Ha ezek a tölgyek mesélni tudnának...

(A görgényvölgyi Mocsárerdőben)

Kiruccanásunk kezdetben meghatározott cél nélkül szerveződött. Mindössze a hétvégi szép, napsütéses idő volt a mozgatórugója. Több ötlet is felvetődött. Aztán valaki előállt a javaslattal, hogy mehetnénk a Mocsárerdőbe is... Mehettünk... Autó volt, kirándulókedv volt, s egy társaság is összegyűlt. Tehát elindultunk.
Szászrégen érintésével Görgényszentimre (Gurghiu) felé mentünk. Eddig minden rendben lett volna. Innen viszont sajnos csak néhányunk emlékeire hagyatkozhattunk. Annak rendje és módja szerint először el is mentünk a letérő mellett, majd áthaladtunk Szentimrén, s csak Libánfalva (Ibanesti) előtt álltunk meg érdeklődni. Itt visszafordultunk és a falusiak magyarázata alapján újból áthajtottunk Szentimrén, majd az erdőt elérve figyelemmel követtük az út baloldalán (vissza Szászrégen felé) levő letérőket. Így nemsokára hatalmas táblát pillantottunk meg egy talajút mellett, amelyen öles betükkel írja, hogy ez a Mocsárerdő (Padurea Mociar).
A sorompót félrehúzva találtuk, így zavartalanul behajthattunk az autóval. Hangulatos erdőn haladunk át, majd hatalmas tisztás szélén vezetett az út, azután ismét erdőbe értünk, ahol egyre rosszabb lett az út. Jól esett árnyékos helyen haladni a kinti kánikulához képest. Bizonyos pillanatban néhány jókora tölgyfa tűnt fel az erdőben, de ezek még nem az igazi óriások voltak. A sűrű erdőben fejlett aljnövényzet virít, jelezve a hely nedves mocsaras jellegét. Igaz, az idei szárazságban még sár is alig volt, de mi lehet itt vajon esős időben?!
Továbbhaladva egy paddal ellátott kis tisztás mellett haladunk el, majd egy Mocsárerdőt jelző táblát elhagyva, utunkat hatlmas kivágott rönkök szegélyezték. Jókora, egészséges fákat vágtak ki. S bár csonkokat nem láttunk, nem hinném, hogy másik erdőből szállították volna ide. Az eddig sík, lapályos terep emelkedni kezdett. Az aljnövényzet egyre kisebb, az erdő továbbra is sűrű, árnyékos volt, de az út szélén még több szakaszon is rönkök hevertek.
Fennebb vagy két menedékház mellett haladtunk el, majd eljutottunk egy olyan helyig, ahol kénytelenek voltunk megfordulni az autókkal. Ettől kezdve az út járhatatlan volt. Néhány helyen bementünk az erdőbe, de a körülöttünk látható számtalan csapás látszólag sehova se vezetett. Mindkét oldalt emelkedett a terep, elöl a mély keréknyomokkal szabdalt út mintha egy gerincre vezetett volna. A kabanáktól lefele, a keleti oldalon egy völgy volt. Az erdő csendjét csupán a madarak csiripelése és néhány nagyobb rovar zúgása törte meg. Igazi őserdő hangulata volt a helynek.
Visszaautóztunk a nagy tisztásig, majd itt az útról letértünk, s az erdőszélen mentünk déli irányban, amíg egy szabad árnyékot találtunk. Az erdő itt körbe van szántva, s a felszántott vonalon kívüli árnyas fák alatt egy-két autó, sátor és kisebb-nagyobb kempingező csoportok tömörültek. (Nem fotóztuk...) Végül mi is találtunk egy árnyas lombú fát, ami alá behúzódhattunk.
Tűzhelyet keresve egy kis gödörben madárfészket fedeztünk fel. A fűcsomót félrehajtva négy parányi, összebújt, szürke testet pillantottunk meg. Ahogy a fény rájuk vetült, ketten felemelték pihés fejüket, és máris apró, sárga kis csőrök tátogtak felénk. Még a szemük ki sem volt nyílva, bőrük pirosas-rózsaszínes, csőrük sárgás, testüket szürke pihék borítják. Nagyon remélem, hogy nem ártottunk nekik. Szerencsére hozzájuk nem nyúltunk, így remélem az anyjuk nem hanyagolja el őket. Egy biztos: szívesen visszamennék megnézni, élnek-e még.
A kolbász- és szalonnasütés után elindultunk gyalog a többszáz éves faóriásokat megkeresni. Az erdő szélén haladtunk előbb déli irányban, majd kelet felé. Egy helyen, ahol az erdő széle ismét déli irányban folytatódik, keskeny ösvény vág be az erdőbe, és halad tovább kelet felé. Ezen alig haladtunk pár métert befele, amikor az elöl haladók jobbkéz (dél-) felől hatalmas tölgyfát pillantottak meg. Elérve a faóriást, észrevehettük a következőt, a másodiktól pedig egy egészen hatalmasat, talán a legnagyobbat – azok közül legalábbis, amiket mi láttunk –, amelyen 18-as számú fémtáblácskát fedeztünk fel. Innen tovább, nagyjából déli-délkeleti irányban haladva megtaláltuk a 19-est, 21-est, 24-est, 46-ost és még kitudja hányat és hányasokat, mert egy idő után a számukat nem is néztük. Csodáltuk a hatalmas formákat, impozáns szerteágazó ágakat, vastag törzseket, melyek mellett eltörpültek a fiatal fák. Az óriástölgyek közt voltak élő, kizöldült fák, de voltak szárazak, sőt, kidőltek is. A még élő óriástölgyek közvetlen közelében nem nőnek fák - az egyébként itt is sűrű erdőben - mintha tisztelnék az idős óriást. A napfény mégis alig jut el az aljnövényzetig.
Egy csodálatos helyen 5-6 óriástölgy is magaslott körülöttünk, ezért elkészítettük csoportképeinket. Ezután lassan visszasétáltunk az ösvényre, onnan az errefele megtett úton az autóinkhoz, búcsút intettünk a csodaszép, többévszázados fákkal ékeskedő erdőnek, a lankás dombokkal határolt mezőnek, és hazaindultunk.

Néhány szó a görgényi Mocsárerdőről:

A Görgényi-medence közepén, a Görgény-patak bal partján húzódó ártéri síkságon található a Mocsárerdő Görgényoroszfalu (Solovastru) és Görgényszentimre (Gurghiu) között, valamint ezektől délre, kinyúlva a Görgény völgyét övező dombhátakra. Kiterjedése 45,7 Ha. Nevezetessége a közel 300 darab többszáz éves (állítólag 500-600 éves) kocsányos tölgy. Ez eredetileg ligetes terület volt, ami az öreg fák koronáinak alakjából is látszik, és utólag telepítették a jelenlegi erdőt. A majdnem vízszintes terület s a vízátnemeresztő talajréteg vizes, mocsaras területet hozott létre. Mivel az elmocsarasodás az erdő kiszáradásához vezetett, az erdőgazdálkodás a mocsarat lecsapolta, így már csak esős időben kap mocsaras jelleget. A Mocsárerdő 1932-től vált védett területté.

Kellemes, kiruccanós hétvégeket mindenkinek!

Andris

Viszlát, mocsári óriások!

Ez a hely a tölgyeké volt. Egész mocsárvilág a Görgény völgyében, a Görgényi havasok ölén. Messzire lehetett látni innen, majdnem Régenig. Akkor még nem erdő, liget volt csupán. Sokat mesélhetnének, hisz legalább fél évezrede (400-700 év) itt élnek a Rákóczi-hegy alatt, melyen egykor vár álott. Erdélyi vajdák, fejedelmek lovagoltak errefele, hol vadászni, hol csatázni. Épült itt palota is, kápolna is, párját ritkító botanikus kert... ma kevesen tudunk róla. A nárciszmezőt kivéve, melyen épp emiatt alig találunk már virágot.

A legenda szerint is óriások lakták e vidéket, őrizték a várat. Az ellenség körülzárta, de nem sikerült legyőznie őket. Egy gonosz boszorkány tudta, hogy a vezért csakis a kápolnában, imádkozás közben győzheti le egy hegyi család hetedik fia. A fiú újbúzából vett szalmából készített lövedéket, és az első újhold idején meg is ölte az óriások vezérét. A mese szerint az óriások ezt követően szétszéledtek a magyar síkságtól a székely hegyekig mindenüvé. De vajon mind elmentek volna?
Tegnap elindultunk megkeresni őket.

Rég jártunk a Mocsár-erdőben, nyolc éve már, de kellemes emlékek hívtak, csalogattak vissza. Akkor is ilyen gyönyörű idő volt, ötödikes, hatodikos gyerkőcökkel gyalog tettük meg az utat az erdő mellett a főúttól a „mocsarasabb” részig.
Mocsaras? Rég volt az. Az erdőgazdálkodás okosabbnak vélte lecsapolni a telepített erdő megmentése érdekében. Esős időben talán még tűnhet mocsarasnak a talaj.

Most kisautóval könnyen be lehet jönni. Kocsinyomokat követve az erdei úton el is jutottunk a Mocsárerdőt jelző tábláig, még azon is túl, de nem tetszett ismerősnek a környék. És nem láttunk egyet sem abból a majd 300 nagyátmérőjű kocsányos tölgyből, melyek közül néhányat annak idején fél osztálynyi gyerekkel álltunk körül, egymás kezét fogva.
Elég keskeny az út, szerencsére a végén könnyen meg lehet fordulni.

Visszatértünk az erdő széléig, s ott a hajdani emlékeink szerinti „gyalogutat” fürkésztük. Letaposott fű mutatta, hogy járnak arra mások is autóval.
Lombosabb fa árnyékában parkoltunk. A keresgéléssel eltelt egy kis idő, megéheztünk. Na meg a sültkolbász ígérete is hajtott, hogy gyújtsunk már tüzet.

(Nyolc évvel ezelőtt Norbi még nem gondolta, hogy legközelebb saját fiai fogják itt a fát gyűjteni, sőt, madárfészket is találnak, meg szarvasbogarat...)Evés után is édes a pihenés, de szerettük volna már viszontlátni régi ismerőseinket. Felkerekedtünk hát.

Dús aljnövényzet vidám zöldje csalogat az erdőben egyre mélyebbre. Kellemes délutáni napsütés melenget, az illatok is fenségesek, az erdő hangjairól nem is beszélve. A fű zizegése a talpad alatt, gallyak finom reccsenése, felriadó madár reppenése... Csicsergés, dalolás, s a fiai lépteit ügyelő anya intő szava: Botikám, erre gyere; ne félj, Robi, nem vesztünk szem elől...
Az első óriással való találkozás örömmel tölt el: mostmár biztos, hogy jó helyen járunk. Körülugráljuk, lefényképezzük, de időnk sincs elbúcsúzni tőle, szembe jön velünk a második, harmadik, negyedik.... Púposak, görcsösek, öregek szegények, de nagyon kedvesek. Mohás gyökereiket kínálják, hogy helyet foglaljunk, odvas törzsüket, hogy elrejtőzhessünk. Udvariasan szabadkozunk, nem akarjuk azt mondani, hogy nekünk már nem kell félnünk.

De nem-e? Most nézünk szét: merről is jöttünk?
A nap a hátunkat sütötte, jól esett a melege. Akkor most nem ártana szembe fordulni vele.

Újabb óriások állítanak meg utunkban. Legközelebb talán már nem találjuk itt őket...

Hancur

Székely-Mezőségi túra

Mit tehet néhány kilométerhiányos kiruccanó, ha már szép időben a városban ragadt, ráadásul ünnep másnapján? Ugye, könnyű kitalálni?! Elindul túrázni. Igen ám, de a május elsei-másodiki városszéli nyüzsgés mellett nem is olyan egyszerű szép és csendes helyet találni. Ilyenkor minden városkörüli erdőszél füstöl, micsszagot áraszt, és szinte egymás mellett, különböző stílusú - de azonos hangerejű - zenét szolgáltatnak kérés nélkül is a vidám társaságok.

Kiruccanásunk elég viszontagságosan kezdődött, mivel több mint egy órai várakozás után - a 3-as busz ugyanis nem jött - csapatunk vészesen (Rékának fájni kezdett a feje...) megfogyatkozott. Ezért elhatároztuk, hogy a legközelebbi busszal, bármerre vigyen, elmegyünk, és onnan indítjuk a túránkat, ahol kiszállunk.

A 15-ös jött, így kimentünk Panitba. Megérdeklődtük, hogyan juthatunk át Besébe. Ezután el is indultunk... azaz elindultunk volna, csakhogy felfedeztük azt a sajnálatos tényt, hogy elveszett a Tibi pénztárcája. Ráadásul minden irattal és különböző bankkártyákkal együtt. Lázas keresésbe kezdtünk, visszaindultunk a buszmegálló felé, de sehol sem találtuk. A buszmegállóban ülve még egyszer átgondoltuk a dolgot. Egy esélyünk lenne: ha a buszon veszett volna el, és még nem találta meg senki. Egyébként a szemközti árokparton „majálisozó” társaságtól túl sok jóra nem számíthattunk. Szerencsénkre még az autóbuszon ülve, alig valamivel a végállomás előtt, láttuk leszállni és nagy otthonossággal bemenni egy házba a meglehetősen feltűnő színekben pompázó hajú jegyárusnőt. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a mellékesemény mekkora jelentőséggel fog bírni. Újabb szerencsénkre ugyanis, miután bekopogtunk, hogy legalább egy telefonszámot szerezhessünk, kiderült, hogy odahaza pont a férjével beszélhetünk. A mezőre készült, de még nem indult el. Azon nyomban hívta is telefonon a feleségét, és – mit ad Isten?! – kis keresgélés után megtalálták a buszon a pénztárcát. Megkönnyebbült bő óra következett, amíg a busz visszaért Panitba és átvehettük... A sarki kocsmáros néni örvendhetett nekünk...
Ezen viszontagságok után, a koradélutáni, kissé enyhébb napsütésben indultunk túránkra. Panitból a Harcó felé vezető talajúton indultunk el. Ezen nem mentünk el Harcóig, hanem egy kínálkozó letérőn felmentünk jobbra, az erdő felé. Utunk egyre keskenyedett, szerteágazott, úgyhogy kezdődhetett a helyzetfelmérés az erdő szélén. Amíg a fiúk a terepet szemlélték, Hancur az erdőszélen virágzó csillagtengert kapta lencsevégre. Ezt a kedves kis virágot, az olocsáncsillaghúrt, sebek gyógyítására használták hajdanán...
Az égtájak alapján tájékozódva folytattuk utunkat amerre megérzésünk szerint a helyes irányt véltük. Az erdőbe érve mélyebb vízmosás mellett kaptattunk meredeken, majd egy erdős gerincre kiérve, a túlfelől, kissé alattunk áthaladó ösvényen, balfelé tértünk. Előttünk nemsokára valami vadkék virított az erdőszélen. Találgattuk, mi lehet. Végül kiderült, két sátor színét láttuk. Körülöttük még több sátor, autók és kempingező társaságok viháncoltak.
Az erdőből kiérve, baloldalt, a völgyben, Harcó házai látszottak. Közülük két templom tornya magaslott. A gerincen haladtunk tovább, baloldalt továbbra is erdő húzódott, de jobbfelől lejtős tisztás nyílt, fölötte pedig ráláthattunk a Szentkirály fölötti luxusnegyedre. Északkeleti irányban kereszteztünk még egy gerincet, majd utunk egy fiatal, bozótos erdőn áthaladva hamarosan betorkollt a Harcóról Besébe vezető talajútba. Ezen rövidesen kiértünk a besei kereszthez. Innen már Besét láthattuk a jobbfelől nyíló völgyben, mögötte pedig Marosvásárhely városnegyedei voltak kivehetőek.
A kereszt fölötti magányos fa árnyékában megettük szendvicseinket és a csúcscsokit. A különböző, többé-kevésbé zajos kempingező társaságok eléggé távol voltak körülöttünk, így viszonylag csendben ülhettünk az egyre inkább felhősödő délutánban.
Innen hosszú, poros és kavicsos „honismereti” gyalogtúránk következett Besén majd Remeteszegen keresztül, ami – szerencsénkre – különösebb esemény nélkül ért véget. Változatos városszéli vidék ez, ahol a leghatalmasabb luxusvillák romos viskónegyedekkel és takaros kis falusi házakkal versenyt sorakoznak...
Mindezt egybevetve érdekes, eseménydús túra volt. Azt hiszem fogunk emlékezni rá...
Végül egy névmagyarázat: a Mezőségnek a hajdani Székelyföldhöz, és azon belül Marosszékhez tartozó, többségében magyarok által lakott részét hívták Székely-Mezőségnek.

Andris