Május 12-én, délután, négyen indultunk Marosvásárhelyről a kolozsvári repülőtérre, hogy az este induló Wizz Air járattal Barcelonába utazzunk. A négyes csapatot Jakab Csilla, Engel Sándor, Varga Sándor (Rozsda) és magam alkottuk. Itthonról az Engel Sanyi kocsijával indultunk, amit ő aztán, miután bevitt minket a reptérre, otthagyott Kolozsváron egy rokonánál. Végül busszal, szerencsésen visszaért a városból a repülőre való beszállás előtt.
Miután az első éjszakát a Barcelonai repülőtéren töltöttük, reggel az egyik korai vonattal beutaztunk a belvárosba. Első dolgunk volt, hogy egy olcsó szállást találjunk, és megszabadulhassunk a nagy hátizsákjainktól. Ez sikerült is, egy általam a tavalyról ismert olcsó szálláson találtunk üres szobát négyünk számára, méghozzá négyágyast. Kicsit rendbe szedtük magunkat, s már indultunk is egynapi csomaggal az első városnéző sétára. Ezen séta során nagyjából végignéztük a Gótikus negyedben, a Montjuic-dombon valamint a Citadella-parkban levő látványosságokat. Este még egy rövid, de kellemes fürdésre is jutott időnk a Barcelonetta-parton, a tengerben.
Másnap délelőtt vonattal kiutaztunk egy Ribes de Freser nevű faluig, ami a Pireneusok lábánál fekszik, a Freser-patak völgyében. Itt meglátogattuk a Santa Maria de Ribes, 1035-ben épült templomot, majd gyalog folytattuk utunkat Queralbs felé. Már délelőtt láttuk, hogy a Barcelonai szép időt hiába reméljük, hogy itt is velünk tartson. A hegyek felé közeledve a vonattal egyre vészjóslóbb felhők sötétedtek az égen. Ribes de Freserben még csak alig csepergett az eső, de Queralbs felé haladva bizony egyre kitartóbb zápor áztatott. Ez baj volt, főleg azért, mert mi sátorozni akartunk. Queralbs előtt találtunk is egy szép és nyugodt helyet a sátrainknak a Freser-patak partján, majd ezeket, ahogy az eső kissé csendesedett, gyorsan felhúztuk. A vacsoránkat viszont majdnem elmosta az eső. Gyorsan bemenekítettünk mindent a sátrakba, és lefeküdtünk. Pedig még csak alig negyed 7 volt ottani idő szerint. Az eső kitartóan és egyre erősebben esett, de lassan belealudtam.
Kora hajnalban keltünk, és arra ébredtünk, hogy borús az ég, de nem esik. A sátrakat gyorsan lebontottuk, összepakoltunk, a szemetünket összeszedtük, és bevonultunk Queralbsba (1236 m). Innen, hogy időt nyerjünk, a reggeli első fogaskerekűvel felmentünk Nuriába (1970 m).
Itt megreggeliztünk, s felmentünk a telep előtti kilátóra (Mirador), ahonnan aztán tovább indultunk az ettől nyugatra levő gerinc felé. Egy alkalmas helyen zsákjainkat eldugtuk a sűrű bozótba, és egynapi csomagokkal folytattuk utunkat. Előbb tettünk egy túrát – majdnem szintet tartva – a Nuriától nyugatra levő gerinc oldalában vezető ösvényen, ahonnan pazar kilátásunk
nyílt az alattunk fekvő üdülőtelepre, majd innen leereszkedtünk a Puigmal csúcs felé vezető turistaösvényre.
Ez előbb a Finestrelles-patak völgyén vezetett, majd rövidesen egy elágazáshoz értünk. Tanakodásunkat egy magányos turista szakította meg, akinek tanácsát követve a völgyben folytatódó ösvény helyett a baloldali mellékgerincre, majd onnan vissza a völgy egy felsőbb szakaszára vezetőt választottuk. Nem volt könnyű út, de szép volt. A gerincről jó kilátásunk nyílt, viszont oda felérve el is értük a hóhatárt. Láttuk a srácot, akivel előbb beszéltünk – előttünk haladt a völgyön fel (ő a másik ösvényen jött) és még néhány turistát. Utunk majdnem szintveszteség nélkül csatlakozott a völgyből feljövő ösvényhez. A Finestrelles-patak egy vízesését elhagyva a völgy már nem követte a patakot, hanem balra, nyugati irányban haladt
felfele. A hó egyre nagyobb volt, de igyekeztünk a taposott nyomokon haladni. Közben a völgyön Nuria felől sötét fellegek kúsztak felfele, s a hegyek csúcsai is egyre kevésbé voltak kivehetőek. Már nem is találgattuk, hogy vajon melyik a Puigmal, mert rájöttünk, hogy még úgysem láthatjuk. Itt, egy jobb kéz felől feltűnt sziklacsoportnál Csilla pihenőt kért. Ekkor Engel Sanyi is bejelentette, hogy a pihenő után visszafordul, és neki ez a szikla fogja jelenteni a csúcsot. Meg is ette a csúcscsokiját. Csilla rövid mérlegelés után szólt, hogy ő is vele tart visszafelé. Közben az általunk látott turisták is eltűntek a völgyből, visszafordultak. Csak az a magányos turista maradt, aki lennebb az útmutatást adta. A felhő a völgyön felfele egyre feljebb ért, és előttünk is egyre szűkült a láthatár. Rozsdával eldöntöttük, hogy továbbmegyünk. Sanyiékkal pedig megegyeztünk, hogy Nuriában találkozunk, a vendéglőnél.
Ketten már gyorsabban haladtunk, többek közt a vészjósló idő miatt is. Egyelőre a hóba taposott nyomok jól mutatták az utat, de cseperegni kezdett az eső, ami hideg széllel is társult. Aztán az eső egyre kellemetlenebb lett, s a látási viszonyok is egyre csökkentek. Nemsokára az előttünk haladó srác jött velünk szembe. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, mire mondta, hogy ő így egyedül fél tovább menni, mivel már alig lehet látni valamit, és ráadásul a lábbelije is beázott. Megtudtam, hogy részletes térképe van, s mivel az én térképem eléggé vázlatos volt, kértem, hogy vegye elő. Az iránytűmmel kiszámítottam, hogy hol lehetünk, majd javasoltam neki, hogy tartson velünk. Nem ígérte, hogy a csúcsig velünk tart, de mondta, hogy egy darabon még elkísér.
Innen már hárman haladtunk tovább, elől én, mögöttem Rozsda, hátul pedig az új társunk, akivel időközben jobban megismerkedtünk: neve Helmut Meijer, és dél-afrikai. Közben a felhő teljesen beborított, úgyhogy alig láttunk valamit, s az eső meg a szél erősödött. A völgyben felfele haladó nyomokon másztunk, mígnem a völgy kiszélesedett, és egy kisebb gerinc ketté nem vágta. Emlékeztem, hogy a térképen is van egy ilyen, és, ha ez az a gerinc, akkor igazából annak mindkét oldalán vezet egy-egy út tovább. Helmut ezek közül a baloldalit javasolta, s a térképre emlékezve nekem is könnyebbnek tűnt, de, mivel minden nyom a másik irányba vezetett, újból elővettük a térképet s az iránytűt, és megpróbáltuk elemezni a helyzetet. Mondtam, hogy számításom szerint hol lehetünk, de erre, sajnos, a sűrű ködben semmi bizonyítékunk nem volt. Néhány lépés után, a középső gerinctől jobbra levő völgyön, a nyomokon, feltűnt a kis gerincen a meteorológiai állomás egyik műszere. Az eddig vezető nyomok megritkultak, innen már csak négy nyompár vezetett tovább, ebből három egyenesen fel a műszerhez, egy pedig tovább a völgyön. Számításom tehát helyes volt, ez az a pont, ahol az utak elágaznak.
Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy nekivágunk a nyomokon egyenesen fel a műszerhez. Közben még két műszer tűnt fel a ködben. A három nyompár a műszerekig tartott csak, de a völgyben vezető is ide kanyarodott fel, és fordult innen vissza. Na, elő újra a térképet s az iránytűt. Innen már egyetlen nyom sincs tovább, csak fehérség mindenütt, hó, köd, eső és szél.
Kiszámítottuk, hogy a csúcs a műszerektől délnyugati irányban nincs messze, s ha tartjuk az irányt, egy nagyon meredek mászással esetleg feljuthatnánk.
Továbbindultunk. Én elől az iránytűvel a markomban. Ezt innen már el sem mertem tenni. A süppedős hóban kellemetlen volt a mászás. Ráadásul nem minden szikla állt ki a hóból. Attól féltem, nehogy a lábamat megüssem egy nem látszó sziklában. Nagyon veszélyesnek tűnt. Nemsokára egy olyan fallal találtuk magunkat szemközt, hogy jeleznem kellett társaimnak, hogy ez így nem megy. Muszáj lesz kitérni a délnyugati irányból. Szerencsére tőlünk jobbra mászható sziklák tűntek fel a hóból, amik aztán lassan bal fele íveltek. Ezeken haladunk tovább, alig látva néhány méterre. Viszont egyre több szikla látszott, és ezeken szerpentinezve, ügyelve, hogy a délnyugati irányt a kanyarok ellenére is tartsuk, haladtunk tovább. Közben egy pillanatra szétvált a mögöttünk levő köd, és a meteorológiai műszereket pillantottuk meg ismét. Jóleső érzés volt látni ezeket most alattunk északkeletre.
Még vagy két kanyar, az utolsó talán egy kissé nagy is a déli irányban, de felkapaszkodtam, és jobbra figyeltem, ahol láttam is néhány sziklát felfele, de előbb felléptem az előttem levőkre, ahol megvártam, hogy társaim érjenek utol. Itt a szél iránya hirtelen más lett, erősebben fújt, és teljesen szemből, s az volt az érzésem, mintha milliónyi jeges tűt szúrnának az arcomba. Hátrafordultam, és siettettem társaimat, közölve velük, hogy itt sokáig nem állhatok egy helyben, valamint, hogy annak ellenére, hogy majdnem semmit sem látok, az az érzésem, hogy a főgerincen lehetek. Előre próbáltam nézni, és alig kivehetően, de mintha enyhén lejtett volna a terep.
Mikor a többiek mellém értek, és elindultam volna jobbra, hirtelen szakadozni kezdett a felhő, s egy pillanatra előtűnt egy kereszt, méghozzá tőlem vagy 50 méterre, északnyugatra, a jobboldali
irányban eddig is látott sziklák és az elől levő lejtő között. De hamarosan el is tűnt. Na, de megláttuk. Lépésről lépésre, óvatosan mentünk abba az irányba, míg feltűnt a csúcs az előbb látott kereszttel, egy csúcsot jelző oszloppal, majd két másik kereszttel.
Nyertünk! Sikerült! Fent voltunk a Puigmal-on (Pic de Puigmal, 2909 m).
Egyik lábunk Franciaországban, a másik meg Spanyolországban. Néhány fotó a süvítő jégesőben, majd elő a csúcscsokikat. A felettünk levő felhőzet mintha vékonyodott volna, de kilátás még majdnem semmi. Úgy döntöttünk, igyekszünk vissza innen, mert a csúcsot elértük ugyan, de ez az idő veszélyes. A nyomainkat kezdtük keresni. Már alig látszottak a sziklás terepen.
Elindultunk visszafelé, de alig ereszkedtünk valamit, amikor hirtelen a felhőzet elvonult a jégesőjével együtt. Ami ekkor a szemeink elé tárult, az szavakban nehezen kifejezhető. Egyszerűen gyönyörű, fenséges! De a csúcsra mégsem másztunk vissza, hogy onnan élvezhessük. Euforikus érzések közt fotózgattuk a főgerincet, a körülöttünk levő csúcsokat, a Puigmalt a hátunk mögött, s a völgyet az általunk megtett úttal. Aztán a nyomainkon gyorsan ereszkedtünk. A visszaút nagyon szép, napsütéses volt, majd a vízesés alatti elágazásnál közös megegyezésre a völgybe vezető ösvényt választottuk. Itt előkerültek a jelzések is. Lennebb zergéket láttunk. Meglepő módon, közelebb engedik magukhoz az embert, mint a mi hegyeinkben élők. Le is fotóztuk őket. Mormotát is láttunk. Ez persze nem hagyta fényképezni magát. Rókát tudtunk volna még fotózni, de az már nem tűnt annyira érdekesnek.
Az éjszakát a Nuriai sátortáborban töltöttük. Másnap reggel szűnni nem akaró záporesőre ébredtünk. Így a gyalogos visszaút mellett döntöttünk. Estére leértünk Ribes de Freserbe. Gyönyörű ez az út is lefele.
Egy montserrati kirándulás következett a kolostorokhoz fel a fogaskerekűvel, meglátogatva az
ottani bazilikát a Fekete Madonnával, s onnan a csúcsra gyalog (1236 m).
A következő napokban Barcelonában voltunk. A La Ramblas sétálóutca alsó, tengerparti végében volt szállásunk. Itt már különösebb eső nem volt. Sőt szép idő lett. A Gaudi tervezte épületeket látogattuk meg (Casa Battlo, Casa Mila, Sagrada Familia), a Güell parkot a Gaudi házzal és a többi látványosságával, a Pedralbes királyi palotát, a Tibidabo-hegyet a templommal és a kilátóval a Jézus-szobor lábánál (Barcelona legmagasabb pontja, 568 m) és egyéb célpontokat. Végül, de nem utolsó sorban, egy csomót lazítottunk a tengerparton.
Visszautazásunk élménye főleg az volt, hogy az itthoni mostoha időjárás miatt késett a repülőnk több mint két és fél órát. De szerencsésen hazaértünk.
Másnap délelőtt vonattal kiutaztunk egy Ribes de Freser nevű faluig, ami a Pireneusok lábánál fekszik, a Freser-patak völgyében. Itt meglátogattuk a Santa Maria de Ribes, 1035-ben épült templomot, majd gyalog folytattuk utunkat Queralbs felé. Már délelőtt láttuk, hogy a Barcelonai szép időt hiába reméljük, hogy itt is velünk tartson. A hegyek felé közeledve a vonattal egyre vészjóslóbb felhők sötétedtek az égen. Ribes de Freserben még csak alig csepergett az eső, de Queralbs felé haladva bizony egyre kitartóbb zápor áztatott. Ez baj volt, főleg azért, mert mi sátorozni akartunk. Queralbs előtt találtunk is egy szép és nyugodt helyet a sátrainknak a Freser-patak partján, majd ezeket, ahogy az eső kissé csendesedett, gyorsan felhúztuk. A vacsoránkat viszont majdnem elmosta az eső. Gyorsan bemenekítettünk mindent a sátrakba, és lefeküdtünk. Pedig még csak alig negyed 7 volt ottani idő szerint. Az eső kitartóan és egyre erősebben esett, de lassan belealudtam.
Kora hajnalban keltünk, és arra ébredtünk, hogy borús az ég, de nem esik. A sátrakat gyorsan lebontottuk, összepakoltunk, a szemetünket összeszedtük, és bevonultunk Queralbsba (1236 m). Innen, hogy időt nyerjünk, a reggeli első fogaskerekűvel felmentünk Nuriába (1970 m).
Itt megreggeliztünk, s felmentünk a telep előtti kilátóra (Mirador), ahonnan aztán tovább indultunk az ettől nyugatra levő gerinc felé. Egy alkalmas helyen zsákjainkat eldugtuk a sűrű bozótba, és egynapi csomagokkal folytattuk utunkat. Előbb tettünk egy túrát – majdnem szintet tartva – a Nuriától nyugatra levő gerinc oldalában vezető ösvényen, ahonnan pazar kilátásunk
nyílt az alattunk fekvő üdülőtelepre, majd innen leereszkedtünk a Puigmal csúcs felé vezető turistaösvényre.Ez előbb a Finestrelles-patak völgyén vezetett, majd rövidesen egy elágazáshoz értünk. Tanakodásunkat egy magányos turista szakította meg, akinek tanácsát követve a völgyben folytatódó ösvény helyett a baloldali mellékgerincre, majd onnan vissza a völgy egy felsőbb szakaszára vezetőt választottuk. Nem volt könnyű út, de szép volt. A gerincről jó kilátásunk nyílt, viszont oda felérve el is értük a hóhatárt. Láttuk a srácot, akivel előbb beszéltünk – előttünk haladt a völgyön fel (ő a másik ösvényen jött) és még néhány turistát. Utunk majdnem szintveszteség nélkül csatlakozott a völgyből feljövő ösvényhez. A Finestrelles-patak egy vízesését elhagyva a völgy már nem követte a patakot, hanem balra, nyugati irányban haladt
felfele. A hó egyre nagyobb volt, de igyekeztünk a taposott nyomokon haladni. Közben a völgyön Nuria felől sötét fellegek kúsztak felfele, s a hegyek csúcsai is egyre kevésbé voltak kivehetőek. Már nem is találgattuk, hogy vajon melyik a Puigmal, mert rájöttünk, hogy még úgysem láthatjuk. Itt, egy jobb kéz felől feltűnt sziklacsoportnál Csilla pihenőt kért. Ekkor Engel Sanyi is bejelentette, hogy a pihenő után visszafordul, és neki ez a szikla fogja jelenteni a csúcsot. Meg is ette a csúcscsokiját. Csilla rövid mérlegelés után szólt, hogy ő is vele tart visszafelé. Közben az általunk látott turisták is eltűntek a völgyből, visszafordultak. Csak az a magányos turista maradt, aki lennebb az útmutatást adta. A felhő a völgyön felfele egyre feljebb ért, és előttünk is egyre szűkült a láthatár. Rozsdával eldöntöttük, hogy továbbmegyünk. Sanyiékkal pedig megegyeztünk, hogy Nuriában találkozunk, a vendéglőnél.
Ketten már gyorsabban haladtunk, többek közt a vészjósló idő miatt is. Egyelőre a hóba taposott nyomok jól mutatták az utat, de cseperegni kezdett az eső, ami hideg széllel is társult. Aztán az eső egyre kellemetlenebb lett, s a látási viszonyok is egyre csökkentek. Nemsokára az előttünk haladó srác jött velünk szembe. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, mire mondta, hogy ő így egyedül fél tovább menni, mivel már alig lehet látni valamit, és ráadásul a lábbelije is beázott. Megtudtam, hogy részletes térképe van, s mivel az én térképem eléggé vázlatos volt, kértem, hogy vegye elő. Az iránytűmmel kiszámítottam, hogy hol lehetünk, majd javasoltam neki, hogy tartson velünk. Nem ígérte, hogy a csúcsig velünk tart, de mondta, hogy egy darabon még elkísér.
Innen már hárman haladtunk tovább, elől én, mögöttem Rozsda, hátul pedig az új társunk, akivel időközben jobban megismerkedtünk: neve Helmut Meijer, és dél-afrikai. Közben a felhő teljesen beborított, úgyhogy alig láttunk valamit, s az eső meg a szél erősödött. A völgyben felfele haladó nyomokon másztunk, mígnem a völgy kiszélesedett, és egy kisebb gerinc ketté nem vágta. Emlékeztem, hogy a térképen is van egy ilyen, és, ha ez az a gerinc, akkor igazából annak mindkét oldalán vezet egy-egy út tovább. Helmut ezek közül a baloldalit javasolta, s a térképre emlékezve nekem is könnyebbnek tűnt, de, mivel minden nyom a másik irányba vezetett, újból elővettük a térképet s az iránytűt, és megpróbáltuk elemezni a helyzetet. Mondtam, hogy számításom szerint hol lehetünk, de erre, sajnos, a sűrű ködben semmi bizonyítékunk nem volt. Néhány lépés után, a középső gerinctől jobbra levő völgyön, a nyomokon, feltűnt a kis gerincen a meteorológiai állomás egyik műszere. Az eddig vezető nyomok megritkultak, innen már csak négy nyompár vezetett tovább, ebből három egyenesen fel a műszerhez, egy pedig tovább a völgyön. Számításom tehát helyes volt, ez az a pont, ahol az utak elágaznak.
Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy nekivágunk a nyomokon egyenesen fel a műszerhez. Közben még két műszer tűnt fel a ködben. A három nyompár a műszerekig tartott csak, de a völgyben vezető is ide kanyarodott fel, és fordult innen vissza. Na, elő újra a térképet s az iránytűt. Innen már egyetlen nyom sincs tovább, csak fehérség mindenütt, hó, köd, eső és szél.
Kiszámítottuk, hogy a csúcs a műszerektől délnyugati irányban nincs messze, s ha tartjuk az irányt, egy nagyon meredek mászással esetleg feljuthatnánk.Továbbindultunk. Én elől az iránytűvel a markomban. Ezt innen már el sem mertem tenni. A süppedős hóban kellemetlen volt a mászás. Ráadásul nem minden szikla állt ki a hóból. Attól féltem, nehogy a lábamat megüssem egy nem látszó sziklában. Nagyon veszélyesnek tűnt. Nemsokára egy olyan fallal találtuk magunkat szemközt, hogy jeleznem kellett társaimnak, hogy ez így nem megy. Muszáj lesz kitérni a délnyugati irányból. Szerencsére tőlünk jobbra mászható sziklák tűntek fel a hóból, amik aztán lassan bal fele íveltek. Ezeken haladunk tovább, alig látva néhány méterre. Viszont egyre több szikla látszott, és ezeken szerpentinezve, ügyelve, hogy a délnyugati irányt a kanyarok ellenére is tartsuk, haladtunk tovább. Közben egy pillanatra szétvált a mögöttünk levő köd, és a meteorológiai műszereket pillantottuk meg ismét. Jóleső érzés volt látni ezeket most alattunk északkeletre.
Még vagy két kanyar, az utolsó talán egy kissé nagy is a déli irányban, de felkapaszkodtam, és jobbra figyeltem, ahol láttam is néhány sziklát felfele, de előbb felléptem az előttem levőkre, ahol megvártam, hogy társaim érjenek utol. Itt a szél iránya hirtelen más lett, erősebben fújt, és teljesen szemből, s az volt az érzésem, mintha milliónyi jeges tűt szúrnának az arcomba. Hátrafordultam, és siettettem társaimat, közölve velük, hogy itt sokáig nem állhatok egy helyben, valamint, hogy annak ellenére, hogy majdnem semmit sem látok, az az érzésem, hogy a főgerincen lehetek. Előre próbáltam nézni, és alig kivehetően, de mintha enyhén lejtett volna a terep.
Mikor a többiek mellém értek, és elindultam volna jobbra, hirtelen szakadozni kezdett a felhő, s egy pillanatra előtűnt egy kereszt, méghozzá tőlem vagy 50 méterre, északnyugatra, a jobboldali
irányban eddig is látott sziklák és az elől levő lejtő között. De hamarosan el is tűnt. Na, de megláttuk. Lépésről lépésre, óvatosan mentünk abba az irányba, míg feltűnt a csúcs az előbb látott kereszttel, egy csúcsot jelző oszloppal, majd két másik kereszttel.Nyertünk! Sikerült! Fent voltunk a Puigmal-on (Pic de Puigmal, 2909 m).
Egyik lábunk Franciaországban, a másik meg Spanyolországban. Néhány fotó a süvítő jégesőben, majd elő a csúcscsokikat. A felettünk levő felhőzet mintha vékonyodott volna, de kilátás még majdnem semmi. Úgy döntöttünk, igyekszünk vissza innen, mert a csúcsot elértük ugyan, de ez az idő veszélyes. A nyomainkat kezdtük keresni. Már alig látszottak a sziklás terepen.Elindultunk visszafelé, de alig ereszkedtünk valamit, amikor hirtelen a felhőzet elvonult a jégesőjével együtt. Ami ekkor a szemeink elé tárult, az szavakban nehezen kifejezhető. Egyszerűen gyönyörű, fenséges! De a csúcsra mégsem másztunk vissza, hogy onnan élvezhessük. Euforikus érzések közt fotózgattuk a főgerincet, a körülöttünk levő csúcsokat, a Puigmalt a hátunk mögött, s a völgyet az általunk megtett úttal. Aztán a nyomainkon gyorsan ereszkedtünk. A visszaút nagyon szép, napsütéses volt, majd a vízesés alatti elágazásnál közös megegyezésre a völgybe vezető ösvényt választottuk. Itt előkerültek a jelzések is. Lennebb zergéket láttunk. Meglepő módon, közelebb engedik magukhoz az embert, mint a mi hegyeinkben élők. Le is fotóztuk őket. Mormotát is láttunk. Ez persze nem hagyta fényképezni magát. Rókát tudtunk volna még fotózni, de az már nem tűnt annyira érdekesnek.
Az éjszakát a Nuriai sátortáborban töltöttük. Másnap reggel szűnni nem akaró záporesőre ébredtünk. Így a gyalogos visszaút mellett döntöttünk. Estére leértünk Ribes de Freserbe. Gyönyörű ez az út is lefele.
Egy montserrati kirándulás következett a kolostorokhoz fel a fogaskerekűvel, meglátogatva az
ottani bazilikát a Fekete Madonnával, s onnan a csúcsra gyalog (1236 m).
A következő napokban Barcelonában voltunk. A La Ramblas sétálóutca alsó, tengerparti végében volt szállásunk. Itt már különösebb eső nem volt. Sőt szép idő lett. A Gaudi tervezte épületeket látogattuk meg (Casa Battlo, Casa Mila, Sagrada Familia), a Güell parkot a Gaudi házzal és a többi látványosságával, a Pedralbes királyi palotát, a Tibidabo-hegyet a templommal és a kilátóval a Jézus-szobor lábánál (Barcelona legmagasabb pontja, 568 m) és egyéb célpontokat. Végül, de nem utolsó sorban, egy csomót lazítottunk a tengerparton.Visszautazásunk élménye főleg az volt, hogy az itthoni mostoha időjárás miatt késett a repülőnk több mint két és fél órát. De szerencsésen hazaértünk.
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése