Marosvásárhely székely jelképei

       Kedves Turista,

aki Marosvásárhely utcáin a szépséget keresed, ne csodálkozz, ha régi ismerős szimbólumokkal találkozol! Székely város ez is, egykori neve Székelyvásárhely.     

      A napot és a holdat a legmagasabb épület tetején ma is megtalálod, de őriznek minket régi és új faragott kapukon vagy épületek homlokzatán.

      Régi címereinket egykori középületeken, iskolákon, vámházakon sikerült megőriznünk mai napig, de lábunk előtt heverő csatornafedőkről és egykori tűzcsapokról is visszaintegetnek.

    Tanúskodik mellettünk  Attila és Hungária, szobrok és domborművek, kikben híres eleinket ismerheti fel az idelátogató. Szeresd őket te is!

    Osváth Attila fotóiból Marosszék Székely Tanácsa kiállítást szervezett, amelyet a város különböző templomaiban mutatott be 2024-ben. 2025 során Marosszék különböző falvaiban is láthatja majd a közönség.

                 

                                 

                                 

                              

Maroshévízi olvasótábor

Évről évre úgy készülünk,

E táborba újra megyünk.

Olvasni mindenki szeret,

De még jobb, hogy tág a keret,

S lehet jókat szórakozni,

Játszani meg kirándulni.

Voltunk először Ratosnyán,

Majd Görgényben, Körtvélyfáján,

Idén Maroshévízre vitt

A vonat, és tudtuk, hogy itt

Minden pár külön kis házban

Fog aludni hálózsákban.

Arra azért nem gondoltunk,

hogy éjszaka majd megfagyunk,

július ide vagy oda,

lement a hő hat-hét fokra.

Igaz, mi azért sem fáztunk,

Tábortűzre jól vigyáztunk...

 

Azaz, csak vigyáztunk volna,

Hogyha fa elég lett volna,

De, ami volt, hamar égett,

El kellett menni favégett...

Így történt, hogy éjjel egyig

A dzsumbujban úgy derékig

Száraz fa után kutattunk

Eső után, és találtunk (!),

Nagy örömmel hazahúztuk,

A tüzet meg felszítottuk.

Csaba, Huni, Ferkó, Tamás

Dicsősége a tűzrakás...

Első nap, mert mi úgy szoktunk,

Kolbásznak nyársat faragtunk.

S ki, mint sütötte kolbászát,

Úgy fogyasztá vacsoráját...

...Ezen nyársak még jól fogtak

Más estén pillecukornak.

Második nap korán keltünk,

Szendvicsnek kenyeret kentünk,

Lábunkra bakancsot húztunk,

Esőköpenyt is bedobtunk

A zsákunkba, s indítottak

Vezetőink hosszú útnak.

  Húsz kilométer gyaloglás,
Nem semmiség – gondolja más–,

De mi ehhez hozzászoktunk,

Elég gyakran kirándulunk.

Hát még, ha íly szép gerincen

Visz az utunk, mint ez itten.

A fenyőfák csodaszépek,

Főleg azok, melyek épek,

S a tövükben az út mellett

Szamócát is szedegetett,

Sőt, gombát is, rókagombát,

Aki nem az orráig lát.

Jobbra-balra tarka mező,

Melyen ezernyi virág nő,

Legeli is jó étvággyal

Tehéncsorda, s a kutyákkal

Sem volt nekünk semmi bajunk,

Hagyták, hogy szépen haladjunk.

Mire éppen megéheztünk,

Kőgombákig megérkeztünk.

Jópofa kis sziklák ezek:

Hosszú nyakon jó nagy fejek,

Hogy számunkra menedéknek

Eső elől elkelnének...

Szerencsére még nem esett,

Így az ebéd is jól esett,

És miután megpihentünk,

Hazafele útra keltünk.

Hágó helyett lejtőn jártunk,

Gyorsabban szedtük a lábunk.

Azt azért még észrevettük,

S mosolyogtuk, nem nevettük,

Hogy a nagy fiúk s leányok

Között valami csírázott...

Út végére – mindemellett –

Jött az eső, futni kellett...

 Paszulyleves, Bánffy módra,

Biza triplán jól jött volna.

De ez a híg, egytál étek –

Megemlíteni is vétek.

Nem is ettünk itt már többet,

Az Izában jobban főznek.

Harmadik nap pihenhettünk,

Nem volt baj, hogy későn keltünk.

Olvastunk és tájfestettünk,

Ebédre két fogást ettünk.

Láttuk, hogy jobb idő nem lesz,

Délutáni program: wellness...

Fedett uszoda, medencék,

Csinos legények s menyecskék...

Mégis vigyázniuk kellett,

Mert egy vámpír köztük termett.

Az volt a vámpírnak dolga,

Hogy társait megcsókolja...

Na jó, nem kell eltúlozni,

Elég volt egy röpke puszi,

S akit elkapott, szép sorban,

Vérfarkas lett azon nyomban.

Este a tábortűz mellett

Újra választani kellett...

 Izgalmas egy este most ez,

Tamás, Huni, Nóra tervez...

Térképeket most rajzolnak

A holnapi tájfutóknak.

Rövid pálya, hosszú pálya,

Lássuk, a sarat ki állja...

Negyedik nap sem szokványos,

De már nálunk hagyományos:

Tájékozódni is meg kell tanulni a többiekkel.

Kézben térkép, fákon jelzés,   

Csapat starthoz: két, három – és!

Mire minden csapat szalad,

Azt hinnénk, hogy most már szabad

Lesz az időnk, amíg jönnek,

De a kanyarban feltűnnek

Már az elsők, nagy serényen

Futnak át a tarka réten...

Hej, de sebesen szaladnak!

Biztosan nyerni akarnak.

A lányok sem hagyják maguk,

Lóg a nyelvük, száll a hajuk,

Az utolsók szinte sírnak,

Trappolnak, ahogy csak bírnak.

Aztán, amikor kiderül,

Hogy nincs vesztes, csak úgy örül

Mindenki a jutalomnak:

Og(!)levélnek és cukornak.

Koppány, Csaba dinnyét hozott,

És a jónép falatozott.

Estére, hogy cifrább legyen,

Halljuk, a mánélé menyen,

Ollyan hangerővel, atyánk...

Rezeg bele ingünk, gatyánk.

Nosza rajta, égjen a tűz,

S szóljon a Boncidai szűz!

Daloltunk is nagy sokáig, Szinte hajnal hasadtáig,

Ez volt az utolsó este, Nem csoda, hogy csak azt leste

Minden alvó táborlakó, Mikor lesz már takarodó...

Utolsó nap. Szinte lőnek

A herbakép készítőknek.

Alig tudnak tápászkodni,

Reggelihez vánszorogni.

Nincs kedvük virágszedéshez,

Ragasztáshoz, préseléshez.

Csomagolni is kell immár,

S még egy utolsó ebéd vár.

Vagyunk vagy sem szerencsések: Jönnek a meglepetések.

Utasok figyelmét kérik: Csak kilencven percet késik

A vonatunk. Mit tegyünk hát?

Játsszunk megint maffiótát!

Fedezzük fel a környéket,

Susnyást, bárt és játékgépet...

Lassan telik így az idő,

Míg egy kiskutyával elő

Nem állít törülközőjében

Koppány. Nézzük, hogy miképpen

Került hozzá a kis jószág...

Alig él, de csupa jóság.

Őt otthagyni nincs is szívünk.

Így ér véget történetünk...

Hancur

A Boli(a)-barlang

A Boli-barlang hazánk egyik leginkább látogatott és talán legkönnyebben látogatható barlangja. Nagyon régóta ismerik...

Történetéről sokat nem derítettek még ki, a magyar irodalomban Jósika Miklós Abafi című regényében, az első magyar történelmi regényben szerepel Deli Markó rablóvezér búvóhelyeként. A magyar nyelvű források úgy vélik, hogy valamely rablótól kapta a barlang a nevét, aki ott tanyázhatott, pedig ezt joggal kétségbe vonhatjuk. 

A barlanggal szemben emelkedett ugyanis az az őrtorony, amelyet Boli várnak neveznek, nem csak  a helybeliek, de a régi dokumentumokban is így szerepel. Aligha neveztek el őrtornyot, várat, törvényen kívül álló rablóról.

A Wikipédia román nyelvű cikke szerint a barlang a Bolia családtól kapta a nevét, amelynek birtokai voltak a környéken. A Bolia-t valószínűleg Boljának ejtették, és minden bizonnyal Bolyának kell olvasnunk. S most meglepődhetünk: 1568-ban említik Bolyai Ákost a dokumentumok, akinek felesége Nemegyei Pestesi Anna. A Bolyaiak ősi birtokai a XIII. századtól kezdődően a Szeben közeli Bolyán és környékén voltak, de Erdély más vidékein is. Viseltek jelentős hivatalokat is a századok folyamán, és ekkoriban a házasságok révén is juthattak birtokokhoz. Pestes ugyancsak közel van a Boli barlanghoz, és sok pestesi, alpestesi birtokosról őriznek adatokat a levéltárak. Bolyai Ákosnak hat gyermeke maradt Pestesi Annától, három fiú és három lány, a fiúk révén tehát több évtizeden át biztosan lakhattak Bolyaiak Vajdahunyad-Hátszeg környékén. Ráadásul azok a Bolyaiak, akik az 1500-as, 1600-as években éltek, mind katonák voltak, s könnyen megtörténhet, hogy feladatuk volt a Boli várból - őrtoronyból - a Déli Kárpátok hágói felől az Erdély belsejébe vezető utat figyelni. 

A Boli-barlang  tehát nagy valószínűséggel annak a Bolyai családnak őrzi az emlékét, amelynek későbbi tagjai Erdély és a magyarság világhírű matematikusai lettek. (Gáspár Sándor)

„Hazánk legregényesebb, legfestőibb, legsajátságosabb barlangja. Erdély délnyugati része, illetőleg Hátszeg völgye s a Magyar-Zsily partvidéke szépségeihez tartozik. Zöld hegyek közt kopasz szirthomlok mered a felhők felé, ennek keleti oldalában nyílik fel e barlang. Két nevezetesebb nyílása van, egyike délre, más keletre néz. Az öbölben pokoli setét, síri csend: csak a fáklya világa, percegése zavarja a szív elfogult dobogását. Mint az öbölben előfelé haladunk, egyszer lassú vízmoraj kezd kifejleni, közeledtünkkel vízcsörgedezés hangja, nedves légvonal üt meg: s egy patak szélén állunk, mely a barlangon át ki tudja honnan jőve s hova menve siet el lábainknál. A nagy üregből balra, mintegy három öl magasságról egy felső emeleti üreg setétlik le, lajtorjával felmehetni oda, s ott egy nem magas, de több száz lépés hosszú boltozat fut végig, mely a végén elágozik, eltörpül s elvész. E barlangot Jósika egyik regényében sok szerencsével használta fel.″ (Az Erdély földe ritkaságai c. gyűjteményből, 1853.)

Manapság - kivilágítva

A kagyló őszi útja

Egészen egyszerű kiruccanás volt. Hűvös, szeles nap, a tóparton mégis nagyon kellemes. Csend mindenütt, nem mint máskor, senki sem lubickolt, nem halászott. Ősz.

A homokban kagylóhéjak szétszórtan - különös poénnak tartottam: valaki a tengerpartot akarta ideidézni?...Aztán feltűnt az első teljes páncélzat.

Láttam a mellette kígyózó barázdát is, de eszembe nem jutott, hogy összefüggést teremtsek köztük.

A víz meglepően tiszta volt, valósággal csalogatott, hogy megmártózzunk benne. Ha ne lett volna szeles az idő... De amint közelebb léptünk, a vízben még élesebben rajzolódtak ki a csíkok, s rövid vizsgálódás után feltűnt, hogy van a végükben valami. 

Patának néztem őket. Felettébb furcsa volt.

Behajoltam valahogy, és kiemeltem egyet. Súlya volt jócskán, ahhoz képest, hogy mire számítottam. 

Mikor a homokot kissé letöröltem róla, akkor tudatosult bennem, hogy kagylót tartok a kezemben. Élő kagylót! De hisz...!!!                       

Van ennyire tiszta ennek a tónak a vize?!?

 Azóta is ujjongok magamban.

Hancur

Apostolok közt a Kelemenben

Az izomláz elmúlt, lehet beszámolót írni. Nem, nem lábbal írom – de nem is lábbal kellett kapaszkodnom 200 kilométer nem kevés kanyarában a pótszéken, amit betettünk a buszba, mert végül egy emberrel többen gyűltünk össze, mint a helyek száma engedte volna. Jó, hogy visszafele Iti feláldozta magát – különben most sem lenne beszámoló…

Reggeli hat óra helyett fél hét után indultunk, mert a sofőr bácsi elaludt, mentségére először, amióta hordoz bennünket, s ennek tíz éve is van… A pótszékért is meg kellett állnunk pár percre. Az útszűkítésekre számítottunk Vásárhely s Régen között, ám, szombat reggel lévén, elég hamar túljutottunk rajtuk.

Mire világosodni kezdett, Moldva közelében jártunk. A felhők közül ezüstösen tűzött be a fény, s köd szállt fel a Kelemen havasok völgyeiből, jelezve, hogy az ijesztgetések ellenére szép idő várható.

Dornavátrán a hangulat már jó volt, bár alig ismerte egymást a csapat nagy része. Ismerősök ismerősei szóltak egymásnak a kiruccról, így verődtünk össze. De, aki a virágot (világot?) szereti, rossz ember nem lehet … volt nagy kacagás is: Iti remek előadó. Az is igaz, hogy Gura Haitii-ba érkezve, első dolga volt Katinak, hogy Mihály nap alkalmával a Misi köszöntésére szánt borral végig ne kínálja a túrázni indulókat. Amihez én is elővettem a sajtos rudacskákat, amelyek előző délután sültek – s csak azért emlegetem, mert a lányok nagyon kérték a receptjét, s akkor most ide szúrhatom a linkjét… 
A főszerep ezután Rolinak jutott, ő kellett megmutassa, merre induljunk. 

Azt tudtuk, hogy kék pont jelzés visz fel az 12 Apostol szikláihoz, de azt nem, hogy jókorát rövidíthetünk, ha rögtön jobbra nekivágunk a meredeknek. Azért nem csodálkoztunk olyan nagyon, mert mondták mások is, hogy kerítéseken kell átmásznunk az elején – de az átmászást átgurulássá egyszerűsítettük, ahol tehettük, s egy fénykép ürügyén heverésztünk (valójában E/1) is egy kicsit, mert a nyelvünk szinte a köldökünkig lógott (Na, nem mindenkinek!)… 

Szerencsére Andi is járta már az utat, ő ráadásul térdig érő hóban – pillanatig sem féltünk az eltévedéstől.

A táj, a környezet, az idő, a hangulat már az elején lenyűgözött. 

Jó lett volna ráérősebben sétálni, de három és fél órát jósolt a tábla a faluban a sziklákig, ahonnan még vissza is kell térni. A nap pedig böcsülettel a fejünk felett járt már.

Sárgásra aszott meredek legelőn, kerítések között vezetett fel az út. Jobbra, balra a Kelemen fenyvesei, bal vállunk mögött egész sor hegycsúcs (pl. Kis-Besztercés, Pietros….) A turistajelzés kényelmesen követhető, de nem árt néha megállni egy-egy rövid pihenőre, mert az út továbbra is csak emelkedik. 

Végül is 700 méterrel magasabbra kell jutnunk, mint ahol az autóbuszt hagytuk (1030 m). 

Jobbról, balról fenyők jelennek meg, s felterelnek bennünket a legelő tetejére,

ahol kénytelenek vagyunk az erdőben folytatni utunkat. Sűrű fenyves erdő, de kényelmes ösvény vezet benne, puha fenyőtűszőnyeggel. A jelzések olyan sűrűn jelennek meg, hogy helyenként hármat is lehet látni belőlük. 

Aki jobban bírta, előbbre került, de bevárta a lemaradozókat. Holland túratársaink – bizony! – idáig meglehetősen elfáradtak. 

 A térdfájás kellemetlen dolog, főleg az ő korukban. Mire a bokrosabb részhez értünk, és már a „megalítok” is megjelentek az ösvény mellett a fák közt, 

úgy érezték, meg kell állniuk és visszafordulniuk. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy még öt percig tartsanak ki, legalább a borókásig, ahonnan már látszanak az Apostolok. Tibi, Laci és Iti előreszaladt, hogy jelezzék, meddig kell még eljutniuk. 

 Ó, szinte csúcsélmény, amikor az erdőből kiérve, az ember megpillantja a jellegzetes alakú sziklákat. 

Új erőt ad, hogy szinte a lábad alatt látod őket a borókáson túl. Úgy érzed, egy nekifutamodással már ott is vagy közöttük. Tavasszal valószínűleg ezt tettük volna, de most, október elején, megállított az áfonya. Borókabogyó is volt ezrivel, de az áfonya finomabb. 

Ennyi áfonyabokrot egy helyen – s tele finom, érett áfonyával!!!... aki csak tehette, szedte marokszámra. 

Sajna, aki később érkezett, annak nem sok időt adtak a „mazsolázásra”. Más turistacsoportok már jöttek visszafele, ami annyiból mégis jó volt, hogy miénk lehetett a tér… Lenyűgöző volt!!!

Meg is rohamoztuk a sziklákat, ki hova érte, oda mászott. 

 Kattogtak a gépek, volt, aki pózolt, 

 volt, akit sunyiban örökítettünk meg…

Csodaszép volt fentről a világ!

 Ott igazán az Apostolok közt érezhette magát a halandó...

 Kerestük az apostolok arcát, s láttuk is őket, néha morcosnak, 

 máskor kedvesen vidámnak. 

Voltak, akiket nem zavart, hogy ott mászkálunk körülöttük: nyugodtan folytatták többszáz éves diskurzusukat… 

Kellemesen meleg délután volt, jól esett végre leülni egy naposabb oldalra. 

Miután elkészült a csapatkép, előkerültek a szendvicsek, maradék vizek –  a bor is jól jött volna, de Katának volt annyi esze, hogy ne cipelje magával … jó lesz az a busznál visszaérkezéskor is… Hanem a Noémi mazsolás csokija – számomra az volt a csúcscsoki.

Mire visszaindultunk, a szél is fújni kezdett. 

 Sokkal jobban haladt a csapat, nem kellett aggódni, hogy sötétben kell majd botorkálni. 

Tibi, Laci és Iti még eljárta az ősemberek táncát a kőkörök körül, 

legszebb kőhangjukon előadva a Kövek (tri- vagy tetraton) dalát (Iti tud két szólamban énekelni), amit meglepetésünkben elfelejtettünk fotózni, de a beiktatott pihenők alatt is csattantak a poénok, nevetett nagyokat a banda, mintha „lódarázs” ;) rúgta volna őket.

Fotótéma lefele is akadt, 

s volt, aki talált gombát a nagy szárazság után, sőt, életem első vakondokfutását is láttam – fotózni persze nem volt idő, mert rekordidő alatt tudja beásni magát a földbe.

Nemsokára újra a kerítések, és a meredek domboldal – immár ereszkedésre.

Az autóbusz mellett úgy vonultunk el, mintha nem is létezne. Bal szemünket le sem vettük a kocsmáról, s volt, aki egyből két sört rendelt. Mégis sötét lett, mire indulhattunk...
Íme, az útvonal, amelyet Roli GPS-ének köszönhetünk:

View Larger Map

Hancur