Kerekezés Görgény-Bekecsalján

Hármasban indultunk el erre a biciklitúrára, mely inkább bemelegítő volt a jövőbeli „igazi” kalandok előtt. Egy sátorral, némi ruhaneművel és teljesen átlagos (vagy az én esetemben átlagon aluli) bringával felfegyverkezve vágtunk neki a rövid, három napra tervezett útnak.
Célunk nem gyorsasági rekordok felállítása, hanem kényelmes gurulás volt nagyrészt olyan tájakon, melyeket kevésbé ismertünk.
Kifogtuk a legforróbb júliusi kánikulát, de ez még mindig jobb, mint esőben tekerni. A Vásárhely-Régen szakaszt nem a klasszikus túlzsúfolt főúton, hanem az Ernye-Iszló-Nyárádremete útvonalon tettük meg. Az aszfalt minősége jó, a forgalom szellős, így aztán tényleg élvezetes arra hajtani.
Három komolyabb, de nem túl megerőltető emelkedőt is meg kell mászni Iszlónál meg Deményfalvánál, hogy a tetőn szép kilátásban lehessen részünk a Bekecs irányába, illetve a remetei letérőnél, ahol Szászrégen felé vesszük az irányt. A marosmenti várostól keletre kezdődik a hosszú út, a Görgény mentén. A legnagyobb hőség elkerülése végett megpihentünk a görgénysóaknai (Jabenita) strandon, ahol egy 14 méter mély (!) sósvízű medencében is lehet csobbanni. Ezen kívül vannak sekélyebb vizű „bazinok” is, étterem, zuhanyozó, satöbbi, tehát, aki arra jár, mindenképpen tehet egy érdekes kitérőt. Pár óra múlva továbbindultunk a Görgény északi partján, a kevésbé ismert mellékúton. Görgényszentimréig (Gurghiu), a következő legnagyobb településig, rendkívül kényelmetlen, kavicsos-köves-poros úton rázódtunk.
A főútra érve végre nagyobb sebességre kapcsolhattunk, így sorra áthaladtunk a Görgény-völgy falvain, Libánfalvától Disznópatakig. A völgy fokozatosan szűkült, a levegő kellemesen hűvössé vált, és már nem kellett tízpercenként meginni egy fél liter vizet. A települések rendezettek, a táj szép, az úttest nagyrészt sima, de helyenként kockaköves, ami bizony kegyetlenül tud rázni. Terveink szerint Laposnyáig kellett elérnünk naplemente előtt. Dulcsa falván túl utunk felvette az elhagyatott, nagyrészt fakitermelők által használt út képét, ami a bringásoknak azért is kellemetlen, mert a néha elhaladó autók-teherkocsik bőségesen „beporozzák” őket. Helyenként jókora aszfaltfoltok büszkélkedtek, kajánul tanúsítva, hogy a régi szép időkben sokkal kellemesebb lehetett itt gurulni. Kábé tizenöt kilométert kell haladni Laposnyáig az utolsó görgény-völgyi településtől. Bár a megközelíthetőség gyatra és a forgalom gyér, szép számmal épülnek az út mentén a kisebb-nagyobb hétvégi házak, panziók. Nem is csoda, mert, ha valaha járhatóbbá teszik az utat, sok turista vetődhet erre, a táj szépsége, a tiszta levegő és a bő vízzel rohanó hegyi patakok miatt.
Laposnyára érve (800 méter a tengerszint fölött) megállapítottuk, hogy néhány munkásbrigádon és egy kolostoron kívül nem sok minden utal az emberi civilizáció jelenlétére. Felkapaszkodtunk a romos állapotban levő egykori diáktáborhoz, amelynek állítólag már el is kezdték a felújítását. Ennek sem sok jelét láttuk, viszont a hűvös fogadtatás és a vérszomjas kutyaugatás visszakergetett a telepre.
Egyik jóindulatú fakitermelő megengedte, hogy lesátorozzunk a villájuk kertjében. Az éjszaka hűvösében a csillagok ezreinek fantasztikus ragyogását csodáltuk sokáig a holdmentes éjszakában.
Reggel élénkítő mosdás a hideg hegyi patakban, majd indulás a számunkra még ismeretlen görgényi hegyeken keresztül. A következő tizenöt-húsz kilométert vegyes érzelmek közt tettük meg. A hegyi környezet szépsége mellett nem tudtuk nem észrevenni kerékpárjaink szenvedését a borzalmas, poros-köves „úttesten”. Bizony megesett, hogy inkább leszálltunk, és gyalogosan haladtunk, hol a meglepő sár, hol a kőrengeteg miatt. Ezekhez hozzájárultak a kilométerenként felbukkanó fakitermelők, és a hozzájuk társuló zaj, motorina szaga és hulladék látványa. Jónéhány hegyi nyaraló is áll az út mentén, egyesek romos, mások kitűnő állapotban. A tetőn, Maros és Hargita megye határán, a magasságmérő 1150 métert mutatott. Innen Gyergyóremetéig csak ereszkedni kell, ami egy bringásnak a legjobb dolog annyi kaptató után. Szép számmal akadt málna is a tető közelében, maci viszont egy sem, így kényelmesen falatozhattunk. Ezen a részen az erdő korántsem olyan sűrű, több a virág, mint a fa, és jó messzire el lehet látni a gyergyói medence irányába. Ereszkedni is gyorsan lehet a poros, de sima úton, közben érdemes egy-egy pillantást vetni a gomba módra szaporodó csinos faházikókra. Gyergyóremete jókora kiterjedésű község, amely gyakorlatilag egybenőtt az (itt még meglehetősen vérszegény méretű) Maros túlpartján elhelyezkedő Ditróval. Ez utóbbi – vidéki mértékkel mérve – óriási település, neogótikus templomtornyai már nagy messzeségből látszanak. A templom, amely több mint 70 méter magas, valószínűleg a legmagasabb falusi épület Erdélyben, ottjártunkkor felújítás alatt állt, akárcsak a szárhegyi Lazár-kastély, amelyet sajnos csupán a bicaj nyergéből csodálhattunk meg. Eléggé elkeserítő, hogy a Ditrót Gyergyóval összekötő utat satnya betonlapokból rakták össze. Ez a tény, megfejelve a vad gyergyószéki forgalommal, kissé elhomályosította a környezet szépségét. Gyergyószentmiklóson derekasan bevágtunk egy-egy jó laktatós parasztpizzát, és következett a nap kerékpáros fénypontja, a Bucsin-tető. De előbb keresztül kell vágni a Gyergyó-medence lapos fennsíkján, átszelve Gyergyóalfalu és Borzont falvakat. Ez elméletben kellemes szakasz lenne, főleg, hogy az aszfalt minősége is nagyon jó. Viszont mi kifogtuk a szélfesztivál legvidámabb napját, vagyis egyszerre oldalból meg szemből kaptuk a gyorsvonat sebességgel száguldó „fuvallatot”. Egy megpakolt biciklinek ez nem valami áldás. Nem csoda, hogy a Bucsin lábához érve szívesen felcseréltük a szelet a meredek kaptatóra. A tetőig kábé tíz kilométer van, de három kilométer után már fel lehet frissülni egy forrásnál. Egy ilyen mászás jó edzés a bringásnak, a szintkülönbség sem semmi, 880 méterről majdnem 1300-ra kell kapaszkodni. Ezek után a rövid bucsini pihenő majnem kötelező a nem éppen veszélytelen ereszkedő előtt. És bizony van mit ereszkedni. Parajdig lehet falni a kilométereket, de a sűrű forgalom és a kanyarok megkövetelik a fokozott figyelmet és persze a jó fékeket. Innen már nem volt megállás Szovátáig. Gyorsan felkutattunk egy kempinget, ahol derekas sátorállítás után bezabáltuk az otthonról cipelt konzerveket és elaludtunk – a sátor mellett a szabadban. Reggel, majdnem menekülve a túlzsúfolt üdülővárosból, gyorsan észak felé vettük az irányt, és, a szakadáti forrásnál feltankolva, nekivágtunk utunk utolsó szakaszának. A hajdani nyárádmenti vasúttal párhuzamosan élénk színű vidéki tájon haladtunk keresztül, enyhe emelkedők (és persze völgyecskék) társaságában. Az aszfalt jónak nevezhető a kerékpáros szempontjából, és a forgalom sem fullasztó. Nyárádremete és Deményháza között érintettük a két nappal azelőtt megtett utat, de most az érdekesség kedvéért Szereda irányába mentünk tovább. Csíkfalva és vele összenőtt szomszédain keresztül kényelmes, egyenesen pihentető volt kerekezni, majd következett Nyárádszereda, a Nyárádmente központi települése. A fennmaradó húsz kilométer legizgalmasabb része a Kisszentlőrinc és Kebele közötti emelkedő, egyik részén a bájos mezei tájjal, másikon a hűs erdei szakasszal. Jó volt kikapaszkodni, és még jobb begurulni a túlsó oldalon. Ezután már csak Szentiván és Jedd maradt hátra, míg a marosvásárhelyi Tudor negyed látképe köszöntött. Ez jelentette utunk végét.
A jó 300 kilométeres minitúra nem csak testmozgásként és kiruccanásként volt nagyszerű, de bővítettük tapasztalatainkat az utak minőségével, szervezéssel és bringáink viselkedésével kapcsolatban is. Az igazi, komoly, akár több hétig tartó túrák csak ez után következnek.

Jeffwarder

Karnyújtásnyira

Egy vízesés mindig látványos dolog – legalábbis alulírott számára: a lezuhogó víz és csobogása, a szerterepülő vízcseppek, az alászálló pára, kivált üvöltő napsütés esetén, mindannyi indokot jelent egy vízesés meglátogatására.

Ezért nagyon megörültem, amikor egy barátom szólt, hogy Vásárhelytől nem messze, Dédabisztra „közelében” meg lehet látogatni egy vízesést, ahajt 25 méter magasat, ráadásul autóval is megközelíthető. Sőt, még akad egy sorozatnyi vízesés a Kelemen-Kárpátokban, az már kissé körülményesebben közelíthető meg, de remélhetőleg oda is eljutunk.
Autóval indultunk, az eredeti terv szerint az indulási napon tértünk volna fel a Bisztra völgyére. A kedves barátommal való beszélgetés sok mindenről szólt, így csak Bisztrát jegyeztem meg, s bárki, akit kérdeztem, nem tudott arról, hogy létezne vízesés a Bisztra völgyén. Így az internethez fordultam, s különböző keresési változatok után rátaláltam a megfelelő kifejezésre: a Kofa-vízesésre, amit a helyiek „Pişoiu”-nak – Pisilőnek hívnak. Indulásunk kissé elhúzódott, ráadásul Szászrégenben közlekedési dugóba kerültünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a „hátsó”, kevésbé járt úton közelítjük meg a Felső-Maros-mentét, a Dédától felfele található részt. Átutaztunk Idecsen, Magyarón, Oroszfalun, és még néhány falun – ha valaki úgy érzi, kipótolhatja az elmulasztott falvakat –, ennek az volt az előnye, hogy ráláttunk az Istenszéke környékére, és azt láttuk, hogy nagyon szürke felhők gyülekeznek arrafele. Le is mondtunk az aznapi felmenetelről, mondván: lesz szerencsénk jobb időhöz, amikor nekiinduljunk vízesést nézni.
Erre két nap múlva került sor, s, bár szerdán volt alkalmunk megélni egy záport Jódtelepen, távolról sem gondoltuk, hogy mit látunk majd, amikor a Bisztra-, illetve később a Kofa völgyének vágunk neki. Csütörtökön szép nyári nap köszöntött ránk, ezért dél körül úgy döntöttünk, hogy beülünk az autóba, s megpróbáljuk megkeresni a Kofa-vízesést.
Déda-Bisztrára érve, nagyjából a falu közepén jobbra tértünk, fel, a Bisztra-patak völgye felé. Megjegyzendő, hogy a Felső-Maros-völgye felől jöttünk, aki tehát Marosvásárhely felől érkezik, annak balra kell térnie. Az utat nem nehéz megtalálni: talán az egyetlen aszfaltos út, ami letér a főútról, ráadásul az első betonból készült villanyoszlopon már ott látható a kék kereszt, amit nagyjából 10 kilométeren keresztül kell követni. Ebből körülbelül 7 kilométer aszfaltos, amely viszketésre kényszerítheti az autóval arra tévedők jobb lábát, de néhány éles kanyar és az esetleg szembejövő rönkszállítók a szűk úton hamarosan elmulasztják ezt a késztetést. A fő völgyet kell követni, addig, amíg el nem érünk egy tágasabb részhez, itt baloldalt egy (talán) erdészházat látunk, néhány meteorológiai műszerrel, majd rövid idő után egy kereszteződéshez érünk, ahol táblákat is találunk. Román nyelven hirdetik, hogy a Kofa-mezőre lehet eljutni – gyalog mintegy 3 óra alatt – egyik út a középső völgyet (Valea de Mijloc), a másik a Kofa völgyét (Valea Cofului) ajánlja. Minket ez utóbbi érdekel, ez balra tér, és a kék pont az irányító jelzés.
Mi is elindultunk ezen az úton, bátran, autóval, de az imént említett szerdai eső itt jóval hevesebben nyilvánult meg. Kilométernyit sem haladtunk, amikor láttuk: itt kisautóval továbbmenni nem ajánlatos. Az út tele volt vízhordta ágakkal, kövekkel, s a nyomtávok is kimosódtak rendesen. Gyalog indultunk útnak, a GPS-sel ládákat kereső kollegák leírásának köszönhetően, némi elképzelést formálva arról, hogy mennyi is lehet hátra. Útközben, egy mellékvölgyben két úriembert vettünk észre, akiktől kiabálva próbáltuk megkérdezni, hogy messze van-e még a vízesés. Valamit válaszoltak, de nem értettük, mi meg átgázoltunk az úton folyó esővizen s továbbmentünk. Útközben találtunk egy vízesésre emlékeztetően alácsörgedező patakot, de nem hasonlított arra, amire emlékeztem. Folytattuk utunkat.
Gyönge félóra múltán motorzúgást hallottunk, találtunk is egy tágasabb kanyart, ahol félrehúzódhattunk, s bevárhattuk a teherautót, amelyben az iménti két úriember utazott. Ismét megpróbáltuk megkérdezni, hogy sokat kell-e mennünk a vízesésig, s újra fura integetésben volt részünk. Ezúttal azonban a teherkocsi megállt mintegy húsz méterre, az ajtaja is kinyílt. Miután tudtunkra adták, hogy még röpke 4 kilométer vár ránk, az úriemberek felajánlották, hogy elvisznek odáig. Sőt, ha türelmesek vagyunk, akkor visszafele is elhoznak, lévén, hogy rövid elintéznivalójuk van némivel a vízesés fölött.
Elfogadtuk a szállítást, mivel kezdett elég meleg lenni, bár a séta izgalmasabb lett volna, noha egyszerű fakitermelő úton kellett megtenni a távolságot. Kissé zsibbadt végtagokkal szálltunk le a vízesésnél, amire sofőrünk azt mondta: „Am ajuns la izvorul dumneavoastră” – azaz: elértünk az önök által keresett forráshoz. Ez akkor nem tűnt fel, örültünk, hogy megérkeztünk. Gyors fotózás kezdődött, és kis megbeszélés is: felmegyünk-e a vízesés tetejére, vagy sem. Hancur végülis nem vállalta, csúszós volt az ösvény, én felmentem. Nem vészes a felmenetel, bár ilyen vizes talajon nem is ajánlom mindenkinek: egy részen elég meredek sziklán kell egyensúlyozni, aki nem áll biztosan a lábán, jobb, ha kihagyja. A vízesés tetején ér a meglepetés, az egész víz egy sziklahasadásból fakad, mintegy fél métert vízszintesen csorog, majd leveti magát a mélybe. Odafönn utolért a digitális technika ördöge, s annak bosszúja: lemerültek az akkuk, ennél fogva alig pár képet készítettem. Talán legközelebb. Mire lekecmeregtem, megérkezett a teherautónk, s a sofőr egy üres műanyagpalackkal szállt ki a fülkéből meglepetésemre, hogy ő most azt megtölti. Kérdésemre, hogy hol itt az ivóvízforrás, a vízesésre mutatott: „Ez a forrás. Hát nem ott fenn jön ki a földből?” Hápogtam egyet, eszembe sem jutott forrásként nézni ezt a bővízű vízesést...
Néhány számszerű adat: a főúttól nagyjából 15 kilométerre található a vízesés/forrás, tengerszint fölötti magassága 1080 m, földrajzi koordináták: N 47° 4,921' E 24° 51,310' (adatok: geocaching.hu). Ezek a koordináták segítettek abban, hogy a Google térkép-programján megtaláljam a helyet, s némi fogalmat alkossak arról, hogy mire számítsunk. Kisautóval megközelíthető, ha nem mossa el egy zápor az utat.
Ha valaki gyalog akarja megközelíteni, az hosszú, erdei sétára számítson. Vigyen magával gombás könyvet vagy gyógynövényhatározót. Szurokfüvet mi is szedtünk a patak mentén, és gomba is akadt a fű között...

Tibi

Zempléni csillagtúra

Röpke kis beszámoló, mert sokat lehetne írni, de most nem ez a cél. Hanem egyrészt emléket állítani ennek a kellemesen töltött és lelkiekben is gazdagító hétnek, másrészt ötletet adni azoknak, akik e hegyes-dombos magyar vidéken pihennek, és szeretnénekidőnként kimozdulni.
Hétfő reggel korán indultunk Marosvásárhelyről, a suli elől. Mert ugye tanárok (is) vagyunk, s nyaranta legalább egy tábort szervezünk a gyerkőcöknek, ahol még egy hétig emlékeztetjük őket arra, hogy rengeteg szép és hasznos dolog is van és volt a világon…
Észak-Magyarország Fony nevű falucskája a cél, ahova évek óta vissza-visszatérünk, és ahol Pista bácsi és Uzonka néni fogad mindig nagy szeretettel. Szatmár fele közelítettünk a határhoz, a szatmári piacon ugyanis még be kellett vásárolnunk. Részben önellátó tábor a miénk, ahol a tanár nénik főznek, a gyerkőcök pedig nem válogatnak – hanem repetát kérnek. (A dicséret Magdit illeti …)
A határon gond nélkül átkeltünk, minden kiskorú becsületes közjegyzői papírral igazolta, hogy szülei tudtával hagyja el az országot.
Sárospatakon terveztünk először megállni, ezért a kisvárdai fagyizásról is lemondtunk.
Sajnos – hétfő lévén - csak a vár udvarán sétálhattunk egyet, de átismételtük, hogy mely híres nemesi családok birtokolták e várat (Dobó, Lorántffy, Rákóczi), és fontos szerepet játszott a Rákóczi vezette szabadságharcban. Megnéztük a belső udvart, a loggiát, de csak kívülről mutogathattuk a Sub rosa terem ablakait, ahol megbeszélésüket tartották a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, mielőtt elárulták volna őket. A híres Református Kollégium épületét is csak kívülről láthattuk, ám előtte egy kedves kapus bácsi beengedte a gyerekeket az Árpád Vezér Gimnázium épületébe, melyet Makovecz Imre tervezett. (Azt kérdezték, nekünk miért nem lehet ilyen iskolánk!)
Késő délután, szinte este volt, mire Fonyba érkeztünk. Elosztottuk a szobákat, lezuhanyoztunk, s első vacsoraként elfogyasztottuk a maradék madárlátta útravalónkat. Rövid ismerkedés és áhítat (melyet minden reggel és este Pista bácsi tartott) után nyugovóra tért a csapat, bár az ifjak között akadt, akit még napokig elkerült az álom…
A határ mente tele van a hajdani végvárak maradványaival. Egyesek romosabb, mások restauráltabb állapotban. Fony mellett elsőként Regéc vára csábít minden alkalommal kellemes gyalogtúrára.
Kedden délelőtt fel is kerekedtünk. Kis meglepetést (mint később megtudtuk, és felettébb jól is esett – aranygaluskát) csomagoltak nekünk az útra, amit csak a „csúcson” volt szabad elfogyasztanunk.
A szomszéd falu, Mogyoróska, négy-öt kilométer távolságra esik, a fokozatosan emelkedő úton már látszik a hegy, s tetején a várromok. Innen valamivel rövidebb úton közelíthető meg, mint Regéc felől. A hajdani várba már csak belépővel lehet bejutni, nem mint legutóbb, amikor itt jártunk. Látszik, hogy komoly feltárási, régészeti munkálatok folytak, s a látogatók számára valóságos kis történelemórává varázsolták a helyszínt. Aminek örvendtünk is, mert az idén tanultunk Mikes Kelemen kapcsán (is) II. Rákóczi Ferencről, aki kisgyermekkorát töltötte ezen vár falai között, mielőtt a munkácsi várba költöztek volna. Édesanyjának, Zrínyi Ilonának, legendás alakjáról is olvastunk, hallottunk, a róla alkotott kép kiegészítésében is segített e várlátogatás. (A képen látható várrendtartást érdemes elolvasni!)
Hazafele a regéci úton ereszkedtünk le, kisebb körtúrává alakítva a kiruccanásunkat.
A nap forrón perzselt, meg is égetett alaposan. Későn jutott eszembe, hogy nyissak esernyőt... napernyő gyanánt. Ki gondolta volna, hogy ettől akkora zápor kerekedik nemsokára?! Szerencsére már kapun belül talált...
Szerdán Kassára látogattunk. Fél napos kirándulás volt ez is, épp csak a város főterét, a dómot és a Rákóczi-múzeumot terveztük meglátogatni. A határátkelés tényleg mese... Sehol senki, még az épületet is elhordták a környékbeliek…
A Szent Erzsébet-dóm valóban lenyűgöző, de legmeghatóbb talán az volt, hogy a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc hamvai közelében állhattunk.
Mielőtt a múzeumba is átléptünk volna, Béla, fonyi idegenvezetőnk, aki Kassán jár iskolába, még megmutogatta a fontosabb látnivalókat: a szökőkút csodálatosan zenélt, s még a harangjátékot is elkaptunk az Orbán torony szomszédságában. A pestisben elhunytaknak állított emlékművet, s egy másik szökőkutat, amelyben háborítatlanul úszkálnak az aranyhalak. Megmutatta a ferences- és evangélikus templomot, elsétáltunk a Márai szoborig, majd visszatértünk a Börtön-múzeum melletti Rákóczi-múzeumhoz.
Várnunk kellett sorunkra, míg az előttünk érkező csoportot vezették. A tárlatvezető kislány kezünkbe nyomta a magyar nyelvű szöveget, hogy olvassuk magunknak. Olvastuk is, részletesen leírt minden látnivalót szintenként, termenként, darabonként. Időnként szlovákul mondott ezt-azt, s egyre kedvesebbé vált, látván, hogy van, amit értünk. A végére már magyarul is tudott egy keveset…
Aznap délután még egy megállónk volt: Vizsoly. Közel van Fonyhoz, nem tehetjük meg, hogy arra ne kanyarodjunk, ahol a Göncön fordított első, teljes magyar nyelvű Bibliát nyomtatták Károlyi Gáspár irányításával. A templomban 13. századi freskók tekinthetők meg, egyikükön az ismert Szent László-legendát mutatja be.
A nap ma is elviselhetetlenül melegen sütött, nem csoda, hagy a falu főterén levő kút vize jó célt szolgált ennek enyhítésében. (Ebben csak a gyerekek ludasok...) Csütörtökön is – mint minden reggel amúgy – a szokásos torna, reggeli és áhítat után a Szlovák határ alatt húzódó Aggteleki cseppkőbarlangot látogattuk meg. A Baradla-barlang Magyarország legismertebb barlangja talán, nem is bocsátkoznék részletesebb ismertetésébe, hisz mindenhol olvashatni róla. Számunkra mindig élmény meglátogatni, borzongani az évmilliók természeti csodáin, valóságos műalkotásain, melyek a teljes sötétségben készülnek, és nem is azzal a céllal, hogy emberi szemet gyönyörködtessenek… Vagy mégis? Pénteken Egerbe és Miskolc-Tapolcára utaztunk. Ki ne hallott volna az egri várvédők hősiességéről, és ne lenne kíváncsi a helyszínre?!
A bazilika mellett parkoltunk, azonban csak kívülről csodáltuk meg, akárcsak az Eszterházy Károly Főiskola barokk stílusú épületét, melynek könyvtárában őrzik többek közt Mikes leveleit.

A Dobó téren át haladtunk a vár irányában. A szobrok már megteremtették a kellő hangulatot. Alig vártuk, hogy a falak közé léphessünk. Két órát szánhattunk a várlátogatásra – de elárulom, két óra nem elég. A Vármúzeumot fél óra alatt csak kapkodva lehet végignézni, a panoptikumhoz mondjuk elég 20 perc, de igyekeztünk is, hogy a kazamatákhoz való tárlatvezetést elkapjuk. A Hősök terme, a Kőtár és a kazamaták bemutatása is majd egy órába telik, s bizony, utána még jól esne az embernek a Képtárat is megtekinteni. De körülállhattuk Gárdonyi sírját, és megcsodálhattuk Bornemissza Gergely tűzkerekét is (No, nem az eredeti!).
Irány Tapolca. Képzelhetni, hogy a gyerkőcök ezt várták leginkább, egész héten az volt a visszatérő kérdés: mikor megyünk már a Barlangfürdőbe? Hát eljött a pillanat. Képet viszont nem készítettem – ugyanis nem vittem magammal a fotómasinát, mert nem tudtam, hova tehetem, amíg lubickolunk. Utólag bánom kicsit, mert most a netről kell kölcsön kérnem egy fotót… Nos, a fürdőzés bizony jól esett, hát még, ahogy a hátam paskoltattam az erős sugárban kilövellő vagy a falakról alázuhanó meleg vízzel. A gyerekek is kipróbáltak minden medencét a legkisebbtől a legnagyobbig… Odakinn becsületesen esett az eső...
Szombaton már nem volt erőnk a tervezett Boldogkővár túrára. Messziről láttuk ugyan a várat, a mellette elterülő barackos meg is kívántatta velünk e gyümölcsöt. Szerencsére valaki igen olcsón hozott házhoz (150 Ft-ban kilóját – s így sem tudja eladni a termést…), be is lakmározott a társaság, még az útra is jutott. Szombaton tehát pihentünk, vetélkedtünk a látottakból, tanultakból. Csomagoltunk, készültünk a visszaútra. Utolsó csoportképek, (e-mil)címek cserélése, búcsúzkodások… Vasárnap reggel 8 órakor indultunk. Nyírbátoron még megálltunk ebédelni és fagyizni, aztán uccu haza.

Hasonlóan kellemes és hasznos kiruccanásokat!

Hancur