Apostolok közt a Kelemenben

Az izomláz elmúlt, lehet beszámolót írni. Nem, nem lábbal írom – de nem is lábbal kellett kapaszkodnom 200 kilométer nem kevés kanyarában a pótszéken, amit betettünk a buszba, mert végül egy emberrel többen gyűltünk össze, mint a helyek száma engedte volna. Jó, hogy visszafele Iti feláldozta magát – különben most sem lenne beszámoló…

Reggeli hat óra helyett fél hét után indultunk, mert a sofőr bácsi elaludt, mentségére először, amióta hordoz bennünket, s ennek tíz éve is van… A pótszékért is meg kellett állnunk pár percre. Az útszűkítésekre számítottunk Vásárhely s Régen között, ám, szombat reggel lévén, elég hamar túljutottunk rajtuk.

Mire világosodni kezdett, Moldva közelében jártunk. A felhők közül ezüstösen tűzött be a fény, s köd szállt fel a Kelemen havasok völgyeiből, jelezve, hogy az ijesztgetések ellenére szép idő várható.

Dornavátrán a hangulat már jó volt, bár alig ismerte egymást a csapat nagy része. Ismerősök ismerősei szóltak egymásnak a kiruccról, így verődtünk össze. De, aki a virágot (világot?) szereti, rossz ember nem lehet … volt nagy kacagás is: Iti remek előadó. Az is igaz, hogy Gura Haitii-ba érkezve, első dolga volt Katinak, hogy Mihály nap alkalmával a Misi köszöntésére szánt borral végig ne kínálja a túrázni indulókat. Amihez én is elővettem a sajtos rudacskákat, amelyek előző délután sültek – s csak azért emlegetem, mert a lányok nagyon kérték a receptjét, s akkor most ide szúrhatom a linkjét… 
A főszerep ezután Rolinak jutott, ő kellett megmutassa, merre induljunk. 

Azt tudtuk, hogy kék pont jelzés visz fel az 12 Apostol szikláihoz, de azt nem, hogy jókorát rövidíthetünk, ha rögtön jobbra nekivágunk a meredeknek. Azért nem csodálkoztunk olyan nagyon, mert mondták mások is, hogy kerítéseken kell átmásznunk az elején – de az átmászást átgurulássá egyszerűsítettük, ahol tehettük, s egy fénykép ürügyén heverésztünk (valójában E/1) is egy kicsit, mert a nyelvünk szinte a köldökünkig lógott (Na, nem mindenkinek!)… 

Szerencsére Andi is járta már az utat, ő ráadásul térdig érő hóban – pillanatig sem féltünk az eltévedéstől.

A táj, a környezet, az idő, a hangulat már az elején lenyűgözött. 

Jó lett volna ráérősebben sétálni, de három és fél órát jósolt a tábla a faluban a sziklákig, ahonnan még vissza is kell térni. A nap pedig böcsülettel a fejünk felett járt már.

Sárgásra aszott meredek legelőn, kerítések között vezetett fel az út. Jobbra, balra a Kelemen fenyvesei, bal vállunk mögött egész sor hegycsúcs (pl. Kis-Besztercés, Pietros….) A turistajelzés kényelmesen követhető, de nem árt néha megállni egy-egy rövid pihenőre, mert az út továbbra is csak emelkedik. 

Végül is 700 méterrel magasabbra kell jutnunk, mint ahol az autóbuszt hagytuk (1030 m). 

Jobbról, balról fenyők jelennek meg, s felterelnek bennünket a legelő tetejére,

ahol kénytelenek vagyunk az erdőben folytatni utunkat. Sűrű fenyves erdő, de kényelmes ösvény vezet benne, puha fenyőtűszőnyeggel. A jelzések olyan sűrűn jelennek meg, hogy helyenként hármat is lehet látni belőlük. 

Aki jobban bírta, előbbre került, de bevárta a lemaradozókat. Holland túratársaink – bizony! – idáig meglehetősen elfáradtak. 

 A térdfájás kellemetlen dolog, főleg az ő korukban. Mire a bokrosabb részhez értünk, és már a „megalítok” is megjelentek az ösvény mellett a fák közt, 

úgy érezték, meg kell állniuk és visszafordulniuk. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy még öt percig tartsanak ki, legalább a borókásig, ahonnan már látszanak az Apostolok. Tibi, Laci és Iti előreszaladt, hogy jelezzék, meddig kell még eljutniuk. 

 Ó, szinte csúcsélmény, amikor az erdőből kiérve, az ember megpillantja a jellegzetes alakú sziklákat. 

Új erőt ad, hogy szinte a lábad alatt látod őket a borókáson túl. Úgy érzed, egy nekifutamodással már ott is vagy közöttük. Tavasszal valószínűleg ezt tettük volna, de most, október elején, megállított az áfonya. Borókabogyó is volt ezrivel, de az áfonya finomabb. 

Ennyi áfonyabokrot egy helyen – s tele finom, érett áfonyával!!!... aki csak tehette, szedte marokszámra. 

Sajna, aki később érkezett, annak nem sok időt adtak a „mazsolázásra”. Más turistacsoportok már jöttek visszafele, ami annyiból mégis jó volt, hogy miénk lehetett a tér… Lenyűgöző volt!!!

Meg is rohamoztuk a sziklákat, ki hova érte, oda mászott. 

 Kattogtak a gépek, volt, aki pózolt, 

 volt, akit sunyiban örökítettünk meg…

Csodaszép volt fentről a világ!

 Ott igazán az Apostolok közt érezhette magát a halandó...

 Kerestük az apostolok arcát, s láttuk is őket, néha morcosnak, 

 máskor kedvesen vidámnak. 

Voltak, akiket nem zavart, hogy ott mászkálunk körülöttük: nyugodtan folytatták többszáz éves diskurzusukat… 

Kellemesen meleg délután volt, jól esett végre leülni egy naposabb oldalra. 

Miután elkészült a csapatkép, előkerültek a szendvicsek, maradék vizek –  a bor is jól jött volna, de Katának volt annyi esze, hogy ne cipelje magával … jó lesz az a busznál visszaérkezéskor is… Hanem a Noémi mazsolás csokija – számomra az volt a csúcscsoki.

Mire visszaindultunk, a szél is fújni kezdett. 

 Sokkal jobban haladt a csapat, nem kellett aggódni, hogy sötétben kell majd botorkálni. 

Tibi, Laci és Iti még eljárta az ősemberek táncát a kőkörök körül, 

legszebb kőhangjukon előadva a Kövek (tri- vagy tetraton) dalát (Iti tud két szólamban énekelni), amit meglepetésünkben elfelejtettünk fotózni, de a beiktatott pihenők alatt is csattantak a poénok, nevetett nagyokat a banda, mintha „lódarázs” ;) rúgta volna őket.

Fotótéma lefele is akadt, 

s volt, aki talált gombát a nagy szárazság után, sőt, életem első vakondokfutását is láttam – fotózni persze nem volt idő, mert rekordidő alatt tudja beásni magát a földbe.

Nemsokára újra a kerítések, és a meredek domboldal – immár ereszkedésre.

Az autóbusz mellett úgy vonultunk el, mintha nem is létezne. Bal szemünket le sem vettük a kocsmáról, s volt, aki egyből két sört rendelt. Mégis sötét lett, mire indulhattunk...
Íme, az útvonal, amelyet Roli GPS-ének köszönhetünk:

View Larger Map

Hancur