Elnémult erődtemplomok

Dél-Erdély elnéptelenedett falvait járva jellegzetes építésű házsorok és romosodó erődtemplomok kötik le az átutazó figyelmét, egy – a tájainkról mára már szinte teljesen eltűnt – közösség, az erdélyi szászok emlékének tanújeleiként. Helyükbe sokhelyt új honfoglalók telepedtek, akik idővel lassan eltüntetik a még látható építészeti örökség maradékait is. Vajon a több évszázados műemlék épületek meddig dacolnak az enyészettel? Lesz-e majd valaki, aki meg tudja és akarja menteni ezeket?

Advent első vasárnapján szászföldi templomnéző túrára indultunk, utunk fő céljaként a kerci cisztercita apátság meglátogatását tűzve ki. A délelőtt folyamán napsütéses, fagyos idő volt.

Utunk első állomására, Segesdre kora reggel érkeztünk.
Segesd (Şaeş, Schaas) Segesvártól délre a Segesd-patak völgyében fekszik, evangélikus templomát a XIII. században építették, majd 1504-1508 között erődítették.
1818-ban tetőzete beszakadt, ezért 1820-ra új templomot építettek. Oltára 1520 körül készült, keresztelőmedencéje XIV. századi (1994-ben ellopták). A falu első írásos említése 1302-ből való Segus néven. 1850-ben 1007, többségében szász lakosa volt, jelentős román és cigány kisebbségekkel, 1992-ben viszont 1112 lakosából 861 román, 82 német és 155 cigány volt.

Következő célpontunk szintén a Segesd-patak völgyében levő Apold (Apold, Trappold) volt. Ma községközpont, első írásos említése 1309-ből való Apoldia néven. Evangélikus erődtemploma egy kisebb halmon áll kettős védfallal körülvéve, melyet belül két, kívül négy torony erődít. A templom 1309-ben épült, kapubástyáján 1529-es évszám olvasható, a külső védfalak mára néhol romos állapotba kerültek. 1910-ben 1207, többségében szász lakosa volt, de 1992-ben már mindössze 691-en lakták, melyből 548 román, 60 cigány, 42 szász és 41 magyar volt.

Apold után utunk elhagyja a Segesd völgyét és a Hortobágyi-dombságon keresztül a Hortobágy nevű folyó völgyébe ereszkedtünk le. A dombtetőről jó kilátásunk nyílt délnyugati irányba a völgy fölött a Szebeni-havasokra és a Fogarasi-havasok nyugati részére, ugyanakkor délen a következő falu, Hégen templomtornyára is.

A Hortobágy jobb partján fekvő Hégen (Brădeni, Henndorf, szászul Händerf) neve az ófelnémet Hagino személynévből származik, első írásos említése 1297-ből maradt fenn Terra Heen néven. XIII. századi szász település, gótikus erődtemploma XIV-XV. századi, védőfala eredetileg négy saroktoronnyal volt erődítve, melyekből három ma is áll. Búcsújáró hely volt. 1910-ben lakóinak száma 1039, melyből 474 szász, 292 román, 240 cigány és 33 magyar. 2002-ben 785-ön lakták, melyből 407 román, 346 cigány 27 magyar és 5 német.

Szintén a Hortobágy jobb partján terül el Netus (Netuş, Neithausen) közvetlenül a vízgyűjtő tó fölött. Gótikus erődített evangélikus temploma a XIV. században épült. Szentélyére építették rá vaskos fagalériás tornyát, mely erődjelleget kölcsönöz a védművekkel nem rendelkező templomnak. 1910-ben 533, többségében szász lakosa volt.

Netust elhagyva a községközpont, Jakabfalva (Iacobeni, Jakobsdorf bei Agnetheln, szászul Guikesderf) közelében haladtunk el, melynek 1309-ből maradt fenn legrégebbi írásos említése. XII. században épült templomát a Casa Don Bosco Alapítvány 2005-ben ökumenikus templommá alakította át. Az 1930-as évekig többségében szász lakossága volt, 2002-ben viszont 2100 román, 505 cigány és mindössze 52 szász lakta.

A térség központjának számító Szentágotára (Agnita, Agnetheln, Ongenitlen) épp az evangélikus templom istentiszteletre hívó harangzúgásakor érkeztünk. A Hortobágy két partján elterülő város nevét védőszentjéről kapta, első írásos említése 1280-ból való Sancta Agatha néven. Az első tatárjárás előtti szász telep eredeti helye a mára lakóteleppel beépített Alte Kirche (régi templom) határrészen volt. 1376-ban Nagy Lajos királytól vásártartási jogot nyert, vásárait Szent Iván napján tartották, ettől kezdve hat évszázadon át mezőváros volt. 1466-ban Mátyás király pallosjoggal látta el és falakkal erődítették. 1488-ban 953 lakossal Nagysinkszék legnagyobb települése. Evangélikus erődtemplomát 1409-ben kezdték építeni, mai formáját 1560-ban nyerte el. 1600-ban a templom leégett. Két külső falgyűrűjét 1845-1870 között lebontották a négy torony kivételével. Északi oldalán a kádárok tornya áll csapórácsos kapuval, valamint keleten a kovácsok, délkeleten a szabók és délnyugaton a vargák tornya. A templomot Szűz Máriának szentelték. Szentágota első román lakosai a XVIII. században pásztorokként települtek be. Lakossága 1850-ben 2575 fő, melyből 1857 szász, 347 román és 345 cigány volt, 2002-ben pedig 8997 fő, melyből 8386 román, 329 magyar, 139 német és 133 cigány.

Szentágotáról kijövet elhagytuk a Hortobágy völgyét és a tőle délre húzódó Hortobágyi-dombságon folytattuk utunkat Lesses (Dealul Frumos, Schönberg, szászul Sinebarx) felé. Szentágota és e falu közt emelkedik az Őrhegy (Alte Burg, 639 méter), melynek tetjén kora-középkori vár állt. Ma a tetőt erdő borítja, s itt van Románia földrajzi középpontja. Az Őrhegyről lejövet – ahogy a Nagysink előtti dombról is később – csodálatos kilátásunk nyílt a délen magasló Fogarasi-havasokra. Lesses német neve a schein (fény, fényes) és berg (hegy) szóösszetétel félreértelmezéséből ered, első írásos említése 1280-ból ugyanis Sconberg, azaz Fényes (Világos)-hegy, mely valószínűleg az Őrhegyre utal. Magyar neve Les+s, a falu fölött magasló Őrhegyen állott várra, őrhelyre utal. A XII. századi szász telep evangélikus templomát még az első tatárjárás előtt építették román stílusban. 1500 és 1521 között átépítették, erődítették, hajóját megmagasították, kórusa fölé védőtornyot emeltek. Az 1522-es felszentelésének évfordulóján falunapokat tartottak. 1647-ben az északi falát megmagasították és toronnyal látták el. A faluban 1599-ben Vitéz Mihály seregei pusztítottak. 1850-ben 1229 lakosából 636 szász, 412 román és 180 cigány. Az első románok 1752-ben költöztek a faluba. 2002-ben mindössze 547 lakosa volt, melyből 499 román, 24 cigány és 23 német.

A következő falu Morgonda (Merghindeal, Mergeln, szászul Märjeln) első írásos említése 1332-ből való Vallis Marie néven, ami megfelel a német Marienthal (Mária-völgy) névalaknak, melyből a későbbi nevei származnak. Szász alapítású falu, melynek három hajós evangélikus temploma 1280 körül épült, román stílusban. 1500 körül erődítették, a harangtornyot emelettel, szuroköntővel és két támpillérrel látták el, a kórus fölé is tornyot emeltek. A templomot négy saroktoronnyal ellátott védőfallal vették körül. Barokk oltára 1794-ben készült. 1969-ben a védőfal egy része beomlott, négy védőtornyából kettő maradt meg, csonkán. 1600-ban Vitéz Mihály katonái dúltak a faluban, ekkor a templom boltozata is elpusztult (1634-re állították helyre). 1850-ben 1106 lakosából 666 szász, 329 román és 110 cigány. 2002-ben már csak 733-an lakták, melyből 566 román, 127 cigány, 22 magyar és csak 17 német volt.

Nagysink (Cincu, Gross-Schenk) a vidék járási székhelye következett ezután, melynek első írásos említése 1328-ból való Chenk néven. A XIII. században erődített evangélikus temploma háromhajós, román stílusú volt alacsony kőfallal, melyet 1500 körül gótikus stílusban építettek át. 1570-ben Báthory Zsigmondtól vásártartási jogot nyert. 1600-ban Mihály vajda csapatai fosztogattak a faluban, 1660-ban pestisjárvány pusztított, majd 1708-ban kurucok dúlták fel a falut és a templomot. 1910-ben 2537 lakosából 1173 szász, 1035 román és 139 magyar volt. 1992-ben 1866 lakosából 1009 román, 570 cigány, 209 német és 78 magyar volt.

Az egyre inkább felhőkbe boruló időben még Kissinken (Cincşor, Kleinschenk) álltunk meg, melynek legrégebbi írásos említése 1337-ből való Parvo Promontorium néven. Szász falu volt, melynek evangélikus erődtemplomát a XIII. században építették román stílusban, majd 1421-ben gótikus stílusban építették át. A XV. században kettős védfallal vették körül, a fal építésekor felhasználva a falu határában létezett Római Castrum köveit is. A védfalat négy toronnyal erősítették meg. 1785-ben fogarasföldi román pásztorok telepedtek meg a faluban. Eleinte csak a nyarakat töltötték itt, később román lakosságú falurész épült a falutól észak-északkeletre. A XIX. században a falu északnyugati peremén román anyanyelvű cigányok telepedtek meg, akik a szászok napszámosaiként dolgoztak. 1850-ben a falu 782 lakosából 576 szász, 143 román és 56 cigány volt. 2002-ben 651 lakosa volt, melyből 597 román, 31 német, 13 magyar és 10 cigány.

Voilánál jutottunk le a Brassó-Szeben országútra, majd folytattuk utunkat Kercig, ahol a cisztercita apátság előtt hagytuk autónkat. Kerc (Cârţa, Kertz, szászul Kierz) az Olt bal partján fekvő falu, első írásos említése 1223-ból való Kerch néven. 1910-ben 954, többségében szász lakosa volt, jelentős román kisebbséggel, 1992-ben pedig 1116 lakosából 817 román, 198 német, 90 cigány és 11 magyar volt.

1207-ben Benedek erdélyi vajda birtokába iktatja a néhány évvel azelőtt alapított cisztercita monostort. A templom és kolostor a XIII. század folyamán épült, alapítását korabeli források 1202-re teszik. A szerzetesek a franciaországi Pontign-i apátságból kerültek ide. Az első tatárjárás után a kolostor erőteljes újjáépítésébe kezdenek. A törökök elleni harcokban (1421-1432) megsérülnek a kolostor falai, majd az idők folyamán a kolostorban a fegyelem is egyre lazább lett, ezért Mátyás király 1474-ben bezárta és javait a szebeni katolikus egyháznak adományozta. A XVI. század folyamán a templom és a kolostor legnagyobb része rommá lett. Áll még a kolostor nyugati fala két emeletnyi magasságban, a templom nyugati fala, amelyen egy hatalmas rozetta nyoma látható és az 1495-ben épített torony, valamint ezenkívül néhány külső fal.
A templom szentélyét a szászok evangélikus hitre való áttérésekor (1550-es években) templommá alakították át. Az eredeti templom főhajójának nincs már meg a tetőzete, bent az első világháborúban elesett német katonákat temették el.

Kercet elhagyva további utunk többnyire kocsijavításról szólt, nem templomok látogatásáról, de azért egy érdekes, emlékezetes kirándulásban volt részünk, olyan helyeken, ahol – sok helyt – már a harang sem szól, és nem látni templomba igyekvő népet, annak ellenére sem, hogy a még álló erődtemplomok valamikori életerős közösségekről árulkodnak.

Andris

Alsórákos rejtőző csodái

Felejthetetlen kirándulásban volt részünk a Marosvásárhelyi EKE szervezésében, melynek során Erdély egyik kevéssé ismert, félreeső vidékét látogattuk meg. A székelyföldi Erdővidék és a szászföldi főútvonalak közé ékelődött be a kicsiny, hajdani vármegyei terület, amely tengelypróbáló útjaival mintha mai napig is rejtőzködni próbálna a külvilág elől.

Sötét, fagyos szombat hajnalán indultunk. Segesvárra ereszkedve csodálhattuk, amint a felkelő Nap sugarai beragyogják a Fogarasi-havasok hófödte csúcsait. Kőhalom után elkezdtünk fokozottabban figyelni, nehogy elvétsük a jelentéktelennek tűnő letérőt. Áthaladtunk Alsórákoson, majd a Rákosi-szorosban szálltunk ki a buszból.

Különös élmény volt az október végi ragyogó napsütésben kerülgetni a befagyott tócsákat a jéggé dermedt sáros úton, miközben a környező erdők színeit csodáltuk. Még zöld levelet is láthattunk néhol, miközben ezernyi sárga és vöröses-barnás színben pompázott az erdő.

Az Olt a Rákosi-szoroson keresztül tör át a Persányi-hegységen, kijutva Erdővidékről s ezzel végleg maga mögött hagyva a Székelyföldet, hogy a dél-erdélyi Szászföldön kanyarogjon tovább. Már messziről felismerhető az északi parton emelkedő jellegzetes kúp alakú Tepej (Tepő, Töpe – 820 méter), mely a túlsó parton álló Mihályhegyével együtt a szoros kapuját képezi.

A szorosba érve már kevésbé jól látható a Tepej, de szerencsére annál nehezebben véthető el, így nem okozott különösebb gondot utunk célpontjának elérése. Az útról, mely az Olt jobb partján vonul végig, egy szekérút-szerű ösvény vezet át a vasút alatt. Pár kanyar után az ösvény egyenesen a meredek hegyoldalon visz fel, ahol az emelkedő fáradalmait bőven ellensúlyozza az őszi erdő látványa. Ösvényünk egy kis patak bal oldalán halad, végig lombhullató erdőben.

Izgalmunk – hogy a Tepejhez jutunk-e fel – nem tartott sokáig, ugyanis egy idő után az oldal meredeksége enyhült, s hirtelen egy tisztásra léptünk ki, ahol hatalmas sziklakúp magaslott előttünk, melyet eddig a lombozattól nem láthattunk. Lenyűgöző volt. Azt sem tudtuk, örülünk-e a szerencsénknek, hogy ezt megtaláltuk, vagy a látvány szépsége ragadott el. A Tepej meredek, füves sziklacsúcsa előtt álltunk, melyet mintegy kerítésként övez a lábánál egy tövises-bozótos erdősáv. Első látásra megmászhatatlannak tűnt, de hittünk Orbán Balázsnak, aki az északnyugati felén jutott fel, így ott sikerrel próbáltuk meg mi is.

A csúcsról szinte fél Erdély elénk tárult.
Láthattuk az egész addigi utunkat fel a szorosból, mely mintha közvetlenül a lábunk alatt húzódna kelet-nyugat irányban, szemben a Mihályhegyével s a Persányi-hegység vonulatával déli irányban. Mögötte a Királykő emelkedett, büszkén, meredeken, és a Fogarasi főgerinccel együtt zárta a déli-délnyugati láthatárt. Nyugat felé végignézhettünk Alsórákoson, a bányáin, továbbá Kőhalom várán és Dél-Erdély dimbes-dombos vidékén, ahol az Olt eltűnik a szemünk elől valahol Olthévíz irányában.

A Királykőtől keletre a Bucsecs magaslatait láthattuk, de keleten a Bodoki-hegység gerincét. Közelebb Erdővidék hegyeit, s a Persányi-hegység északi részén túl a Hargita vonulata volt felismerhető a Nagy-Murgó, Nagy-Piliske, Kakukkhegy, Talabor csúcsokkal valamint a hóborította Csicsói-, Madéfalvi-, Rákosi Hargita, illetve a Madarasi Hargita a Mihályhavasával.

Annak ellenére, hogy a Rákosi Tepej csúcsán már nehezen fedezhető fel vármaradvány, tudjuk, hogy kora-középkori vár állt ott, melyet a XIV. században még használtak. Különlegessége, mint Orbán Balázs említette is, hogy 10-15 méterrel a hegycsúcs körül húzódott a várfal, melyet mészkövekből emeltek (az északi oldalon még látható). Neve valószínűleg besenyő eredetű, tepe ugyanis török nyelveken hegyet jelent. Építőiről nem sokat tudunk, de a Mihályhegyen épült Mihály várával együtt egyidős lehet a hasonló módon épült Rapsonné-, Firtos- vagy Tartod váraival (korai Árpád-kor).

Következő célpontunk az alsórákosi bazaltbánya volt, melyet 1895-ben nyitottak meg. A bányaudvar északi falában feltárt bazaltoszlopokat 1954-ben nyilvánították védettnek, kiterjedésük 1,5 hektár.

Ezek 10-12 méter magas, függőlegesen megszilárdult öt- vagy hatszögletű lávaoszlopok. Az egyik bányagödörben kialakult tó 1930 óta mélyül az alatta húzódó, vízátnemeresztő rétegnek köszönhetően, összegyűjtve így az esővizet.



A Hegyes-tető vulkáni salakján működött salakbánya vadnyugati tájakat idéz vörös talajával és bányagödrének növényzetével.




A „geológiai csemege” után a falu felé vezetett utunk, ahol újból érdekes, eddig még sehol sem látott temetőre bukkantunk. A sírokon az úgynevezett gombosfákat fotózhattuk le. Ezek nem fejfák, inkább lábfák, hisz az elhunyt lába felől mélyen a földbe szúrják le a sírkővel szemben.

Alsórákost eleinte Sátorosrákosnak hívták, az első telepes sátoros lakókról meg a Kormos patak mocsaras árterületén honos, nagy létszámú folyami rákról. (1337-ben Racus néven jelenik meg az okiratokban, 1421-ben Rakus Inferior, 1637-ben Alsó Rákos. Lakosainak száma a 2002-es népszámláláskor 3159 fő volt, amelyből 694 román, 1802 magyar, 660 rroma, akiket napjainkban kanalas cigányoknak hívnak, és már kétszer annyian vannak...)

Az alsórákosiak – más falvakkal ellentétben – az 1848-as jobbágyság alóli felszabadulás hírét pár hét késéssel tudták meg. Akkora örömöt jelentett számukra, hogy azóta is legnagyobb ünnepük ez a nap, amelyet a Szentháromság utáni hétfőn tartanak, és Kicsi Pünkösdnek neveznek.

A falun végigsétálva takaros szász stílusú házakat látunk, pedig itt nem is laktak szászok. Hatott viszont a környék építkezési stílusa. Egyik ház falán Nyírő József arcképét találjuk, alatta az évszámot. Még az utcát is róla nevezték el! Innen nősült ugyanis a nagy író, felesége tehát, Bedő Ilona, alsórákosi volt.

Lesétáltunk a faluba a várkastélyhoz, amelynek története az 1494-es évre nyúlik vissza. Korabeli okirat szerint a birtok a Sükösd családé volt, lakóház valószínűleg már akkor létezett itt. Sükösd György mezei kapitány 1624-ben letette a mai kastély alapjait. Különleges ember lehetett, hisz vallási meggyőződése is erős befolyást gyakorolt a jobbágyokra: unitárius lévén a várúr, az egész falu unitáriussá vált. A következő tulajdonos Budai Péter országos perceptor, adóügyi szakember, román nyelvtudása révén a moldvai vajdák íródeákja, de Barcsai hűséges embere is. A várat megjavíttatta, a sarokbástyákat és a várfalakat megmagasíttatta. Budai Péter református volt, így – a hagyományhoz híven – a falu lakossága is áttért a református hitre, a templom is őket szolgálta ezután. Örökös nem lévén, a következő tulajdonos Bethlen Samu (Árva Bethlen Kata apja), aki nagyobb arányú építkezésbe kezdett. Egy 1698-as leltár pontosan leír mindent, ami a kastély körül történt.

A kastély egyik érdekessége a kaputorony, melynek tetőszerkezete eredetileg a szász erődtemplomokéhoz hasonlított, és veres zsindellyel volt befedve. A XIX. század első felében bonthatták le. Mai formája teljesen elüt a lőréses, bazaltból és tufából épített kastélyétól.

A faragott kő, ami a kaputornyon található, a Bethlen család címerét ábrázolja – ovális keretben koronás kígyó. Az 1700-as évszám, ami szintén a kövön szerepel, a felújítás évét jelzi. A kastélyhoz ekkor még híd vezetett, és árok vette körül, a család a keleti épületszárnyban lakott az Asszony házban, Leány Asszonyok házában és a gróf  Őnagysága házában. A bástyákban található helyiségeket raktározásra használták, így volt a csuhadár ház ruhatár az egyik bástyában, másikban a fegyverraktár, harmadikban pedig a konyha kapott helyet.
Az alsó szinten raktárhelyiségek voltak, valamint a személyzet számára fenntartott lakóterek. A bástyák alatt boros és káposztás pincék, a déli szárny földszintjén pedig a tisztek háza, rabok háza és egy puskaport tároló helyiség is létezett.

Bethlen Samu halála után fia, Imre, lett a tulajdonos, aki csak karbantartásával és kényelmesebbé tételével foglalkozott. A kastély utolsó tulajdonosa Bethlen Mihály volt 1863-ig, tőle vette meg az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank Rt., majd a legnagyobb részvényes, Teleki Samu, Afrika-kutató, tulajdonába ment át, akiről Orbán Balázs azt írta, hogy „Inkább Bécsnek tüdőre-lélekre egyaránt veszélyes, bűzhödt légkörében él”, mintsem ebben a szép kastélyban.

A XIX. század második felétől a gazdaságilag (fakitermelés, mészégetés, kőbányászat) is erősödő alsórákosi közbirtokosság 1903-ban megvásárolta a várkastélyt Teleki Samutól 420 000 koronáért. Annak ellenére, hogy a korabeli jegyzőkönyv szerint a kastélyt a vásárló fél „örök időkön át megtartja, javítja és gondozza”, a kastély állaga vagy ilyen, vagy olyan okokból romlani kezdett.

1917-ben a magyar állam jóvoltából elkezdődtek bizonyos javítási munkálatok, de a háború kimenetele miatt az odahordott anyag eltűnt az udvarról, sőt, az egyik bástyát és a keleti épületszárnyat 1918-ban árverésen eladta a közbirtokosság. A kolozsvári EKE által 1900-ban kiadott Erdélyi Kalauz szerint még a várkastély "lovagtermében" 18. század elejéről származó domborművek küzdenek az enyészettel." Sajnos az enyészet győzött.

A kommunizmus évei alatt az északi falon bejáratot törtek azért, hogy a nagyobb mezőgazdasági gépek is beférjenek. Az 1990-es évek elején elkezdődött javítási, felújítási munkálatok során a kaputornyot valamint a déli és a nyugati épületszárnyat újrafödték, de ez csak arra volt elegendő, hogy a kastélyt az összeomlástól megmentsék.

Ottjártunkkor nagy érdeklődésnek örvendett a kastély, aznap háromszor kellett a hátsó bejárattal szemben lakó, kulcsot őrző embernek a kaput kinyitnia. Sajnos szűkszavú magyarázata elég kevés volt ahhoz, hogy kielégítse az odalátogató turistákat.

Még annyi időnk van hátra, hogy meglátogassuk a református erődtemplomot, amely 1676-1686 között épült a Kövesoldal tetején. A régi templom maradványai beépültek az 1831-ben újjáépített templom köveibe, amelyet Gróf Bethlen Ádám építtetett. A faluban még három templom létezik: az unitárius 1673-1675 között épült (itt szállást is lehet kapni), az ortodox 1864-ből és a római katolikus 1936-ból.

Az autóban zötykölődve a 10 km-es szakaszon, amely a falut a főúttal köti össze, sajnos nehéz elképzelni, hogy Alsórákos a maga csodáival valaha is a világ szeme elé fog kerülni.

Andris és Eszter