Osztálykirándulás izgalmakkal

Az ember sose gondoljon rosszra! Pláné, ha kiruccanni indul… Hát még mikor egy osztálynyi alig tizenévessel kel útra… Előttem mindig az út szépsége, a gyerekek izgalma, vidámsága, a helyzet szülte poénok lebegnek ilyenkor – és szerencsére nem is történt még semmi baj, bár vittem őket kirándulni már jó néhányszor.

Hanem ez egyszer megfagyott bennem a vér. Meg is fogadtam magamban, hogy nem indulok gyerekekkel olyan útra, amelyet nem ismerek.
Andrist kértem meg túrát vezetni, róla tudtam ugyanis, hogy ismeri a helyet.

A Kőgombák irányába indultunk, de nem reméltem, hogy el is érjük őket. Sőt, reméltem, hogy nem. Ötödikesekkel voltunk, parányi lábacskáikat igencsak kellett szedniük, és siránkoztak is az út elején, hogy nem bírják, álljunk meg, forduljunk vissza. Pechünkre a Bánffy-fürdő mellett kellett feltérnünk, hogy a gerincre juthassunk: képzelhető, mennyire megragadta őket a sűrű fenyves oldalán kínálkozó fürdés lehetősége. A mély víz gondolatától kissé borsódzott a hátam – osztályfőnökség ide vagy oda, úszni egyiküket sem láttam még… Ki is találtam, hogy feltételhez kötöm a strandolást, méghozzá nehezen elérhetőhöz. Azt mondtam nekik, hogy akkor lehet szó róla, ha nyavalygás nélkül elérünk a célig, a Kőgombákig, és az idővel is úgy takarékoskodunk, hogy a vonatot se szalasszuk el. Az ugyanis öt óra tájban indult vissza Hévízről, nekünk pedig majd 20 kilométert kellett oda-vissza megtennünk, s már javában délelőtt járt az idő.
Az út csodálatos volt. A Mogyorós-patak fölötti gerincen vezetett végig, hosszú mezőkön, legelőkön, fenyvesek mellett. Előttünk a Görgényi havasok egyik legmagasabbja, az Öreg-tető mutatta az irányt. Hátunk mögött a Rekettyés-tető, a Kelemen-havasok még hótakarta csúcsa őrködött. Láttunk legelésző teheneket, fát (reméljük, csak törvényesen) vágó embereket, szedtünk szamócát, gyűjtöttünk fenyőtobozt, volt, aki különleges mintázatú botocskát fogadott örökbe. Szöcskét fogtunk, gyíkot csodáltunk...Elismertük a természet szobrásztehetségét: fantasztikus facsonkok meredeztek ugyanis egy helyen vakító fehér színben. Ennek ellensúlyozására viszont olyan szakaszon is vezetett utunk, amelyen erdőtűz pusztított. Elszenesedett ágak, odvas törzsek rebbentették fel a halál gondolatát. No, de hamar elhessegettük. Az égen ugyanis felhők gyülekeztek, esőszagot hozott a szél. A gyerekek azon törték a fejüket, hogy felöltözzenek-e inkább, vagy nekivetkőzzenek a közelgő zivatarnak. Ám eleinte csak kisebb szemerkélés kísért. Már-már reméltük, hogy megússzuk a zuhét, ugyanis elég közel jártunk a célhoz. Egy emelkedő volt még előttünk, amikor hirtelen dörgés, villámlás, és pillanatok alatt minden csurom vizessé vált. Szétszakadtunk néhány terebélyesebb fenyő alá, de eltartott egy ideig, amíg át tudtunk szaladni egymáshoz, olyan sűrűn esett. Veszítettünk is jó félórát az időnkből, de arra gondoltam, hátha fürdés gyanánt ez is megteszi. Meg is változott a gyerkőcök viselkedése. Többé egyetlen siránkozást nem hallottunk, senki nem panaszkodott lábfájásra, fáradtságra, éhségre vagy szomjúságra… Vidámak voltak, úgy érezték, történt valami izgalmas ezen a kiránduláson. Azt még én sem sejtettem, hogy a nagy izgalom ott leselkedik a dombtetőn a fák között…
Utolsó nekifutást hirdetett Andris. Az eső alig csepergett már, de a fű elég vizes volt ahhoz, hogy cipőnk, zoknink tocsogjon tőle. Mindezt nem néztük, a cél karnyújtásnyira volt. Milyenek lehetnek azok a Kőgombák???
Néhány méter az erdőszéli fák között, egy-két hirtelen ereszkedő ösvény, melyen libasorban lehetett haladni csupán, még pár bokor… s ami akkor a szemem elé tárult, el nem felejtem soha!
Az én gyerkőceim úgy jönnek-mennek, szinte futólépésben, a semmibenyúló, esőtől nedves sziklanyelven, mintha a Bulevárdon sétafikálnának, esetleg egy szűkebb járdarészleten, ahol a lassabban haladókat kell megelőzni egy-két ügyesebb lépéssel, mozdulattal, anélkül, hogy lökdösődéssé válna a szándék.
Hirtelen nem tudtam, hogy megijedjek-e, vagy inkább csodáljam őket!
Andris előttük járt, már a nyelv végén - a tényleg, szinte korlátként emelkedő, valóban gomba formájú alakzatnál –, Réka is ott volt közöttük. Én zártam a sort. Előkaptam a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a pillanatot. Szédítő mélység tátongott a szikla két oldalán. Egy dolgot tudtam – most odakiáltani, hogy vigyázzanak magukra, rosszabb lenne, mint hallgatni, és nagyon remélni, hogy megússzuk, ha szárazon már nem is, de baleset nélkül…Számtalanszor tapasztaltam, hogy a gyerekek sokkal ügyesebbek, mint azt mi, felnőttek, tanárok, esetleg szülők, feltételezni merjük róluk. Sok esetben a felesleges aggódással magunk festjük a falra az ördögöt, ami megjelenik. Bízni kell bennük! Hogy megtanuljanak bízni önmagukban. S az önbizalom – több, mint fél siker…
Kissé feljebb az erdőben újabb gomba alakú szikla várt felfedezésre. Az előzőhöz képest jóval barátságosabb. A gyermeksereg ezt is megostromolta, s a gomba kalapját esernyőként (ki) is használta, ugyanis megint zuhogni kezdett. Alig lehetett összeszedni a csapatot, s visszaindítani.
Sietnünk kellett, a vonatot ugyanis szerettük volna elérni, hogy ne túl későre érjünk haza. Az idő igen kellemes így eső után, a levegő éles és illatos. Ment is a kis csapat vidáman, talán a még hátralevő fürdőzés reménye is hajtotta. Ha el ne tévedtünk volna valamely letérőnél, a visszaútról nem is lenne különösebb említésre valóm. De ez az eltévedés sem volt vészes, ugyanis Andris már tévedt el párszor, pont ezeknél a letérőknél, úgyhogy hamar vissza tudott terelni a jó útra. A felhők is kezdtek szakadozni, s mire az út végére értünk, s a Bánffy-hoz közeledtünk, már a nap is kisütött. Velünk szemben a Kelemen-havasok körvonalai kedvesen kéklettek. A strandhoz érve már kiszámíthattuk, hogy a vonatot bizony mégiscsak sikerült lekésnünk. A következő közel két óra múlva indult.
Nyertek a kölykök. Szavamat tartanom kellett, a kirándulás megkoronázására egy órányi lubickolást is engedélyeztem. Hogy ez se legyen izgalommentes, egy óvatlan pillanatban már a legmagasabb ugródeszkán láttam egy fiamat, s míg bár remélhettem volna, hogy úgysem mer leszökni, már csobbant is a víz a talpa alatt. Olyan gyorsan történt, nem is lett volna idő lefotózni. Pedig érdemes lett volna…

Hancur