A jó, öreg Volkswagen-Golf hátsó ülésén utaztam, egy hegynyi csomag társaságában. A csomagtartó és a kocsi teteje is tele volt pakolva. Kora hajnalban indultunk Vásárhelyről Engel Sanyival és Gálfi Tibivel, úgyhogy csak valahol a dél-erdélyi Szászföld elnéptelenedett falvaiban virradt ránk.Hamarosan feljött a nap, s ontotta ránk melegét kegyetlenül. Csak remélni mertük, hogy fent, a hegyen velünk tart majd végig, de azért nem fog ennyire perzselni mégsem. Déli irányban a Fogarasi-havasok kékes sziluettje már messziről feltűnt a láthatáron, majd, ahogy hozzá egyre közelebb értünk, annál komolyabb méreteket öltött, mintha jelezni akarta volna, hogy a túra nem lesz játék, sem valami kényelmes természetjárás. Segesvár – Kissink (Cincşor) – Cârţişoara (Kercisora?) útvonalon közelítettük meg a hegyet, majd felautóztunk a Bâlea-vízesés alá. A transzfogarasi műúton felfele az autó műszaki állapota miatt több kényszerű pihenőt is be kellett iktatnunk, így bőven volt időnk gyönyörködni a havas lábánál húzódó erdőben, az előttünk kibontakozó Bâlea-vízesés látványában, a Bâlea-tó felé kanyargó szerpentinúton a sziklás tájban, majd magában a tóban és a körülötte nyüzsgő sokaságban. Autónkat egy tóparti parkolóban hagytuk, s többnapos csomaggal indultunk el a Zerge-nyereg (Şaua Caprei) felé. Meredek, sziklás ösvény kanyargott felfele, melyen viszonylag hamar felértünk. A nyeregből még vetettünk egy utolsó pillantást a tó katlanja felé, arra gondolva, hogy három napig a műutat, vendéglőt és panziókat, de még az autónkat sem fogjuk látni. Érdekes módon e gerinc mintha két, teljesen különböző világot választana el. Nyugati oldalán a Bâlea-tó és az ott áthaladó zajos sokaság. Keletre a Zerge-tó (Lacul Capra) és katlanja.A környező magas gerincek fehéres sziklákkal, üde, zöld fűvel, a tóparti forrás friss vízzel, amint az átlátszóan tiszta tóba csörgedezik - teljesen más érzést kelt a turistában. Aki ide átmászik, az már megbecsüli a természetet, vigyáz annak tisztaságára és csendjére. Mivel a nap már elég jócskán délutánba hajlott, az lett volna okos, ha itt le is sátorozunk. Mi viszont, miután friss vizet töltöttünk, továbbmentünk. Tudtuk, hogy sötétedésig már nem juthatunk el a legközelebbi sátorozó helyig, de reméltük, hogy csak találunk arra alkalmas terepet valahol. A Zerge-tótól keletre levő gerincre feljutva újabb csodaszép tájak tárultak a szemünk elé. A következő völgybe érve viszont hirtelen havas terepen kellett átvágnunk. Az Erdély-szerte napok óta tomboló 35-40 fokos kánikula mellett eléggé fura élmény volt. Nyári öltözetben, meleg nyári estén jeges havon csúszkálni – nem akárkinek adatik meg. A sziklás terepen vezető ösvényen egy hirtelen kanyarultnál két meglepett mormotával néztem farkasszemet, igaz csak egy pillanatig, mert azonnal el is tűntek a sziklarepedésekben. A mögöttem jövő társaim már semmit sem láthattak, de a fényképezőgépemhez nyúlni sem volt időm. Kicsivel később egy középen lyukas, ablakkeretszerű szikla mellett haladtunk el, melyet Sárkányablaknak (Fereastra Zmeilor) neveznek. Nem nagyon értünk rá csodálkozni rajta, mivel szürkülni kezdett, s még amíg a szem ellát, éles gerinc állt előttünk. Épp egy sodronyköteles szakaszon másztam át, mikor zergéket pillantottunk meg a távolban, de fotózni megint nem volt lehetőségem. Egyrészt, mert pont nem volt a kezemben a gép, másrészt, mert tele volt a markom sodronykötéllel, amit ebben a helyzetben nem szívesen engedtem volna el. Már szinte ránksötétedett, mire a Kisárpás-csúcs (Arpaşul Mic, 2460 m) alatt kiszélesedett előttünk a terep annyira, hogy volt hely a sátrakat kihúzni. Guinness-rekordok könyvébe illő dőlésszögű lejtőn sátoroztunk. Reggel korán a sátor bejáratán ébredtem, törökülésben, s ahogy léptem ki onnan, a csomagomat tartanom kellett, nehogy kiguruljon a sátorbejáraton. A napfelkelte élménye a Fogarasi-főgerincről valami felejthetetlen volt. Már ez megérte a sziklás lejtőn való éjszaka gyötrelmeit. Kora reggel indultunk el, és a Kisárpás keleti felén, egy rendkívül keskeny gerincszakasz kezdetén tekinthettük meg két hajdani alpinista – Richard Nerlinger és Herta Ruzicka – emlékművét, akik 1930-ban balesetet szenvedtek. Egyébként a Fogarasi-főgerinc Kisárpás körüli szakaszán szinte egymást érik a keresztek az ösvény mentén. Miután a Nagyárpás-csúcs (Arpaşul-Mare, 2468 m) mellett elhaladtunk, feltűnt a távolban a Nagyvist és Moldoveanu csúcsok által közrezárt kiemelkedő, trapéz alakú gerincszakasz. Ettől arrafelé már nem is nagyon veszítettük szem elől. A Mircii-csúcson áthaladni sem volt könnyű, viszont az onnan való ereszkedés a Podul-Giurgiului-tóhoz előrevetítette a visszautunk egyik komoly megpróbáltatását, mikor ezen kell majd feljutnunk. A tó vizén még jégtáblák úsztak, s a vizet a kifolyásnál megkóstoltuk, majd látva, hogy jó, felfrissítettük vízkészleteinket, megspórolva ezzel a vízért való kitérőt a Podragunál. Nemsokára a Podragu-csúcs (2482 m) mellett haladtunk el, majd a hasonló nevű tengerszemet és menedékházat tekinthettük meg a gerincről. Ezután a Nagyúcsa (Ucea-Mare, 2434 m) és Kisúcsa (Ucea-mică) csúcsai alatt békésen legelésző juhnyájakkal, turistákhoz szokott, veszélytelen juhászkutyákkal találkoztunk, miközben egyre közelebb magaslott előttünk az utunk végcélját jelentő „trapéz”. Figyelem: a csomagját ne hagyja ott senki ezen a szakaszon őrizetlenül, ha hamarosan vissza is tér hozzá, mivel itt a juhászok lopnak! Mi a Nagyvist alatt hagytuk, és szinte megjártuk. Utánunk érkező turistákkal volt szerencsénk, hogy érintetlenül találtuk. A Nagyvist alá érve rövid pihenő után nekivágtunk a meredek kaptatónak, ami előbb a Fogarasi-havasok, és az ország harmadik legmagasabb csúcsára, a Nagyvistre (Viştea-Mare 2527 m) visz fel, majd onnan át a legmagasabbra, a Moldoveanura (2544 m). A Nagyvistről csodálatos volt, ahogy az egész vidék a lábaink alatt terült el. Déli irányban még egy keskeny gerinc vezetett át a Moldoveanura. Messze, alattunk látszott a legközelebbi menedékhely, mi viszont oda már nem ereszkedtünk le. Visszafordultunk, s az eddig megtett utunkban, illetve a környező tájban gyönyörködhettünk. Átjutottunk az eléggé veszélyes szakaszon, ami a Moldoveanura vezetett, majd onnan is megcsodáltuk az alattunk elterülő gerinceket és völgyeket. Nagyon jól kivehető innen fentről a hajdani gleccserek nyoma, ami a völgyeket alakította, hogy aztán a fagyaprózódás által kialakuljon a hegygerinc mai képe. Visszautunk a délelőtt megtett útvonalon nem volt különösebben érdekes. Azt azért mindenképp érdemes megemlíteni, hogy az aznapi kánikulát időnként fehér fátyolfelhők tették elviselhetőbbé. Az időjárásnak különösen hálásak lehetünk, mert itt, a Fogarasiban, három nap folyamatos szép idő meglehetősen ritka, mi pedig négy ilyen napot fogtunk ki. Ebből a legkellemesebb túrázó idő éppen a túránk második, legnehezebb napjára esett. Az első valamint az utána következő napokon egyetlen felhőfoszlány nélküli vad kánikula tombolt. A Podul-Giurgiului-tóhoz visszaérve az aznapi továbbmenetel mellett döntöttünk, megpróbálva sötétedés előtt a Zerge-tóhoz átjutni. Kemény erőpróba volt kimászni onnan a Mircii-csúcsra, mégis a nap legnehezebbnek tűnő feladata a legutolsó, jelentéktelenebbnek hitt gerinc volt, közvetlenül a Zerge-tóhoz való érkezésünk előtt (Zerge-gerinc). Igaz, hogy esti alkonyatban örülhettünk a várva-várt Zerge-tó látványának. Pazar módon rajzolódtak ki előttünk a főgerinc tőlünk nyugatra magasló csúcsai. Mindez a felhőtlen ég alatt, a lemenő nap sugaraiban tündökölve – maradandó kellemes emléket nyújtottak mindannyiunknak. Jókor értünk le a Zerge-tóhoz, mert már alig láttuk a sátorhelyeket a sötétben. Este, vacsora közben, teljes egyetértésben döntöttünk a másnapi lazítás mellett, lemondtunk a Negoiu-csúcs (2535 m) megmászásáról, és inkább egy Vidraru-tóhoz tervezett kirándulásra szavaztunk. Felejthetetlen volt a másnap reggeli lazítás, a kényelmes készülődés. Végül összepakoltunk, felmentünk a Zerge-nyeregbe, ahonnan még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk a Fogarasi-havasok talán legszebb sátorozóhelyére, a Zerge-tó katlanjára, majd anélkül, hogy a közvetlen tőlünk északra magasló Vânturătoarea lui Buteanu-csúcsra (2507 m) - mely a Fogarasi-havasok ötödik legmagasabb csúcsa - felmásztunk volna, leereszkedtünk a kocsihoz. A délutánt a Fogarasi-havasok déli lejtőin elterülő Vidraru-tónál töltöttük. Több napi izzadtság után fenséges élmény volt a tó vizében úszni. Hazafele másnap reggel indultunk, így újból élvezhettük a Transzfogaras aszfaltútját. A Bâlea-vízesés közelébe érve tettünk egy kis sétát a vízesésig, és megcsodáltuk az ország egyik legnagyobb zuhatagát. Egészen különleges élmény volt a Fogarasi-havasokban kirándulni, nagyon nehéz, de életre szóló, felejthetetlenül szép élményekkel gazdagodtunk. Andris
A jó, öreg Volkswagen-Golf hátsó ülésén utaztam, egy hegynyi csomag társaságában. A csomagtartó és a kocsi teteje is tele volt pakolva. Kora hajnalban indultunk Vásárhelyről Engel Sanyival és Gálfi Tibivel, úgyhogy csak valahol a dél-erdélyi Szászföld elnéptelenedett falvaiban virradt ránk. Hamarosan feljött a nap, s ontotta ránk melegét kegyetlenül. Csak remélni mertük, hogy fent, a hegyen velünk tart majd végig, de azért nem fog ennyire perzselni mégsem. Déli irányban a Fogarasi-havasok kékes sziluettje már messziről feltűnt a láthatáron, majd, ahogy hozzá egyre közelebb értünk, annál komolyabb méreteket öltött, 
mintha jelezni akarta volna, hogy a túra nem lesz játék, sem valami kényelmes természetjárás. Segesvár – Kissink (Cincşor) – Cârţişoara (Kercisora?) útvonalon közelítettük meg a hegyet, majd felautóztunk a Bâlea-vízesés alá. A transzfogarasi műúton felfele az autó műszaki állapota miatt több kényszerű pihenőt is be kellett iktatnunk, így bőven volt időnk gyönyörködni a havas lábánál húzódó erdőben, az előttünk kibontakozó Bâlea-vízesés látványában, 
a Bâlea-tó felé kanyargó szerpentinúton a sziklás tájban, majd magában a tóban 
és a körülötte nyüzsgő sokaságban. Autónkat egy tóparti parkolóban hagytuk, s többnapos csomaggal indultunk el a Zerge-nyereg (Şaua Caprei) felé. Meredek, sziklás ösvény kanyargott felfele, melyen viszonylag hamar felértünk. 
A nyeregből még vetettünk egy utolsó pillantást a tó katlanja felé, arra gondolva, hogy három napig a műutat, vendéglőt és panziókat, de még az autónkat sem fogjuk látni. 
Érdekes módon e gerinc mintha két, teljesen különböző világot választana el. Nyugati oldalán a Bâlea-tó és az ott áthaladó zajos sokaság. Keletre a Zerge-tó (Lacul Capra) és katlanja.
A környező magas gerincek fehéres sziklákkal, üde, zöld fűvel, a tóparti forrás friss vízzel, amint az átlátszóan tiszta tóba csörgedezik - teljesen más érzést kelt a turistában. Aki ide átmászik, az már megbecsüli a természetet, vigyáz annak tisztaságára és csendjére. Mivel a nap már elég jócskán délutánba hajlott, az lett volna okos, ha itt le is sátorozunk. Mi viszont, miután friss vizet töltöttünk, továbbmentünk. Tudtuk, hogy sötétedésig már nem juthatunk el a legközelebbi sátorozó helyig, de reméltük, hogy csak találunk arra alkalmas terepet valahol. A Zerge-tótól keletre levő gerincre feljutva újabb csodaszép tájak tárultak a szemünk elé. 
A következő völgybe érve viszont hirtelen havas terepen kellett átvágnunk. Az Erdély-szerte napok óta tomboló 35-40 fokos kánikula mellett eléggé fura élmény volt. Nyári öltözetben, meleg nyári estén jeges havon csúszkálni – nem akárkinek adatik meg. 
A sziklás terepen vezető ösvényen egy hirtelen kanyarultnál két meglepett mormotával néztem farkasszemet, igaz csak egy pillanatig, mert azonnal el is tűntek a sziklarepedésekben. A mögöttem jövő társaim már semmit sem láthattak, de a fényképezőgépemhez nyúlni sem volt időm. Kicsivel később egy középen lyukas, ablakkeretszerű szikla mellett haladtunk el, melyet Sárkányablaknak (Fereastra Zmeilor) neveznek. 
Nem nagyon értünk rá csodálkozni rajta, mivel szürkülni kezdett, s még amíg a szem ellát, éles gerinc állt előttünk. Épp egy sodronyköteles szakaszon másztam át, 
mikor zergéket pillantottunk meg a távolban, de fotózni megint nem volt lehetőségem. Egyrészt, mert pont nem volt a kezemben a gép, másrészt, mert tele volt a markom sodronykötéllel, amit ebben a helyzetben nem szívesen engedtem volna el. Már szinte ránksötétedett, mire a Kisárpás-csúcs (Arpaşul Mic, 2460 m) alatt kiszélesedett előttünk a terep annyira, hogy volt hely a sátrakat kihúzni. Guinness-rekordok könyvébe illő dőlésszögű lejtőn sátoroztunk. 
Reggel korán a sátor bejáratán ébredtem, törökülésben, s ahogy léptem ki onnan, a csomagomat tartanom kellett, nehogy kiguruljon a sátorbejáraton. A napfelkelte élménye a Fogarasi-főgerincről valami felejthetetlen volt. Már ez megérte a sziklás lejtőn való éjszaka gyötrelmeit. 
Kora reggel indultunk el, és a Kisárpás keleti felén, egy rendkívül keskeny gerincszakasz 
kezdetén tekinthettük meg két hajdani alpinista – Richard Nerlinger és Herta Ruzicka – emlékművét, akik 1930-ban balesetet szenvedtek. 
Egyébként a Fogarasi-főgerinc Kisárpás körüli szakaszán szinte egymást érik a keresztek az ösvény mentén. Miután a Nagyárpás-csúcs (Arpaşul-Mare, 2468 m) mellett elhaladtunk, feltűnt a távolban a Nagyvist és Moldoveanu csúcsok által közrezárt kiemelkedő, trapéz alakú gerincszakasz. 
Ettől arrafelé már nem is nagyon veszítettük szem elől. A Mircii-csúcson áthaladni sem volt könnyű, viszont az onnan való ereszkedés a Podul-Giurgiului-tóhoz 
előrevetítette a visszautunk egyik komoly megpróbáltatását, mikor ezen kell majd feljutnunk. A tó vizén még jégtáblák úsztak, 
s a vizet a kifolyásnál megkóstoltuk, majd látva, hogy jó, felfrissítettük vízkészleteinket, megspórolva ezzel a vízért való kitérőt a Podragunál. Nemsokára a Podragu-csúcs (2482 m) mellett haladtunk el, majd a hasonló nevű tengerszemet és menedékházat tekinthettük meg a gerincről. 
Ezután a Nagyúcsa (Ucea-Mare, 2434 m) és Kisúcsa (Ucea-mică) csúcsai alatt békésen legelésző juhnyájakkal, 
turistákhoz szokott, veszélytelen juhászkutyákkal találkoztunk, miközben egyre közelebb magaslott előttünk az utunk végcélját jelentő „trapéz”. 
Figyelem: a csomagját ne hagyja ott senki ezen a szakaszon őrizetlenül, ha hamarosan vissza is tér hozzá, mivel itt a juhászok lopnak! Mi a Nagyvist alatt hagytuk, és szinte megjártuk. Utánunk érkező turistákkal volt szerencsénk, hogy érintetlenül találtuk. A Nagyvist alá érve rövid pihenő után nekivágtunk a meredek kaptatónak, 
ami előbb a Fogarasi-havasok, és az ország harmadik legmagasabb csúcsára, a Nagyvistre (Viştea-Mare 2527 m) 
visz fel, majd onnan át a legmagasabbra, a Moldoveanura (2544 m). 
A Nagyvistről csodálatos volt, ahogy az egész vidék a lábaink alatt terült el. Déli irányban még egy keskeny gerinc vezetett át a Moldoveanura. Messze, alattunk látszott a legközelebbi menedékhely, mi viszont oda már nem ereszkedtünk le. Visszafordultunk, s az eddig megtett utunkban, 
illetve a környező tájban gyönyörködhettünk. Átjutottunk az eléggé veszélyes szakaszon, ami a Moldoveanura vezetett, 
majd onnan is megcsodáltuk az alattunk elterülő gerinceket és völgyeket. Nagyon jól kivehető innen fentről a hajdani gleccserek nyoma, 
ami a völgyeket alakította, hogy aztán a fagyaprózódás által kialakuljon a hegygerinc mai képe. Visszautunk a délelőtt megtett útvonalon nem volt különösebben érdekes. Azt azért mindenképp érdemes megemlíteni, hogy az aznapi kánikulát időnként fehér fátyolfelhők tették elviselhetőbbé. Az időjárásnak különösen hálásak lehetünk, mert itt, a Fogarasiban, három nap folyamatos szép idő meglehetősen ritka, mi pedig négy ilyen napot fogtunk ki. Ebből a legkellemesebb túrázó idő éppen a túránk második, legnehezebb napjára esett. Az első valamint az utána következő napokon egyetlen felhőfoszlány nélküli vad kánikula tombolt. A Podul-Giurgiului-tóhoz visszaérve 
az aznapi továbbmenetel mellett döntöttünk, megpróbálva sötétedés előtt a Zerge-tóhoz átjutni. Kemény erőpróba volt kimászni onnan a Mircii-csúcsra, 
mégis a nap legnehezebbnek tűnő feladata a legutolsó, jelentéktelenebbnek hitt gerinc volt, közvetlenül a Zerge-tóhoz való érkezésünk előtt (Zerge-gerinc). Igaz, hogy esti alkonyatban örülhettünk a várva-várt Zerge-tó látványának. 
Pazar módon rajzolódtak ki előttünk a főgerinc tőlünk nyugatra magasló csúcsai. Mindez a felhőtlen ég alatt, a lemenő nap sugaraiban tündökölve – maradandó kellemes emléket nyújtottak mindannyiunknak. 
Jókor értünk le a Zerge-tóhoz, mert már alig láttuk a sátorhelyeket a sötétben. Este, vacsora közben, teljes egyetértésben döntöttünk a másnapi lazítás mellett, lemondtunk a Negoiu-csúcs (2535 m) megmászásáról, és inkább egy Vidraru-tóhoz tervezett kirándulásra szavaztunk. Felejthetetlen volt a másnap reggeli lazítás, a kényelmes készülődés. Végül összepakoltunk, felmentünk a Zerge-nyeregbe, ahonnan még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk a Fogarasi-havasok talán legszebb sátorozóhelyére, a Zerge-tó katlanjára, 
majd anélkül, hogy a közvetlen tőlünk északra magasló Vânturătoarea lui Buteanu-csúcsra (2507 m) 
- mely a Fogarasi-havasok ötödik legmagasabb csúcsa - felmásztunk volna, leereszkedtünk a kocsihoz. 
A délutánt a Fogarasi-havasok déli lejtőin elterülő Vidraru-tónál töltöttük. 
Több napi izzadtság után fenséges élmény volt a tó vizében úszni. Hazafele másnap reggel indultunk, így újból élvezhettük a Transzfogaras aszfaltútját. A Bâlea-vízesés közelébe érve tettünk egy kis sétát a vízesésig, és megcsodáltuk az ország egyik legnagyobb zuhatagát. 
Egészen különleges élmény volt a Fogarasi-havasokban kirándulni, nagyon nehéz, de életre szóló, felejthetetlenül szép élményekkel gazdagodtunk. 
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése