Valamikor
a földtörténet ókorában, egy mészkőhegységrendszer emelkedett ki a tengerből.
Ez a Variszkuszi-hegységrendszer volt, amelynek annakidején alkotóelemei voltak
többek közt a ma Gyalui-havasokként ismert magaslatok, ahogy az Erdélyi
Szigethegység sok egyéb mészkőtömbje is. Idővel ezek a szilárd kőzetek
megrepedtek és a mélyből láva tört a felszínre, egy gránitmagot hozva létre, s a
körülötte található kőzeteket kristályospalává alakította át. Ma ezt a
formációt Öreg-havasnak nevezzük, egy valamivel későbbi vulkántevékenység
eredményét pedig Kalota-havasnak nevezték el eleink, hogy aztán manapság
Vlegyászának, esetleg Vigyázónak hívjuk. A rákövetkező földtörténeti korban
bőséges esős, trópusi időjárás köszöntött a vidékre, aminek következtében a
lemosódott hordalékból vöröses agyag és homokkő rétegek alakultak ki a
völgyekben. Később, valamikor a krétakor végén a földtörténeti újkor elején ez
a terület ismét megsüllyedt, a völgyeket újból tenger borította, az elhalt
csigák, kagylók és tüskésbőrűek vázaiból újabb mészkőréteg ülepedett le,
ugyanakkor ezzel együtt gipszréteg is vált ki a hajdani tengervízből. Ebben az
időben keletkeztek az elhalt óriás eukarióta egysejtűek elmeszesedett
maradványaiból az úgynevezett Nummuliteszek (nummulinás mészkő), melyeket
később a legenda Szent László pénzeinek nevezett. A tenger visszahúzódásával a
vidék ismét szárazulattá vált, majd a Keleti Kárpátok felgyűrődésével kialakult
a táj maihoz hasonló képe. Szinte azt írtam, hogy mai képe, de ez a kijelentés
azért túlzás lett volna, mivel annak idején még természeti tájról
beszélhettünk, ezt a mait pedig már rég az ember alakítja kénye, kedve és
érdekei szerint. A tenger visszahúzódása után fokozatosan kialakultak a környék
folyóvizei, a Kis-Szamos a Nádassal, a Kapus patakkal, a Fenes patakával,
ezenkívül a Sebes-Körös mellékpatakaival s az Almás patak mellékvizeivel. A
patakok közötti szelíd dombhajlatokat mintegy keretbe foglalják a bevezetőben
leírt hegyek: a Gyalui havasok az Öreg havassal, a Kalota havas és a Meszes
hegység.
Novemberben
Szilágyi Eszter által a marosvásárhelyi EKE keretén belül szervezett
honismereti kiránduláson a Kalotaszegre, azaz Erdély nyugati részének e gazdag
magyar néphagyománnyal és régi templomokkal rendelkező vidékére látogattunk el.
Ennek a tájnak a földtörténeti kialakulását próbáltam bemutatni a bevezetőben.
Első
célpontunk a Meleg-Szamoson 1974-ben megépült Tárnicai-víztározó volt. A Gyalui
havasok gyönyörű erdős környezetében meghúzódó több kilométer hosszú víztükör
impozáns látvány. A villanyáramtermelés céljából épült gát 94 méter magas és
237 méter széles. A környező erdőkben némi sárga és vörösesbarnás színt még felfedezhettünk
e novemberi napon is s ez szép volt, de pár héttel lekéstük a természet igazi
öszi színpompáját, amikor a fák lombozata valóságos színkavalkádban díszeleg.
Talán nem kéne megemlíteni, de sajnos a valósághoz tartozik a rengeteg
pillepalack és egyéb műanyag, ami a gáton fennakad. Emberi hanyagság-
mondhatnánk, nézzük inkább a gyönyörű tájat s itt szerencsére lehet is szépet
látni, de szép lassan a sok hulladék az űrből is észrevehetővé válik. A XIX.
században az első műanyagok előállítói, felfedezői ha gondolták volna, esetleg
el tudták volna képzelni, idővel mit idéznek elő újításukkal... De ezt ők már
nem érhették meg.
A
víztároztótól visszatértünk Gyalura és indultunk felkeresni a tervezett kulturális
célpontokat, meglátogatva Kalotaszeg néhány faluját. Azonban mielőtt ezek
bemutatásába kezdenék, álljunk meg pár gondolat erejéig Gyalunál, Kalotaszeg e
lassan jellegét vesztő településénél. Érdemes elgondolkozni azon, hogy minél
népesebb egy falu, minél inkább ki van téve a forgalomnak, annál inkább
felhígul magyar lakossága, veszít hagyományaiból, elveszti jellegzetes népi
építészetét, semmitmondóbbak lesznek épületei. A gazdag történelmi múlttal
rendelkező Gyalun, a magyarság lassan szórványba került (10% alatti a
részaránya) s ennek megfelelően itt áthaladva a magyar jelenlét gyakorlatilag
felfedezhetetlen. Néveredetéről is érdekeseket olvashatunk, ezért megosztanék
róla pár gondolatot. Egyrészt magyar nyelvészek álláspontja szerint az ótörök „jal”(megéget)
szóból származna. Nem szeretném cáfolni a török szóval való kapcsolatot, ami
akár igaz is lehet (a török nyelvben nincs gy betűnek megfelelő hang, így ez
más hangra cserélődik), de azért merész lenne azt kijelenteni, hogy e település
neve török nyelvből lenne átvéve. Sajnos nagyon rossz az a szemléletmód, mely
szerint hogyha egy magyar szó megvan valamilyen másik nyelvben is, valamennyire
hasonló formában, arra rögtön rásütik, hogy azt onnan vettük át. Jobb lenne azt
vizsgálni, miért van meg abban a másik nyelvben, illetve ki kitől, mikor és
miért vehetett át valamit. Ha komolyan vesszük a hivatalos magyarázatokat,
miszerint a legtöbb magyar szó és név más nyelvekből való átvétel, azt
gondolnánk, hogy honfoglaló őseink eleinte nem is tudtak beszélni és portyázás
közben lopkodtak össze idegen szavakat és kifejezéseket.
Ezzel
szemben lássuk csak, mit tartanak a románok. Ők személynév eredetűnek vélik
Gyalut, s ebben még igazuk is lehet. Ha többet nem állítanának, igazat
adhatnánk nekik, viszont ők nem állnak meg ennyinél, egyszerűen a román Gelu
átvételének tartják..Ennek vizsgálatához nem kell egyéb, mint megpróbálni
történelmi kontextusba helyezni ezt az állítólagos Gelu vezért. A román
történelmet tekintve azt kell látnunk, hogy egyszerűen lóg a levegőben. Igen, a
semmiben. Nem tudni honnan jött, hova ment, hol élt, hol volt a vára (egy igazi
vezérnek vára csak kellett legyen). Egyszerűen csak megjelent, állítólag
hősiesen ellenszegült Tétény (Töhötöm) seregeinek Erdélybe hatolásakor, aztán
szőrén–szálán egyszerűen felszívódott seregestől. Nem tudni mi lett vele,
többet nem jelentkezett sem ő, sem serege, sem leszármazottai. Nem zavarta őt
ezután sem a honfoglaló magyarok térnyerése, sem a Gyulák Erdélyben való
berendezkedése, de nem találkozott az Erdélyben nem sokkal azután feltűnő
besenyőkkel sem.
Sokkal
valószínűbbnek tűnik a Gyalu név magyar (székely?) eredete, a legendákban
szereplő hasonló nevű vezértől, aki megígértette népével, hogy a fennebb
említett Téténnyel szembeni veresége esetén esküdjenek fel a honfoglaló
magyarok szolgálatára. Gyalu az ő vára lett volna eredetileg, az eskű helye
pedig a nem is oly távoli Esküllő falu. Gelu legjobb esetben is csupán Gyalu
nevének torzult átvétele a román nyelvben. A fejtegetést végül azzal zárnám, hogy
talán érdemes elgondolkodni a Gyula, illetve annak Gyala változata és a Gyalu
nevek közötti összecsengésen is.
Ideje
azonban visszakanyarodnunk kirándulásunkhoz, melynek során a „Cifra
Kalotaszegnek” is nevezett Nádasmentét, pontosabban ennek néhány faluját
látogattuk meg. Cifra Kalotaszeg, ugye milyen fura, érdekes név? Olyan mintha
fel igyekezne hívni magára a figyelmet. De nem bánja meg a látogató, ha
odafigyel, mert amint a név is jelzi, a helyi magyar viselet, a népművészet
díszítőelemei, az ezekben felhasznált színkombinációk meglehetősen cifrák,
mondhatni hivalkodóak. Ugyanakkor ezek a díszítőelemek apró részletekben egyik
falutól a másikig eltérnek egymástól, meglévén minden falunak a maga
jellegzetes motívuma, mellyel értésére adja a világnak a pontos hovatartozást.
Az sajnos már más kérdés, hogy mindezekből a hagyományos viseletekből a mai
rohanó világ java része semmit sem ért, semmit sem következtet, sokszor
hozzávetőlegesen sem, nemhogy pontosan. Még jó, ha rápillantva nem siklik így
is rögtön át fölötte és pár percre rácsodálkozik, mielőtt továbbterelődne a
figyelmetlensége.
Első
falu, melyet meglátogattunk Nádasdaróc volt. Előzőleg reklámozták, hogy nagyon
régi és egészen különleges temploma van e félreeső, kicsiny falunak. Elmentünk
hát megnézni, s ugye hol keresi az ember a templomot, csakis bent a faluban.
Magát a falut így őszintén szólva kétszer jártuk végig buszunkkal fel és alá, a
templomot keresve, viszont egy fából ácsolt haranglábon és egy gyülekezeti
házzá átalakított egykori óvodán kívül semmit sem találtunk. Végül a helyi
tiszteletes asszony útbaigazítása alapján észrevettük a falutól mintegy ötszáz
méterre kinn a mezőn található, torony nélkül szerénykedő piciny templomot. A
külső vakolat nélküli, ódon hangulatú templom körül temető, melyben újabb sírok
és dülöngélő nagyon régi sírkövek láthatók vegyesen, több sírfelirat alig
olvasható már. A gótikus stílusban épült templomba lépve mintha fokozódna az
időutazás érzése. Sem fűtés sem villanyvilágítás nincs, az ablakok alatti, déli
belső falon pedig feltárt freskótöredék látható. Egyes berendezési tárgyak
többévszázadosak, a szószék például 1680-ból való, ezenkívül vannak szinte
ugyanolyan régi padok is. Festett kazettás mennyezetét a XVIII. század közepén
készítette Umling Lőrinc.
Igen,
ez mind különleges, de mindebből még nem derül ki, miért a falun kívül
található e műemlék. A magyarázat rendkívül egyszerű: a templom a XIII.
században épült, s az azóta eltelt évszázadok alatt az Árpádkori település
többször költözködött, hol felmenekült a dombtetőre, hol a völgyben húzódott
meg, attól függően, hogy éppen melyik volt előnyösebb, igyekezvén a
tatárjárásoknak s a történelem egyéb viharainak útjából kikerülni. Ez sajnos
nem mindig sikerült maradéktalanul. A templom eredetileg katolikus volt, aztán
a XVI: században reformátussá vált. Nádasdaróc nevének első tagját a vidékről,
a Nádasmentéről kapta, Daróc pedig, amint a kutatások alapján kiderült, - ahogy
a Kárpát-medence összes többi Daróc nevű települése is - királyi birtok volt és
a szláv eredetű név vadászatokra, prémkereskedésre utal. A színmagyar lakosságú
piciny falu mindössze 95 főt számlál. Mivel a templomban sem fűtés, sem villany
nincs bevezetve, az istentiszteleteket gyakran a faluban kialakított
gyülekezeti házban tartják és csak különleges alkalmakkor veszik igénybe a régi
templomot.
Következő
célpontunk a Nádas-patak alsó szakaszának egy északi mellékvölgyében épült,
Darócnál lényegesen jelentősebb Méra volt. A szintén Árpádkori településnek már
a XIII. században temploma volt, viszont ezt többízben átépítették és
felújították, így teljesen más benyomást kelt, mint az előbb látott daróci.
Hiába, így jár az, aki egy igazi különlegességgel kezdi, utána már nehezen tud
meglepődni bármin is. Mérán egy régi szoba-konyhás, tornácos lakóházból
kialakított tájházat látogattunk meg előbb, ahova belépve sütőkemence fogad a
konyhában, készen arra, hogy befűtsék, valamint szövőszék. Ezen mintha épp
félbeszakították volna egy rongyszőnyeg szövését. A szobában festett, faragott
bútorokat láthatunk, magasra vetett ágyat, díszes népviseleteket és népi
mintákkal ellátott varrottasokat és kerámiákat. A bemutatásukat figyelmesen
végighallgatva bepillantást nyerhettünk a hagyományos kalotaszegi népi életbe
is, miközben elkápráztat az itteni díszítésben használt színek sokasága. Igen,
itt bemutatják a hagyományokat, amiket maholnap mint múzeumi különlegességeket
kell ismertetni, ugyanis sokak számára a nyugati világból átvett szokások
meghonosodása után ezek történelmi kuriózumok csupán.
A
tájházból átmentünk a bivalymúzeumba. Igen, jól olvassák, nem elírás:
bivalymúzeum. Mit keres a bivaly a múzeumban?! Semmit, az szegény ott sincs. A
múzeum egyszerűen a bivalytartásról szól, ennek eszközeit, használati tárgyait
láthatjuk kiállítva itt, amihez fényképeket és információs anyagot is találunk
mellékelve. A XX. század folyamán a mérai emberek életéhez olyannyira
hozzátartozott a bivalytartás, hogy enélkül nem lenne teljes a faluról alkotott
kép. A bivalytartás fortélyait, ennek mindennapi teendőit bemutatva fogalmat
alkothatunk a falu életének legutóbbi mintegy 125 évéről. Mérába a XIX. század
utolsó évtizedében hozták az első bivalyokat, ám ennek fogadtatása nem volt
egyből pozitív. A legtöbben szörnyülködtek, mikor először bivalyt láttak: „milyen
csúf, nagy, lomha fekete állat... olyan mintha magát az ördögöt hoznák a
faluba”. Viszont hamarosan kiderült, hogy ez a csúf, nagy, lomha fekete állat
egyáltalán nem az ördög, hanem egy kincsesbánya, ugyanis élelmet és megélhetést
biztosít gazdájának. Nosza, nem kellett több a méraiaknak, elindultak többen is
bivalyt vásárolni. A nagyon egészséges bivalytejnek és belőle készült
termékeknek köszönhetően, azaz ezek értékesítésének a közeli Kolozsvári piacon,
a bivalytartás olyannyira jövedelmező volt, hogy a kollektivizálás előtt több
bivalyt tartottak Mérán, mint amennyi lakója volt a falunak. Aztán a
kuláklisták és kollektivizálás következményeként az állomány jelentősen
lecsökkent, de a ’89-es rendszerváltásig mindvégig megmaradt a bivalytartás
hagyománya. Fellendülést az 1990 utáni lelkesedés hozott, amikor a
bivalylétszám újból megugrott, de az állattenyésztés és a mezőgazdaság számára
az utóbbi évtizedekben meghozott kedvezőtlen, mondhatnánk egyenesen hátrányos
intézkedéseknek, rendeleteknek meglett az eredménye: az állatállomány
drasztikus csökkenése. Ez túltesz a hajdani kollektívgazdaság bevezetésének
káros hatásain is. Ennyi sorozatosan meghozott rossz döntés arra enged
következtetni, hogy mindez talán nem teljesen véletlen. Esetleg ludas van a dologban...
De ennek az úgynevezett „ludas”-nak sosem volt és esze ágában sincs sem ludat
sem mást tenyészteni. Amiben érdekelt lehet az a szupermar... Jujj, ezt inkább
ki sem írom. Nem, nem! Inkább maradjon úgy, mint abban a bizonyos viccben az
„avécézár...”, befejezetlenül és mindenki gondoljon arra, ami erről eszébe jut.
Szerencsére
Mérán van még bivaly, igaz jóval kevesebb, mint hajdanán, de remélhetőleg nem
vész ki sem innen, sem Erdélyből úgy általában ennek az Indiából származó és
Európába már többízben behozott szarvasmarhafélének tenyésztése. Ha minden
igaz, a bivalyt behozták annakidején még a hunok, aztán hozták az avarok, majd
a honfoglaló magyarok, később bekerült a törökökkel, majd a cigányok
vándorlásával, de valahogy sosem tudott itt igazán gyökeret verni az európai
népek között. A mérai állomány méreteiről, illetve az utóbbi negyed évszázad
létszámcsökkenésének mértékéről fogalmat alkothatunk, a múzeum hatalmas
kolompgyűjteményét látva, amely a bivalyról lemondott gazdáktól gyűlt össze.
Méráról
Kalotaszeg egyik legrégibb falujába mentünk át, a szomszédos Magyarvistára.
Vista szláv eredetű név, kilátót, kilátóhelyet jelent és tényleg, ahogy a neve
is jelzi, a falu eredetileg fent, a Nádas-patakától délre húzódó, jó kilátást
biztosító, dombháton volt Kolozsvár és Bánffyhunyad között. A korai
Árpád-korban valószínűleg már létezett, mivel az 1280 körül épült román stílusú
templom alapja alatt egy Szent István korabeli (uralkodott 997-1038) körtemplom
alapjait fedezték fel. Vistán a templomot látogattuk meg, ahol a helyi
tiszteletes asszony bemutatta annak eredeti (XIII. századi) részeit: a négyszög
alakú szentélyt, a félköríves diadalívet, a befalazott sekrestyetartót, a
nyugati oldalon látható félköríves kaput és a nyugati, rozettás körablakot. A
templomnak tornya nincs, ezt egy XVIII. században fából ácsolt harangláb
helyettesíti, ami a régi kapuval szemben áll. Egyik harang régibb mint maga a
harangláb, ezt még Mátyás király (uralkodott 1458-1490) ajándékozta. A
templomhajó bordás boltozatának zárókövén az 1498-as évszám látszik, ez
valószínűleg egykori újjáépítésének idejét jelzi. A XVI. században Magyarvista
gyülekezete s így a templom is reformátussá vált, erről a legrégibb adat
1580-ból származik. A templomot többízben bővítették és felújították, így a
XVIII. században például nagyszabású felújításra került sor Umling Lőrinc
kolozsvári szász mester és fiai jóvoltából. Ők akkor megépítették a déli
bejárati kaput, a ma is meglévő szószéket, padokat ácsoltak és nekik köszönhető
a kazettás mennyezet is. Az orgonát 1825-ben vásárolták, de valószínűleg egy
régebbi orgonája is volt a templomnak. A belső falakon a XX. század elején
Jézus csodáit és szentek életét ábrázoló faliképeket tártak fel. Ezek egy része
a nyugati falon egy 1985-ös újrafeltárásnak köszönhetően ma is megtekinthető.
Magyarvista
színmagyar falu, lakói az itt áthaladó Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal 1870-es
években való megépítésekor itt dolgozó olasz mesterektől eltanulták a
kőfaragást, amit azóta is űznek. Vistai mesterek építették többek közt a magyar
Országházat. Napjainkban itteni kőfaragók dolgoznak szerte nemcsak Romániában,
hanem Magyarországon és Németországban is.
Amikor
itt meghallották, hogy Mákófalvára igyekszünk cifra szobát nézni – gondolva,
hogy ezt ők sem adhatják alább – felajánlották, hogy olyant mutatnak ők is.
Cifra szobának az úgynevezett tiszta szobát nevezik Kalotaszegen, amelyet
berendeznek, de csak különleges alkalmakkor használnak. Éltünk az lehetőséggel
és megnéztük a megnevezett lakóház igazi berendezett szobáját, ami nem mű, nem
múzeum, hanem egy egyszerűen szép, tiszta szoba, hagyományosan berendezve,
ahogy a család tagjai tanulták szüleiktől, nagyszüleiktől, és ilyenként
hitelesebb bármilyen kiállításnál. Elgondolkodtató viszont, hogy a kalotaszegi
falvakban lépten-nyomon eladásra kínált, népi motívumokkal díszített
emléktárgyaknak és egyéb ajándéktárgyaknak csak forintban és euróban van
megszabott áruk, s ha véletlenül lejben szeretnénk megvenni, mint szokatlan
jelenségre néznek fel tágra nyitott szemekkel. Hajlamosak lennénk elmenni azon
értékek mellett, amik itt, Erdélyben vannak és hamarabb állunk meg a világ más
tájain, kétségtelenül jobban reklámozott csodák előtt? Vagy máshol keresendő a
helyzet kulcsa? Egyébként Vistánál maradva, ahol ugye, űzik a kőfaragást, helyi
leleményességre vall, hogy olyan kisebb köveket is árulnak ajándéktárgyakként,
amelyekre filctollal írtak fel némi szívdobogtató szöveget, idézetet. A latin
betűsöket szinte jobban veszik, mint a kerámiákat és varrottasokat. Vannak
székely rovásírással is, ezekre gyakorlatilag akármi lehet ráírva, úgyis
gazdára lelnek.
Végül
utunk utolsó célpontja, a szintén Nádasmenti Mákófalva következett. Az
oklevelek által először a XIII. században említett falu neve valószínűleg
személynévből származik. A XIV. század elején már temploma és haranglábja volt.
A régi templomot 1861-ben bontották le, s akkor építették 1861-66 között
közmunkával a jelenleg is láthatót. Az építés éve a mennyezeten, emléktáblán
látható. A templom egyik harangja a XIV. századból származott, ez ma már sajnos
nincs meg, a másik 1778-ból való.
Templomlátogatásra
várva tettünk egy rövid sétát a közeli, többévszázados sírokat is tartalmazó
temetőben, ahonnan még láthattuk amint az alkonyati napsugarak a szemközti
dombsor tetejét nyaldossák, aztán a helyi tiszteletes asszony bemutatta a
templomot. Innen átkísért az úgynevezett „Barátság házá”-ba, ami a református
egyház gyülekezeti háza. Itt berendezett „cifra szoba” van, amit megnézhettünk és
itt elmondták a különböző berendezési tárgyak és népi viseletek jelentőségét,
szerepét, valamint megismertettek a kalotaszegi díszítésben kimondottan
Mákófalvára jellemző, úgynevezett „hulló tulipán” elemmel. Mire a gyülekezeti
házból kiléptünk sötét este volt, vacsoraidő mondhatnánk és amint előre meg
volt beszélve, vacsorára hívtak a Kós Károly által tervezett helyi művelődési
otthonba. Márton napján ha nem is éppen liba, de kacsasültet szolgáltak fel,
azelőtt pedig bútorfestést mutattak be, majd végül élőzene kíséretében helyi
néptáncosok egy rövid előadását élvezhettük.
Beszámolóm
nem lenne teljes, ha nem ejtenék pár szót Kós Károlyról, a hosszú ideig
Kalotaszegen, Sztánán élt íróról és építészről. Róla ide kívánkozik, hogy
szinte nincs olyan faluja ennek a térségnek, ahol valamilyen formában
emlékével, hozzá fűződő eseményekkel, történetekkel, vagy látható építészeti
hagyatékával ne találkoznánk. Többek közt az utunk során felkeresett Méra
tejcsarnokát is az ő tervei alapján építették annak idején.
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése