Zempléni csillagtúra

Röpke kis beszámoló, mert sokat lehetne írni, de most nem ez a cél. Hanem egyrészt emléket állítani ennek a kellemesen töltött és lelkiekben is gazdagító hétnek, másrészt ötletet adni azoknak, akik e hegyes-dombos magyar vidéken pihennek, és szeretnénekidőnként kimozdulni.
Hétfő reggel korán indultunk Marosvásárhelyről, a suli elől. Mert ugye tanárok (is) vagyunk, s nyaranta legalább egy tábort szervezünk a gyerkőcöknek, ahol még egy hétig emlékeztetjük őket arra, hogy rengeteg szép és hasznos dolog is van és volt a világon…
Észak-Magyarország Fony nevű falucskája a cél, ahova évek óta vissza-visszatérünk, és ahol Pista bácsi és Uzonka néni fogad mindig nagy szeretettel. Szatmár fele közelítettünk a határhoz, a szatmári piacon ugyanis még be kellett vásárolnunk. Részben önellátó tábor a miénk, ahol a tanár nénik főznek, a gyerkőcök pedig nem válogatnak – hanem repetát kérnek. (A dicséret Magdit illeti …)
A határon gond nélkül átkeltünk, minden kiskorú becsületes közjegyzői papírral igazolta, hogy szülei tudtával hagyja el az országot.
Sárospatakon terveztünk először megállni, ezért a kisvárdai fagyizásról is lemondtunk.
Sajnos – hétfő lévén - csak a vár udvarán sétálhattunk egyet, de átismételtük, hogy mely híres nemesi családok birtokolták e várat (Dobó, Lorántffy, Rákóczi), és fontos szerepet játszott a Rákóczi vezette szabadságharcban. Megnéztük a belső udvart, a loggiát, de csak kívülről mutogathattuk a Sub rosa terem ablakait, ahol megbeszélésüket tartották a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, mielőtt elárulták volna őket. A híres Református Kollégium épületét is csak kívülről láthattuk, ám előtte egy kedves kapus bácsi beengedte a gyerekeket az Árpád Vezér Gimnázium épületébe, melyet Makovecz Imre tervezett. (Azt kérdezték, nekünk miért nem lehet ilyen iskolánk!)
Késő délután, szinte este volt, mire Fonyba érkeztünk. Elosztottuk a szobákat, lezuhanyoztunk, s első vacsoraként elfogyasztottuk a maradék madárlátta útravalónkat. Rövid ismerkedés és áhítat (melyet minden reggel és este Pista bácsi tartott) után nyugovóra tért a csapat, bár az ifjak között akadt, akit még napokig elkerült az álom…
A határ mente tele van a hajdani végvárak maradványaival. Egyesek romosabb, mások restauráltabb állapotban. Fony mellett elsőként Regéc vára csábít minden alkalommal kellemes gyalogtúrára.
Kedden délelőtt fel is kerekedtünk. Kis meglepetést (mint később megtudtuk, és felettébb jól is esett – aranygaluskát) csomagoltak nekünk az útra, amit csak a „csúcson” volt szabad elfogyasztanunk.
A szomszéd falu, Mogyoróska, négy-öt kilométer távolságra esik, a fokozatosan emelkedő úton már látszik a hegy, s tetején a várromok. Innen valamivel rövidebb úton közelíthető meg, mint Regéc felől. A hajdani várba már csak belépővel lehet bejutni, nem mint legutóbb, amikor itt jártunk. Látszik, hogy komoly feltárási, régészeti munkálatok folytak, s a látogatók számára valóságos kis történelemórává varázsolták a helyszínt. Aminek örvendtünk is, mert az idén tanultunk Mikes Kelemen kapcsán (is) II. Rákóczi Ferencről, aki kisgyermekkorát töltötte ezen vár falai között, mielőtt a munkácsi várba költöztek volna. Édesanyjának, Zrínyi Ilonának, legendás alakjáról is olvastunk, hallottunk, a róla alkotott kép kiegészítésében is segített e várlátogatás. (A képen látható várrendtartást érdemes elolvasni!)
Hazafele a regéci úton ereszkedtünk le, kisebb körtúrává alakítva a kiruccanásunkat.
A nap forrón perzselt, meg is égetett alaposan. Későn jutott eszembe, hogy nyissak esernyőt... napernyő gyanánt. Ki gondolta volna, hogy ettől akkora zápor kerekedik nemsokára?! Szerencsére már kapun belül talált...
Szerdán Kassára látogattunk. Fél napos kirándulás volt ez is, épp csak a város főterét, a dómot és a Rákóczi-múzeumot terveztük meglátogatni. A határátkelés tényleg mese... Sehol senki, még az épületet is elhordták a környékbeliek…
A Szent Erzsébet-dóm valóban lenyűgöző, de legmeghatóbb talán az volt, hogy a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc hamvai közelében állhattunk.
Mielőtt a múzeumba is átléptünk volna, Béla, fonyi idegenvezetőnk, aki Kassán jár iskolába, még megmutogatta a fontosabb látnivalókat: a szökőkút csodálatosan zenélt, s még a harangjátékot is elkaptunk az Orbán torony szomszédságában. A pestisben elhunytaknak állított emlékművet, s egy másik szökőkutat, amelyben háborítatlanul úszkálnak az aranyhalak. Megmutatta a ferences- és evangélikus templomot, elsétáltunk a Márai szoborig, majd visszatértünk a Börtön-múzeum melletti Rákóczi-múzeumhoz.
Várnunk kellett sorunkra, míg az előttünk érkező csoportot vezették. A tárlatvezető kislány kezünkbe nyomta a magyar nyelvű szöveget, hogy olvassuk magunknak. Olvastuk is, részletesen leírt minden látnivalót szintenként, termenként, darabonként. Időnként szlovákul mondott ezt-azt, s egyre kedvesebbé vált, látván, hogy van, amit értünk. A végére már magyarul is tudott egy keveset…
Aznap délután még egy megállónk volt: Vizsoly. Közel van Fonyhoz, nem tehetjük meg, hogy arra ne kanyarodjunk, ahol a Göncön fordított első, teljes magyar nyelvű Bibliát nyomtatták Károlyi Gáspár irányításával. A templomban 13. századi freskók tekinthetők meg, egyikükön az ismert Szent László-legendát mutatja be.
A nap ma is elviselhetetlenül melegen sütött, nem csoda, hagy a falu főterén levő kút vize jó célt szolgált ennek enyhítésében. (Ebben csak a gyerekek ludasok...) Csütörtökön is – mint minden reggel amúgy – a szokásos torna, reggeli és áhítat után a Szlovák határ alatt húzódó Aggteleki cseppkőbarlangot látogattuk meg. A Baradla-barlang Magyarország legismertebb barlangja talán, nem is bocsátkoznék részletesebb ismertetésébe, hisz mindenhol olvashatni róla. Számunkra mindig élmény meglátogatni, borzongani az évmilliók természeti csodáin, valóságos műalkotásain, melyek a teljes sötétségben készülnek, és nem is azzal a céllal, hogy emberi szemet gyönyörködtessenek… Vagy mégis? Pénteken Egerbe és Miskolc-Tapolcára utaztunk. Ki ne hallott volna az egri várvédők hősiességéről, és ne lenne kíváncsi a helyszínre?!
A bazilika mellett parkoltunk, azonban csak kívülről csodáltuk meg, akárcsak az Eszterházy Károly Főiskola barokk stílusú épületét, melynek könyvtárában őrzik többek közt Mikes leveleit.

A Dobó téren át haladtunk a vár irányában. A szobrok már megteremtették a kellő hangulatot. Alig vártuk, hogy a falak közé léphessünk. Két órát szánhattunk a várlátogatásra – de elárulom, két óra nem elég. A Vármúzeumot fél óra alatt csak kapkodva lehet végignézni, a panoptikumhoz mondjuk elég 20 perc, de igyekeztünk is, hogy a kazamatákhoz való tárlatvezetést elkapjuk. A Hősök terme, a Kőtár és a kazamaták bemutatása is majd egy órába telik, s bizony, utána még jól esne az embernek a Képtárat is megtekinteni. De körülállhattuk Gárdonyi sírját, és megcsodálhattuk Bornemissza Gergely tűzkerekét is (No, nem az eredeti!).
Irány Tapolca. Képzelhetni, hogy a gyerkőcök ezt várták leginkább, egész héten az volt a visszatérő kérdés: mikor megyünk már a Barlangfürdőbe? Hát eljött a pillanat. Képet viszont nem készítettem – ugyanis nem vittem magammal a fotómasinát, mert nem tudtam, hova tehetem, amíg lubickolunk. Utólag bánom kicsit, mert most a netről kell kölcsön kérnem egy fotót… Nos, a fürdőzés bizony jól esett, hát még, ahogy a hátam paskoltattam az erős sugárban kilövellő vagy a falakról alázuhanó meleg vízzel. A gyerekek is kipróbáltak minden medencét a legkisebbtől a legnagyobbig… Odakinn becsületesen esett az eső...
Szombaton már nem volt erőnk a tervezett Boldogkővár túrára. Messziről láttuk ugyan a várat, a mellette elterülő barackos meg is kívántatta velünk e gyümölcsöt. Szerencsére valaki igen olcsón hozott házhoz (150 Ft-ban kilóját – s így sem tudja eladni a termést…), be is lakmározott a társaság, még az útra is jutott. Szombaton tehát pihentünk, vetélkedtünk a látottakból, tanultakból. Csomagoltunk, készültünk a visszaútra. Utolsó csoportképek, (e-mil)címek cserélése, búcsúzkodások… Vasárnap reggel 8 órakor indultunk. Nyírbátoron még megálltunk ebédelni és fagyizni, aztán uccu haza.

Hasonlóan kellemes és hasznos kiruccanásokat!

Hancur

Túra a Csukás-hegységben

A Csukás-hegység viszonylag kevéssé látogatott, Erdély felől jövet eléggé félreeső, de rendkívül látványos. Két jól elkülönülő és eléggé különböző részből tevődik össze: a Csukás tömbből, mely csodálatos konglomerátum tornyokból áll és a Vörös-havas (Gropsoarele-Zaganu) mészkőcsipkés gerincéből.

A 4. „kukacos találkozót” (túrázás-listás) a Kárpát-kanyar egyik csodálatosan szép, kis kiterjedésű hegységében, a Csukásban szervezték. Szombat reggel korán indultunk Marosvásárhelyről autóval, majd Segesváron és Brassón utaztunk keresztül. Brassóból a hajdani Hétfalu, ma Négyfalu felé tértünk le, s onnan a Bratocsa-hágón keresztül, Cheia üdülőtelep előtt tértünk fel a Vörös-havasi turistaház felé.
Érkezés után egynapi csomagot magunkhoz véve indult is a túra. A Vörös-havas turistaháztól északi irányba indult a sárga sáv jelzésen, ami eleinte erdei ösvényen vezetett. Nemsokára balfelől a Berii völgyet érintettük. Egy helyen a völgy fölött csodálatos kilátásunk nyílt a Csukás-hegy sziklaképződményeire, melyet legömbölyített sziklatornyok csoportja alkot. Ösvényünk fokozatosan levezetett a Berii völgybe, ahol csatlakozott a völgyön feljövő kék kereszt jelzés, majd hamarosan egy jó vizű forráshoz érkeztünk (Nicolae Ioan forrás). A forrástól utunk meredeken emelkedett a romos állapotban levő Csukás turistaházhoz. Itt megvártunk mindenkit, megbeszéltük az aznapi utat, majd a Sziklavár felé vezető piros kereszt és piros sáv jelzéseken haladtunk tovább.
Az addigi napsütést már az elején vészjóslóbb gomolyfelhők zavarták meg. Ennek ellenére töretlen jókedvvel és eléggé gyors iramban haladtunk felfele a Sziklavár csodálatos tornyai között. A legelésző szamarakat és juhokat, valamint ásító kutyákat magunk mögött hagyva egyre szebb tájakon haladtunk. Rövidesen elértünk a piros kereszt és piros sáv elágazásához, ahonnan a piros sávon haladtunk tovább a Csukás csúcs irányába. Az elágazásnál egy juhász ült egy nagyobb kövön, s nézegette szótlanul, hogy az egyre borúsabb időben mászunk. Köszönésünket viszonozta, majd hosszú hallgatás után közölte velünk időjárás-jelentését: jön az eső. Ha arra számított, hogy ezzel kicsit is befolyásolja tervünket - mármint, hogy feljussunk a csúcsra - tévedett. Az egyre ködösebb, felhősebb idő ellenére gyorsan haladtunk felfele, miközben a csodálatos sziklatornyokat kerülgetve egyik ámulatból a másikba estünk. Nagyon szép helyeken vezet ez az ösvény, ezt látni érdemes. Végül, egyik kanyar után feltűnt a csúcsot jelző tábla, ami már tényleg a csúcs volt... Addig többször volt az a csalóka érzésünk, hogy egy-egy sziklás oldal teteje a csúcsot jelenti, de mindannyiszor felérve rá még kimagaslóbb ormokkal találtuk magunkat szemben.
Fent voltunk a Csukás-csúcson (1954 m), a Csukás-hegység legmagasabb pontján, de az éppen akkor besűrűsödő köd miatt szinte semmit sem láthattunk. Miután a csúcscsokit is megettük, az időnként szétlibbenő ködfüggönyből kibontakoztak az Ördög-ujjai, valamint az Iker-sziklák nevű képződmények. Távolabbi tájakra is nyílt kilátásunk rövidebb ideig. Kár, hogy nem fogtunk ki tiszta időt ott fent. Ennek ellenére így is nagyon szép, felejthetetlen élmény volt.
Mikor a csúcs környéke megtelt turistával, elkészültek a csúcsfotók, majd továbbindultunk. A piros sáv jelzésen a csúcs túlsó oldalán lefele haladva jobb kéz felől elhagytuk a Góliát tornyot, majd a Királytető előtti nyeregbe leérve a balfele vezető piros kereszt jelzésen igyekeztünk vissza a Sziklavár felé. Eléggé szedtük a lábunkat, mivel közben sötét felhőkből egy-egy csepp eső is permetezett. Menet közben mindkét oldalon továbbra is fenséges látványt nyújtó sziklákban gyönyörködtünk. A Sziklavárhoz, majd a Csukás menedékházhoz visszaérve nemhogy eső nem kapott el, de ragyogó napsütés lett, az ég kitisztult, s a hegy mintha csábítani akart volna, teljes pompájában, felhők nélkül mutatkozott. Most mit tegyünk? Másszunk vissza?!Már vissza nem másztunk, hanem a Csukás turistaháznál megvártunk mindenkit, miközben a fűben heverve a tájban gyönyörködtünk. Mikor a társaság úgy-ahogy összegyűlt, közölték velünk a további lehetséges útvonalakat: a Piroska-, majd Vörös-havas gerincén keresztül visszafele, esetleg a délelőtt megtett úton vissza, lefele. Összenéztünk néhányan, majd egyikünk feltette a kérdést: -Na, megyünk még egy kört? Végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk „még egy kört”. Több érv szólt amellett, hogy a rövidebb úton ereszkedjünk visszafele: a Vörös-havas gerincét másnap úgyis bejárjuk, ha pedig most leereszkedünk a Berii völgybe, ott jóízű forrásból tölthetünk estére, végül, de nem utolsó sorban, a hirtelen napsütés nem biztos, hogy tartós lesz (amint nem is lett az), és sátrat felhúzni jobb az esetleges eső előtt.
Így, a már ismert úton ereszkedtünk vissza. Csak ekkor tünt fel, mennyire meredeken másztunk a délelőtt. Megtöltöttük flakonjainkat a Nicolae Ioan forrásból, majd az autókhoz visszaérve kiválasztottuk sátorozó helyünket. A Vörös-havas turistaház mögötti, enyhén lejtős terepen, ahonnan napkelet felé nyílt terep ígérkezett, kihúztuk sátrainkat. Számításaink később jónak bizonyultak. Már vacsora közben lezúdult az első eső, majd a Silva menedékház fedett teraszán levő esti beszélgetést otthagyva és lefeküdve, épphogy lehúztam a sátor zipzárját, s már zuhogott is, kisebb megszakításokkal szinte reggelig, viszont a reggeli napsütésben és szélben a sátor szinte teljesen megszáradt. Milyen jó, hogy napon állt. Alig egy óra alatt teljesen száraz volt reggel a sátor.
Vasárnapi túránk bő óra késéssel indult. A piros háromszög jelzésen indultunk el, amely észak, majd északkelet felé szerpentinezik a Vörös-havas gerincére. Az erdőhatárt hamarosan magunk mögött hagytuk, és csodaszép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Jobb kéz felől láthattuk a Gropsoarele-Zaganu gerincet és alatta Cheia üdülőtelepet. A főgerincet elérve balról, a Piroska-havas felől, csatlakozott a tegnapról jól ismert piros kereszt jelzés. Fenséges látvány tárult a szemünk elé. Az idő lényegesen tisztább volt mint szombaton, így jó rálátásunk nyílt a környező vidékre. Innen kényelmesen emelkedett az ösvényünk a Gropsoarele-csúcs (1883 m) felé. A csúcsra érve elkészültek csúcsfotóink, majd megcsodáltuk a környező sziklákat, betájoltuk az előttünk levő Zaganu-csúcsot (1817 m) és Réz-tornyot. A kilátásban gyönyörködve elgondolkoztam azon, hogy nem sok hasonló élményben volt részem, vagyis, hogy olyan helyen álljak, ahonnan egyszerre nézhessek le Erdélybe, Moldvába és Munténiába is.A Gropsoarele csúcson pihentünk, majd néhányan tettünk egy további túrát a Zaganu-ig. Ezen a szakaszon, de a Gropsoarele körül is rengeteg virág díszíti a tájat. Láttunk itt havasi gyopárt, rododendront és sok más havasi virágot. Csodálatos volt a rengeteg mindenféle színű virágban gyönyörködni. A Zaganuról a Réz-toronyra nem mentünk át, mivel mély nyereg választja el a kettőt egymástól, és nem esett volna jól visszamászni. Később többen is indultak ezt a szakaszt is bejárni, s akadt köztük néhány vállalkozó túratárs, aki a Réz-toronyra is kimászott. Koradélutáni kánikulában indultunk vissza. Izzadtunk keményen, de csodás kilátásként látszott előttünk szinte az egész út folyamán a szombaton bejárt Csukás-csúcs és előterében a Sziklavár. Ha oda is átmehettünk volna ilyen tiszta időben... De hát nem lehet mindenhol jó időben lenni.
Mindent összegezve felejthetetlen kirándulás volt, a kis havas két különböző részét ismerhettük meg, ezenkívül nem tudom, hol láttam annyi szép havasi virágot egy helyen, mint itt.
Kellemes kiruccanásokat!

Andris