyesek romosabb, mások restauráltabb állapotban. Fony mellett elsőként Regéc vára csábít minden alkalommal kellemes gyalogtúrára.
Kedden délelőtt fel is kerekedtünk. Kis meglepetést (mint később megtudtuk, és felettébb jól is esett – aranygaluskát) csomagoltak nekünk az útra, amit csak a „csúcson” volt szabad elfogyasztanunk.
A szomszéd falu, Mogyoróska, négy-öt kilométer távolságra esik, a fokozatosan emelkedő úton már látszik a hegy, s tetején a várromok. Innen valamivel rövidebb úton közelíthető meg, mint Regéc felől. A hajdani várba már csak belépővel lehet bejutni, nem mint legutóbb, amikor itt jártunk. Látszik, hogy komoly feltárási, régészeti munkálatok folytak, s a látogatók számára valóságos kis történelemórává varázsolták a helyszínt. Aminek örvendtünk is, mert az idén tanultunk Mikes Kelemen kapcsán (is) II. Rákóczi Ferencről, aki kisgyermekkorát töltötte ezen vár falai között, mielőtt a munkácsi várba költöztek volna. Édesanyjának, Zrínyi Ilonának, legendás alakjáról is olvastunk, hallottunk, a róla alkotott kép kiegészítésében is segített e várlátogatás. (A képen látható várrendtartást érdemes elolvasni!)
Hazafele a regéci úton ereszkedtünk le, kisebb körtúrává alakítva a kiruccanásunkat.
A nap forrón perzselt, meg is égetett alaposan. Későn jutott eszembe, hogy nyissak esernyőt... napernyő gyanánt. Ki gondolta volna, hogy ettől akkora zápor kerekedik nemsokára?! Szerencsére már kapun belül talált...
Szerdán Kassára látogattunk. Fél napos kirándulás volt ez is, épp csak a város főterét, a dómot és a Rákóczi-múzeumot terveztük meglátogatni. A határátkelés tényleg mese... Sehol senki, még az épületet is elhordták a környékbeliek…
A Szent Erzsébet-dóm valóban lenyűgöző, de legmeghatóbb talán az volt, hogy a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc hamvai közelében állhattunk.
Mielőtt a múzeumba is átléptünk volna, Béla, fonyi idegenvezetőnk, aki Kassán jár iskolába, még megmutogatta a fontosabb látnivalókat: a szökőkút csodálatosan zenélt, s még a harangjátékot is elkaptunk az Orbán torony szomszédságában. A pestisben elhunytaknak állított emlékművet, s egy másik szökőkutat, amelyben háborítatlanul úszkálnak az aranyhalak. Megmutatta a ferences- és evangélikus templomot, elsétáltunk a Márai szoborig, majd visszatértünk a Börtön-múzeum melletti Rákóczi-múzeumhoz.
Várnunk kellett sorunkra, míg az előttünk érkező csoportot vezették. A tárlatvezető kislány kezünkbe nyomta a magyar nyelvű szöveget, hogy olvassuk magunknak. Olvastuk is, részletesen leírt minden látnivalót szintenként, termenként, darabonként. Időnként szlovákul mondott ezt-azt, s egyre kedvesebbé vált, látván, hogy van, amit értünk. A végére már magyarul is tudott egy keveset…
Aznap délután még egy megállónk volt: Vizsoly. Közel van Fonyhoz, nem tehetjük meg, hogy arra ne kanyarodjunk, ahol a Göncön fordított első, teljes magyar nyelvű Bibliát nyomtatták Károlyi Gáspár irányításával. A templomban 13. századi freskók tekinthetők meg, egyikükön az ismert Szent László-legendát mutatja be.
A nap ma is elviselhetetlenül melegen sütött, nem csoda, hagy a falu főterén levő kút vize jó célt szolgált ennek enyhítésében. (Ebben csak a gyerekek ludasok...) Csütörtökön is – mint minden reggel amúgy – a szokásos torna, reggeli és áhítat után a Szlovák határ alatt húzódó Aggteleki cseppkőbarlangot látogattuk meg. A Baradla-barlang Magyarország legismertebb barlangja talán, nem is bocsátkoznék részletesebb ismertetésébe, hisz mindenhol olvashatni róla. Számunkra mindig élmény meglátogatni, borzongani az évmilliók természeti csodáin, valóságos műalkotásain, melyek a teljes sötétségben készülnek, és nem is azzal a céllal, hogy emberi szemet gyönyörködtessenek… Vagy mégis? Pénteken Egerbe és Miskolc-Tapolcára utaztunk. Ki ne hallott volna az egri várvédők hősiességéről, és ne lenne kíváncsi a helyszínre?!
A bazilika mellett parkoltunk, azonban csak kívülről csodáltuk meg, akárcsak az Eszterházy Károly Főiskola barokk stílusú épületét, melynek könyvtárában őrzik többek közt Mikes leveleit.

A Dobó téren át haladtunk a vár irányában. A szobrok már megteremtették a kellő hangulatot. Alig vártuk, hogy a falak közé léphessünk. Két órát szánhattunk a várlátogatásra – de elárulom, két óra nem elég. A Vármúzeumot fél óra alatt csak kapkodva lehet végignézni, a panoptikumhoz mondjuk elég 20 perc, de igyekeztünk is, hogy a kazamatákhoz való tárlatvezetést elkapjuk. A Hősök terme, a Kőtár és a kazamaták bemutatása is majd egy órába telik, s bizony, utána még jól esne az embernek a Képtárat is megtekinteni. De körülállhattuk Gárdonyi sírját, és megcsodálhattuk Bornemissza Gergely tűzkerekét is (No, nem az eredeti!).
Irány Tapolca. Képzelhetni, hogy a gyerkőcök ezt várták leginkább, egész héten az volt a visszatérő kérdés: mikor megyünk már a Barlangfürdőbe? Hát eljött a pillanat. Képet viszont nem készítettem – ugyanis nem vittem magammal a fotómasinát, mert nem tudtam, hova tehetem, amíg lubickolunk. Utólag bánom kicsit, mert most a netről kell kölcsön kérnem egy fotót… Nos, a fürdőzés bizony jól esett, hát még, ahogy a hátam paskoltattam az erős sugárban kilövellő vagy a falakról alázuhanó meleg vízzel. A gyerekek is kipróbáltak minden medencét a legkisebbtől a legnagyobbig… Odakinn becsületesen esett az eső...
Szombaton már nem volt erőnk a tervezett Boldogkővár túrára. Messziről láttuk ugyan a várat, a mellette elterülő barackos meg is kívántatta velünk e gyümölcsöt. Szerencsére valaki igen olcsón hozott házhoz (150 Ft-ban kilóját – s így sem tudja eladni a termést…), be is lakmározott a társaság, még az útra is jutott. Szombaton tehát pihentünk, vetélkedtünk a látottakból, tanultakból. Csomagoltunk, készültünk a visszaútra. Utolsó csoportképek, (e-mil)címek cserélése, búcsúzkodások… Vasárnap reggel 8 órakor indultunk. Nyírbátoron még megálltunk ebédelni és fagyizni, aztán uccu haza.

Hasonlóan kellemes és hasznos kiruccanásokat!

Hancur

Csíkrákosi Pogányvár

Pogányvár Felcsíkon, Csíkrákostól körülbelül 8 km-re nyugatra, a Galusa-tető, vagy más néven Rákosi-Hargita csúcs, keleti oldalán kimagasló, lemezes törésű andezit szikla lapos tetején található 1266m-en. Erdély keleti részén végigvonuló koraközépkori földvárláncolat részét képezte. Így kapcsolatban volt, többek közt, a hasonló korban épült Csicsói-várral, a Nagy-Somlyó-hegyi Só-várral, a zsögödi Kisvártető- és Harom várával, vagy a tusnádi úgynevezett „Csíki-Bálványos”-várral.
A vár építése a történelmi múlt ködébe vész. A néprege szerint óriások építették, s a várban kincsek rejlenek. A Csíki Székely Krónika szerint honfoglaláskori eredetű, és a rabonbánoknak volt egyik tartózkodási helye. A várról Orbán Balázs részletesen ír, idézve a fent említett krónika idevágó vonatkozásait, valamint kiemelve azt az építészeti fejlettséget és hadtani képzettséget, amivel az építtetők rendelkezhettek. A vár néveredetéről pontos adat nem került kezembe, de valószínűleg - a Csíki Székely Krónika nyomán - mint honfoglalás előtti pogánykori várat és rabonbáni székhelyet nevezték el utólag Pogányvárnak. Régészeti kutatások kimutatták, hogy egészen a 14-15. századig lakott volt.
Vasárnap, április 5-én, végre sikerült eljutnom ehhez a várhoz is. Több koraközépkori földvárat kerestem fel az utóbbi években, főleg Csíkban, de ennél a várnál még nem jártam. Érdekes neve mellett az olvasottak tettek egyre kíváncsibbá, hogy vajon ma hogy néz ki, milyen állapotban van.
Vasárnapi túrámhoz, nem kis szerencsémre, Gálfi Péter barátom is társult, autóstul. Ennek, a társaság mellett, azért is örültem, mert ő már járt ott, s így megspórolhattam az időt, amit másképp a vár keresésével töltöttem volna.
Csíkszeredából indultunk Felcsíknak. Madéfalva után az első falu Csíkrákos – már összeépült Göröcsfalvával és Vacsárcsival –. Az Olt bal partján terül el, ahol a jobb partot Bogát dombja határolja. Az Olt bal partjáig a Kőd-hegyvonulat húzódik Rákos fölött, amely Bogát dombjával együtt alkotja az Olt Rákosi szorosát, elkülönítve ezáltal a Felcsíki- és Középcsíki-medencét. Göröcsfalva és Vacsárcsi a Kőd-vonulattól délre, a Rákos-pataka mentén húzódik.
Túránkat rövid kitérővel kezdtük. Először ugyanis Göröcsfalván szerettük volna megnézni az Árpád-kori római katolikus templomot. Ez, Szereda felől jövet, Csíkrákos központjától jobbra, Lóvész irányában mindössze néhányszáz méterre található.
Furcsa, szekérkerekekből épített kerítésű épület hívta fel magára a figyelmünket. A kerítés mellett út vezet egy székelykapu felé, melyen belépve elénk tárul a falu fölötti dombon épült lőréses és bástyás kőfallal rendelkező erődtemplom, Rákosnak és Göröcsfalvának közös temploma. Egyik érdekessége, hogy a tornya vörössel vonalazott, szabályos kockákra van felosztva, és ezeken látszólag mindenféle rendszer nélkül, különböző, szintén vörös színű alakok és rajzok láthatóak. A rajzok között pogánykori csillagászati szimbólumok, keresztény motívumokkal keverve. De a nap és a hold, vagyis a székely címer elemei is felfedezhetőek itt. A templom hajójában rejtekhely van, ahová állítólag rengeteg régi okmányt és írást menekítettek a tatárdúlások idején. A feltételezések szerint itt lapul valahol a Csíki Székely Krónika eredeti példánya is.
A templom tornya, mely őrtorony lehetett, valószínűleg még Szent László idején épült, erre enged következtetni a tornyon levő feliratban az 1074-es évszám. A templomot 1270 és 1280 között építették Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. 1571-ben bővítették ki, de 1694-ben, a legutolsó tatárjárás alkalmával megrongálódott. Mai alakját 1758-ban nyerte el.
A Cserei kripta egyik fala állítólag Szent István korabeli, ami, ha igaz, egy akkori templom létezésére utal. A templom udvarán található Zöld Péter plébánosnak, a madéfalvi veszedelem vezéralakjának síremléke is.
Rákos központjából a polgármesteri hivatal mellett tértünk az útra, ami az Olton át végigvezet a Bogát dombja alatt, a Bogát-borvízfürdő mellett. A domb északi részén, egy korábbi vár helyén magasodik az 1720-as években épült Szent Jakab kápolna.
Megállás nélkül haladtunk tovább nyugat felé a sima talajúton, át a Nagyégés-tető szétszort borókabokros legelőjén. Ragyogó kilátásunk lett volna, ha körbetekintünk a Fekete-Rezre, Hagymás-hegységre, Naskalatra, szemben a Kőd-vonulatra és a Csíki-havasokra, Nagy-Somlyó-hegyére valamint az előttünk magasló Hargitára. Enyhe ereszkedő után útelágazáshoz értünk, ahol a jobboldali utat követve áthaladtunk egy kisebb erdősávon, majd az útnak egy jobb kanyarulatánál megálltunk. Figyelmes szemlélő kopott kék kereszt jelzést fedezhet fel egyik fán a bal oldali erdőszélen.
Itt kezdődött a gyalogtúránk. A jelzések követését, rossz állapotuk mellett, nehezíti a szerteszét ágazó utak és csapások jelenléte. Ajánlatos a nyugati irányban legmélyebben lenyomott úton haladni. Az erdő szélétől nem messze, az úttól balra, vízcsobogás hangja hallszik. Ha itt bevágunk az erdőbe a Vár-kútjának nevezett forrást fedezhetjük fel. Utunkra visszatérve, kb. 10 perc gyaloglás után az egyik jobboldali fán kopott jelzőnyíl irányít bal felé. Innen meredeken emelkedünk. A jelzések kopottak, de továbbra is a mélyebben vájt utat követtük.
Az árnyékos fenyvesben hófoltokon haladtunk keresztül. Még medvenyomokat fedeztünk fel benne. Volt ott újabb s régebbi, kisebb-nagyobb is, de szerencsére a lejtőn lefele vezettek. Később medveszagot is hozott a felénk lengedező szél. Ez nem volt túlzottan biztató, tudva, hogy télen állítólag medve lakik a várban. Reméltük, már nincs a várban bocsával anyamedve. Adott pillanatban hirtelen megzörrent a bozót tőlünk jobbra, de csak egy jókora nyuszi menekült előlünk a fenyvesbe.
Később, ösvényünktől balra, hatalmas sziklák tűntek fel az erdőben, mi viszont majdnem szintben továbbhaladva egy tisztásra értünk, ahol a balra letérő ösvény előtti kövön kék háromszög jelzi a vár útját. Az ösvény a várat észak felől megkerüli, s végül a keleti oldalon, elég meredeken vezető úton jutottunk a várba a valamikori várkapu romjai között.A várromokon fenyők nőnek. A keleti és főleg az északi oldalon még láthattunk ép falrészeket, melyek magassága fél – másfél méter között váltakozik. Válogatott lapos kövekből építették őket rendkívül szilárdra. Részletek láthatók a nyugati oldalon is, a délin viszont már csak a fal alapja látszik. A vár északkeleti szögletében körvonalazódik a toronyerőd alapja, mely könnyen védhetővé tette hajdanán az ide vezető keskeny utat. A várudvar déli felén viszont keskeny, mélyebb üreg található, ami a vár kútja lehetett. A vár délnyugati szögletében levő hatalmas szikláról csodálatos kilátásunk nyílt a nyugaton büszkén magasló Rákosi- (Galusa-tető) és Madéfalvi-Hargitára, a kettő közötti Vár-patak völgyfőjére és a mindezeket beborító tömött fenyvesre. Másik kilátó található a vár délkeleti részén, ahonnan a Középcsíki medence látható.
Visszatérésünk előtt megnéztük az itt elrejtett geoládát, s a benne található füzetben a bejegyzések alapján láthattuk, hogy bizony nem talált rá senki.
Ugyanazon az úton ereszkedtünk vissza az autóhoz, mint amelyen jöttünk. Én a madéfalvi a vonatállomáson elbúcsúztam... Remélem, hamarosan nagyobb csapattal jövünk erre.

Andris

Rapsonné 2007-es legendája

Az alább leírtak valós tényeken alapulnak, és szereplői létező személyek, ezért mindennemű összehasonlítás általunk ismert személyekkel vagy eseményekkel teljesen helytálló és alapot sem nélkülöző.
Volt egyszer, hol nem volt... – az idén nyáron a marosvásárhelyi EKE szervezésében egy Vándortábor, ahol három elszánt legény és egy ügyes leányzó Vártúrát vezetett. Ezen Vártúra két részből állt, első része a Firtos-, a második pedig a Rapsonné-várához vezetett. Történetünk a Vándortábor egyik napján, a Firtosról Korondra való lejövetelünkkor kezdődött. Ekkor túránk néhány résztvevője nehezményezte az általunk diktált menet ritmusát, jelezve, hogy nekik az ilyen lassú tempó nagyon fárasztó, ezért, hacsak nem gyorsítunk, ők a Rapsonné túráról inkább lemondanának. Előbb megpróbáltuk megmagyarázni, hogy a körülbelül 100 résztvevős, minden korosztályt magába foglaló csapattal gyorsabban nem haladhatunk.

Megoldásként azt találtuk ki, hogy Rogerrel gyorsabb csapatot vezessünk, Szilveszter Csaba pedig Telegdi Andival mögöttünk a lassúbbat.
Erre egy méltóságteljes idős úr odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mesét a teknős és a nyúl versenyfutásáról. Mondtam, hogy igen, és azt is tudom, hogy ‘lassan járj, tovább érsz’, de most csak a felmerült igényeknek igyekszem eleget tenni.
A Rapsonné várához való induláskor a csapatot a megbeszélt módon kettéosztottuk. Észrevettem, hogy sokan büszkeségből is a gyorsabb csapatba álltak, olyanok is, akik szemmel láthatólag nem tudták volna a lépést tartani. Néhány személyt tudtam csak visszatanácsolni a hátsó csapatba, hangsúlyozva, hogy ott sem szégyen jönni. Viszont az úgynevezett gyorsabb csapat még mindig nagyon vegyes maradt.
Ekkor olyan ötletem támadt, amit társaimmal sem beszéltem meg. Kihasználva az 5-ös kilométerkőtől az Áprily-forrásig való nyílt terepet, és azt, hogy Roger fedez hátul, gyilkos ritmussal indultam felfelé, amiből a forrásig nem hagytam alább. Roger ideges lett, hogy maradoznak le az emberek, ráadásul minden próbálkozása, hogy engem lassúbb ritmusra bírjon, hiábavalónak bizonyult.

Terveim szerint a nyílt terepen a látótávolság nagy, és ráadásul, aki lemarad, azt mögöttem Roger, vagy a hátsó csapat Csabáékkal összegyűjti. Az Áprily-forrásnál pedig megvárjuk a gyorsabb csapat minden résztvevőjét, és újabb szavazást tartunk, hogy lássuk, kik azok, akik továbbra is a gyorsabb tempóhoz ragaszkodnak. Hangsúlyoztam a lassúbb csapathoz való csatlakozás előnyeit, s elmondtam azt is, hogy innen már szigorúan zárt menetben kell tovább haladnunk, mivel a meredek kaptató erdőben vezet, jelzetlen ösvényen.Ezek után többen nyugodtan megvárták Csabáékat a forrásnál, mi pedig Rogerrel egy 28 fős elszánt különítménnyel rohamoztuk a hegyet. Eleinte átvillant az agyamon, hogy nem ártott volna a túrának ezen szakaszát is lejárnom, ugyanis én eddig csak a hegy túlsó, északi, Juhod-pataka felőli oldalát ismertem. Az Áprily-forrástól s a Rapsonné-sziklájától délre levő völgyet, és onnan fel a hegyre vezető utat csak elmondás alapján. Roger pedig egyáltalán nem járt még fent a várnál.

Aggályaimat eloszlatta azonban, hogy járható ösvény vezetett fel a völgyön egy nyeregig, pontosan a leírtak szerint, onnan pedig újabb ösvényt vettem észre, ami a merdek hegyoldalon majdnem egyenesen haladt, szintén a helyes irányban felfele. Így hamarosan fel is értünk a gerincre, ahol rövid szünetet tartottunk, hogy az emberek kifújhassák magukat. Tudtam, hogy a vártól nem lehettünk messze, de éreztem, hogy körül kellene járjak egy kicsit tájékozódni, hogy vajon jobb- vagy baloldalra van-e tőlünk a vár. Azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem, ugyanis a túra résztvevői tudták, hogy mi Rogerrel lejártuk a túrát. Kis pihenő után, de alaposabb gondolkozás előtt, elindítottam a menetet a gerincre való érkezésünk irányától jobbra. Arra gondoltam, hogy, ha a vár mégsem balra van, és arra indulnánk, esetleg a Rapsonné-sziklájához érnénk, amit szigorúan megtiltottak, mivel veszélyes rá felmászni.A csapat jobbra vezénylését tejes magabiztossággal tettem, de röviddel azután rá is jöttem, hogy tévedtem. Az egész nagyon logikus lett volna. Ha mi a vártól balra lettünk volna, a vár és a szikla között, akkor kellett volna lássuk a hegy túlsó oldaláról a Rapsonné-sziklájához és várához vezető jelzéseket. Eszembe jutott, hogy jól emlékszem rájuk. Így mi a vár jobb oldalán, a keleti oldalon értünk ki a gerincre, ami azt jelenti, hogy most jobb fele indulva a vártól épp távolodunk.

Na, jól nézünk ki, gondoltam magamban. Most hogyan fordítsam vissza a menetet? Hogy fognak ezek után bízni bennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszemben. Ráadásul kérdezgették, hogy messzi van-e a vár, amire mondtam, hogy közel van. Hátralestem, s láttam hogy jönnek, de azt is, hogy Rogernek is feltűnhetett, hogy esetleg nem jó az irány. Jó, hogy a völgybeli kánikulához képest kellemes volt a gerincen való erdei séta, de már egyre kevesebb lendület maradt a csapatban. Közben Roger kedte kérni, hogy álljunk meg.
Na, gondoltam magamban, csak azt nem! Legalábbis, amíg egy épkézláb magyarázatot nem találtam a kalandozásunkra, addig nem. Jajj, csak jutna eszembe valami, de gyorsan! Mit mondjak, hogyan vágjam ki magam ebből? De mit? Mit? Mit! Hopp, megvan! Megvan! Született egy ötletem. Igen ám, de ehhez Roger segítsége kell. Csak imádkoztam magamban, hogy segítsen, mert láttam, hogy nem érti, mit csinálok és miért.
Mikor a gerinc egy magasabb pontjára értünk, megállítottam a menetet, és örömmel vettem észre, hogy Roger előrejön, s kissé félrevonul a csapattól. Megbeszéltük, hogy ő most visszamegy vécézni az ösvényen, amerről jöttünk, majd látótávolságon kívül elrohan, amilyen gyorsan csak tud, elhagyja azt a helyet, ahol felértünk a gerincre, és azon túl, nem messze kell legyen a vár. Onnan felhív telefonon.
Vállalta is. Elsietett. Ekkor újra kérdezték, hogy messzi van-e még a vár. Mondtam, hogy azonnal válaszolok erre, csak előbb megkérdeztem, hogy ismerik-e a viccet a székely bácsival, mikor megy a szekérrel, és két gyalogos kérdi tőle, hogy "Mondja bácsi, messzi van-e innen Csíkszereda?". Nem ismerték, így hát elmeséltem, hogy a bácsi mondta, hogy "Nincs messze". Amire a gyalogosok megkérdezték, hogy elveszi-e őket a szekérrel. A bácsi felvette, aztán mentek, mentek... Átszekereztek egy falun, át egy másikon, harmadikon. Az utasok egyre nyugtalanabbak voltak, de restellték megkérdezni, hogy vajon mennyit kell még menni. Mégse lássa az ember, hogy ők türelmetlenek. Aztán csak nem bírták szó nélkül. Megkérdezték újra: "Mondja bácsi, messze van-e innen Csíkszereda?". A bácsi fejcsóválva válaszólta, hogy: "Innen bizony már messze".
Elmondtam ezt a viccet minél bővebbre fogva, hogy adjak időt Rogernek odaérni. Épp befejeztem, és az egyik résztvevő is viccet mondott volna, mikor cseng a mobilom. Roger jelentette, hogy a vár ott van vagy 50 méterre attól a ponttól, ahol a gerincre feljutottunk, de balra. Nem hagytam, hogy a viccet elmondják, hanem közöltem, hogy most már a vár messze van, ugyanis sajnos tévedés történt, s mi az ellenkező irányba indultunk a gerincen, mint kellett volna. A társam épp a várból hív, amit a vécézés közben megtalált. Az egész társaságtól elnézést kértem, és arra kértem, hogy a gerincen induljunk visszafelé, hogy elérjünk a várhoz.
Az emberek mondták, hogy nem hiszik, hogy mi itt eltévedtünk, vagyis, hogy véletlen tévedés volt, hanem úgyis tudják, hogy szándékos "szivatás" volt, mert panaszkodtak, hogy igen lassú, gyenge a menet. De megnyugtattak, hogy kellemes volt kánikulában az árnyas fák alatt menni, és értékelik a humorérzékünket, csak épp ismerjem be, hogy szándékosan csináltuk. Végül, a kedvükért, beismertem, hogy ezen tévedésem valóban szándékos vicc volt, aminek aztán örültek. Azt viszont ők nem tudták, mennyire örültem én, hogy így sikerült kikerülnöm ebből a helyzetből, aminek elővigyázatlanságom az oka. Ráadásul semmilyen utólagos panaszosa sem volt az esetnek.További utunk simán ment, elértünk a várhoz, majd levezettem a csapatot az Áprily-forráshoz a hegy túlsó oldalán, s a forrástól a buszhoz. A busznál már várt minket a lassúbb csapat. Ők hamarabb végigjárták a túrát, és előttünk értek vissza.
A méltóságteljes idős úr mosolyogva figyelte, hogy mi késve érkezünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy – mondta előre. Ő tudja, ez így van!...

Andris

Rapsonné és Firtos legújabb legendája

- MÁSIK SZEMSZÖGBŐL -

Volt egyszer hol nem volt ... egy csipetnyi csapat, amely összeverődött, hogy túrára vezesse az eke-táborba csődített, legendás várakra kiéhezett népséget. Íme a vezérek, rangsor szerint: hű Csaba vezér, a szervező törzs egyik veterán kapitánya, őt követte András vitéz, tapasztalt és harcedzett cserkészmester, legmegbízhatóbb szövetségese Csaba törzsének. Félig magyar, félig más származású – mint ahogy a neve is elárulja –, Fenyő Roger, nem volt igazábol a várostrom szakembere, de lelkesedése, amivel igykezett, hogy a csapatot összetartsa és célba juttassa, kötelezte, hogy a többiek között maradjon. Andrea kisasszony volt a legfiatalabb, de legígéretesebb is a vezetők közül.
Első nap csak a Firtos várát vették be a zord időjárás miatt, a Rabsonné-jét csak a második napon. Legendájukat terjesztették, több száz ajakról hangzott el nevük. Ilyen gyakran emlegetve az alvó legendás tündérek életre keltek többszázéves álmukból, és harmadnap (2007. augusztus 3-án) ködfátyolba burkolózva, kíváncsian követték a vármezőről induló túrázó csapatot, amely két nagy autóbuszban alig fért.
Tartod, a gonosz tündérasszonyság, szokás szerint szörnyen irigykedve a testvérére, Firtosra, és legendás várának nagy keletjére – ami súlyosan rongálta “publik imidzsét” –, úgy döntött, hogy kellemetlenné teszi a Firtos vár aznapi látogatását a túristák számára. Hol egyiknek húzta ki a kaptatón a fenyképezőgépét, hogy az 10 percig keresse, hol másiknak okozott orrvérzést. Sárban elcsúsztatta, gallyakkal megkarcolta a kirandulókat. Az elcsigázott túravezetők is könnyű prédájává váltak. A négy közül csak András vitéznek jutott eszébe, hogy még egy kilátóhelyre vigye el a csapatot, a többi három csak a messzi tájat kemlelte: a Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargitákat, illetve a Libán-hágót, Bucsin-tetőt, Somlyó-hegyesét, Nagymező-havasát, Répás-tetőt, Küsmödöt és Siklód kövét. Így a hadsereg tovább vonult anélkül, hogy a hely legmagasabb pontjára kiért volna (1060 m). Újjab pihenőhelyre érvén már mindeniküknek kezdett félrebicsaklani a nyelve: nagy csodalkozva vették észre, hogy “jobb” helyett “balt” mondanak, “felső” helyett “alsó” és “falva” helyett “akna” jön ki a torkukon...
Szerencsére minél távolabb kerültek a Firtos várától, annál gyengébben hatott rájuk Tartod átka, de azért az utolsó csapása még csak most következett.
A harcosok kimerültségükben követelték, hogy Korondon engedjék szabadon őket, hadd kapcsolódjanak ki, és töltődjenek fel új erőkkel. Mivel a ribilliót el akarta kerülni, Csaba vezér egy órára szabadon engedte a seregét. Egy óra múlva, továbbindultak, és az árcsói forrásig meg sem álltak. Itt egészítették ki a vízkészletüket és itt érte őket Tartod utolsó csapása. Mivel az emberekre nem tudott közvetlenül hatni, a forrást gyengítette le, hogy alig csepegett, és sok időbe telt, amíg az üres kulacsok újratöltődtek. Bosszankodtak is, akik maradék folyadékukat korábban nagy optimistán kilöttyintették.
A lelkesebb harcosok kezdtek morogni, egyrészt azokra, akik Korondon szórakoztak, másrészt azokra, akik nem figyeltek a vízkészletükre. Gyorsabb menettempót követelt ambíciójuk és kalandvágyuk, így Andris vitéznek egy – látszólag –remek ötlete született. A csapatot ketté osztotta: egy villámgyors és egy kevésbé gyors zászlóaljra. Közös megegyezéssel arra jutottak, hogy az elsőket ő maga fogja irányítani, a többieket pedig Csaba vezér vette át. A buszokról leszállva a bucsini úton, a több mint 100 főből 34-en már jelentkeztek is a “blietz-kriegre”, míg a többiek szomorúan fejethajtva beletörődtek a teknősbéka sorsba – nagyrészt hölgyek, gyerekek és idősebbek. Fájdalmuk oly keserves és mély volt, hogy még Rapsonnét is meghatotta, aki hajdanán hívő és istenfélő teremtmény volt. Mivel a csapat már az ő hatásköre alatt volt, úgy gondolta, belekavar egy kis paprikás borsot a túravezérek által már megfőzött gulyásba, és teremt igazságot. Szelleme megszállta András vitézt, aki hirtelen őrült tempóval vágtatott fel a szekérúton, mit sem törődve a szétszéledő csapattal, melyet Fenyő Roger zárt. Bátorította is a lemaradottakat, de hiába. A távolság egyre nőtt: 20 m, 30 m… Lassacskán András és Roger között több, mint 100 méter tátongott. Békés természete gátolta, hogy megdorgálja társait, annál inkább feletteseit, de ezt már nem állhatta szó nélkül. Torka szakadtából ordított a fővezér után, kapálózott hosszú karjaival, hogy lasítsanak, álljanak meg, ne széledjenek szét. A többiek is segítettek, fütyültek és kiabáltak. Egy szempillantásra Andris vitéz hátra is nézett, de csak folytatta útját Roger legnagyobb kétségbeesésére, mintha mi sem történt volna.
A fiatal hátvéd már nem tudta, mit is tegyen, gyorsított, ahogy csak tudott a lemaradottakon, de adott pillanatban otthagyta őket, és rohant hanyatt-homlok Andris után, hogy állítsa le. Az Áprily-forrás előtt utol is érte, de már alig volt ereje szólni. A válasz megdöbbentette: a forrásnal pihennek majd, ott a lemaradottakat áttanácsolja a második csapatba, ezért húzott oly keményen.
Közben Csaba vezér dorgálásai sem maradtak el: “Miért hagyta a hátvéd magukra az embereket? Aki nem állja elég keményen a sarat, azt inkább küldjék vissza hozzá!”. Erre a fáradt emberek felbőszültek, hogy a keserves gyaloglást nem azért vállalták, hogy visszamenjenek, majd újból előre rohanjanak a várhoz, mint a veszett juhok.
Szegény András azt se tudta, melyik lábára álljon, mintha mindenki megszállottá vált volna körülötte, a fegyelmezett csapat helyett pedig káoszt, rendezetlen embertömeget látott. Nagy nehezen megvalósult Andris (tulajdonképpen Rapsonné) terve. Öten meg lemaradtak az Áprily-forrásnál, és bevárták a többieket, így véget ért az utolsó átszűrés. Sokan bevallották, hogy a gyors ritmuson azt értették, hogy nem állnak meg olyan gyakran, de anélkül haladnak, hogy rohannának. Volt, aki úgy érzte, hogy bírja és élvezi, de volt olyan is, aki széngyenből vagy büszkeségből maradt. A ravasz tündér mindeniküknek szándékzott megfizetni lelkiismerete szerint és igazságosan.
27-en vágtak neki az ostromnak. Hirtelen, mintha füttyre, csatasorba álltak, és szabályos indiánsorban haladtak. Mostmár voltak pihenők, de a kaptató brutalitása követelte is. Egyszercsak kiértek a gerincre, ahol nem tudták eldönteni, hogy a jobbra vagy a balra vezető út-e az igazi. Roger finoman és diplomatikusan próbálta ajánlani a balra vezető utat, amit ösztönszerűen követett volna, ám semmivel sem tudta indokolni, kivéve a veszélyes, de látványos Rapsonné-sziklákat. Határozott “nem-et” kapott válaszul, de annyira erélyesen, hogy már ő is szentül meg volt győződve, hogy jobbra kell menni. Tudta jól, hogy András vitéz mindig jól és figyelmesen végezte cserkészmunkáját, s ha neki nincs oka felderítőt küldeni, nincs mitől tartania. Jobbra kanyarodtak, követték a gerinc vonulatát, fel, egyre feljebb, majd le, aztan újból fel, és több ilyen szinuszgörbét isleírtak, mire Rogernek hirtelen az ösztön helyett a józan esze kezdte azt súgni, hogy vissza kell fordulni.
A Rapsonné-sziklájától kék kereszt vezetett a várig, de amióta mentek, csak erdészjeleket láttak. Amúgy a várat egy percen belül el kellet volna érniük, ők pedig szinte negyed órája kóvályogtak a hűvös erdőben. Végre hosszabb pihenőt iktatott be a cserkészmester – ezt várta a hátvéd. Tüstént előre ment, picit félrehúzódva feszülten figyelte Andrist, aki ravasz mosollyal közelített, súgván: “itt kell lennie, nem vihették el csak úgy az éjszaka allatt”.
Roger görcsberándult állkapoccsal rimánkodva kérlelte, engedje vissza, nézze meg, mi a helyzet a sziklákkal, addig mindenki pihenjen. A várat már rég el kellet volna érniük. Vagy elhagyták, mert csalóka falait könnyen elkerülheti az emberi szem, vagy egyáltalán nem is arra mentek.
Andris, aki addig valamit nagyon fontolgatott magában, hirtelen derűs arrcal nézett fel, és rábólintott. Nem is kellet kétszer szólni, izzadtan, lihegve rohant is Fenyő Roger, ahogy csak bírt. Közben a hátulmaradt vezető fejéhez csapott. Mesélni kezdte a székely és a pórul járt potyautas történetét. Az utóbbi kerdi, hogy messze van-e Csikszereda, és ha arra fele megy, elviszi-e. A székely valaszolt, hogy nincs messze, és maga mellé ültette. Az utas elaludt, mikor felébredt, újból kérdezte, hogy messze van-e Csikszereda. A döbbenetes válasz nem is késik: hát most már igen!
A harcos csapat olyannyira ki volt merülve, hogy csak páran kapták fel ijedten fejüket a csattanóra. Ez idő allat Roger már a vár pereménél tántorgott, és utolsó erejét összeszedve hívta a társát telefonon. „Megvan a vár, bevette már előttünk a laza csapat!” Andás fejét vakarva jelenti alázatosan, hogy a gerincen eltévedt, hisz ellenkező irányban van a vár. Az emberek többsége azonban nagyot nevetve, bár volt, ki keserves grimasszal kiáltotta, hogy az egész csak humbukk, és szándékosan voltak ide hurcolva.
Csaba vezér valóban hamarabb felért, mint társai, a vár romjaihoz, és nagyot csodálkozott, mikor a fiatal hátvédet látta előbukanni. “Itt felejtettél valamit?” Széles mosolyokkal válaszoltak, majd jókedvű nevetésekkel. Fotózások után a lasúbb csapat indult is. Csak amikor már ereszkedtek a gerinc északi oldalán, érkezett a villámgyors roham csapat, és sziporkáztak a poénok: utolsokból lesznek az elsők és elsőkből utolsók, vagy: lesz még Budán kutyavásár, ezt a jelenetet megjátszották a turavezetők.
Így történt az a nem is mesebeli várcsata Rapsonnénál. Aki úgy vélte magáról, hogy gyenge, most diadalt aratott, elsők között jutva célba, aki kalandvágytól szenvedett, és kilométerhiánya volt, annak sem volt panaszkodni oka, aki pedig csupa büszkeségből maradt, és nem a természet iránti igazi szeretet irányította, az talán még mai napig is emlegeti a két vezér családfáját… Igazság szerint mindenki jókedvvel emlékszik arra a napra, mikor a teknősbéka és a nyúl meséjét gyakorlatba ültették a tündérek, példázva, hogy többet ésszel, mint erővel, s az elsők vigyázzanak, mert utolsók lehetnek, és, aki utolsó, ne csügeddjen és ne adja fel, csak tartsa szemmel a célját, és kövesse rendületlenül, hittel és bízva a Mindenható segítségében.
Itt a vége fuss el véle, s aki nem hiszi, járjon utánam…

Fenyő Roger