Két nap a Vigyázón

 

Az idei tél egy hosszú, hullámzó intenzitású kitavaszodási folyamathoz hasonlítható. Ennek köszönhetően a még kissé havas-jeges, de már annál inkább vizes-sáros-latyakos időben a Vigyázó-hegységbe tervezett februári túránknak majdnem tavaszt idéző hangulata volt.

Kivételt valamennyire a csúcs és környéke képezett, ahol fagyos hó és erős szél fogadott, viszont abban a magasságban az évszaknak megfelelően lényegesen vastagabb hótakaró és jóval alacsonyabb hőmérséklet is lehetett volna.

Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára, Lázár diák által 1528-ban Kalota-hegységnek nevezett Vigyázó (Vlegyásza)-hegység az Erdélyi Szigethegységben található a Bihar-hegységtől északra. A vulkáni eredetű tömb legmagasabb, 1836 méteres csúcsára, a Vigyázó-csúcsra tervezett kétnapos túrát a Váradi és Marosvásárhelyi EKE. 

A kirándulás tizennégy marosvásárhelyi résztvevője Sebesváron (Bologa) kiegészült öt nagyváradi EKE-taggal, majd a vár szomszédságában álló üzlettől indultunk. 

Pár kilométeres aszfaltos úton való gyaloglás után csúszós–jeges talajúton kapaszkodtunk Tarányos (Tranişu), majd Viság (Vişagu) kisebb-nagyobb tanyái közt, miközben a környező vidék néhol fehér, de többnyire sáros, máshol fenyves látványa tárult a szemeink elé. Többek közt dél-délnyugati irányban a Vigyázó csúcsrégiójának tömbje magaslott előttünk,

mintegy figyelmeztetésként, hogy hosszú még az út és nehéz a nagy zsákokkal. Meg is próbáltuk okosan beosztani erőnket, nem túl gyors és több pihenővel  tarkított menetet tartva. A környékbeliek által Piatra Bănişorului-nak nevezett szikla érintésével

feljutottunk a hegység gerincén haladó kék kereszt jelzéssel ellátott ösvényre. A gerincről már lehetőségünk nyílt letekinteni a tőlünk nyugatra mélyülő Dregán (Drăgan) -patak völgyére is, majd hosszabb, fenyveserdőben vezető szakasz után délutánra megérkeztünk az 1430 méteren álló Vigyázó menedékházhoz.
Zuhogó esős, szeles éjszaka után az ég kitisztulni látszott és fagyos reggelre ébredtünk. A ház mellől a csúcsra vezető piros pontjelzések mentén indultunk el, melyek meredeken vezetnek felfele. Az előbbi napi borús, felhős idő után különösen kellemes látvány volt a felkelő Nap fényében fürdő tájat szemlélni,

a hegy fehéren csillanó havát, a fenyvesek zöldjét, hátunk mögött az eltörpülő számos kisebb-nagyobb sötétlő gerincet, a völgyekbe szorult vattaszerű fehér köddel. 

A viszonylag kemény hó megkönnyítette kapaszkodásunkat az erős szélben, mely a csúcs felé haladva egyre vadabbul süvített,

olyannyira, hogy lemaradozó társainkat előbb a meteoház szélvédett oldalán, majd – oda bebocsátást nyerve – egyik szobájába  zsúfolódva vártuk meg. 

Akinek volt kedve szemlélődni a környező tájban, az láthatta, hogy az Erdélyi Szigethegység tőlünk nyugatra eső részét sötétkék felhőzet borítja még, de fölöttünk már a napsugarak próbálkoznak a világosszürke felhőzeten, míg a tőlünk keletre elterülő vidék többnyire fényárban pompázik.

Déli irányba folytattuk utunkat az ösvényen, mely előbb a gerincet követi, aztán a Fehér-kövek (1557 méter) látványos mészkőfala közelébe érve meredeken lejteni kezd délkelet (a fal) felé,

majd a fal északi végénél hirtelen nyugatra kanyarodik. Lefele haladva a szél lényegesen sokat veszített intenzitásából, a napsütést időnként felhősődés váltotta, de a fenyvesekkel övezett mészkőfal látványa a mögötte sötétlő Stanciului völggyel s az előterében sárgászöldnek mutatkozó legelővel felejthetetlen látványt nyújtott.

Utunk az említett legelőn vezet át, majd elérve a Stanciului völgyet, ezen kanyarog tovább kelet-délkeleti irányban Havasrekettye (Răchiţele) falu felé. A völgy felső része igazi vadregényes szurdok, több különleges látnivalóval, mint például a patak vizét is elnyelő Hétlyukú barlang, alább a patak előtörése a mészkőből, aztán az egészen rendkívüli látványt nyújtó, többlépcsős Rekiceli (Havasrekettyei)-vízesés – az itt télidőben rendszerint kialakuló jégfal idén szinte teljesen leolvadt – valamint a vízesés fölött impozánsan magasló Sas-bérc.

Az utolsó néhány kilométert a vízeséstől a festői környezetben fekvő Havasrekettyéig sáros hólével borított talajúton tettük meg.

Andris 

Fotók: Andris és Enikő

Óévbúcsúztató túra a Cserepes-kőre

December elég számottevő csapadékot hozott, s ez a fagypont alatti hőmérséklettel párosulva, különösen a hegyekben, jelentős hóréteg kialakulását eredményezte. Így reményünk, hogy szilveszter előtti túránk igazi téli élményekkel kecsegtet, valóra válni látszott. Azonban a karácsony utáni felmelegedés és erős napsütés hatására a hótakaró visszaszorult a hegyekbe, s még ott is lényegesen összeroskadt.

A zordabb, északi fekvésű hegyoldalakon, valamint a hűvösebb, árnyékosabb völgyekben, mint például a Mezőhavas csúcsa (1777 méter) alól Szováta felé lefolyó Sebes-patak

erdőborította völgyében még igazi téli jellege volt a tájnak. Ahogy felfele haladtunk, főleg a völgy sípálya fölötti szakaszán, egyre nagyobb hó fogadott, a patak fehér havas-jeges partok közé szorulva csörgedezett.

A Cserepes-kő (1485 méter) kőbányája felé vezető szerpentinen emelkedve fokozatosan elénk tárultak a völgyet övező hegyoldalak, gerincek, majd a Mezőhavasra vezető piros pontjelzés mentén mászva egyre távolabbi tájak is. Így például nyugaton a Görgényi-havasok Vármező fölötti vonulatai, a Szováta patakán túli Kopac-hegytől délre a Kis-Küküllő 

völgyét övező Bekecs és Siklódkő, távolabb a Küsmöd, a Firtos, valamint a Kalonda vidékén és a Görgényi-havasok déli vonulatán túl a Hargita impozáns gerince. A kőbánya fölötti kilátóról a Mezőhavas közeli látképe zárja az északi láthatárt. 

 

Végignézhettünk a csúcs irányából lefutó hosszú gerincek fenyvesein, lombhullató erdeinek kopár sziluettjein, fehéren virító tisztásain egészen Szováta, Szakadát és Vármező térségéig.

Bármennyire közelinek tűnt a Mezőhavas, a mély hóréteg miatt nem volt lehetőségünk oda eljutni, ezért miután a kilátásban gyönyörködve megpihentünk, és megettük szendvicseinket, visszaindultunk. Taposott nyomainkat követtük a Cseresznyés-tetőre vezető gerincösvény elágazásáig, ahonnan a piros pontjelzések mentén hamar lejutottunk a Cserepes-kő-mezőre.

Itt a délutáni napfény visszaverődése a havas mezőn különös hangulatot kölcsönzött a tájnak. Mielőtt az erdőben folytattuk volna utunkat még vethettünk egy pillantást a Cserepes-kő fenyvessel övezett, kopáran magasló kilátójára.

Utunk során rengeteg állat: medve, szarvas, vaddisznó, kutyafélék, mókusok nyomát figyelhettük meg, melyeket a hó megőriz ilyenkor, elárulva mozgásukat, jelenlétüket. A Cseresznyés-gerincről egy déli irányba lefutó patak mentén ereszkedtünk a Sebes-patak völgyébe, miközben a kopár ágak a szemközti oldalon kiépített sípálya havas sávjára engedtek rálátást.

Hiába a déli órákban már-már tavaszt idéző napsütés és olvadás, mert a korai naplementét hamarosan fagyos szürkület és hosszú sötét éjszaka követi ilyenkor.

Andris