Néhány szó egy spontán kirándulásról

Irány a Békási-szoros...

Hancurnak szólt egy barátnője, hogy egy mexikói pasassal itt vannak Vásárhelyen, és kirándulni szeretnének valami arra érdemes helyeken. Ezek után Hancur, tudván, hogy jól ismerem a Békási környékét, engem kért meg, vállalnám el, hogy túravezetőként társuljak a csoportjukhoz. Mondanom sem kell, hogy készségesen tettem eleget a hívó szónak…
Egyetlen apróságot nem számítottam be csupán, éspedig azt, hogy elkapok egy alapos influenzát, méghozzá rendesen lázzal és mindennel, ami vele jár. Ennek ellenére mégis összejött az út, mivel épp az indulásunk előtti napra sikerült annyira helyrejönnöm, hogy a kirándulást vállalni tudjam. Igaz, egyáltalán nem éreztem magam csúcsformában. De a Csíkibükkre szívesen terveztem kalauzolni a kis csapatot.
Szombat reggel tehát egy bérelt autóval a Maros mentén indultunk el Gyergyó irányába. Sáromberkére, majd Gernyeszegre érve Hancur említette, hogy a Teleki-kastélyt megnézhetnénk, esetleg a további utunkon a marosvécsi Kemény- , illetve a szárhegyi Lázár-kastélyokat is érdemes lenne meglátogatni. Ennek sajnos nem sok foganatja volt, így hamar túltettük magunkat a dolgon. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Maroshévízig ismerik az utat, a Bucsin fele, illetve a Hargitán is jártak már.
Először mégis a ditrói kéttornyú katolikus teplomnál álltunk meg. Ez, nagyon tetszett a mexikóinak. Még a templom történtét sem kellett sokat magyaráznom neki. Mikor a bejáratnál megmutattam a kőbe vésett feliratot, ő észrevette a hirdetőtáblára kitett, német nyelvű tájékoztatót is a felirat alatt, amit legnagyobb meglepetésemre jól megértett. Ezek után csak néhány rövid kérdésére kellett válaszolnom. A templom nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy mifelénk még addig ilyen szép katolikus templomot nem látott. Hmmm…
Útközben a tájat csodáltuk a szép, napos délelőttön. Hó elég sokáig egyáltalán nem látszott sehol. Jódtelep előtt kezdtek feltűnni az első havas foltok, főleg az északi fekvésű oldalakon. A Maroson a jég töredezett, sehol sem lehetett volna biztonságosan rálépni. A Gyergyói-medence szinte zöld volt. Ha azt vesszük, hogy február első felében vagyunk, kissé szokatlan. Mint megjegyeztem, ez lehet annyiban jó, hogy tavasszal megússzuk az árvizet. De megcsodáltuk a hegyek havas látványát, majd Gyergyószentmiklós után a vidék is egyre fehérebb lett, végül éppen csak az út nem volt hóval borítva.
Gyergyóból a Pongrác-tető fele menet mexikói ismerősünk ugyancsak meglepődött az elé táruló táj festői szépségén. Meg is jegyezte, hogy a világnak tényleg nagyon szép szegletében élünk, amit el is hittünk neki, különösen a fenyőkkel szegélyezett napsütötte hómezők között. Biztosak vagyunk benne, hogy felejthetetlen marad számára. Mi ugyan gyakrabban járunk itt, de ez a látvány nekünk sem volt mindennapi. A Pongrác-tető előtti kanyarban meg is kellett állnunk fotózni. Hiába mondtam, hogy még egy kanyar csupán, s úgyis megállnánk, ilyen látvány mellett egyszerűen nem tudtunk elhaladni.
Természetesen megálltunk a Pongrác-tetőn is, ahonnan újabb gyönyörök tárultak bámuló szemeink elé: fent a Gyergyói-havasok csúcsai fehérlettek, lent pedig a Gyergyói-medence - szinte zöldellt. A távolban pedig a Görgényi-havasok pompáztak. A főgerinc jelzései látszottak ugyan, de nem túl sok nyom utalt arra, hogy valaki mostanában túrázott volna errefele. Alehandro örömében egy pohárba havat szedett, megöntözte egy kis meggylével, és boldogan falta. A napsütés ellenére metsző, hideg szél fújt itt a gerincen, és, bár a látvánnyal nem tudtunk betelni, ezzel a széllel viszont annál inkább, s továbbindultunk.
Utunk következő állomása a Gyilkos-tó volt, történetét elmeséltem a mexikóinak. Mint ahogy az eddigiek, ez is nagyon tetszett neki. A Gyilkos-tónál sokszor jártunk, de befagyva, vastag hóbundában, sziporkázó napsütésben, nem mindennapi látvány volt. A tó jegére nem mert lépni senki, amíg nem kezdtem el trappolni rajta, jelezve, hogy ez betörni ma biztosan nem fog. Nagyszerű élmény volt verőfényben sétálni rajta. A jég talán még egy autót is megbírt volna.

Megnéztük a tó lefolyási pontját a Békás-patakba. Kis tanakodás után a parton közelítettük meg, számítva arra, hogy ott a víz nem lesz befagyva.
Ezek után végigmentünk a Békási-szoroson, de az idő közben sajnos elborult. Ennek ellenére mexikói útitársunknak ugyancsak volt mit néznie. Például, igencsak csodálkozott az Oltárkő csúcsán lévő kereszt láttán.
Az idő eléggé elszontyolodott, és mivel úgy döntöttünk, hogy nem maradunk Duró-ban, hanem estére hazatérünk, lassan továbbautóztunk. A Békási-szorosból kiérve a hó egyre kevesebb lett, majd csupán a hegyekre szorítkozott. Következő célpontunk a Békási-tó volt. A pillepalackok milliója nem kis örömünkre eltűnt a gát alól, a Csalhóból viszont az alacsony felhőzet miatt majdnem semmit nem láttunk. Körülgurultuk a tavat - többször rácsodálkozva gigászi méreteire, és fotózva, ahol csak lehetett - hogy végül Borszék felé kanyarodjunk. Sajnos Borszékre érve már majdnem teljes sötét fogadott. Ezért ott már nem álltunk meg vizet is kóstoltatni, hanem igyekeztünk minél hamarabb átjutni a szerpentinen Hévíz felé. Félő volt, hogy a vizes út esetleg megfagy, s a mexikói utakhoz szokott sofőrünknek sötétben ezen kell kanyarognia. Nem mintha nem lelte volna élvezetét minden pillanatban… Ráadásul Borszék felé közeledve ismét egyre havasabb lett a vidék.
Hévízre már olyan sötétben érkeztünk, hogy alig találtunk egy becsületes vendéglőt. Végül a Bánffy-strand mellett vacsoráztunk egy jót, szinte táncra is perdültünk. Elvis Presley számokra, vígan danolászva, késő estére érkeztünk Vásárhelyre. Ha nem szombat lett volna, a Jazz-be…

Andris

Madarasi álmok

A múlt héten attól tartottam, hogy nem találok helyet, ahol hó legyen, de a Madarasi-Hargitán annyi havat láttam, hogy annyi, azt hiszem, ellephetné egész Marosszéket.

Szombat délelőtt értünk fel a Madarasira, épp mikor kisütött a nap. Ha tudtam volna, hogy azután hétfőig én napot többet nem látok, jobban megnéztem volna. Pedig nagyrészt az időmet kint töltöttem a szabad levegőn. Nehogy valaki véletlenül azt higgye, hogy bezártak. Röviddel érkezésünk után lefotóztam a Mihály-havast a Súgó pálya felső végéből, és pár perc múlva már felhő borított mindent.Szombaton délután jól lehetett sízni. Ilyen szép havas pályát az idén még nem is láttam. Mintha egy álom lett volna. Csodaszép élmény mindenesetre. Igaz, néha köd borított mindent, de még nem állandóan.Aztán vasárnap reggel mintha egy másik álom lett volna soron. Nem lehetett látni semmit. Vagyis elmondhattam, hogy "látom, hogy nem látok". Illetve mégis láttam sűrű ködöt, sűrű havazást, erős széllel körítve. Az autónkat a szó szoros értelmében a hó alól kellett kiásnunk. Utána láttuk... hogy nem tud elindulni. Szerencsénkre került néhány segítőkész ember, és kilöktük indulásra alkalmasabb helyre.
Sízni is megpróbáltunk. Én egyből feladtam. Nem ment. Pontosabban sílécekkel a lábamon megálltam a pályán lefele, de a nagy hó miatt nem siklottam egyáltalán. A botokkal segítettem magam lefele, bár nem láttam értelmét.Ezek után elindultam túrázni. Ugye, mi mást tehet az ember egy hóviharban? Fel a Madarasi-csúcsra. Sajnos egyedül indultam el. Nem jött velem senki. Valamiért mindenki haszontalan, sőt egyenesen őrült vállalkozásnak tartotta. Egy ideig a nagy hó, erős szél, köd és minimális látási viszonyok ellenére lehetett tájékozódni. Fenyők közt vezetett az út. Igaz, volt, hogy nem csak térdig, hanem egyenesen derékig süllyedtem a hóba. Lassan, körültekintően haladtam, a hírdetőoszloptól előbb északkeleti, majd északi irányban.A fenyők egyre gyérebbek lettek, s egyre kisebbek. Néhány fémoszlop volt egy szakaszon elhelyezve, a felső végükön jelzéssel. Ezek a nehéz körülmények közt hasznos támpontot nyújtottak a tájékozódáshoz. Majd egy kerítés teteje mellett haladtam el. Egyre kevesebb alacsony fenyő látszott. A tőlem kissé távolabb levőket csak sejtettem a ködben. A szemüvegem lencséi mindegyre havasodtak be a sűrű havazás és erős szél hatására. Előttem semmi nyom nem látszott, csak a síma, fehér, érintetlen hótakaró. Azért bevallom, egy idő után ijesztő volt. Előttem a végtelen, fehér semmi (vagy minden?), néhány alacsony fenyő, a ködben alig sejthető sziluettjével, azok is világosszürkének tűntek a havazásban, mögöttem pedig a majdnem betemetett nyomaim. Egy utolsó magabiztos lépéssel derékig merültem a hóba. További néhány szapora, de már kevésbé magabiztos lépéssel felkapaszkodtam egy magasabb pontra, ahol alig bokáig merültem. Itt eldöntöttem, hogy visszafordulok. Körülnéztem, megcsodáltam a tájat. Kétoldalt, vagyis keleti és nyugati irányban lejtett a terep, dél fele szintén. Észak fele enyhén emelkedett még, és néhány kisebb fenyő sejlett fel előttem. Lefotóztam magam, majd lefilmeztem mindent, ahogy onnan akkor látszott, majd a saját nyomaimon visszaindultam. Eközben, ahogy tudtam, fotóztam és filmeztem. Ezeket utólag végignézni jó élmény. Az út utolsó szakaszán elhagytam a jelzéseket, és a Súgó pálya felé rövidítettem. Láttam néhány ambiciós sízőt is ott.
Az aznapi sízésről végleg lemondva, úgy döntöttünk, hogy megebédelünk és hazaindulunk korábban. Az indulás élménydús volt, ugyanis az autót ismét ki kellett szabadítani a hóból. De sikerült, és szerencsésen hazaértünk. Mindenkinek kívánok tartalmas túrákat, kirándulásokat!

Andris