Viszlát, mocsári óriások!

Ez a hely a tölgyeké volt. Egész mocsárvilág a Görgény völgyében, a Görgényi havasok ölén. Messzire lehetett látni innen, majdnem Régenig. Akkor még nem erdő, liget volt csupán. Sokat mesélhetnének, hisz legalább fél évezrede (400-700 év) itt élnek a Rákóczi-hegy alatt, melyen egykor vár álott. Erdélyi vajdák, fejedelmek lovagoltak errefele, hol vadászni, hol csatázni. Épült itt palota is, kápolna is, párját ritkító botanikus kert... ma kevesen tudunk róla. A nárciszmezőt kivéve, melyen épp emiatt alig találunk már virágot.

A legenda szerint is óriások lakták e vidéket, őrizték a várat. Az ellenség körülzárta, de nem sikerült legyőznie őket. Egy gonosz boszorkány tudta, hogy a vezért csakis a kápolnában, imádkozás közben győzheti le egy hegyi család hetedik fia. A fiú újbúzából vett szalmából készített lövedéket, és az első újhold idején meg is ölte az óriások vezérét. A mese szerint az óriások ezt követően szétszéledtek a magyar síkságtól a székely hegyekig mindenüvé. De vajon mind elmentek volna?
Tegnap elindultunk megkeresni őket.

Rég jártunk a Mocsár-erdőben, nyolc éve már, de kellemes emlékek hívtak, csalogattak vissza. Akkor is ilyen gyönyörű idő volt, ötödikes, hatodikos gyerkőcökkel gyalog tettük meg az utat az erdő mellett a főúttól a „mocsarasabb” részig.
Mocsaras? Rég volt az. Az erdőgazdálkodás okosabbnak vélte lecsapolni a telepített erdő megmentése érdekében. Esős időben talán még tűnhet mocsarasnak a talaj.

Most kisautóval könnyen be lehet jönni. Kocsinyomokat követve az erdei úton el is jutottunk a Mocsárerdőt jelző tábláig, még azon is túl, de nem tetszett ismerősnek a környék. És nem láttunk egyet sem abból a majd 300 nagyátmérőjű kocsányos tölgyből, melyek közül néhányat annak idején fél osztálynyi gyerekkel álltunk körül, egymás kezét fogva.
Elég keskeny az út, szerencsére a végén könnyen meg lehet fordulni.

Visszatértünk az erdő széléig, s ott a hajdani emlékeink szerinti „gyalogutat” fürkésztük. Letaposott fű mutatta, hogy járnak arra mások is autóval.
Lombosabb fa árnyékában parkoltunk. A keresgéléssel eltelt egy kis idő, megéheztünk. Na meg a sültkolbász ígérete is hajtott, hogy gyújtsunk már tüzet.

(Nyolc évvel ezelőtt Norbi még nem gondolta, hogy legközelebb saját fiai fogják itt a fát gyűjteni, sőt, madárfészket is találnak, meg szarvasbogarat...)Evés után is édes a pihenés, de szerettük volna már viszontlátni régi ismerőseinket. Felkerekedtünk hát.

Dús aljnövényzet vidám zöldje csalogat az erdőben egyre mélyebbre. Kellemes délutáni napsütés melenget, az illatok is fenségesek, az erdő hangjairól nem is beszélve. A fű zizegése a talpad alatt, gallyak finom reccsenése, felriadó madár reppenése... Csicsergés, dalolás, s a fiai lépteit ügyelő anya intő szava: Botikám, erre gyere; ne félj, Robi, nem vesztünk szem elől...
Az első óriással való találkozás örömmel tölt el: mostmár biztos, hogy jó helyen járunk. Körülugráljuk, lefényképezzük, de időnk sincs elbúcsúzni tőle, szembe jön velünk a második, harmadik, negyedik.... Púposak, görcsösek, öregek szegények, de nagyon kedvesek. Mohás gyökereiket kínálják, hogy helyet foglaljunk, odvas törzsüket, hogy elrejtőzhessünk. Udvariasan szabadkozunk, nem akarjuk azt mondani, hogy nekünk már nem kell félnünk.

De nem-e? Most nézünk szét: merről is jöttünk?
A nap a hátunkat sütötte, jól esett a melege. Akkor most nem ártana szembe fordulni vele.

Újabb óriások állítanak meg utunkban. Legközelebb talán már nem találjuk itt őket...

Hancur