Irány a Békási-szoros...
Hancurnak szólt egy barátnője, hogy egy mexikói pasassal itt vannak Vásárhelyen, és kirándulni szeretnének valami arra érdemes helyeken. Ezek után Hancur, tudván, hogy jól ismerem a Békási környékét, engem kért meg, vállalnám el, hogy túravezetőként társuljak a csoportjukhoz. Mondanom sem kell, hogy készségesen tettem eleget a hívó szónak…
Egyetlen apróságot nem számítottam be csupán, éspedig azt, hogy elkapok egy alapos influenzát, méghozzá rendesen lázzal és mindennel, ami vele jár. Ennek ellenére mégis összejött az út, mivel épp az indulásunk előtti napra sikerült annyira helyrejönnöm, hogy a kirándulást vállalni tudjam. Igaz, egyáltalán nem éreztem magam csúcsformában. De a Csíkibükkre szívesen terveztem kalauzolni a kis csapatot.
Szombat reggel tehát egy bérelt autóval a Maros mentén indultunk el Gyergyó irányába. Sáromberkére, majd Gernyeszegre érve Hancur említette, hogy a Teleki-kastélyt megnézhetnénk, esetleg a további utunkon a marosvécsi Kemény- , illetve a szárhegyi Lázár-kastélyokat is érdemes lenne meglátogatni. Ennek sajnos nem sok foganatja volt, így hamar túltettük magunkat a dolgon. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Maroshévízig ismerik az utat, a Bucsin fele, illetve a Hargitán is jártak már.
Először mégis a ditrói kéttornyú katolikus teplomnál álltunk meg. Ez, nagyon tetszett a mexikóinak. Még a templom történtét sem kellett sokat magyaráznom neki. Mikor a bejáratnál megmutattam a kőbe vésett feliratot, ő észrevette a hirdetőtáblára kitett, német nyelvű tájékoztatót is a felirat alatt, amit legnagyobb meglepetésemre jól megértett. Ezek után csak néhány rövid kérdésére kellett válaszolnom. A templom nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy mifelénk még addig ilyen szép katolikus templomot nem látott. Hmmm…
Útközben a tájat csodáltuk a szép, napos délelőttön. Hó elég sokáig egyáltalán nem látszott sehol. Jódtelep előtt kezdtek feltűnni az első havas foltok, főleg az északi fekvésű oldalakon. A Maroson a jég töredezett, sehol sem lehetett volna biztonságosan rálépni. A Gyergyói-medence szinte zöld volt. Ha azt vesszük, hogy február első felében vagyunk, kissé szokatlan. Mint megjegyeztem, ez lehet annyiban jó, hogy tavasszal megússzuk az árvizet. De megcsodáltuk a hegyek havas látványát, majd Gyergyószentmiklós után a vidék is egyre fehérebb lett, végül éppen csak az út nem volt hóval borítva.
Gyergyóból a Pongrác-tető fele menet mexikói ismerősünk ugyancsak meglepődött az elé táruló táj festői szépségén. Meg is jegyezte, hogy a világnak tényleg nagyon szép szegletében élünk, amit el is hittünk neki, különösen a fenyőkkel szegélyezett napsütötte hómezők között. Biztosak vagyunk benne, hogy felejthetetlen marad számára. Mi ugyan gyakrabban járunk itt, de ez a látvány nekünk sem volt mindennapi. A Pongrác-tető előtti kanyarban meg is kellett állnunk fotózni. Hiába mondtam, hogy még egy kanyar csupán, s úgyis megállnánk, ilyen látvány mellett egyszerűen nem tudtunk elhaladni.
Természetesen megálltunk a Pongrác-tetőn is, ahonnan újabb gyönyörök tárultak bámuló szemeink elé: fent a Gyergyói-havasok csúcsai fehérlettek, lent pedig a Gyergyói-medence - szinte zöldellt. A távolban pedig a Görgényi-havasok pompáztak. A főgerinc jelzései látszottak ugyan, de nem túl sok nyom utalt arra, hogy valaki mostanában túrázott volna errefele. Alehandro örömében egy pohárba havat szedett, megöntözte egy kis meggylével, és boldogan falta. A napsütés ellenére metsző, hideg szél fújt itt a gerincen, és, bár a látvánnyal nem tudtunk betelni, ezzel a széllel viszont annál inkább, s továbbindultunk.
Utunk következő állomása a Gyilkos-tó volt, történetét elmeséltem a mexikóinak. Mint ahogy az eddigiek, ez is nagyon tetszett neki. A Gyilkos-tónál sokszor jártunk, de befagyva, vastag hóbundában, sziporkázó napsütésben, nem mindennapi látvány volt. A tó jegére nem mert lépni senki, amíg nem kezdtem el trappolni rajta, jelezve, hogy ez betörni ma biztosan nem fog. Nagyszerű élmény volt verőfényben sétálni rajta. A jég talán még egy autót is megbírt volna.
Megnéztük a tó lefolyási pontját a Békás-patakba. Kis tanakodás után a parton közelítettük meg, számítva arra, hogy ott a víz nem lesz befagyva.
Ezek után végigmentünk a Békási-szoroson, de az idő közben sajnos elborult. Ennek ellenére mexikói útitársunknak ugyancsak volt mit néznie. Például, igencsak csodálkozott az Oltárkő csúcsán lévő kereszt láttán.
Az idő eléggé elszontyolodott, és mivel úgy döntöttünk, hogy nem maradunk Duró-ban, hanem estére hazatérünk, lassan továbbautóztunk. A Békási-szorosból kiérve a hó egyre kevesebb lett, majd csupán a hegyekre szorítkozott. Következő célpontunk a Békási-tó volt. A pillepalackok milliója nem kis örömünkre eltűnt a gát alól, a Csalhóból viszont az alacsony felhőzet miatt majdnem semmit nem láttunk. Körülgurultuk a tavat - többször rácsodálkozva gigászi méreteire, és fotózva, ahol csak lehetett - hogy végül Borszék felé kanyarodjunk. Sajnos Borszékre érve már majdnem teljes sötét fogadott. Ezért ott már nem álltunk meg vizet is kóstoltatni, hanem igyekeztünk minél hamarabb átjutni a szerpentinen Hévíz felé. Félő volt, hogy a vizes út esetleg megfagy, s a mexikói utakhoz szokott sofőrünknek sötétben ezen kell kanyarognia. Nem mintha nem lelte volna élvezetét minden pillanatban… Ráadásul Borszék felé közeledve ismét egyre havasabb lett a vidék.
Hévízre már olyan sötétben érkeztünk, hogy alig találtunk egy becsületes vendéglőt. Végül a Bánffy-strand mellett vacsoráztunk egy jót, szinte táncra is perdültünk. Elvis Presley számokra, vígan danolászva, késő estére érkeztünk Vásárhelyre. Ha nem szombat lett volna, a Jazz-be…
Hancurnak szólt egy barátnője, hogy egy mexikói pasassal itt vannak Vásárhelyen, és kirándulni szeretnének valami arra érdemes helyeken. Ezek után Hancur, tudván, hogy jól ismerem a Békási környékét, engem kért meg, vállalnám el, hogy túravezetőként társuljak a csoportjukhoz. Mondanom sem kell, hogy készségesen tettem eleget a hívó szónak…
Egyetlen apróságot nem számítottam be csupán, éspedig azt, hogy elkapok egy alapos influenzát, méghozzá rendesen lázzal és mindennel, ami vele jár. Ennek ellenére mégis összejött az út, mivel épp az indulásunk előtti napra sikerült annyira helyrejönnöm, hogy a kirándulást vállalni tudjam. Igaz, egyáltalán nem éreztem magam csúcsformában. De a Csíkibükkre szívesen terveztem kalauzolni a kis csapatot.
Szombat reggel tehát egy bérelt autóval a Maros mentén indultunk el Gyergyó irányába. Sáromberkére, majd Gernyeszegre érve Hancur említette, hogy a Teleki-kastélyt megnézhetnénk, esetleg a további utunkon a marosvécsi Kemény- , illetve a szárhegyi Lázár-kastélyokat is érdemes lenne meglátogatni. Ennek sajnos nem sok foganatja volt, így hamar túltettük magunkat a dolgon. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Maroshévízig ismerik az utat, a Bucsin fele, illetve a Hargitán is jártak már.
Először mégis a ditrói kéttornyú katolikus teplomnál álltunk meg. Ez, nagyon tetszett a mexikóinak. Még a templom történtét sem kellett sokat magyaráznom neki. Mikor a bejáratnál megmutattam a kőbe vésett feliratot, ő észrevette a hirdetőtáblára kitett, német nyelvű tájékoztatót is a felirat alatt, amit legnagyobb meglepetésemre jól megértett. Ezek után csak néhány rövid kérdésére kellett válaszolnom. A templom nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy mifelénk még addig ilyen szép katolikus templomot nem látott. Hmmm…
Útközben a tájat csodáltuk a szép, napos délelőttön. Hó elég sokáig egyáltalán nem látszott sehol. Jódtelep előtt kezdtek feltűnni az első havas foltok, főleg az északi fekvésű oldalakon. A Maroson a jég töredezett, sehol sem lehetett volna biztonságosan rálépni. A Gyergyói-medence szinte zöld volt. Ha azt vesszük, hogy február első felében vagyunk, kissé szokatlan. Mint megjegyeztem, ez lehet annyiban jó, hogy tavasszal megússzuk az árvizet. De megcsodáltuk a hegyek havas látványát, majd Gyergyószentmiklós után a vidék is egyre fehérebb lett, végül éppen csak az út nem volt hóval borítva.Gyergyóból a Pongrác-tető fele menet mexikói ismerősünk ugyancsak meglepődött az elé táruló táj festői szépségén. Meg is jegyezte, hogy a világnak tényleg nagyon szép szegletében élünk, amit el is hittünk neki, különösen a fenyőkkel szegélyezett napsütötte hómezők között. Biztosak vagyunk benne, hogy felejthetetlen marad számára. Mi ugyan gyakrabban járunk itt, de ez a látvány nekünk sem volt mindennapi. A Pongrác-tető előtti kanyarban meg is kellett állnunk fotózni. Hiába mondtam, hogy még egy kanyar csupán, s úgyis megállnánk, ilyen látvány mellett egyszerűen nem tudtunk elhaladni.
Természetesen megálltunk a Pongrác-tetőn is, ahonnan újabb gyönyörök tárultak bámuló szemeink elé: fent a Gyergyói-havasok csúcsai fehérlettek, lent pedig a Gyergyói-medence - szinte zöldellt. A távolban pedig a Görgényi-havasok pompáztak. A főgerinc jelzései látszottak ugyan, de nem túl sok nyom utalt arra, hogy valaki mostanában túrázott volna errefele. Alehandro örömében egy pohárba havat szedett, megöntözte egy kis meggylével, és boldogan falta. A napsütés ellenére metsző, hideg szél fújt itt a gerincen, és, bár a látvánnyal nem tudtunk betelni, ezzel a széllel viszont annál inkább, s továbbindultunk.Utunk következő állomása a Gyilkos-tó volt, történetét elmeséltem a mexikóinak. Mint ahogy az eddigiek, ez is nagyon tetszett neki. A Gyilkos-tónál sokszor jártunk, de befagyva, vastag hóbundában, sziporkázó napsütésben, nem mindennapi látvány volt. A tó jegére nem mert lépni senki, amíg nem kezdtem el trappolni rajta, jelezve, hogy ez betörni ma biztosan nem fog. Nagyszerű élmény volt verőfényben sétálni rajta. A jég talán még egy autót is megbírt volna.
Megnéztük a tó lefolyási pontját a Békás-patakba. Kis tanakodás után a parton közelítettük meg, számítva arra, hogy ott a víz nem lesz befagyva.Ezek után végigmentünk a Békási-szoroson, de az idő közben sajnos elborult. Ennek ellenére mexikói útitársunknak ugyancsak volt mit néznie. Például, igencsak csodálkozott az Oltárkő csúcsán lévő kereszt láttán.
Az idő eléggé elszontyolodott, és mivel úgy döntöttünk, hogy nem maradunk Duró-ban, hanem estére hazatérünk, lassan továbbautóztunk. A Békási-szorosból kiérve a hó egyre kevesebb lett, majd csupán a hegyekre szorítkozott. Következő célpontunk a Békási-tó volt. A pillepalackok milliója nem kis örömünkre eltűnt a gát alól, a Csalhóból viszont az alacsony felhőzet miatt majdnem semmit nem láttunk. Körülgurultuk a tavat - többször rácsodálkozva gigászi méreteire, és fotózva, ahol csak lehetett - hogy végül Borszék felé kanyarodjunk. Sajnos Borszékre érve már majdnem teljes sötét fogadott. Ezért ott már nem álltunk meg vizet is kóstoltatni, hanem igyekeztünk minél hamarabb átjutni a szerpentinen Hévíz felé. Félő volt, hogy a vizes út esetleg megfagy, s a mexikói utakhoz szokott sofőrünknek sötétben ezen kell kanyarognia. Nem mintha nem lelte volna élvezetét minden pillanatban… Ráadásul Borszék felé közeledve ismét egyre havasabb lett a vidék.
Hévízre már olyan sötétben érkeztünk, hogy alig találtunk egy becsületes vendéglőt. Végül a Bánffy-strand mellett vacsoráztunk egy jót, szinte táncra is perdültünk. Elvis Presley számokra, vígan danolászva, késő estére érkeztünk Vásárhelyre. Ha nem szombat lett volna, a Jazz-be…
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése