HAROMVÁR MESÉJE

Kisvártető felett a Harom hegyen, melyet Várhegynek neveztek, épült Haromvára. Idejét nehéz lenne megállapítani. Talán a népvándorlás korából maradt fenn, és építették tovább újabb gazdái. A várból kilátás nyílt a környék híres várláncolatára, a csicsói várra, a zsögödi várra, a somlyói Sóvárra... Haromvár is egyik láncszeme volt a Hargita keleti oldalán levonuló várláncolatnak, melyhez még Bálványosvára is odatartozott. Maradványai imitt-amott még látszanak.
Úgy beszélik, hogy Haromvárának ura nagyon pökhendi ember volt, szinte királynak érezte magát. Úgy is viselkedett. Nagy méltóságokkal járt össze. A zsögödi emberek jártak fel a várba dolgozni. Nyakra-főre dolgoztatta őket, s alig vetett valamicskét fizetségül. Pedig az megfizethetetlen volt, hogy azon a nagy kanyargós úton, ami a vár felé tartott, fel kellett eregéljenek. Hiába, hatalmától rettegtek mindannyian.
Azért volt határa kevélységének is, s az egy szem lányánál húzódott meg. Nagyon szerette a lányát, úgy neveltette, mint egy hercegnőt. Asszonyát zavarta a sok idegenből jött cifráskodó ember, de nem volt mit tennie, csak nyelt, s hallgatott. Neki ennyi jutott az életből. Azért azzal is meg volt engedve, hogy lányával megsétálja magát a környéken, és slussz.
Teltek-múltak az évek, s a kislány szép lánnyá cseperedett. A vár ura ajándékból kislányának, hogy legyen, ahol kényelmesen sétáljon, a várhegy déli oldalán egy virágoskertet alakított ki. Ott aztán tavasztól-őszig burjánozhattak a szebbnél szebb virágok. Egy fából eszkabált házikót is húztak oda a kertésznek, aki folyton putyukálta a virágokat. Csúfságból a környékbeliek elnevezték deszkás csűrnek. Ahogy telt az idő, ennek a szép helynek is Deszkás csűr lett a neve. Nem olyan fönséges név éppen, ahogy a vár ura hóbortja szerette volna. Mit is számított ahhoz képest, hogy valami előkelő emberhez akarta hozzáadni feleségül a lányát.
El is jött a kérők ideje. Ilyen meg olyan, meg amolyan legények másztak fel Harom várához, hogy a szépségéről híres várkisasszony kezét megkérjék. Volt, aki már az felén visszatért, képtelen volt annyit mászni. Mások, akik odaértek, nem tetszettek a kisasszonynak. Megjegyezendő, hogy a vár ura csak jómódból való emberek listáját állította össze. Sajnos azok közül nem sikerült egyet se kapni a kisasszonykának. Na aztán, ahogy szokás mondani, a válogatósnak a nyavalya, s annak is a legalja! A várkisasszony hiába volt szépecske, ott maradt a sétáló Deszkás csűrben búsulkodni. Búsult az egész család is eleget, nem tudták mitévők legyenek. A vár ura a mércéjét pedig nem akarta lejjebb engedni. Hát nem valami vidáman teltek tovább a napok.
Egyszer történt az, hogy hallottak egy sárkánycsaládról, akik nem messze nagy várat építettek fel. Balambér, az ifjú sárkány, többször megijesztette Csíkország embereit. Féltek is tőle az emberek, a vár ura is, mintha tartott volna tőle, mintha valamit sejtett volna a közelgő jövőből.
Egy kicsit bohém fajta volt ez a sárkány, nem hallgatott egy dekát sem a szüleire. Egyszer Haromvára felé vette az irányt, meg is pillantotta a szép virágos kertben a leányt. Nyomban beléhabarodott. A szülei hiába mondták, hogy sárkánynak sárkány kell, s az ennivalóba nem szabad beleszeretni, fölösleges intés volt az egész. Balambér fülig szerelmes lett, csak a várkisasszonyról álmodott, akit ő királykisasszonyának nevezett. Gondolta Balambér, ha gazdag nemes ember kell, az nem lesz meg, de ott van szülei hatalmas héttornyos palotája, az se semmi. Valóban nem volt semmi az a vár, akár palotának is beillett volna. Addig nézegette, leselkedett utána, míg egy szép napon magához ragadta a szíve választottját. A kisasszonyka elájult a böhöm szörnyeteg karmai között, s mikor magához tért, már új lakhelyén volt. Megszeppenve vette tudomásul újonnan kialakult helyzetét. Búsulni nem búsult sokat, mert neki szinte mindegy volt hol él. Azonban Balambér szülei mikor látták, hogy minden rendben, elrepültek Sárkányföldre, ahonnan jöttek. Hát mikor elrepültek Balambér szülei, a kisasszonyka is váltott természetén, nekikezdett sírni. Annyira tetszett neki a szenvedés, hogy sírásból rőkölés, majd bőgés lett. Sok vizet megivott, hogy legyen mitől könnyezzen. Balambér nem tudta csitítani. Meg is unta az istápolást, inkább elment kerengeni mindennap valahová, hátha egyszer befejezi a várkisasszonyka a sírását. Sajnos nem jött össze egyből.
Híre ment a nagy rablásnak és a bőgésnek. Haromvár ura a Nagy Fejedelmet kérte segítségül, hogy a várkisasszonykát szabadítsák ki, sőt ígért fele országot, s egyéb ilyesmit is, de nem jött össze a kiszabadítása, amit a folytatásból tudunk meg. Mondjuk a fele ország az humbuk volt. Jött a sok vitéz, igaz potyára, mert a sárkány csak egy kis lángot vetett, s szép sorjában, ahogy érkeztek, úgy sültek meg ropogósra. Idővel egyre kevesebb vitéz próbálkozott kiszabadításán, míg abbamaradt. Immár volt amiért vacsogjon a királykisasszonyka...
Hanem egyszer a leányzó befejezte a folytonos vacsogást, csak éppen a sárkány nem tudta miért. Azt történt ugyanis, hogy a szépséges kisasszony ki-ki hajolt a vár ablakából, és egy pásztort látott meg. A pásztor is észrevette, aztán merészelte megszólítani. Kiderült, hogy Balambér pásztora volt ez a legény, még a szülei szerelték a várhoz. Állítólag valami nemesi sarj leszármazottja volt ez a bojtár. Ez most igazán nem számított, hogy ki kicsoda, keményen egymásba habarodtak, olyannyira, még a hely is szikrázott belé. Addig-addig jóképűsködtek egymásnak, hogy egy szép napon meglógtak.
A hír hamar eljutott Haromvár urának fülébe is. Az egyik szeme sírt, a másik meg kacagott. Nem tudta, viszontlátja-e valaha leányát. Ezzel nem fejeződött be a történet, mert a sárkány nagyon felbőszült, először bosszút ált a várkissasszonyka szülein. Bosszúságában csak amúgy langalt, felfüstölte az egész Haromvárát. A benne lévő emberek ott lelték halálukat. A saját kőpalotáját miszlikbe aprította, s mérgében elment, amerre a szeme látott, oda valahová, ahol a madár sem jár, és az ég egybefolyik a földdel.
A szép virágoskertből manapság egy gyönyörű zöld tisztás lett.
A várkisasszonyka nem került elő. Mostanság amit lehet látni Haromvárából nem sok, csak sejteni lehet, hogy régebb egy vár volt ott. Sárkányvára helyén kőbánya nyílt, ott a palotának nevezett helyen, ahol történt az esemény. Ezelőtt jó pár esztendővel ezüst tárgyakat találtak ott egyik robbantáskor. Úgy mondják, ezek a kincsek még a Haromvárából származtak. (A várkissaszonyka vitte magával, mikor odaköltözött a sárkányhoz?) Sárkányvára környékét a vár romjain túl nagy csihányerdő (csalán) lepte be, de az aztán egy idő után eltűnt. Nevét azért megőrizte a ma is létező környékbeli mező, legelő. Úgy hívják azóta is, hogy Csihányos. Igaz most is akad ezen a vidéken csihányból éppen elég.
Vannak emberek, akik még mai napig is látják a sárkányt néhanapján kerengeni ezen a helyen. Azt állítják, hogy a vörös felhőket ő gyártja: lángot fúj, de csak a szele ér el a tájra. Az is lehet, csak emlékezni akar múltjára, s be-be tekint elhagyott helyére, vagy még mindig keresi várkisasszonykáját, hátha egyszer mégis visszatér.

Borbé Levente