Természet adta őrhelyként magaslik a Maros völgye fölé a Beás-tető büszke
sziklaormával, fenyvesek által borított hegyvállaival. Lábai előtt csendesen kanyarog
a legendás folyó, mely a szorosnak bejáratát képezte, amint a hegyek közt áttört
a Gyergyói-medence felől. A történelmi korok folyamán népek haladtak el alatta,
seregek, s utaznak át napjainkban is egyre többen. Bizonyára sokaknak feltűnt e
hegy impozáns alakja a völgyre néző sziklabérccel. Mások a környező Görgényi-,
Kelemen-, vagy Gyergyói-havasokban túrázva figyelhettek fel a Maros völgye
mellett emelkedő fura, lapos tetejű hegyre, de jelzett túrautak hiányában
kevesen merészkedtek ennek meredek oldalait borító erdős rengetegébe.
Maroshévíz tartozéktelepülésén, Kelemenpatakon, a zsúfolt autóbuszból való
kiszabadulásunk után megcsodáltuk a tőlünk északnyugatra magasló hegyet, majd
elindultunk egy arrafelé vezető földúton. Miközben ügyeltünk, hogy ne térjünk
le a szinte függőleges sziklákkal ékített déli oldal alá vezető ösvények valamelyikén,
s inkább a keleti hegyláb erdős kaptatója felé igyekeztünk, hivatalos
turistajelzésnek nem minősülő sárga kereszt jelzésekre figyeltünk fel, melyek –
amint arról hamarosan meggyőződhettünk – következetesen vezetnek fel a tetőre.
Amint beértünk az erdőbe, az út lassan ösvénnyé szűkült, majd vadregényes,
sziklás meredek terepen vezetett. Különös élmény volt a fagyos-párás időben,
ahogy a novemberi napsütés beszűrődött a fák szinte kopár ágai s a fenyők
zöldje között a függőleges sziklákkal tarkított tájra.
Viszonylag hamar feljutottunk a Beás-tető lapos fennsíkjára, ahol az ösvény
ismét szélesedni kezd, és elvezet egy nagyon hangulatos tisztásra.
Valószínűtlenül szép volt, ahogy a környező sűrű fenyves fölött próbált besütni
a Nap a tisztás hóharmattól fehérlő füvére, melynek közepén szarvasetető áll,
míg az egyik szélső fára magaslest építettek.
Előbb meggyőződtünk arról, hogy a sárga keresztek egy észak felé vezető
ösvényen folytatódnak, majd a tető északnyugati részét borító erdőben
megkerestük a csúcsot (987 méter) jelző kőrakást, melynek közepén kis faoszlop
áll. Végül a már említett tisztásról kisétáltunk a hegy déli oldalát képező
sziklafal tetejéhez, ahonnan pár száz méter magasból tekinthettünk le a
völgyre, melyen a Maros – mint ezüstösen csillogó szalag – kanyarog a
napsütésben.
Az országút csíkja mentén a házak, mint egy makett dobozkái, sorakoznak,
délkeleten a Gyergyói-medence mintha áttetsző fehér lepel alatt szunnyadna,
alig sejthetőek Maroshévíz s a környező falvak házainak körvonalai. A szemben
emelkedő Görgényi-havasok domborulatain a fenyők szintén mintha egy makett
részét képeznék, az árnyékos helyeken hóharmattól fehér a fű, s távolabbi
magasabb hegyeit is fehéres, lepelszerű köd fedi,
csakúgy, mint a Gyergyói-havasok
jelentős részét, amelyből csupán a legmagasabb csúcsok emelkednek ki.
Visszafelé jövet a Beás-tető hóharmatosan maradt tisztásán vágtunk át
ismét, majd az észak felé tartó ösvényen folytattuk túránkat. Egy idő után a
Beás-tetőtől északra emelkedő Tárnyicára, s tőle balra, a messzeségből látszó
Rekettyés-tetőre nyílt még valamelyes rálátás. Az elágazásnál nyugat felé
tértünk. Enyhén emelkedett a terep, míg a Beás-tető és Tárnyica közötti
nyeregbe fel nem értünk, majd itt egy kidőlt fákkal, letört ágakkal tarkított
erdőrészen ösvényünk eltűnt a szemünk elől, hogy végül lennebb, az erdő
széléhez közeledve szekérút szélességben jelentkezzen. Ez levezetett minket a
Vugány (Maroshévíz tartozéktelepülése) fölötti legelőre, majd onnan az
országútra.
Bármennyire kellemes volt a kora-délutáni napsütés, a hazautazás
lehetőségein kellett gondolkoznunk, mivel novemberben rövidek a nappalok, s nem
lett volna jó, ha a szürkület valahol útfélen talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése