Mi lenne, ha Andrisnak, szülinapjára, könyvbe szerkesztenénk az irományait? – Tette fel Eni a kérdést még tavaly ősszel…
Előbb meredeknek tűnt, de végül is, miért ne?! Az a rengeteg leírás, élménybeszámoló bizony jól mutatna egy szép kis kötetben. S jól meglepnénk vele!!! – már előre vigyorogtunk magunkban…
De hogyan fogjunk hozzá?
Meg kell szereznünk a túraleírásait! Meg a túrákon készült fotókat! Ez az első lépés. Mit mondjunk neki, miért kellenek?
Addig gondolkodtunk, míg kitaláltuk, hogy blogot csinálunk. Ez lesz az ürügy.
Tibi utánanézett, feláldozta néhány délutánját, s lett blog. Hancur is feláldozta néhány estéjét, s korrektúrázott. Enikő és Zsolt tervezni kezdte a könyvet: fedőlap, színek, betűtípus…
Nem ment könnyen, mindenkinek sok dolga van, ritkán tudtunk időt szakítani. Már vége fele közeledett a tél, mindjárt itt a szülinap... Március... Még mindig voltak javítatlan szövegek, még mindig hiányoztak fotók.
Árajánlatok a nyomdáktól – s persze a nagy kérdés: hány példányban kérjük a könyvet? A csapatból sokan csak most tudták meg, mi készül. 10 kötetre pótoltunk össze.
Eni szülinapja egy héttel korábban van, mint az Andrisé, előbb úgy terveztük, egyszerre tartjuk meg. De sajna a nyomda nem tudta a kért időpontra elkészíteni, halasztani kellett az Andris szülinapját. Következő hét csütörtökig… mert az ünnepelt pénteken sízni ment.
Kell-e mesélni, mennyire vártuk? Biztosan jobban, mint Andris, aki, mit sem sejtve, csütörtökön este jó korán megérkezett. Azaz túlzottan pontosan, a megbeszélt időben. Ki kellett tiltani a szobából, ugyanis a könyveket nem sokkal korábban sikerült végre elhozni a nyomdából, s még csomagolni kellett.
Eni sütötte a tortát, Tibi keverte a körözöttet. Zsolt utolsó simításokat végzett a lakáson – aznap jöttek haza Szebenből. Hancur a földön ült, csomagolt, s győzködte őket, hogy senkit be ne engedjenek.
Lassan összegyűltünk. Végre Rozsda is megérkezett.
Zene, bor, táncika… Még húztuk az időt. Jajj, azok a feszültséggel teli percek!
A könyvet csak hárman láttuk. Mindenki kíváncsian várta. Andris teljesen gyanútlan. Ittuk az édesapja borát, s néztünk össze, hogy: Mikor?
Még behoztuk az avocado-krémet, a körözöttet és a pástétomot. Lerben pirított kenyérre alig győztük kenni. Nem hagyományos szülinapi menü, de nagyon hangulatos! Úgy döntöttünk, hogy kajálás után lesz a perc.
És lett!
Enikő a Boldog Születésnapot című számra kattintott, Zsolt fényképezett, Hancur filmezett. Egyetlen pillanatot sem szabad elszalasztani!
Zöld selyempapírba csomagolva nyújtottuk át Andrisnak élete első kötetét, a Varázslatos kiruccanások-at.
A forgatókönyv úgy alakult, ahogy sejtettük: Andris köszönte az ajándékot, mosolyogva bontogatta, kézbevette, nézte, nézte… A mosoly csodálkozássá változott az arcán, lapozni kezdett. Mikor végre felfogta, hogy mit tart a kezében, szája tátva maradt (tényleg!), hátradőlt a széken, s remegő hangon azt mondta: “Ez nem lehet!” Türelmetlenül lapozta tovább, először is a fényképeket nézegette (mint képeskönyvnél szokás)… Rékára pillantott kérdőn és szinte szemrehányón, hogy ő tudott-e minderről… Aztán azt furcsállta, hogy összegyűlt egy kötetnyi irománya… 
Amikor végiglapozva a könyvet azt hitte, hogy a szertartásnak vége, kiderült, hogy korántsem, hiszen most következnek a dedikálás percei, ki kell osztania a maradék kilenc kötetet. Ez sem volt kis feladat… egy embernek, akinek eddig esze ágában sem volt könyvet írni, s most egyik percről a másikra még dedikálnia is kell…
De megbírkózott a feladattal.
Jöhetett a torta!!!
De hogyan fogjunk hozzá?
Meg kell szereznünk a túraleírásait! Meg a túrákon készült fotókat! Ez az első lépés. Mit mondjunk neki, miért kellenek?
Addig gondolkodtunk, míg kitaláltuk, hogy blogot csinálunk. Ez lesz az ürügy.
Tibi utánanézett, feláldozta néhány délutánját, s lett blog. Hancur is feláldozta néhány estéjét, s korrektúrázott. Enikő és Zsolt tervezni kezdte a könyvet: fedőlap, színek, betűtípus…
Nem ment könnyen, mindenkinek sok dolga van, ritkán tudtunk időt szakítani. Már vége fele közeledett a tél, mindjárt itt a szülinap... Március... Még mindig voltak javítatlan szövegek, még mindig hiányoztak fotók.Árajánlatok a nyomdáktól – s persze a nagy kérdés: hány példányban kérjük a könyvet? A csapatból sokan csak most tudták meg, mi készül. 10 kötetre pótoltunk össze.
Eni szülinapja egy héttel korábban van, mint az Andrisé, előbb úgy terveztük, egyszerre tartjuk meg. De sajna a nyomda nem tudta a kért időpontra elkészíteni, halasztani kellett az Andris szülinapját. Következő hét csütörtökig… mert az ünnepelt pénteken sízni ment.
Kell-e mesélni, mennyire vártuk? Biztosan jobban, mint Andris, aki, mit sem sejtve, csütörtökön este jó korán megérkezett. Azaz túlzottan pontosan, a megbeszélt időben. Ki kellett tiltani a szobából, ugyanis a könyveket nem sokkal korábban sikerült végre elhozni a nyomdából, s még csomagolni kellett.
Eni sütötte a tortát, Tibi keverte a körözöttet. Zsolt utolsó simításokat végzett a lakáson – aznap jöttek haza Szebenből. Hancur a földön ült, csomagolt, s győzködte őket, hogy senkit be ne engedjenek.
Lassan összegyűltünk. Végre Rozsda is megérkezett.
Zene, bor, táncika… Még húztuk az időt. Jajj, azok a feszültséggel teli percek!A könyvet csak hárman láttuk. Mindenki kíváncsian várta. Andris teljesen gyanútlan. Ittuk az édesapja borát, s néztünk össze, hogy: Mikor?
Még behoztuk az avocado-krémet, a körözöttet és a pástétomot. Lerben pirított kenyérre alig győztük kenni. Nem hagyományos szülinapi menü, de nagyon hangulatos! Úgy döntöttünk, hogy kajálás után lesz a perc.
És lett!
Enikő a Boldog Születésnapot című számra kattintott, Zsolt fényképezett, Hancur filmezett. Egyetlen pillanatot sem szabad elszalasztani!
Zöld selyempapírba csomagolva nyújtottuk át Andrisnak élete első kötetét, a Varázslatos kiruccanások-at.
A forgatókönyv úgy alakult, ahogy sejtettük: Andris köszönte az ajándékot, mosolyogva bontogatta, kézbevette, nézte, nézte… A mosoly csodálkozássá változott az arcán, lapozni kezdett. Mikor végre felfogta, hogy mit tart a kezében, szája tátva maradt (tényleg!), hátradőlt a széken, s remegő hangon azt mondta: “Ez nem lehet!” Türelmetlenül lapozta tovább, először is a fényképeket nézegette (mint képeskönyvnél szokás)… Rékára pillantott kérdőn és szinte szemrehányón, hogy ő tudott-e minderről… Aztán azt furcsállta, hogy összegyűlt egy kötetnyi irománya… 
Amikor végiglapozva a könyvet azt hitte, hogy a szertartásnak vége, kiderült, hogy korántsem, hiszen most következnek a dedikálás percei, ki kell osztania a maradék kilenc kötetet. Ez sem volt kis feladat… egy embernek, akinek eddig esze ágában sem volt könyvet írni, s most egyik percről a másikra még dedikálnia is kell…De megbírkózott a feladattal.
Jöhetett a torta!!!Hancur
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése