Szombat délelőtt értünk fel a Madarasira, épp mikor kisütött a nap. Ha tudtam volna, hogy azután hétfőig én napot többet nem látok, jobban megnéztem volna. Pedig nagyrészt az időmet kint töltöttem a szabad levegőn. Nehogy valaki véletlenül azt higgye, hogy bezártak. Röviddel érkezésünk után lefotóztam a Mihály-havast a Súgó pálya felső végéből, és pár perc múlva már felhő borított mindent.
Szombaton délután jól lehetett sízni. Ilyen szép havas pályát az idén még nem is láttam. Mintha egy álom lett volna. Csodaszép élmény mindenesetre. Igaz, néha köd borított mindent, de még nem állandóan.Aztán vasárnap reggel mintha egy másik álom lett volna soron. Nem lehetett látni semmit. Vagyis elmondhattam, hogy "látom, hogy nem látok". Illetve mégis láttam sűrű ködöt, sűrű havazást, erős széllel körítve. Az autónkat a szó szoros értelmében a hó alól kellett kiásnunk. Utána láttuk... hogy nem tud elindulni. Szerencsénkre került néhány segítőkész ember, és kilöktük indulásra alkalmasabb helyre.
Sízni is megpróbáltunk. Én egyből feladtam. Nem ment. Pontosabban sílécekkel a lábamon megálltam a pályán lefele, de a nagy hó miatt nem siklottam egyáltalán. A botokkal segítettem magam lefele, bár nem láttam értelmét.
Ezek után elindultam túrázni. Ugye, mi mást tehet az ember egy hóviharban? Fel a Madarasi-csúcsra. Sajnos egyedül indultam el. Nem jött velem senki. Valamiért mindenki haszontalan, sőt egyenesen őrült vállalkozásnak tartotta. Egy ideig a nagy hó, erős szél, köd és minimális látási viszonyok ellenére lehetett tájékozódni. 
Fenyők közt vezetett az út. Igaz, volt, hogy nem csak térdig, hanem egyenesen derékig süllyedtem a hóba. Lassan, körültekintően haladtam, a hírdetőoszloptól előbb északkeleti, majd északi irányban.A fenyők egyre gyérebbek lettek, s egyre kisebbek. Néhány fémoszlop volt egy szakaszon elhelyezve, a felső végükön jelzéssel. Ezek a nehéz körülmények közt hasznos támpontot nyújtottak a tájékozódáshoz. Majd egy kerítés teteje mellett haladtam el. Egyre kevesebb alacsony fenyő látszott. A tőlem kissé távolabb levőket csak sejtettem a ködben. A szemüvegem lencséi mindegyre havasodtak be a sűrű havazás és erős szél hatására. Előttem semmi nyom nem látszott, csak a síma, fehér, érintetlen hótakaró. Azért bevallom, egy idő után ijesztő volt. Előttem a végtelen, fehér semmi (vagy minden?), néhány alacsony fenyő, a ködben alig sejthető sziluettjével, azok is világosszürkének tűntek a havazásban, mögöttem pedig a majdnem betemetett nyomaim. Egy utolsó magabiztos lépéssel derékig merültem a hóba. További néhány szapora, de már kevésbé magabiztos lépéssel felkapaszkodtam egy magasabb pontra, ahol alig bokáig merültem. Itt eldöntöttem, hogy visszafordulok. Körülnéztem, megcsodáltam a tájat. 
Kétoldalt, vagyis keleti és nyugati irányban lejtett a terep, dél fele szintén. Észak fele enyhén emelkedett még, és néhány kisebb fenyő sejlett fel előttem. Lefotóztam magam, majd lefilmeztem mindent, ahogy onnan akkor látszott, majd a saját nyomaimon visszaindultam. Eközben, ahogy tudtam, fotóztam és filmeztem. Ezeket utólag végignézni jó élmény. Az út utolsó szakaszán elhagytam a jelzéseket, és a Súgó pálya felé rövidítettem. Láttam néhány ambiciós sízőt is ott.
Az aznapi sízésről végleg lemondva, úgy döntöttünk, hogy megebédelünk és hazaindulunk korábban. Az indulás élménydús volt, ugyanis az autót ismét ki kellett szabadítani a hóból.
De sikerült, és szerencsésen hazaértünk. Mindenkinek kívánok tartalmas túrákat, kirándulásokat!
Szombaton délután jól lehetett sízni. Ilyen szép havas pályát az idén még nem is láttam. Mintha egy álom lett volna. Csodaszép élmény mindenesetre. Igaz, néha köd borított mindent, de még nem állandóan.Aztán vasárnap reggel mintha egy másik álom lett volna soron. Nem lehetett látni semmit. Vagyis elmondhattam, hogy "látom, hogy nem látok". Illetve mégis láttam sűrű ködöt, sűrű havazást, erős széllel körítve. Az autónkat a szó szoros értelmében a hó alól kellett kiásnunk. Utána láttuk... hogy nem tud elindulni. Szerencsénkre került néhány segítőkész ember, és kilöktük indulásra alkalmasabb helyre.Sízni is megpróbáltunk. Én egyből feladtam. Nem ment. Pontosabban sílécekkel a lábamon megálltam a pályán lefele, de a nagy hó miatt nem siklottam egyáltalán. A botokkal segítettem magam lefele, bár nem láttam értelmét.
Ezek után elindultam túrázni. Ugye, mi mást tehet az ember egy hóviharban? Fel a Madarasi-csúcsra. Sajnos egyedül indultam el. Nem jött velem senki. Valamiért mindenki haszontalan, sőt egyenesen őrült vállalkozásnak tartotta. Egy ideig a nagy hó, erős szél, köd és minimális látási viszonyok ellenére lehetett tájékozódni. 
Fenyők közt vezetett az út. Igaz, volt, hogy nem csak térdig, hanem egyenesen derékig süllyedtem a hóba. Lassan, körültekintően haladtam, a hírdetőoszloptól előbb északkeleti, majd északi irányban.A fenyők egyre gyérebbek lettek, s egyre kisebbek. Néhány fémoszlop volt egy szakaszon elhelyezve, a felső végükön jelzéssel. Ezek a nehéz körülmények közt hasznos támpontot nyújtottak a tájékozódáshoz. Majd egy kerítés teteje mellett haladtam el. Egyre kevesebb alacsony fenyő látszott. A tőlem kissé távolabb levőket csak sejtettem a ködben. A szemüvegem lencséi mindegyre havasodtak be a sűrű havazás és erős szél hatására. Előttem semmi nyom nem látszott, csak a síma, fehér, érintetlen hótakaró. Azért bevallom, egy idő után ijesztő volt. Előttem a végtelen, fehér semmi (vagy minden?), néhány alacsony fenyő, a ködben alig sejthető sziluettjével, azok is világosszürkének tűntek a havazásban, mögöttem pedig a majdnem betemetett nyomaim. Egy utolsó magabiztos lépéssel derékig merültem a hóba. További néhány szapora, de már kevésbé magabiztos lépéssel felkapaszkodtam egy magasabb pontra, ahol alig bokáig merültem. Itt eldöntöttem, hogy visszafordulok. Körülnéztem, megcsodáltam a tájat. 
Kétoldalt, vagyis keleti és nyugati irányban lejtett a terep, dél fele szintén. Észak fele enyhén emelkedett még, és néhány kisebb fenyő sejlett fel előttem. Lefotóztam magam, majd lefilmeztem mindent, ahogy onnan akkor látszott, majd a saját nyomaimon visszaindultam. Eközben, ahogy tudtam, fotóztam és filmeztem. Ezeket utólag végignézni jó élmény. Az út utolsó szakaszán elhagytam a jelzéseket, és a Súgó pálya felé rövidítettem. Láttam néhány ambiciós sízőt is ott.Az aznapi sízésről végleg lemondva, úgy döntöttünk, hogy megebédelünk és hazaindulunk korábban. Az indulás élménydús volt, ugyanis az autót ismét ki kellett szabadítani a hóból.
De sikerült, és szerencsésen hazaértünk. Mindenkinek kívánok tartalmas túrákat, kirándulásokat!Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése