Pogány-túra

Kanyargós út vezet a Pogányvárba, a kanyarokat pedig rövidítések szabdalják. Elágazás elágazást követ, s a kiránduló úgy érezheti magát, mint Hófehérke: - Merre tovább? ... – Hacsak nincs egy túravezető, aki már lejárta az utat.
Jelzések is vannak, ám könnyű eltévedni már a legelején, az erdő alján...

Hűvös szél fújdogált, a levegő nyirkos. Pár hete még hó takarta az erdei utat, most is sáros helyenként, sőt, hófoltokat is találtunk. De az igazi fenyves-illatból nem győztünk elég nagyokat harapni..Egészen csendes erdő. A forrás csobogása hallatszik csupán, ha jobban fülel az ember. Hosszabb-rövidebb időre napfénynek is sikerült átszűrődni az ösvényre. Bizonyára madarak dalától hangos szebb időben, de most hűvös, szeles idő borzongatott mindent és mindenkit. A kabátokat jól összehúzva magunkon igyekeztünk a vár fele. Szedtük a lábunk, egyrészt, hogy melegedjünk, másrészt, mert az autóbusz nem tudta eléggé megközelíteni a letérőt, és a tervezettnél hosszabb utat kellett gyalog megtenni.

Húsz kiruccanóból állt a csapat, s a két egészen picurkának (másfél és két évesek) ez jelentette élete első vártúráját.
A legelső meglepetést az okozta, amikor az eső helyett, amire a meteorológiai előrejelzések is figyelmeztettek, dara kezdett hullani. Apró fehér hógolyócskák a földet takaró sárgásbarna tűlevelek közé. De nem tartott sokáig. Mire felvettem az esőköpenyt, el is csendesedett. Az eső pedig elmaradt, és kisütött nap.
Az út szelíden emelkedik, a rövidítéseken azonban nagyobb, bár sokszor meglepően lapos kövek, és a lehullott ágak miatt kellett a lábunk alá néznünk. Virágok is díszítik az út szegélyét, a sárga boglárkák vidáman rikítanak a szerény vadorgona mellett, s egy tisztáson tavaszi sáfrányok ezrei késztettek megállásra.Közvetlenül a vár „bejárata” előtt kicsit meredekebb az ösvény, de korántsem olyan riasztó, mint azt a Greguss János (XIX. század – Orbán Balázs leírásaihoz készített fametszeteket) rajza alapján gondolhatnánk. Ő ugyanis nyugati oldalát mutatja be, mi viszont a lankás keleti feléről közelítettünk az egykori parazita vulkán kürtőjére épült várhoz.
Még jócskán láthatóak a falmaradványok, az egykori bástya helye, a várkút sötét szája.
A meredek nyugati oldal sziklás tetején gyönyörű kilátás nyílik a környező hegyekre, a még havas szemközti csúcsra, a Madéfalvi Hargitára. Jobbkézre tőle a Rákosi Hargita látszik. Sajnos nem sok időnk maradt nézelődni. Leültünk, elfogyasztottuk szendvicseinket, megittuk teánkat, és már indulnunk kellett, hogy visszaérjünk az autóbuszhoz.
Az erdőből kiérve Andris végigmutatott a környező hegyeken, a Fekete-Rez-től kezdve a Nagy-Hagymáson és Öcsém-tetőn keresztül a ködben alig sejlő Naskalatig és Csíki-Havasokig. A Csíki-Havasok előtt, hozzánk közelebb, a Kőd-vonulat, a Nagy-Somlyó hegye, a Zsögödi-szoros vonala és a tavaly óta sokat emlegetett Harom-hegy csúcsa.
A göröcsfalvi templom valóban nagyon érdekes. A Pogányvár után a templom tornyát (mely a maga idejében, a XI. század körül, bástyának épült, a lőrések ma is rajta vannak, s templomot csak a XIII. századtól kezdtek építeni mellé) díszítő pogány-kori jeleket szerettük volna látni.
Csodaszarvas a bástya Észak-Nyugati oldalán, amely a Kőd-vonulatra néz. Isteni küldött állatként emlegetik, az útmutatás jelképe, amely megjelöli valaminek a helyét, illetve a település védőállata. A kozmosz szimbóluma is, s akkor összefüggésbe lehetne hozni azzal a sok napábrázolással, amely a bástya ellenkező oldalán, a délkeletin látható. Mégsem tenném, mert nem látok semmiféle rendet a rajzok között. Forgórózsa, rozetta-szerű ábrák. A legmagasabban található, legkomplexebb naprajzolat mellett ott a hold is, akárcsak a kúrusfeljáró mennyezetét díszítő kazettán. Alacsonyabban szarvas után lépkedő lovas nélküli ló – mintha valami rekonstrukció lenne, mert a láthatatlan lovas láthatatlan kezében látható zászló tart. Az emberábrázolások csatajelenetek is lehetnének (banderiális templomról van szó, nem csodálkoznék...), de nem egyértelmű. Ami az emberalakok kezében van, botnak is tűnhet, kis jóindulattal munkaeszköznek. A rák a visszafele haladás jelképe, a hal viszont nem tud hátrafele úszni, de a rákok fölé festették. Mögöttük halványan madár képe – ami a lélek, a túlvilággal való kapcsolat, szimbóluma. Fölöttük emberalak, akit hátulról (orvul?) ér nyílvessző.
A nyugati oldalon viszont rab- és akasztott ember rajza, s bilincset hozó porkolábé. Fölöttük nagyobb állat egy kisebbel egy még kisebbet üldöz vagy követ. (Nagyobb birodalmak a kisebbre fenik fogukat...?)
Sajnos a templomba nem volt lehetőségünk bejutni, pedig jó lett volna. Csíkban is várt ránk a múzeum. A „tatárjárás”-t még el kellett érnünk.
Ennyi pogánykodás után már nem is volt meglepő jurtába lépni, szekértáborokról hallani, láng alakú nyílhegyekkel ismerkedni, melyek a páncélon is keresztülhatolnak, az emberi csigolyában rozsdamentesen megőrződnek, s még az élük sem csorbul ki... Szóval kegyetlen dolgokat meséltek a kutyafejűekről, még így, többszáz év távlatából is ráncolt homlokkal és összeszorított állkapoccsal elevenítettük fel történelmi ismereteinket.
A végén felpróbálhattuk a páncélinget, sisakot, kardot vehettünk a kezünkbe, megnézhettük, mennyire tudjuk kihúzni az íjat...
A csatatérről szabadulván előbb a Makovecz Imre tervei alapján épült templomot néztük még meg Csíkszeredában, körbesétáltuk, elkészítettük a csapatfotót, majd vele átellenben, Uz Bence nevű sarki kocsmában, „tankoltunk” az út előtt. Ki fagyit, ki sóspálcikát rendelt, volt ki harmadmagával végzett ki egy üveg Hargita sört...

Na, hova megyünk legközelebb???

Hancur