Verseci útibeszámoló

Az idén októberben újabb szakmai konferencia alkalmából adódott lehetőségem meglátogatni még egy hajdani magyarországi várost. Magyarországit írok és nem magyart, mivel, annak ellenére, hogy Versec vára az egyik régi magyar vár volt, itt a magyarság közel fél évszázada kisebbségben él. De ne vágjunk a dolgok elejébe...

Versec városa az azonos nevű járás központjaként Szerbiában, a Vajdaság délkeleti részén a dél-bánsági körzetben fekszik, Belgrádtól 85 km-re északkeletre, a román határtól 14 km-re. Eredeti magyar neve Érdsomlyó, de ez a török hódoltság után lassan feledésbe merült. Mai magyar neve a szláv „vrsc” (kis hegy) szóból származik, ugyanis a város a Déli-Kárpátok legnyugatibb nyúlványa, a Verseci-hegység lábánál fekszik.
Hegységnek nevezik, de számomra nagyon furának tűnik, amikor 4-500 m-es csúcsokat hegyeknek neveznek. Igaz, a környező alföldi tájon haladva messziről szembetűnik az északi oldalon erdővel benőtt, a délin pedig szőlővel beültetett hegylánc. Ennek a legnyugatibb csúcsán nagy távolságból is észrevehető egy bástyaszerű építmény, a hajdani vár maradványa. Alább erről is bővebben.
Ma Versecnek közel 40 000 lakosából 72,5 százalék szerb, 11 százalék román és 5 százalék magyar. 1944-ig többségben németek (svábok) által lakott városka volt, ekkor viszont a németeket elűzték a városból.Első benyomásra Versec egy magyarországi kisváros képét nyújtja a házak homlokzata, az utcák, a terek és a zöldövezetek jellege alapján. Rövid ott-tartózkodásom alatt békés, nyugodt és viszonylag tiszta városnak tűnt. A belvárost megőrizték a régi épületeivel, így rendkívül hangulatos sétát tettem, és meglátogattam néhány nevezetesebb épületét.
Sétám első célpontja a Szent-Gellért katolikus templom volt, amely messziről kimagaslik a környező utcák házai, épületei közül. Ráadásul nincs körülötte nagyobb tér, így gyakorlatilag lehetetlen egy teljesen átfogó fényképet készíteni róla. Hacsak a levegőből nem – de nem volt, amivel felrepülnöm. 1860 – 1863 között épült neogótikus stílusban. Ez egyébként a legnagyobb szerbiai római-katolikus templom. Bejárata előtt a járdán kétnyelvű: szerb és angol turisztikai tájékoztató tábla áll.Következő célpontom akaratlanul is a figyelmemet lekötő városháza épülete volt. Ez a hatalmas épület 1861-ben épült gótikus stílusban. Főbejárata melletti falon három tábla hírdeti szerb, román és magyar nyelven, hogy itt működik Versec község önkormányzata, amely a Szerb Köztársaság, s azon belül a Vajdasági Autonóm Tartomány része.
Innen a városközpont Moravica (Románia) felőli bejáratánál fekvő román ortodox templomhoz mentem el, mely 1913-ban épült, neobizánci stílusban.Ezután a szerb ortodox templomot néztem meg. Ez a belváros Belgrád felé eső részében fekszik, de a tornya elég messziről észrevehető. 1783 -1785 között épült barokk stílusban, egyébként kerítéssel körülvett, hatalmas udvara van. Előtte, mint a katolikus és a román ortodox templomok előtt is, kétnyelvű tábla áll.Pontosan az előbb említett szerb székesegyházzal szemben látható az 1763-ban épült ortodox püspöki palota, amely kovácsoltvas kerítéssel körülvett udvar közepén álló, barokk stílusban épült, kétszintes épület. Udvara nagyon szép: zöld gyeppel, szimmetrikusan elrendezett virágágyásokkal és lámpákkal ellátott, kövezett sétánnyal rendelkezik.
Honismereti túrám a másnapi előadások után várlátogatással folytatódott. Ez eleinte elég bonyolult dolognak tűnt, mivel pont a város ellenkező végében levő szállásunkra vittek ki ebédelni, ahonnan ebéd után viszont már senki sem vállalkozott egy ilyen túrára társulni. Így egyedül indultam útnak, esős időben s szélben. Versec külvásosi részein, mivel itt senki sem jár gyalog, még járda sincs, tehát eléggé kellemetlen volt egy-egy autó, netán kamion elől az útról leugrálni. A belvárosba beérve nagy szerencsém volt - ez a bátrak szerencséje? – mert felvett egy autóbusz, mely a várhoz vitt egy csoport kollegát, akik a városközpontban levő szállodában laktak. Így hamar, és viszonylag szárazon feljutottam a Csonkatoronyhoz.Sőt még a bácskai idegenvezető magyar nyelvű tájékoztatóját is volt módom végighallgatni.
A verseci várról pontosan nem lehet tudni mikor épült. Feltételezhető viszont, hogy amint a legtöbb délmagyarországi vár, úgy ez is a 13. század végén, Zsigmond király idején épült a török betörések ellensúlyozására. Először a vár 1456-ban kerül rövid ideig török kézre, majd 1552-ben Ahmed pasa foglalja el. Ezután a vár többnyire török kézen marad 1717-ig, mikor a Temesi bánság is felszabadul a török uralom alól. A törökkel vívott harcokban a vár nagyon megrongálódott, romos állapotában pedig elnéptelenedett. Mára a várból csupán egy torony áll, csonkán, ezen kívül még néhány falmaradvány látható körülötte.Tiszta időben a vártól nagyon messzire el lehet látni a környező alföldi tájakon, északi, nyugati és déli irányban. Ebből mi a ködös, esős idő miatt lényegesen kevesebbet láthattunk. Mégis jól látszott Versec városa, mely mintha fel kívánkozna nyúlni a hegyre, a déli oldalon levő szőlősöket is láthattuk, s ugyancsak déli irányban, a távolban, felsejlett a Duna a Dunán túli, szerbiai, hegyekkel. Keleti irányban a Verseci-hegység következő csúcsa látszott, a Turska Glava, viszont a mögötte levő hegyek ködbe vesztek, mint az alföldi láthatár pereme is nyugati és északi irányban.
A visszaúton túravezetőnk a verseci borokról mesélt, amik nagyon híresek voltak, és mai napig is elismertek. Itt volt a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghíresebb borvidéke. Ma nagy kiterjedésű szőlőse van, ami a déli fekvésű hegyoldalon, főleg a nálunk valamivel melegebb vidéken jól megérik. A városban több pincészet is működik, ahol helyi, minőségi borokat lehet kóstolni.
A borokon kívül még elmagyarázott több, számunkra nem, vagy csak alig ismert dolgot az ottani helyzetről. Többek közt azt is tisztázta, hogy mi választja el a Bácskát Bánáttól. Bácska a Duna – Tisza közén van, Bánát pedig a Tiszán innen (Tiszától keletre). Tehát Versec a Bánát déli, szerbiai részén található, egyébként a történelmi időkben a Temesi Bánság része volt.
A túra után, de még a borkóstoló előtt, alkalmam volt bemenni a Szent-Gellért templomba, megcsodálni azt belülről is, valamint meghallgatni a helyi katolikus pap ismertetőjét a verseci magyar szórvány helyzetéről.

Andris

Csomádban, szeptemberben

Szeptember elején döbbentem rá, hogy az idei nyárból kimaradt valami. Méghozzá valami nagyon fontos, egy íratlan, saját magammal szemben tett fogadalom teljesítése. Ugyanis nagyon rég határoztam el, hogy minden évben legalább egyszer úszom a Szent Anna-tóban. Az idén pedig még nem úsztam benne, mivel csak tavasszal, áprilisban jártam ott, akkor pedig sem idő nem volt úszásra, sem a víz nem volt még arra alkalmas. Ráadásul nem is emlékszem, mikor, melyik évben volt példa utoljára arra, hogy úgy teljen el egy év, hogy ne ússzam egyszer sem benne.Ezeket tudva, elképzelhető, milyen kétségbeesetten szerveztem a tusnádfürdői kirándulást szeptemberben, remélve, hogy hátha sikerül, legalább néhány métert is, de egy keveset úsznom a Szent Anna-tóban.Most, e sorokat írva is, alig tudom elhinni, hogy ez sikerült. Méghozzá, az úszáson kívül, olyan helyeket is bejártam a környéken, amiket nagyon rég, vagy soha nem is láttam. Ez köszönhető egyrészt a felújított jelzéseknek is, de a lelkes társaságnak is, akik kitartottak mellettem.Felhős, nyirkos reggelen indultunk el Tusnád-fürdőről a jól ismert szerpentinúton a Szent Anna-tó felé. Épp, hogy borvizet tölteni álltunk meg az Apor- és Mikes-forrásoknál. Onnan a szerpentin kacskaringóit legtöbbször egyenesbe véve igyekeztünk felfele. Meglepően rövid idő alatt, alig másfél óra elteltével, fent voltunk a Csomád-nyeregben.

Innen nemsokára feltűnt a Nagycsomád csúcsa (1301 m) felé vezető mellékösvény. Mivel ott eddig soha nem jártam, s az időbe is kényelmesen belefért, rátértünk a vadiúj jelzésekkel ellátott letérőre. Alig negyed óra alatt felértünk a csúcsra, ahonnan kilátásunk nem sok volt. Mindössze néhány közeli sziklát fedezhettünk fel a sűrű erdőben... Jó érzés volt viszont, hogy az addigi ködös-felhős időt megtörte egy néhány, egyelőre bátortalan napsugár. A csúcsról visszatérve a tó felé vezető ösvényre hamarosan leértünk a Mohos-pusztájára, vagyis a Szent Anna-tó vízválasztóján levő kempinghez.Mivel a Mohos-tőzeglápba való belépésre több mint egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Csakúgy, mint az eddigi tájak, a tó és környéke is nagyon szép volt a koraőszi napsütésben. Ennek a napsütésnek, valamint a néhány percig szünetelő szélnek köszönhetően sikerült úsznom is. Ezután láttuk, hogy a Mohosba való következő belépőt is elkéssük, mivel túl sokáig gyönyőrködtünk a tájban.Így egy másik régi tervemet is sikerült megvalósítsam, éspedig a kráterperemen való tó körüli túrát. A tótól az Unio motel felé vezető kék kereszt jelzésen felmentünk a Taca (1175 m) és Tóbérce (1123 m) közötti nyeregbe., majd egy felejthetetlen túrát tettünk a Tóbércén végig, a Szent Anna-tó fölötti kempingtáborig. A Tóbércéről csodaszép kilátásunk nyílt a Bükszádi-medencére és a Bodoki-hegységre. Az északi oldalon néhol a Szent Anna-tóra láthattunk le a fák között, míg keleten a Kövesponk (1125 m) zárta a láthatárt. Nyugaton a Taca, illetve az alatta levő erdőrengeteg takarta az Olt-völgyét, délnyugaton viszont nagyon jól kivehető volt Sepsibükszád egy része, mögötte pedig, az Olton túl, kimagaslott környezetéből a Nagy-Murgó kúpja (1015 m).
A tájban gyönyőrködve, szinte észrevétlenül jutottunk vissza a kempinghez, ahonnan a Nagycsomád csúcsa tárult a szemünk elé. Szinte el sem hittük, hogy a délelőtti borús időben ott jártunk fent.
Mielőtt visszaindultunk volna, még megcsodáltuk a Mohos-tőzeglápot így felülnézetből, az erdő alól, majd folytattuk utunkat a Csomád-nyeregig, ahonnan a Vártetőn keresztül verető úton ereszkedtünk Tusnádfürő felé. Itt viszonylag hamar elértünk a Vártetőre való letérőig. Ha eddig mindehol felújított jelzéseket és utakat találtunk, ezen letérő egyáltalán nem volt jelezve, nemhogy a valamikori jelzések újrafestését várhattuk volna.Szerencsére a kidőlt fatörzs mögötti „vár útja” könnyen követhető, így nem okozott nehézséget a jelzések szinte teljes hiánya. Alapos vizsgálódással még néhány hajdani kék pont jelzést is felfedeztünk, vagyis többnyire ezek nyomait. Egy nagyobb sziklán egy jobban kivehető régi kék pont, és körülötte kék kör jelzést is találtunk. Az út egy kanyarulatában hatalmas mennyiségű medveürüléket kerültünk ki. Ez nem volt valami bíztató jel. Ennek ellenére felmentünk az úton a várba, be a valamikori várkapun, egészen egy túlsó oldalon levő régi kör alakú építmény romjaihoz. Innen, mivel a várudvarra a sűrű bozóttól reménytelen lett volna bemenni, visszaereszkedtünk a várfalig, majd tettünk egy túrát a várfal tetején, a várkaputól indulva keleti irányban. Érdekes látványban volt részünk. A várfalból néhol fák is nőttek ki, köztük néhány hatalmas fenyő, majd egy magasabb falmaradvány zárta utamat, s meglepetten vettem észre az alattam levő jókora mélységet. Egy igazi fal tetején álltam. Szinte észre sem vettem, hogy jutottam fel oda. Sajnos, mivel az idő lassan sürgetett, és a róvásírásos köveket megtalálni amúgy sem sok esélyt láttunk, visszafordultunk, de azzal a komoly elhatározással, hogy ide lehetőleg tavasszal, mikor a terep jobban belátható, még visszajövünk, és alaposabban körülnézünk.
További utunk a Várvápa-patak völgyén, a Vártető (1080 m) és Szurdoktető (1267 m) között ereszkedett. Menet közben jutott időnk bőven gyönyőrködni a Vártető nyugati oldalának kőgörgetegében. Itt rengeteg mohával benőtt kő tette színesebbé utunkat.
Tusnádról visszapillantva még egyszer megcsodáltuk a Vártetőt és Szurdoktetőt. Ezután szinte az egész városon végiggyalogoltunk az Apor- és Mikes-forrásokig, ott minden flakont borvízzel megtöltöttünk, majd összeszedtük csomagjainkat a szállásról, és mentünk is az állomásra.
Későn, éjfél előtt ért a vonatunk Vásárhelyre. Mi meglehetősen fáradtan értünk haza, de örömmel, hisz nagyon szép kirándulásban volt részünk. A szombati esős időt vasárnap csodaszép (s az utána következő nap esőit elnézve szinte hihetetlen) napsütéses idő követte, így a rengeteg pozitív élmény kárpótolt mindenkit a kirándulás és az utazás fáradalmaiért.

Andris