Az idei tél egy hosszú, hullámzó intenzitású kitavaszodási folyamathoz hasonlítható. Ennek köszönhetően a még kissé havas-jeges, de már annál inkább vizes-sáros-latyakos időben a Vigyázó-hegységbe tervezett februári túránknak majdnem tavaszt idéző hangulata volt.
Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára, Lázár diák által 1528-ban Kalota-hegységnek nevezett Vigyázó (Vlegyásza)-hegység az Erdélyi Szigethegységben található a Bihar-hegységtől északra. A vulkáni eredetű tömb legmagasabb, 1836 méteres csúcsára, a Vigyázó-csúcsra tervezett kétnapos túrát a Váradi és Marosvásárhelyi EKE.
A kirándulás tizennégy marosvásárhelyi résztvevője Sebesváron (Bologa) kiegészült öt nagyváradi EKE-taggal, majd a vár szomszédságában álló üzlettől indultunk.
Pár kilométeres aszfaltos úton való gyaloglás után csúszós–jeges talajúton kapaszkodtunk Tarányos (Tranişu), majd Viság (Vişagu) kisebb-nagyobb tanyái közt, miközben a környező vidék néhol fehér, de többnyire sáros, máshol fenyves látványa tárult a szemeink elé. Többek közt dél-délnyugati irányban a Vigyázó csúcsrégiójának tömbje magaslott előttünk,
mintegy figyelmeztetésként, hogy hosszú még az út és nehéz a nagy zsákokkal. Meg is próbáltuk okosan beosztani erőnket, nem túl gyors és több pihenővel tarkított menetet tartva. A környékbeliek által Piatra Bănişorului-nak nevezett szikla érintésével
feljutottunk a hegység gerincén haladó kék kereszt jelzéssel ellátott ösvényre. A gerincről már lehetőségünk nyílt letekinteni a tőlünk nyugatra mélyülő Dregán (Drăgan) -patak völgyére is, majd hosszabb, fenyveserdőben vezető szakasz után délutánra megérkeztünk az 1430 méteren álló Vigyázó menedékházhoz.
Zuhogó esős, szeles éjszaka után az ég kitisztulni látszott és fagyos reggelre ébredtünk. A ház mellől a csúcsra vezető piros pontjelzések mentén indultunk el, melyek meredeken vezetnek felfele. Az előbbi napi borús, felhős idő után különösen kellemes látvány volt a felkelő Nap fényében fürdő tájat szemlélni,
Zuhogó esős, szeles éjszaka után az ég kitisztulni látszott és fagyos reggelre ébredtünk. A ház mellől a csúcsra vezető piros pontjelzések mentén indultunk el, melyek meredeken vezetnek felfele. Az előbbi napi borús, felhős idő után különösen kellemes látvány volt a felkelő Nap fényében fürdő tájat szemlélni,
a hegy fehéren csillanó havát, a fenyvesek zöldjét, hátunk mögött az eltörpülő számos kisebb-nagyobb sötétlő gerincet, a völgyekbe szorult vattaszerű fehér köddel.
A viszonylag kemény hó megkönnyítette kapaszkodásunkat az erős szélben, mely a csúcs felé haladva egyre vadabbul süvített,
olyannyira, hogy lemaradozó társainkat előbb a meteoház szélvédett oldalán, majd – oda bebocsátást nyerve – egyik szobájába zsúfolódva vártuk meg.
Akinek volt kedve szemlélődni a környező tájban, az láthatta, hogy az Erdélyi Szigethegység tőlünk nyugatra eső részét sötétkék felhőzet borítja még, de fölöttünk már a napsugarak próbálkoznak a világosszürke felhőzeten, míg a tőlünk keletre elterülő vidék többnyire fényárban pompázik.
majd a fal északi végénél hirtelen nyugatra kanyarodik. Lefele haladva a szél lényegesen sokat veszített intenzitásából, a napsütést időnként felhősődés váltotta, de a fenyvesekkel övezett mészkőfal látványa a mögötte sötétlő Stanciului völggyel s az előterében sárgászöldnek mutatkozó legelővel felejthetetlen látványt nyújtott.
Utunk az említett legelőn vezet át, majd elérve a Stanciului völgyet, ezen kanyarog tovább kelet-délkeleti irányban Havasrekettye (Răchiţele) falu felé. A völgy felső része igazi vadregényes szurdok, több különleges látnivalóval, mint például a patak vizét is elnyelő Hétlyukú barlang, alább a patak előtörése a mészkőből, aztán az egészen rendkívüli látványt nyújtó, többlépcsős Rekiceli (Havasrekettyei)-vízesés – az itt télidőben rendszerint kialakuló jégfal idén szinte teljesen leolvadt – valamint a vízesés fölött impozánsan magasló Sas-bérc.
Az utolsó néhány kilométert a vízeséstől a festői környezetben fekvő Havasrekettyéig sáros hólével borított talajúton tettük meg.
Andris
Fotók: Andris és Enikő
