2013. február 24., vasárnap

Hargitai tél

Idén februárban a tél már visszaszorulóban volt, és úgy nézett ki, hamarabb megadja magát, mint az előbbi esztendőkben. Hargitafürdőn azonban – ahova kirándulni készültünk – amint a hegyekben általában, ilyenkor még ő volt az úr és odaérkezésünkkor még semmilyen jel sem utalt arra, hogy átadná helyét a kikeletnek.
Sűrű havazás és vastag, friss hótakaró fogadott, olyannyira, hogy éjszakai túrára indulva a Borhegyesére a telepről kiszűrődő villanyfény a mindent beborító fehérséggel párosulva lámpáink nélkül is szinte nappali világosságot biztosított. A Kossuth-szikla felé vezető ösvényről feltértünk a Miklós sípályára, majd ennek tetejéről csodálhattuk Hargitafürdő fényeit és a hamisítatlan téli tájat. Az Ózon szálló szemből világító fényei el-eltűntek az alacsonyan gomolygó felhőkben. Néhol derékig süllyedtünk a puha hóba, de leevickéltünk a fenyvessel övezett ösvényen a főgerinc kéksávos jelzéséig, majd visszasétáltunk szállásainkra.
Másnap a Csicsói-Hargita volt túracélpontunk, de a nagy mennyiségű frissen hullt hó az egész nap felhőkbe burkolt hegyen nem túl sok jóval kecsegtetett.
A meredeken emelkedő kék háromszögjelzés útvonalát követve társaságunk nagy része felért a tévétornyok alá. Innen a leszűkült látótávolság és nehézkés, szinte minden lépésnél többé-kevésbé hóba merüléses haladás következtében lemondtunk a Bagolykőhöz való eljutásról, és inkább a csúcsplatón folytattuk túránkat.
A Bagolykő felé vezető ösvény kisebb fenyvesen halad át, ahol a fák között még mélyebben merülhettünk volna a hóba, ráadásul a hegyoldal meredek pereme is kivehetetlen ilyenkor. Fenn a tetőn ritkás fenyves fogad, majd a bekerített épületet és tévétornyot megkerülve kis magaslat (1737 méter) volt sejthető a ködben, melynek sziklái néhol kiálltak a mindent elborító fehérségből. Nyugaton hirtelen keskeny rés nyílt meg a hegyen ülő felhők közt, melyen egy pillanatig leláthattunk Szentegyháza felé, de, amilyen gyorsan elénk tárult a mélyen alattunk látszó táj, épp oly hamar borított fátylat mindenre ismét a köd. Felejthetetlenül szép volt a lehavazott fenyők látványa,
az igazi havasi téli táj szépsége, de a fárasztó előrehaladás miatt nem mentünk el a plató északi részén levő csúcshoz (1759 méter), hanem inkább megkerestük a lefele vezető szerpentines utat, és visszaindultunk. Kilátásunk ezúttal mindössze Hargitafürdőre és környezetére korlátozódott, míg szép időben akár több megyényi területet is beláthatnánk fentről.
Részben pótolta a kilátás hiányát vasárnapi túránk, amikor a Kossuth-szikláról időszakos napsütés mellett nem csupán a Csíki-medencére és környékére, de távolabbi vidékekre is elláthattunk a gomolygó felhők közt, mint például a Déli-Kárpátok gerincére, a Kárpát-kanyar vidékére, vagy a Keleti-Kárpátok Gyergyói-havasoktól északra emelkedő magaslataira. Sajnálni tudtuk csak, hogy nem aznapra terveztük előbbi napi túránkat, miközben a délelőtti Nap egyre bátrabban sütötte a Hargita fenyves gerincét, csupán a csúcsok környéke bújkált felhőkben, melyek azért látni engedték útvonalunkat s a tőle nem messze napfürdöző Bagolykőt.
Aznap egyébként Mátyás napja volt, s annak ellenére, hogy még borús reggelre virradt, madárdal tette kellemesebbé túránkat és később, ahogy kisütött a Nap, összeroskadni látszott a hatalmas mennyiségű hó, az utakon pedig patakokban folyt a hólé... Vajon beválik, amit a közmondás állít Jégtörő Mátyásról? Ha talál, jeget visz, ha nem talál, hoz...
Andris

2013. február 3., vasárnap

Siklódkő

Erdővel borított zordon tömbként magaslik a Siklódkő a Kis-Küküllő bal partján a Bekeccsel átellenben. Vadregényes erdei útjaival, ösvényeivel, pazar kilátást biztosító tisztásaival szinte érintetlen havasi tájként nem tartozik a környék népszerű turistacélpontjai közé. Szováta és Parajd szinte megszámlálhatatlan látványossága, a Kis- Küküllő túlpartján a Bekecs a marosszékiek „szent hegyeként”, valamint a környékbeli Rapsonné és Firtos legendás sziklái hamarabb magukra vonják az idelátogató figyelmét.
A vidéken kirándulva többször volt alkalmunk megcsodálni a Siklódkőt különböző távlatokból, a környező magaslatokról vagy egyszerűen csak a Küküllő völgyéből. Idővel egyre kíváncsibbá váltam, vajon milyen lehet az „ott szemben pedig a Siklódkő”, milyen élményekkel kecsegtet, milyen rálátást kínál a környező vidékre.
Borús februári napon, enyhe időben kerítettünk sort egy ilyen túrára. Szováta Parajd felőli kijárata közeléből indul a sárga kereszttel ellátott talajút, amely, miután átvezet a Küküllő jobb partján elterülő gyártelepen, majd a hídon, 
és néhány házból álló tanyát keresztez, hirtelen erdőben kanyarog felfele. A házakig tartó fagyott, sáros-jeges útszakaszt fokozatosan hóval borított jég váltotta, majd felfele haladva egyre kevesebb lett a nyom, és egyre vastagabb a hóréteg, úgyhogy valamivel biztonságosabban lépegethettünk. Nagyjából egy órai gyaloglás után értünk el egy útelágazásnál álló erdészházhoz, ahonnan a fák közül már kezdett látszani a tőlünk északra levő Kis-Küküllő völgye a Görgényi-havasok szemben húzódó magaslataival. Az útelágazásnál jobbról csatlakozott hozzánk a „Só-útja”, majd rövidesen el is maradt tőlünk egy kanyarnál továbbhaladva kelet felé. A mi sárga keresztes utunkon, mely nagyjából déli irányba kanyargott felfele már alig volt emberi nyom, viszont egyre több vadét fedezhettük fel, így: szarvasok, őzek, vaddisznók, farkasok, medvék, de kisebb állatok, mint menyétfélék és madarak lábnyomait szemlélhettük. Nem tudom, hogy a népi hiedelem szerint a medve meglátta-e az árnyékát vagy sem az idén – ebben a borús időben egyébként kevéssé valószínű – de a sok friss nyomból ítélve annyi biztos, hogy ébren van.
A hegy felsőbb részein lombjavesztett erdő sziluettjét fenyők zöldje teszi színesebbé, majd kisebb tisztásokat keresztez az út, s ezekről rálátás nyílik a környező vidékre (Kis-Küküllő völgyére, Bekecsre, Szováta környékére, a fölötte magasló Görgényi-havasok gerinceire és a két Küküllő völgye közötti hegyhátakra).
Utunk legfelső szakaszán elég nagy hó volt, tömött és mégis süppedős, ezért különösen a csúcs előtti meredeken meglehetősen nehezen haladtunk. Túránk fáradalmait kárpótolta viszont az érintetlen havasi táj látványának szépsége, mely erdős gerinceivel, havas legelőivel, jeges patakvölgyével kellemes hangulatot kelt. A Siklódkő csúcsát erdő borítja,
 csupán tőle északnyugatra van egy hely, ahonnan kilátás nyílik a megtett út nagy részére, valamint a Bekecs és Szováta vidékére. Feljutáskor egy fán tábla fogad, melyen az áll, hogy „Siklódkő 1025 méter”, alatta pedig fára festett sárga kereszt „Vége” felirattal.
   A felirattal ellentétben nekünk még nem volt végünk – bármennyire kifullasztott a kaptató – így elmentünk a közeli kilátóhelyig, megcsodáltuk a felhős-párás téli tájat, 
 majd nyomaink mentén visszaindultunk.
Az útelágazásnál álló erdészháztól a Só-útján folytattuk utunkat Sóvárad felé. Ez meglepően jól követhető széles erdei út, melyen a sárga sáv gyakorlatilag csak különböző letérőknél, elágazó ösvényeknél lényeges. Nagyjából szintben vezet a Siklódkő oldalát borító lombhullató erdőben, majd Sóvárad fölött letérít a jelzés egy ösvényre, mely a Keresztelő Szent János Remeteszállás mellett halad el.
Felső részein többnyire havas, aztán inkább jeges, végül sáros volt ereszkedés közben, de ha fel mertünk volna nézni a síkos ösvényről, szinte mindvégig magunk előtt láttuk volna a sóváradi templomtornyot, miközben lassan leevickéltünk az esőáztatta Kis-Küküllő völgyébe.
Andris