Meglepetés a Rákosi-Hargitán

Madarasi-Hargitán, sítáborban... A nagyszerű pénteki sízés után, elhatároztam, hogy a változatosság kedvéért szombaton túrázni megyek. Ebben Gálfi Tibi személyében megbízható társra találtam.

Így reggel, ragyogó napsütésben, de erős szélben, felmentünk a Madarasi-Hargita csúcsára. Túránk ezen részét nem részletezném különösebben, mivel ott már elég sokan jártak. Igaz, nekünk azért az is nagyszerű élmény volt, amit csak tovább fokozott a szép kilátás. Még a Fogarasi-havasok is látszottak. Közben a hó néha porzott az erős szélben.A Madarasi csúcsáról lefele jövet a Rákosi-Hargitát kezdtem méricskélni. Csak úgy szemmel. Közben a távolságon morfondíroztam. Majd megemlítettem Tibinek is. Meglepődött, de nem tiltakozott. Nem akartam rábeszélni, ezért csak azt javasoltam, induljunk el arrafele.
A nyeregbe visszaérve, a jelzőoszlopokat követve indultunk el a Rákosi-sátén keresztül, ami tulajdonképpen a Hargitafürdőre vezető túristaút. Eleinte lánctalpas járművek nyomain haladhattunk. A Csíkrákosra vezető kék kereszt jelzést elhagyva, egy, majdnem az eresz magasságáig behavazott esztena tűnt fel, tőle jobbra pedig egy szinte tetőig hóban álló régi személyszállító utánfutó. Ezeket elhagyva, nemsokára le kellett térnünk a kék sáv jelzésről, mivel a Rákosi-Hargita (Galusa-tető) nyugati, legkönnyebben megmászható, oldalához értünk. Innen lassan visszakanyarodtak az utolsó lánctalpas nyomok is. Mi úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a meredeknek jelzés és ösvény nélkül. Lesz, ami lesz. Nagyon szép és elég sűrű fenyvesben másztunk egyre feljebb, arra ügyelve, hogy a keleti irányt tartsuk. Elég fura élmény volt érintetlen, szűz hóban haladni, néhol az ágak alatt bujkálva, nem tudva mi lehet előttünk.
A sűrű, de nem túl magas fenyőktől nem sok kilátásunk volt. Egy kis tisztáson megtorpantam, ugyanis nemhogy kelet fele, de semerre sem emelkedett a terep. Itt Tibi utolért, majd körülnézve, balodalt (észak-északkeleti irány) észrevett a fenyők fölött valami sziklaalakzatot. Nyújtózkodva én is megláttam, s tátott szájjal maradtam...Viszonylag közel hozzánk a fenyők mögött szürke, vulkánikus sziklaalakzat magaslott. Egyből elhatároztuk, hogy odamegyünk, viszont ahogy közeledtünk hozzá, teljesen szem elől veszítettük, mivel a fenyők közül nem láttunk ki. Szerencsére a fenyők hamarosan ritkulni kezdtek, és hirtelen újból feltűnt teljes szépszégében. Kistermetű fenyők közt impozáns sziklafal, szép, nagy, gömbölyű kőtömbökből.
Felmásztunk rá. Ekkor láttuk, hogy ez még nem is a csúcs. Addig még van egy emelkedő. A sziklafal tetejéről is szép volt a kilátás kelet, dél, valamint nyugat felé, északi irányban viszont épp a csúcs takart mindent. Idefent pedig törpefenyő vagy boróka mindenütt.
Az újabb, csúcsnak vélt sziklás platóra érve láttuk, hogy az sem a csúcs. Onnan viszont már feltűnt a csúcsot jelző kőoszlop, egy sziklás kiemelkedő rész tetején. A kilátás innen is nagyon szép volt. A Rákosi-Hargita vagy Galusa-tető a Hargita hegység harmadik legmagasabb csúcsa, 1757 m (a Madarasi- és a Csicsói-Hargita után). Számomra ez tűnt a legszebbnek a Hargitából, habár nem szeretek ilyesmit kijelenteni. Mégis teszem, mivel itt a fenyves érintetlensége és a csúcsrégió pazar sziklalakzatai, amik a tájból hirtelen előbukkannak egyszerűen lenyűgözőek.

Nem akarok ünneprontó lenni, de ehhez képest a Madarasi-Hargita keresztjei és fejfái (kopjafái) lassan temetőre emlékeztetnek. Másrészt pedig a Csicsói-Hargita antennaerdeje sem egy különösebben elragadó látvány.
Hol marad az érintetlen természet? Inkább ne is legyen jelzett ösvény a Rákosi-Hargitára, mintsem hasonlóan nézzen ki pár év múltán.
A visszautunk különösebb esemény nélküli volt. Vasárnap viszont újból felmentem oda. Hiába, a látvány megérte! Ezt nem tudom elfelejteni.
Üdvözlök mindenkit!

Andris