Valamikor réges régen, a Világ teremtésének kezdetén, amikor az éjszakák sötétebbek voltak, és a nappalok hevesebbek, volt a Csíki medencében egy nagy, komor hegy, Talabor nevű, ami füstölt szakadatlan, és időnként tüzet okádott. Tündérek lakták a hegyet. Fekete tündérek a lábánál, veres tündérkék pedig a hegy gyomrában. Amikor a hegy csak füstölt, a fekete tündérek éltek vidáman és szaporodtak szép számmal. Ám a morcos, öreg hegy időnként kitört, millió veres tündérrel árasztva el a környéket.
Egy alkalommal Bilibók, a fekete tündérek királyának fia, közel merészkedett a hegy szájához, s azon letekintett. Gyönyörű világ tárult szeme elé, menten szerelmes lett bele. Hát még, mikor a veres tündérek leányát, Lucsot, megpillantotta. Nem tudott betelni a látvánnyal. Napokig, hetekig nézte – szeme káprázott, érzékei elzsibbadtak. Alig akadtak rá apjának katonái. Erőnek erejével kellett hazacipelniük, s otthon is lázálmai voltak. Belebetegedett. Az apja összetrombitálta seregét, hogy menjenek, és kérjék meg a királylány kezét Bilibók számára. De, amint beléptek a birodalomba, a Fekete király is elámult a tartomány szépségén. Hirtelen mást gondolt magában: ha nem adják szépszerével a lányt és a fele királyságot, erőnek erejével fogja megszerezni.
Csakhogy a királylánynak már jegyese volt, egy gyönyörű, nyalka, ifjú vitéz, akit Szécsénynek hívtak. Sem Lucs, sem Szécsény nem akart hallani Bilibókról. Addig addig nem engedett egyik sem a magáéból, míg abban állapodtak meg, hogy megvívnak Lucs kezéért.
Ki is tűzték a napot: pontosan egy hét múlva, holdtöltekor, a közeli pusztán fog eldőlni a királyságok sorsa. Nagy sürgés-forgás volt mindkét tartományban. Csatára készült minden tündér.
Végre eljött a nagy nap hajnala. Mindkét sereg kivonult a közeli mezőre, és egymással szembe álltak. Mindkét seregből kivált egy-egy vitéz: az egyik veres, a másik fekete öltözékben. Lassan közelítettek egymáshoz, s a tér közepén megálltak ők is szemben egymással.
Ekkor a tündérek belefújtak a harci kürtbe. Háromszor harsant fel a jel, és a két vitéz küzdeni kezdett egymással. Éppen akkor bukkant fel az első veres hajnalsugár az égen.
Bilibók tömzsi, erős alkatú, Szécsény magas, szálas; mindketten fürgék és szívósak. Sokáig folyt a küzdelem. Hol Bilibók, hol Szécsény verte le ellenfelét, de mindig sikerült talpra állniuk. Bilibók már utolsó harci eszközéért nyúlt, amikor honnan, honnan nem, Szécsény mellett termett Lucs. A lány jelenléte megijesztette Szécsényt. Hirtelen azt sem tudta, hogy Lucsot védje, vagy Bilibókot győzze le utolsó erejével. Bilibók kihasználta pillanatnyi előnyét, és dárdáját mélyen Szécsény szívébe szúrta.
Szécsény elesett, de a csata csak most kezdődött el. A veres tündérek serege indulót fújatott, és a fekete sereg ellen indult. Azokat a győzelem mámora miatt meglepetésként érte a hirtelen támadás. Nem volt idejük csatasorba állni, egyet tehettek, menekülőre venni a dolgot. Hátuk mögött hegy, a Nagy-kő. Volt ott egy erődítményük, gondolták, oda futnak. Kezdtek is a nagy fák között felfele kapaszkodni. Az erőd kicsi volt a nagy seregnek, nem maradhattak mind, tovább kellett menni. De egy részük, úgy tűnt, megmenekült. Bilibók is Luccsal. A többiek ereszkedni kezdtek hát a hegy túloldalán. Kisvártatva nagy pusztán találták magukat. Mivelhogy ismerték a vidéket, annyi előnyre tettek szert, amennyi elég volt ahhoz, hogy újraszervezzék a sereget. A veres tündérek elég szorosan ott voltak a nyomukban, de nem ismerték annyira a terepet, ezért lassan nőni kezdett a távolság a két sereg között. Nem akarták az időt ostrommal tölteni, gondolták, hogy a menekülőkkel könnyen elbánnak, s majd visszatérnek a maradékért. Bizony meglepetésként érte őket a hirtelen fordulat: a menekülők szembe szaladtak velük. Baj volt, és nagy kavarodás. Mert a Nagy-kőről látták a pálfordulást, és Bilibókkal az élen társaik segítségére siettek az erődbeli feketék. A veresek két tűz közé kerültek. Kemény csata volt, sok veres tündér hullott el abban a csatában, de sok fekete is. Kevesen menekültek meg. Mire Bilibók győztesen visszatért Lucshoz, akit néhány katonájára bízott, a lánynak hűlt helyét találta. Estefele találták meg holtan a Nagy-kő alatt, ahova sikerült levetnie magát bánatában. Elkeseredésében Bilibók is nyakába vette a világot, és ment, mendegélt, de nem jutott messze. Szentimrén egy barlang fele vitte útja, ott megpihent, de nem volt többé ereje kimászni. Azt mondják, amióta ott lelte halálát, sok csalódott szerelmes vetett ott véget életének, s a barlangban egyre büdösebb és mérgezőbb a levegő.
Az öreg Talabor kétségbeesetten nézte végig a csatát. Amikor látta, mint veszejtik el egymást a tündérek, könnyezni kezdett. Hiszen a veres tündérek is, a fekete tündérek is egyaránt a fiai voltak. De ezt csak ő tudta. S legkedvesebb talán számára is Lucs volt, a veres királyleány.
Bánatában sírt, sirdogált, egészen elapasztotta magát. Ma már csak egy csúcs emlékeztet Talabor nevére. Kedvenc gyermeke emlékére pedig a hegy helyén álló mocsár – mely elnyeli azokat, akik önös szándékkal testvéreik ellen törnek. Szécsény vére patakként ma is csordogál, fájdalmát a zúgók mesélik azoknak, akiknek van fülük meghallani, Bilibók nevét pedig egy puszta őrzi, és sok-sok csíki székely, akik talán a tündéreket tartják őseiknek, akik nem haltak ki egészen, éjjel ma is közel merészkednek a láphoz, de nappal veres- és feketeáfonyaként húzódnak meg a bokrok ágain.
Hancur
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése