Miért vesz részt valaki
teljesítménytúrán, ha feltett szándéka, hogy másokkal nem kíván versenyezni a
hegyen, de még saját teljesítményét, önmagát sem akarja tesztelni, csupán a
természetet szereti, aktív kikapcsolódásra, feltöltődésre vágyik egy egész heti
nyüzsgő, zajos, városi rohanás után. Hát elsősorban azért, mert hívják, és pont
egy olyan helyen zajlik, ahova rég vágyódik, és szívesen menne, főleg, hogy az
útvonal egy részén még sohasem járt. Most pedig megbízható, komoly társaságban
járhatja végig a hőn óhajtott helyeket, és csodálhatja a tájat. Nem számít
arra, hogy esetleg őt is, mint ahogy többeket ebből a megbízható, komoly
társaságból, milyen könnyen elkapja a versenyszellem, uralni kezdi az ambíció,
minek következtében megkísérel hamarabb célba érni, mint körülötte igyekvő
társai. Ennek érdekében pedig képes átsiklani a természet szépségei felett,
megfeledkezni társairól, akiket csak akkor vesz észre, ha meg kell őket előzni,
esetleg akkor figyel fel rájuk, ha netán hátulról próbálnák őt utolérni. Ha
valami véletlen folytán mégis eszébe jut eredeti célja, nem kevés önuralmába
kerül azt szem előtt tartani, miközben többen is elsietnek mellette.
Idén harmadik alkalommal
került megrendezésre a Dél-Hargita Teljesítménytúra, melynek kínálatából
társaimmal a negyven kilométeres túrát választottuk. Ez gyönyörű lombhullató és
fenyves erdőkkel, pazar kilátást biztosító tisztásokkal színezett hangulatos
havasi tájakon halad végig a tusnádfürdői kempingtől a Szeredai-fürdőig. A túra
több mint 1200 méter szintkülönbségének java részét rögtön az elején gyűrtük
le
meredeken fel a piros háromszöggel jelzett szerpentines ösvényen a Sólyomkőig
(824 méter), majd onnan a szalagok és erdészjelzések mentén vezető vadcsapáson
a Nagy-Piliske (1374 méter) keleti válláig. Mászás közben nem tudtuk megállni,
hogy egy pillanatra ki ne lépjünk a Sólyomkőre, ahonnan teljes szépségében
tárult elénk a Csomád kúpjaival, előterében pedig a Tusnádi szorossal.
A kegyetlen kaptató után
kellemes sétának tűnt a Nagy-Piliske keleti oldalán vezető, kék sávval jelzett
gerincúton haladni, és hamarosan el is értünk az északi hegyláb alatti
tisztáson levő vadászházig. Itt volt az első ellenőrzőpont, ahonnan fiatal
fenyvesen vezet tovább az út, és rövidesen kiértünk a Jáhoros-puszta tágas
füves térségére, melyről széles kilátás nyílik a környező csúcsokra, de
távolabbi vidékekre is északkeleten a Csíki medence fölött, valamint
délnyugaton a Nagy-Piliske
és
Nagy-Murgó csúcsain, illetve Erdővidéken túl a Déli Kárpátokig. Ezt érdemes
megcsodálni, elvégre nem minden nap jár erre az ember.
Fokozatosan egyre erdősebb
terepre vezet a gerincút, emelkedik is valamelyest, majd egy helyen ideiglenes
piros tábla és szalagok egészítették ki a jelzéseket a sűrű erdőn keresztül.
Hirtelen véget ér az erdő, s a Mitács-pusztán találjuk magunkat, melynek
túloldalán impozánsan magaslik a Kapus-hegy (1424 méter).
A
Mitács-hegy (1282 méter) szinte észrevétlenül maradt mögöttünk. A Kapus-hegyre
ellenben még ösvény is kínálkozik, kitérőre csabítva, de ajánlatos kihagyni,
mivel hosszú még az út, és a legmagasabb pontja – a Kakukk-hegy – még előttünk
áll.
A Mitács-pusztáról a
Kapus-hegy nyugati lábán erdőben vezet át az ösvény, majd többnyire erdős
terepen folytatódik. A fenyvest előbb a Sárga-puszta, majd később az Aszó-patak
forrásvidéke fölött a Fekete-puszta szakítja meg, mely utóbbiról előtűnik
északon a Kakukk-hegy tömbje – Kakukk-hegy (1557 méter) elől balra és
Kőhíd-tető (1551 méter) jobbra. Ha oda feljutunk, utunk onnan elméletileg csak
lejt, de több jelentős emelkedő nem nehezíti már túránkat. Utunk kezdetéhez
képest nem tűnik sem meredeknek, sem megerőltetőnek az emelkedő, amelynek
utolsó szakaszán kék háromszög jelzés is csatlakozik a kék sávhoz. A nyeregben
felállított ellenőrzőponttól nyugatra a Kakukk-hegy erdővel borított csúcsa
látszott, körülötte régebbi irtás után próbál regenerálódni a természet,
keletre a Kőhíd-tető emelkedője állt, valamint
szemben az Angyalka-tető (1537 méter), melynek nyugati lábát fogjuk kikerülni
utunk következő szakaszán. Innen nehéz, köves rész következik a Barót-patak
forrásvidéke mentén, majd északkeletnek, aztán északnak fordul az ösvény, és
kivezet a Dél-Hargita legnagyobb pusztájára, a Nagy-Lázra. A széles gerinc miatt
a völgyekre nincs rálátás, de megcsodálhatjuk északról a Kakukk-hegyet és
Angyalka-tetőt, előttünk jobbra (északkelet) a Fekete-hegyet, balra
(északnyugat) pedig a Tetőfenyőt.
A Bakratás-tetőn (1363 méter) túl az út jelentősen
lejteni kezd, és hamarosan a Szentimrei Büdösfürdőre érünk. Útvonalunk
hangulatos házak közt vezet, érintve egy finom vizű borvízforrást és egy
mofettát. Az üdülőfalu üzletének teraszán berendezett ellenőrzőpontnál a
vendégmarasztaló fogadtatás ellenére utunk még nem ért véget. Büdösfürdőről lefelé
fenyvesben vezető köves út következik a Lucsmellékéig, ahol a mezőn a
Nagy-Kő-bükke (1229 méter) felé irányítottak a szalagokkal kiegészített
jelzések.
Ennek déli hegylábánál le kellett térnünk a kék
sávról és többnyire nyílt, széles kilátást biztosító terepen oldalaznunk a
keleti lejtőin. Miközben az elszórt fákkal, erdősávokkal tarkított legelőn
vezetett az ösvény, a délutáni nap vöröses fénye vetült a Nagy-Hagymás
szikláira s a tőle délre emelkedő Csíki-havasokra, de visszafordulva még
pillantást vethettünk a Szentimrei Büdösfürdő fenyvessel borított vidékére,
valamint a tőlünk jobbra emelkedő Harom-tetőre,
míg nyugatról a Nagy-Kő-bükk magaslott fölénk, amint a Vendelné-kútjához, majd
a Bilibók-pusztára értünk. A több út találkozásánál elterülő Bilibók-puszta
alsó felében volt a negyedik ellenőrzőpont, ahonnan kék pontjelzések vezetnek
le a Kis-patak menti erdővel övezett úton, aztán a mezőre kiérve teljes
szépségében tárul elénk Csíkszereda és környéke.
A patak menti dombélen végighaladva rövidesen le
is érhettünk a Szeredai-fürdővel szemben álló Vízügyisek házánál álló
táborunkhoz.
Végül egy felejthetetlen túra élményeivel telve a
ház körüli fák alatt kipihenhettük a hosszú út fáradalmait, miközben az üstben
készült meleg babgulyást fogyasztottuk.
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése