Az elmúlt hétvégén egy nagyszerű túrában volt részünk a nem éppen megfelelő időjárási körülmények ellenére.
Szombat délelőttre megérkeztünk a Békási-szorosba. Miután reggeliztünk, az autóból kipakoltunk egy napi, vagy legalábbis annak vélt, szükséges cuccokat. Elindultunk a Kis-Békás felé vezető úton, a Csíki-bükköt körbejárva, miközben pazar kilátásunk volt a Kis-Békás völgyére, a Kis-Szurdokkőre és Máriakőre.
A Csíkibükk és Máriakő közötti nyeregből egy jelzetlen ösvényen kapaszkodtunk fel, meredeken a Máriakőre.
Onnan a borús, szeles idő ellenére szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Többek közt az aznapra tervezett további útvonalunkat is nagyrészt láthattam.
Miután megcsodáltuk a tájat, visszaindultunk le a nyeregbe, majd onnan le a Békási-szorosba egy szerpentines ösvényen, amely az Oltárkővel szemben ért ki. Közben az idő jobban beborult és egy kis szemerkélő eső is esett, de nem tartott sokáig.
Utunkat az Oltárkő felé folytattuk, a Lapos-patak mentén. Az ösvény erdőben vezetett, amíg egy szikla mögül hirtelen az Oltárkő tárult elénk a Lapos patak szemben levő partján, vagyis annak a majd függőleges fala és alatta a Lapos-patak vízesése. 
Annak ellenére, hogy már nem egyszer jártam itt, még mindig lenyűgöz ez a látvány. Közben még rövid időre a nap is kisütött. A kötelező fotózás után a Lapos-patak kanyonjában folytattuk utunkat, amit az egyik legszebb túraútvonalnak tartok a környéken. Ez többórás menetet jelent szűk sziklafalak között, ahol az ösvény hol közvetlenül a patak partján, hogy fennebb a sziklák alatt vezet és még több kisebb, s egy jelentősebb zuhatagot is láthattunk. 
Időközben láttam, hogy mind jobban beborul, s mivel ismertem a völgyet, tudtam, hogy ajánlatos kiérni belőle mielőtt egy kiadósabb eső eleredne. A patak mentén felfele menet balról a Kupáskő, jobbról pedig a Bardóckő sziklafala magasodott fölénk. Gyönyörködtünk is a tájban és nézegettük, hogy, ha kijutunk, melyikre másszunk majd fel. De a fejünk felett a felhők egyre vészjóslóbban gyülekeztek. Előbb szemerkélő eső, majd havas-jeges eső esett. Mielőtt a csapadék komolyabbra váltott volna, szerencsésen kiértünk a szorosból. A kupási tanyák mellett elhaladva felmentünk a Kupás-nyeregbe, ahonnan, amennyire az időjárás engedte, újból szép kilátás nyílt nemcsak a környező hegyekre, hanem a Csalhóra is. Felfele menet a Kupáskő fele is pillantgattam, hogy vajon melyik jelzetlen ösvényen megyünk majd könnyebben oda fel.
Előbb leültünk kajálni egy nagyobb fenyő tövében, megpróbálva szélvédett helyet találni az egyre erősebb hideg szélben. A havas-eső egyre inkább havazásba váltott át. Előbb csak szórakoztunk a "kis" havazáson, majd ebédünket sietve fejeztük be, mielőtt a hó befedné nemcsak a kajánkat, hanem esetleg a csomagunkat is, arról nem is beszélve, hogy már valahogy nem volt kényelmes a földön ülve kajálni. Emellett a látási viszonyok is rohamosan csökkentek a rendkívül párás levegő és sűrű havazás miatt. Az adott körülmények között lemondtunk a további, aznapi túrázásról, és lefele indultunk a legrövidebb úton. A helyet ismerve, minden viszontagság nélkül leértünk a Kupás-patak völgyébe. Itt még csak eső esett.
Ezután felgyalogoltunk a Gyilkos-tóig, ahol még tettünk egy sétát, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem sátorozunk a szorosban, hanem átmegyünk a Csalhóba estére, és ott keresünk szállást. Ezután, ha még valaki gondokozott is volna azon, hogy sátorozzunk-e a Békási-szorosban, azt bizonyára meggyőzte volna az a havazás, ami akkor kezdődött, mikor épp a kocsiba készültünk beülni. Pár perc alatt ki sem láttunk a szélvédőn a hótól.
Mégis minden baj nélkül elindultunk. Régi térképek alapján beazonosítottuk, hogy hol vezetett a Trianon előtti határ a Békási-szoros és Moldva között. Ott rövid időre meg is álltunk, és megkerestük. Megjegyzem, nem volt felemelő élmény, amit ezen patakok völgyében láttunk (Köszörűkő-patak, majd egy szakaszon a Békás-patak, aztán a Tikos-patak mentén folytatódott), na de erről most bővebben nem írnék.
Ezután megtekintettük a Békás-tavat, majd felautóztunk az Izvorul Muntelui menedékházig, ami a Csalhó-rezervátum bejáratánál van. Itt végül a Crusitu Panzióban találtunk jó és olcsó szállást éjszakára. Viszont a szállásadóink figyelmeztettek, hogy, ha túrázni készülünk, vegyük figyelembe, hogy lehullt a hó a Csalhóban aznap.
Mivel még addig én ott nem jártam, csak reggel döbbentem rá, mikor kiléptem a panzióból, hogy milyen szép vidéken aludtunk. A Csalhó látványa egyszerűen lenyűgöző volt. Hamar összeszedtük magunkat és elindultunk. Azaz megállítottak a rezervátum határánál, vagyis a panziótól 100 méterre, hogy belépőt kell fizetnünk. Végül diákjegyekkel léptünk be féláron, és még egy vázlatos térképet is adtak. Itt is figyelmeztettek, hogy hó van fent, és nagyon hideg, s a felszerelésünkről is érdeklődtek.
Nagyon jól jelzett ösvényen indultunk el a Lutul Rosu-nyereg felé, ahonnan a Detunatak
érintésével mentünk fel a Dochia menedékházhoz. Vizes, sáros volt a terep, de, ahogy felfele haladtunk, egyre nagyobb lett a hó, és erősebb a szél. Ezen kívül enyhe hószállingózásban haladtunk felfele gyakorlatilag végig erdőben. A Csalhóban nem nagyok a távolságok, de nagyok a szintkülönbségek, így utunk rendkívül meredek volt. Lenyűgöző tájakon haladtunk végig, a kilátás akárhonnan felejthetetlen élményt jelentett a borús idő ellenére is.
Mikor kiértünk a borókásból, és felértünk a Csalhó platójára, gyorsan megcsodáltuk a tájat, és a hideg szél elől még gyorsabban iszkoltunk be a Dochiaba melegedni. A kilátás egyszerűen lebilincselő volt, igaz a csattogó fagy is. 
A menedékház körül a hó már jegesre volt taposva, máshol viszont még puha, friss volt.
Egy rövid melegedés után érdeklődtünk a távolságok és a túraútvonalak állapota felől, majd leszögeztük a további tervünket. A legmagasabb csúcsról, a Nagyaklosról (Ocolasul Mare, 1907 m), le kellett mondanunk, mivel oda nem engedtek senkit. Így a Leszpez (Lespezi, 1800 m) és a Tóka (Toaca, 1904 m) lettek kitűzve célként.
A Leszpezre olyan erős szélben értünk fel, hogy alig kaptunk levegőt, és a hidegtől majd megfagyott a kezünk, az enyém legalábbis, a kötött kesztyű ellenére is. Mégis sikerült néhány fotót készítenünk, miközben a kezeink megfagyását kockáztattuk.
Innen továbbmentünk a Tóka felé, ami egy sötét felhőben volt.
A csúcs alatt azon gondolkoztam, hogy honnan és hogyan másszunk fel oda, de sehonnan sem tűnt könnyen megközelíthetőnek az adott körülmények között. Mégis nekivágtunk a nagy dőlésszögű sziklás-borókás, behavazott oldalnak. Mikor a borókák elfogytak, és alig maradt valami a sziklaoldalon a havon és rajtunk kívül, ráadásul nem is tudom hány fok mínusz volt és szél, s a szikla is kezdett, ha lehet még meredekebb lenni, megálltam és elgondolkoztam. Azon töprengtem, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen, és miért? Rájöttem, hogy, ha mindenáron ilyen körülmények közt akarok felmászni erre a sziklára vagy csúcsra, akármi legyen, nem normális dolog. Egy megcsúszás végzetes lehet megfelelő felszerelés hiányában. Ráadásul még egy rendes kesztyűt sem hoztam. Lefele meg nem remélhetsz kényelmesebb járatot, ha felfele keresve sem találtál. Végül mindezt miért? Hogy feljussak egy sötét felhőben megbúvó csúcsra, és onnan ne gyönyörködjem az elém sem táruló látványban. Levontam a következtetést: vissza kell fordulnom. Ha összeszorított csikorgó foggal a dühtől, hogy lemondok a csúcsról néhány méterrel annak elérése előtt, de akkor is visszafordultam.
Aztán, mikor visszaértem szerencsésen a platóra, ügyesen kerestem egy másik feljáró utat, és nekiindultam. Láttam, hogy itt nyáron vígan felmennék. Most viszont ezen az oldalon is jött egy, az előbbihez hasonló meredek rész, ugyanolyan körülmények között, s ez megint segített elgondolkozni. Valami csoda folytán ugyanarra a következtetésre jutottam. Vagyis: most ennek semmi értelme. Fel lehetne menni, de miért? Csupán a teljesítmény érdekében. Azt pedig nem, vagyis nem most. Remélem lesz jobb alkalom is.
Megint visszaereszkedtem a platóra, és láttam, hogy a felhő kitakarta a csúcsot.
Közben érkeztek a társaim is a csúcsról. Ők kevesebbet gondolkoztak, és felmásztak. Igaz nem könnyen és izgalommentesen, de legalább lefotózták azt a sok fémtákolmányt, ami ott fent van. Így most meglehet az örömöm, hogy bármikor láthatom a Tóka fémvázas csúcsát, ha bekapcsolom a gépemet.
Ezek után visszamentünk a Dochiaba kajálni, majd egy másik utat választva az Izvorul Munteluihoz, ahol a kocsi is állt. Közben a nap is kisütött, ami, ha lehet, még szebbé tette a kilátást, s a havat is megolvasztotta kissé. A visszautunk a sátortábor hűlt helyén (ez a szó szoros értelmében is) vezetett keresztül, majd a Gedeon-sziklák és a Nagyaklos sziklafala között. Gyönyörű látványt nyújtottak. Ezek után egy meredek ereszkedő, majd emelkedő után kiértünk egy valóságos sziklakertbe. A szó szoros értelmében – bármerre néztünk, csodálatos, hatalmas sziklák tárultak a szemünk elé, fenyőcsoportokkal tarkítva.
Távolba tekintve pedig csodálatos kilátásunk nyílt a Gyergyói havasokra, az Öcsémtetővel, Egyeskővel, Nagyhagymással és Feketehagymással. Innen a Kisaklos sziklafalai között ereszkedtünk le, majd a Butu-sziklái (Turnul lui Butu) mellett. 
Az út még mindig nagyon meredeken lejtett, viszont a napot újból felhők takarták, így megint fagyni kezdett. Innen végig erdőben ereszkedtünk, egészen a Poiana Maicilor tisztásig, majd innen a Maicilor-patak mentén szintén erdőben ereszkedtünk az Izvorul Muntelui elé. Itt egy gyors mazsolázás után már indultunk is haza a kocsival.
Visszafele a Pongrác-tetőn egy naplementét is szerettünk volna elkapni, de nem igazán sikerült. Igaz, néhány napsugártól még vörös volt az ég alja.
Végül még azt mondhatom el, hogy a két napi túránkon sem iránytűt, de jóformán még térképet sem használtunk a tájékozódás végett. Szombaton azért nem, mert számomra ismerős helyek voltak, vasárnap pedig azért nem, mert abban a hidegben nem volt kedvem térképet vagy iránytűt fogni. Megnyugtató érzés volt, hogy ott voltak a csomagban, viszont jó érzés volt látni, hogy lehet tájékozódni nélkülük is. Főleg, hogy a Csalhóban jók a jelzések, követhetőek, a térképet pedig indulás előtt megnéztem, és emlékezetemben tartottam.
Mindenkinek jó túrázást!
A Csíkibükk és Máriakő közötti nyeregből egy jelzetlen ösvényen kapaszkodtunk fel, meredeken a Máriakőre.
Onnan a borús, szeles idő ellenére szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Többek közt az aznapra tervezett további útvonalunkat is nagyrészt láthattam.
Miután megcsodáltuk a tájat, visszaindultunk le a nyeregbe, majd onnan le a Békási-szorosba egy szerpentines ösvényen, amely az Oltárkővel szemben ért ki. Közben az idő jobban beborult és egy kis szemerkélő eső is esett, de nem tartott sokáig.
Utunkat az Oltárkő felé folytattuk, a Lapos-patak mentén. Az ösvény erdőben vezetett, amíg egy szikla mögül hirtelen az Oltárkő tárult elénk a Lapos patak szemben levő partján, vagyis annak a majd függőleges fala és alatta a Lapos-patak vízesése. 
Annak ellenére, hogy már nem egyszer jártam itt, még mindig lenyűgöz ez a látvány. Közben még rövid időre a nap is kisütött. A kötelező fotózás után a Lapos-patak kanyonjában folytattuk utunkat, amit az egyik legszebb túraútvonalnak tartok a környéken. Ez többórás menetet jelent szűk sziklafalak között, ahol az ösvény hol közvetlenül a patak partján, hogy fennebb a sziklák alatt vezet és még több kisebb, s egy jelentősebb zuhatagot is láthattunk. 
Időközben láttam, hogy mind jobban beborul, s mivel ismertem a völgyet, tudtam, hogy ajánlatos kiérni belőle mielőtt egy kiadósabb eső eleredne. A patak mentén felfele menet balról a Kupáskő, jobbról pedig a Bardóckő sziklafala magasodott fölénk. Gyönyörködtünk is a tájban és nézegettük, hogy, ha kijutunk, melyikre másszunk majd fel. De a fejünk felett a felhők egyre vészjóslóbban gyülekeztek. Előbb szemerkélő eső, majd havas-jeges eső esett. Mielőtt a csapadék komolyabbra váltott volna, szerencsésen kiértünk a szorosból. A kupási tanyák mellett elhaladva felmentünk a Kupás-nyeregbe, ahonnan, amennyire az időjárás engedte, újból szép kilátás nyílt nemcsak a környező hegyekre, hanem a Csalhóra is. Felfele menet a Kupáskő fele is pillantgattam, hogy vajon melyik jelzetlen ösvényen megyünk majd könnyebben oda fel.Előbb leültünk kajálni egy nagyobb fenyő tövében, megpróbálva szélvédett helyet találni az egyre erősebb hideg szélben. A havas-eső egyre inkább havazásba váltott át. Előbb csak szórakoztunk a "kis" havazáson, majd ebédünket sietve fejeztük be, mielőtt a hó befedné nemcsak a kajánkat, hanem esetleg a csomagunkat is, arról nem is beszélve, hogy már valahogy nem volt kényelmes a földön ülve kajálni. Emellett a látási viszonyok is rohamosan csökkentek a rendkívül párás levegő és sűrű havazás miatt. Az adott körülmények között lemondtunk a további, aznapi túrázásról, és lefele indultunk a legrövidebb úton. A helyet ismerve, minden viszontagság nélkül leértünk a Kupás-patak völgyébe. Itt még csak eső esett.
Ezután felgyalogoltunk a Gyilkos-tóig, ahol még tettünk egy sétát, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem sátorozunk a szorosban, hanem átmegyünk a Csalhóba estére, és ott keresünk szállást. Ezután, ha még valaki gondokozott is volna azon, hogy sátorozzunk-e a Békási-szorosban, azt bizonyára meggyőzte volna az a havazás, ami akkor kezdődött, mikor épp a kocsiba készültünk beülni. Pár perc alatt ki sem láttunk a szélvédőn a hótól.Mégis minden baj nélkül elindultunk. Régi térképek alapján beazonosítottuk, hogy hol vezetett a Trianon előtti határ a Békási-szoros és Moldva között. Ott rövid időre meg is álltunk, és megkerestük. Megjegyzem, nem volt felemelő élmény, amit ezen patakok völgyében láttunk (Köszörűkő-patak, majd egy szakaszon a Békás-patak, aztán a Tikos-patak mentén folytatódott), na de erről most bővebben nem írnék.
Ezután megtekintettük a Békás-tavat, majd felautóztunk az Izvorul Muntelui menedékházig, ami a Csalhó-rezervátum bejáratánál van. Itt végül a Crusitu Panzióban találtunk jó és olcsó szállást éjszakára. Viszont a szállásadóink figyelmeztettek, hogy, ha túrázni készülünk, vegyük figyelembe, hogy lehullt a hó a Csalhóban aznap.
Mivel még addig én ott nem jártam, csak reggel döbbentem rá, mikor kiléptem a panzióból, hogy milyen szép vidéken aludtunk. A Csalhó látványa egyszerűen lenyűgöző volt. Hamar összeszedtük magunkat és elindultunk. Azaz megállítottak a rezervátum határánál, vagyis a panziótól 100 méterre, hogy belépőt kell fizetnünk. Végül diákjegyekkel léptünk be féláron, és még egy vázlatos térképet is adtak. Itt is figyelmeztettek, hogy hó van fent, és nagyon hideg, s a felszerelésünkről is érdeklődtek.Nagyon jól jelzett ösvényen indultunk el a Lutul Rosu-nyereg felé, ahonnan a Detunatak
érintésével mentünk fel a Dochia menedékházhoz. Vizes, sáros volt a terep, de, ahogy felfele haladtunk, egyre nagyobb lett a hó, és erősebb a szél. Ezen kívül enyhe hószállingózásban haladtunk felfele gyakorlatilag végig erdőben. A Csalhóban nem nagyok a távolságok, de nagyok a szintkülönbségek, így utunk rendkívül meredek volt. Lenyűgöző tájakon haladtunk végig, a kilátás akárhonnan felejthetetlen élményt jelentett a borús idő ellenére is.
Mikor kiértünk a borókásból, és felértünk a Csalhó platójára, gyorsan megcsodáltuk a tájat, és a hideg szél elől még gyorsabban iszkoltunk be a Dochiaba melegedni. A kilátás egyszerűen lebilincselő volt, igaz a csattogó fagy is. 
A menedékház körül a hó már jegesre volt taposva, máshol viszont még puha, friss volt.Egy rövid melegedés után érdeklődtünk a távolságok és a túraútvonalak állapota felől, majd leszögeztük a további tervünket. A legmagasabb csúcsról, a Nagyaklosról (Ocolasul Mare, 1907 m), le kellett mondanunk, mivel oda nem engedtek senkit. Így a Leszpez (Lespezi, 1800 m) és a Tóka (Toaca, 1904 m) lettek kitűzve célként.
A Leszpezre olyan erős szélben értünk fel, hogy alig kaptunk levegőt, és a hidegtől majd megfagyott a kezünk, az enyém legalábbis, a kötött kesztyű ellenére is. Mégis sikerült néhány fotót készítenünk, miközben a kezeink megfagyását kockáztattuk.
Innen továbbmentünk a Tóka felé, ami egy sötét felhőben volt.
A csúcs alatt azon gondolkoztam, hogy honnan és hogyan másszunk fel oda, de sehonnan sem tűnt könnyen megközelíthetőnek az adott körülmények között. Mégis nekivágtunk a nagy dőlésszögű sziklás-borókás, behavazott oldalnak. Mikor a borókák elfogytak, és alig maradt valami a sziklaoldalon a havon és rajtunk kívül, ráadásul nem is tudom hány fok mínusz volt és szél, s a szikla is kezdett, ha lehet még meredekebb lenni, megálltam és elgondolkoztam. Azon töprengtem, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen, és miért? Rájöttem, hogy, ha mindenáron ilyen körülmények közt akarok felmászni erre a sziklára vagy csúcsra, akármi legyen, nem normális dolog. Egy megcsúszás végzetes lehet megfelelő felszerelés hiányában. Ráadásul még egy rendes kesztyűt sem hoztam. Lefele meg nem remélhetsz kényelmesebb járatot, ha felfele keresve sem találtál. Végül mindezt miért? Hogy feljussak egy sötét felhőben megbúvó csúcsra, és onnan ne gyönyörködjem az elém sem táruló látványban. Levontam a következtetést: vissza kell fordulnom. Ha összeszorított csikorgó foggal a dühtől, hogy lemondok a csúcsról néhány méterrel annak elérése előtt, de akkor is visszafordultam.Aztán, mikor visszaértem szerencsésen a platóra, ügyesen kerestem egy másik feljáró utat, és nekiindultam. Láttam, hogy itt nyáron vígan felmennék. Most viszont ezen az oldalon is jött egy, az előbbihez hasonló meredek rész, ugyanolyan körülmények között, s ez megint segített elgondolkozni. Valami csoda folytán ugyanarra a következtetésre jutottam. Vagyis: most ennek semmi értelme. Fel lehetne menni, de miért? Csupán a teljesítmény érdekében. Azt pedig nem, vagyis nem most. Remélem lesz jobb alkalom is.
Megint visszaereszkedtem a platóra, és láttam, hogy a felhő kitakarta a csúcsot.
Közben érkeztek a társaim is a csúcsról. Ők kevesebbet gondolkoztak, és felmásztak. Igaz nem könnyen és izgalommentesen, de legalább lefotózták azt a sok fémtákolmányt, ami ott fent van. Így most meglehet az örömöm, hogy bármikor láthatom a Tóka fémvázas csúcsát, ha bekapcsolom a gépemet.Ezek után visszamentünk a Dochiaba kajálni, majd egy másik utat választva az Izvorul Munteluihoz, ahol a kocsi is állt. Közben a nap is kisütött, ami, ha lehet, még szebbé tette a kilátást, s a havat is megolvasztotta kissé. A visszautunk a sátortábor hűlt helyén (ez a szó szoros értelmében is) vezetett keresztül, majd a Gedeon-sziklák és a Nagyaklos sziklafala között. Gyönyörű látványt nyújtottak. Ezek után egy meredek ereszkedő, majd emelkedő után kiértünk egy valóságos sziklakertbe. A szó szoros értelmében – bármerre néztünk, csodálatos, hatalmas sziklák tárultak a szemünk elé, fenyőcsoportokkal tarkítva.
Távolba tekintve pedig csodálatos kilátásunk nyílt a Gyergyói havasokra, az Öcsémtetővel, Egyeskővel, Nagyhagymással és Feketehagymással. Innen a Kisaklos sziklafalai között ereszkedtünk le, majd a Butu-sziklái (Turnul lui Butu) mellett. 
Az út még mindig nagyon meredeken lejtett, viszont a napot újból felhők takarták, így megint fagyni kezdett. Innen végig erdőben ereszkedtünk, egészen a Poiana Maicilor tisztásig, majd innen a Maicilor-patak mentén szintén erdőben ereszkedtünk az Izvorul Muntelui elé. Itt egy gyors mazsolázás után már indultunk is haza a kocsival.Visszafele a Pongrác-tetőn egy naplementét is szerettünk volna elkapni, de nem igazán sikerült. Igaz, néhány napsugártól még vörös volt az ég alja.
Végül még azt mondhatom el, hogy a két napi túránkon sem iránytűt, de jóformán még térképet sem használtunk a tájékozódás végett. Szombaton azért nem, mert számomra ismerős helyek voltak, vasárnap pedig azért nem, mert abban a hidegben nem volt kedvem térképet vagy iránytűt fogni. Megnyugtató érzés volt, hogy ott voltak a csomagban, viszont jó érzés volt látni, hogy lehet tájékozódni nélkülük is. Főleg, hogy a Csalhóban jók a jelzések, követhetőek, a térképet pedig indulás előtt megnéztem, és emlékezetemben tartottam.
Mindenkinek jó túrázást!
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése