A
Dél-Hargita Teljesítménytúra élményei és fáradalmai után pihenésképpen
valamilyen könnyű és rövid túrán gondolkoztunk másnap délelőttre. A
felmerülő ötletek közül végül a Nagy-Somlyó hegyére esett választásunk.
Annak ellenére, hogy ez Csíkszereda környékének legismertebb hegye,
meredek de rövid túrával megmászható, és csodálatos kilátást biztosít.
Mikor távolabbról jövünk ide, rendszerint valami nagyobb, hosszabb
túrára vállalkozunk, s akkor ez már nem fér be az időnkbe, esetleg
egészen más céllal vagyunk itt, mint túrázni.
Álmos
vasárnap délelőtt volt, még meglehetősen korán, amikor felértünk
Csíksomlyóra. Csupán a forrásnál igyekezett néhány ember borvizet
tölteni, azon kívül sehol egy teremtett lélek. Mintha megállt volna az
élet, vagy talán csak szünetelt, s még nem indult újra. A hegy
hívogatóan magaslott a méltóságteljes csendben, és mintha arra biztatott
volna, hogy másszuk meg, menjünk végig a Keresztek útján, ha tudunk.
Még éreztük tagjainkban a fáradtságot a 40 kilométeres gyaloglás után,
de a Somlyó hegyén volt valami megnyugtató, valami felemelő... Mennyire
más most itt, lazán, kereszttől keresztig sétálni a Kis-Somlyón, mint
tegnap, amikor tudtuk, hogy hosszú utat kell letudnunk meghatározott
időn belül.
Szinte
elmondható, hogy itt is kétszer kel fel a Nap, akárcsak Torockón, a
Székelykő árnyékában. Egy ideje a reggeli napsütés bátortalan sugarai
terjedtek szét a Csíki-medence környező részein, de Csíksomlyót a Nap
csak most kezdte beragyogni a Kis-Somlyó fölött, s ahogy felfele
haladtunk, egyre bátrabban mutatkozott,
végül mire felértünk, fényárban
úszott a sötétzöld fenyőkkel határolt Keresztút is. Fent megtekintettük a
Salvator kápolnát, bejárata előtt a kőkereszttel, melyet 1876-ban a
gyergyóalfalvi hívek állítottak az 1567-es győzelem emlékére, amelyet a
Tolvajos-tetőn János Zsigmond fejedelem felett aratott a székelyek
csapata a gyergyóalfalvi István pap vezetésével pünkösd szombatján.
Innen
a nyereg felé folytattuk utunkat, mely rendkívül különös volt így a
néptelen csendben. Lent a színpad, melynek deszkáin most lépteink nesze
is szinte dübörgésnek hatott, pedig óvatosan igyekeztünk átosonni rajta.
Pünkösdkor vagy más alkalmakkor, amikor tengernyi nép hömpölyög a
Somlyói nyeregben, ki hallaná meg, ki figyelne fel léptek döngésére e
deszkákon vagy a száraz fű ropogására talpunk alatt?
A
Nagy-Somlyóra meredeken felvezető, az erdő között kínálkozó ösvényen
indultunk el. Az erdő alól még vetettünk egy pillantást a csendben
napfürdőző nyeregre, és megcsodáltuk a köröskörül elénk táruló tájat, a
lent elterülő várossal, szemben a Hargita büszke vonulatával
s a
túloldalt magasló Csíki-havasokkal. A fenyvest a csúcs környékén
lombhullató erdő váltja, a fák levelei már most, kora ősszel, szinte
sárgák, ám a zöldek is hullnak. Rendkívül ki van száradva a természet. A
csúcson álló fémtorony kövén „1032” áll ráfestve. Ha nem mászunk fel a
fák fölé magasló toronyba, a kilátást a környező lombozat gátolja,
egyébként akár földrajzórát lehetne tartani fentről. Különösnek,
távolinak tűnt innen a hegyről a város, meg a falvak sora, és annyira
valószínűtlenül messzinek ott lent az emberi nyüzsgés, ellentétesnek az
itteni békével, nyugalommal. Pedig jóformán alig jöttünk ki Szeredából.
Bármennyire
jó volt fent, a Somlyón üldögélni, vissza kellett indulnunk, mert ha az
autóig nem is, de Marosvásárhelyig hosszú út állt még előttünk.
Visszafele a déli oldalon induló piros pontjelzésen ereszkedtünk, ami –
miután tesz egy vargabetűt a hegy körül – levezet a nyeregbe. Az erdőből
kiérve a Csíki-medence látványában gyönyörködhettünk ismét,
mely a
Csomádtól a Nagyhagymásig teljes szépségében kitárult előttünk. Végül
még beléptünk a Barátok Feredőjébe, ahol a hideg borvízben való áztatás
jót tett fáradt lábainknak, nekünk pedig a Somlyói csorgó vize tett
különösen jót, ezért teletöltöttük flakonjainkat, mielőtt hazaindultunk.
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése