Adalék - avagy születnek-e még mondák?

Gőgös volt nagyon, és sértődékeny. Csak tette karba a kezét, húzta fel az orrát, s már termett is a feszültség körülötte. Persze, senki nem szerette. A háta mögött szívesen pletykáltak róla. Csak összedugták görbe orrukat, sutyuru-mutyuru, egymás szájába adták a hihetetlenebbnél hihetetlenebb, sosem látott, sosem hallott történeteket. Annak a vállát veregették leginkább, aki a legégrekiáltóbbat agyalta ki.  Emberek voltak. Azaz - ember jellemű óriások. Hanem egy nap -  ... .

H.

Mi történt? Írd meg a folytatást, adj a mesének címet, és küldd el erre a címre!

I.
Borbé Levente

MORGÓ SZIKLÁK

Kis legendafoszlányokból összegyúrt történet

Nem hiszem el, hogy valaki ne hallott volna az óriásokról. Mikor világra jöttünk, a sok varázslatos lénysereg közül meghatározó alakjaink voltak a hétköznapokban. Hajdanán Erdély tündérkertjének egyik szegeletében vala az ők gyülekezőhelyük. Voltak közöttük bárgyúk, bőszök, mindentudók, okoskodók, fineszesek s mindenfajták, ahogy az emberek között es. Erdély tündérkertjében nem tartottak semmitől ezek a langaléták, hiszen együtt ők voltak a legerősebbek, de azért külön-külön se voltak piskóták! Jól tudtak hadakérozni. Kevésszer tűztek essze emberekkel vagy más lényekkel, inkább kedvükre supákolták egymást.

Ahogy lenni szokott, tőtt az üdő, s egy alkalommal kibújt a szeg a zsákból. A folyton kötekedő, elégedetlen, Bőszme névre hallgató óriáskomát csenevész cimborái rendesen felhergelték. Ő pedig úgy akarta levezetni feszültségét, hogy - gondolta magában -  egy cseppet kedvére átrendezi az Alcsík felé vezető Zsögöd szikláit. Rendezgetés közbe a helybéli sárkány, becses nevén Balambér, béfütött neki, s csak úgy langalt a gatyája tőle. Ha akkor hirtelen belé nem ugorék az Olt vízébe, bizony megsült volna az óriási hátsó fertálya.  

Akkor vette tudomásul, hogy nemcsak neki lehet ereje, s nem csak azt, hanem azt es, hogy ne matasson ahhoz, ami nem az övé. A leckéztetéstől még dühösebb lett. Az effajta érzéseit csak akkor mutatta ki, mikor már túl volt hegyen-völgyön annyira, hogy nem látszódott semmi Csíkból. Csak méges ő húzta a csíkot, nehogy Balambér valamiért utána eredjen, s megfüstölje a hátsóját újra. Közben saját magát es felhergelte.

Hazafelé, ami a keze ügyébe akadt, kézháttal hanyigálta szét. Fenyőfákot, bükkfákot, s mittudomén milyen fákot tépett ki tövestül, s még bokrokot es. Egy cseppet se érdekelte, hogy mit vagy kit lapít agyon. Szörnyű dolgot művelt. Csak azt képzeljétek el, még a kicsi fiókás madárfészkes fákot se kímélte. Ott volt rendesen menet! Nem es csuda, hogy mindenki menekült a környékről. Ahova egyszer bétette a bocskorát, ember, állat, tündér, manó, de még a kacsalábon forgó várba ideiglenesen béköltözött Szélítő névre hallgató boszorkány es (mellesleg a gonosz nannyó azért kapta ezt a nevet, mert mindig szelet kavart) menekült.

Ezétt a meg nem fontolt kókságáért híre hamarébb hazaért, mint ő maga. Otthon, mivel még nem vala oldaldeszkája, az anyja hordta le tetőtől talpig. Az apjától a hitvány viselkedéséért pedig kapott egy óriási hazait. Ettől még dühösebb lett. Mindent úgy értelmezett, hogy neki kijárt volna az a cseppnyi, vajmi kevéske szórakozás. Milyen világ es az, ahol az óriás még kedvére se tud szórakozni?

Aztán tovább tőtt az üdő, Bőszme óriás csak nem nyugodott belé az egészbe. Igazságot akart! Őt biza nagy sérelem érte. Ezért az óriások esszehívták a nagy óriástanácsot Erdély tündérkertjének óriástanácskozó szegeletében. Neki es álltak tanácskozni. Mivel nagyon gőgös és irtó sértődékeny volt Böszme uraság, társai nagyon nem mertek hézaszólni. Csak nézték félszemmel, mert amikor csak karba tette a kezét, s magasra felhúzta az orrát, amit egy hóhányó lapáttal sem érhetsz fel, már egyből akkora feszültség lett körülötte, hogy a molekulák es recsegtek belé. Ezétt senki se szerette.

Ejsze unalmassá es vált az örökös morgolódása végett. Társai sohase merték szemébe vágni az igazságot, inkább a háta mögött kibeszélték, de akkor rendesen. Közbe ő es látta, akár most es, hogy esszedugják fejüket, eppeg csak a hatalmas görbe orruk akadályozta meg, hogy essze ne koccanjanak, s véges-végtig sutyorogtak, egymás szájába adták a hihetetlenebbnél hihetetlenebb, sosem látott, sosem hallott történeteket róla. Osztán az Óriástanács vezetője csendet intett, s ki-ki a maga módján elő kellett adja, mit es tett szerintük Bőszme uraság. Igaz-e, hogy rendesen pettyes a lelke...

Ekkor már erőre kapott a csenevész huncut társaság, s ellene beszélt, eszük ágába se volt megvédeni. Mindenkinek volt elég kitalált mondanivalója. Bé kell vallanom, hogy a kicifrított igazság azétt mán nem eleget ütte a valóság szintjét. Leginkább annak a vállát veregették meg, persze nem a bölcs óriások, hanem ott ne, a tömegbe, aki a legégbekiáltóbb marhaságot agyalta ki róla. Persze az Óriástanács vezetőinek nemigen tetszettek eme böszmeségek.

Hogy rendet teremtsenek, előhívatták a kárt vallott embereket, tündéreket, manókat, sárkányokat, boszorkányokat, az erdő-mező állatait, s megannyi csodalényt. Mindenki egyszerre akart beszélni. Szerencsére a bölcs Óriástanács vezetője, Szikla úr, sziklának kiájáró büszkeséggel és méltósággal csöndet intve rávette a kárvallottakot, hogy szerre beszéljenek.

Na, volt ott mondás, s aki látta, az se tudta kiköbözni az igazságot. A leghihetőbb történet Balambéré, a sárkányé, volt. Ő külön bocsánatot kért tettéért, amit Bőszme egyből bézsebelt. Mondjuk az embereké se volt hazugság, akiknek a házuk tetejét kézháttal seperte le, minta hegyormokot. Azétt es van Erdély közepébe annyi domb, met a hegyét Bőszme leverte… A legtöbb igazságot kimondott lények azétt az emberek voltak, de eppeg ezétt merészségük óriássá tette őket. Az óriások is bélátták, hogy sok emberjellem bújik meg óriásságukban.

Az óriástanács Bőszmének azt az ítéletet hozta, hogy az erdő-mező lényeinek szállását hozza rendbe. A hegyeket már nem kellett visszaformálni, mert arra már rendesen reatelepedtek a szállást keresők.

Tőttek megént rendesen a napok, s osztán esszegyűlt megént a tanács. Bőszme lecsendesedett a büntetése végrehajtása és letöltése közben. Úgyhogy nagyon szerényen állt ott a Tanács előtt. Azétt nem kell abba a hitbe esni, hogy természete sokat változott. Ó, nem. De visszafogózta magát valamennyicskét. Hanem megjöve az Óriástanács újdöntése: aki másnak béfűt, az kapja csak meg a magáét, de annyira, hogy lesz amit nezzen!

Az új törvény után nagyon sokat hergelték Bőszmét, hogy még bújjon ki belőle kisördög. Romboljon cag egyet-kettőt. A sok bosszantás ellenére ő mégse mert legénykedni többet. Hanem egy szép napon, mikor újra esszegyült a Tanács, s újra megbeszélték a teendők mellett a történteket, akkor derült fény a cimborái turpiságára.

Erre a fejleményre újra meghívtak mindenkit Erdély tündérkertjének hetvenhét szegeletéből. A tündérek nem akartak kotnyeleskedni, az emberek es lenyugodtak, sőt mindenkit, kivéve a kacsalábon forgó várból kiköltözött Szélítő boszorkány kománét. Heába na, addig hergelték a többi suhanc barátai Bőszmét, hogy pont a kacsalábon forgó várat kapta fel mérgébe, és úgy földhöz teremtette, hogy ripityára tört. Akkora volt Bőszme kezébe a sung, hogy a benne lévő boszorkány földet éréskor egyet, tán kettőt minha, rendesen nyekkent tőle. A boszorkánynak csak egy kérése volt, hogy az, aki felelős, váljék varas békává! Osztán csak meggondolta magát, s inkább azon döntött, váljék sziklává.

Hát uram-teremtőm, hirtelen megremegett a föld, s akik hergelték Bőszmét, azok mind sziklává változtak. Persze Szikla óriás úr aszondta, hogy csak addig tartson az átok, amíg meg nem javulnak.

Há bizony eléges elég idő telt el azóta, de a sziklává változtatott óriások egy cseppet se változtak jó irányba, inkább tovább sutyorogtak, nyeletlenkedtek egymásnak. Még ma is hallani a hangjukat. A szél morajlásából kivehető incselkedő beszédük, morgásuk. Szélítő boszorkány kománé forgószél alakjában időnként reájuk néz. De nem es lenne muszáj, met ezek csak tovább hergelődnek. Rég vala ez a történet, met Erdély tündérkertjéből a csudálatos lények felköltöztek az Égígérő vackorfa segítségével egy új világba, de a sziklákot itt hagyták embereknek örökségül, hogy okuljanak történetükből. A sziklák azóta es morognak, zsémbelnek, egymást hibáztatják tettükért, dűlőre azóta se tudtak jutni.