2006. október 8., vasárnap

Marosfőtől Vaslábig

Csodaszép túrát tettünk szombaton, Marosfőről elindulva. Hogy egész pontos legyek, Marosvásárhelyről indultunk el kora hajnalban, hogy reggel 8 után Marosfőre érkezzünk a vonattal.

Érkezéskor éppen szállt fel a köd, és ragyogó idő ígérkezett. Az is lett.

Miután megreggeliztünk (ezt a Mókus-bár előtti asztaloknál, mivel rövid mérlegelés után úgy gondoltuk, hogy inkább élvezzük a kinti levegő csípését, mint a benti szivarfüstöt), elmentünk a turisztikai (alsó) Maros-forráshoz és az Ébner Jenő házhoz. Ez a forrás eléggé sűrűn látogatott, de jól ki is van építve. Aztán elolvastuk és lefotóztuk az Ébner Jenő – 1989-es forradalomban (állítólag a hatalom emberei által) meggyilkolt lazarista szerzetes – házán levő emléktáblát.

Ezután kellemes őszi napsütésben nagyon szép helyeken mentünk végig a Maros-bükkön keresztül, fel a Fekete-rez csúcsára. Innen a megszokott fotózás és rövidfilm-készítés után leereszkedtünk a Maros földrajzi (felső) forrásához, ahol egy hangulatos kis tisztáson levő asztalnál ebédeltünk. Közben eljátszottunk az ötlettel, hogy vajon, ha azt az eret eltérítenénk, akkor holnap a kompnál s a Sörpatika előtt folyna-e a Maros? Na, de megmaradtunk az ötlet szintjén…

Innen a Súgó-barlangot jelöltük meg célként. Oda elég könnyen eljutottunk. Úgy általában, ezen a vidéken jók a jelzések. A Fekete-rez pusztáján, mivel a fák közötti távolság nagy, és kövek sem nagyon vannak, a jelzések közötti távolság elég számottevő. Mi távcsővel találtuk meg őket... Ráadásul három irányban is egyforma, piros sáv jelzés vezet innen, így nem sok hiányzott, hogy a Sugó-barlang helyett Marosfőt lássuk viszont egy másik útvonalon.

Ennek ellenére, szerencsésen leértünk a Lok-patakhoz, s onnan fel a barlanghoz. Itt meglehetősen sokan voltak, de egy másik csoporttal nekünk is sikerült bejutnunk. Erről a barlangról annyit tudok mondani, hogy, aki még nem járt ott, az látogassa csak meg, mert érdemes. Csodaszép! A végén az alsó bejáratot is megnéztük.

Mivel a barlanglátogatás jóval több időt vett fel, mint gondoltuk volna, már csak a legközelebbi vasútállomás elérése maradhatott a tervünkben, így jöttünk vissza Vaslábról.

Pedig az én merész elképzeléseimben ezen kívül még több célpont is szerepelt. De így is nagyszerű kirándulás volt.

Andris

2006. szeptember 23., szombat

Fehérkő

Szeptember végi, esős péntek délután a másnapra tervezett kirándulást le kellett mondani a rossz időjárás miatt. Alig hárman maradtunk elszántabbak, akik még az adott időjárási viszonyok ellenére is késztetést éreztünk arra, hogy másnap elmenjünk valahova. Hárman maradva, az eredeti terveket merészebbre változtatva, megegyeztünk, hogy megpróbálunk eljutni a Kelemen-havasokban levő Fehérkőhöz (más néven Vágásszikla), ahova nemhogy jelzés, de még ösvény sem vezet.

A Fehérkő egy sziklás gerincélen található, 1368 méteren, a Kelemen-havasok Nemzeti Parkjának közelében, az Ilva völgyétől keletre. Elérése az Ilva, Kis-Ilva, majd ennek Nagyága felől lehetséges, ahol sokáig erdei talajúton haladhatunk. A helyet egy bő fél évvel azelőtt, 2006 tavaszán, Hobó írta le, majd az ő elmondása alapján igyekeztünk megtalálni.

Szombaton hajnalban, a fél négy körül induló vonattal utaztunk. Miután egész pénteken esett az eső, éjjel három óra körül csepergő esőben, erős kételyek közt indultunk útnak. Mindenikünk attól tartott, hogy csak egyedül lesz kint, de mégiscsak ott voltunk mind a hárman a Nagyállomáson. Meggyőződés nélkül ültünk vonatra, valószínűleg, mindenki csak arra gondolt, hogy a másik kettőre való tekintettel ne lépjen vissza. Egy visszalépés ugyanis kártyaváreffektusként hatott volna, s ezt egyikünk sem szerette volna előidézni.
Kora hajnalban, még sötétben ért a vonatunk Palotailvára. Itt, akkor épp nem esett az eső, de minden csuromvizes volt.


Bizonytalanságunk nem múlt el... Beültünk az állomás melletti kocsmába egy kávéra, vagy teára, ahol, még utoljára megbeszéltük a dolgot. A tény, hogy nem esett az eső, mélyen nyomott a latban, és az is, hogy már itt voltunk kint. Másrészt pedig még alig pirkadt, hideg volt, sár, és minden el volt ázva. Úgy döntöttünk, ha már ide kiutaztunk, elindulunk.

Miután megittuk meleg italainkat, még sötétben indultunk el az országút mentén Ilvapataka irányába. A letérőt elérve, az Ilva-pataka menti talajúton haladtunk tovább. A házak, majd nyaralók közt szaporán lépkedtünk, mikor lassan világosodni kezdett, de Napot még nem láthattunk, az eget sötét felhőzet borította. Gyors tempóban haladtunk el az Ilva baloldali mellékpataka, a Nagy-Magyar-patak menti letérő mellett, és reggel nyolc körül értük el a Nagy- és Kis-Ilva torkolatát.

Az útelágazásnál megnézegettük a Kelemen Nemzeti Parkot jelző hirdetőtáblát, majd indultunk is tovább a Kis-Ilva menti úton. Ezen alig haladtunk egy keveset, mikor rönkszállító teherautó ért utol bennünket. Ez mellénk érve lefékezett, és az autóból ránkkérdeztek, hogy hová mennénk, mert elvihetnek valameddig. Mikor megtudták, hogy a Nagymedve-patakhoz igyekszünk, mondták, hogy ők is szinte odáig mennek, így felgyúródtunk, és örültünk annak, hogy ezzel időt nyerünk. Ennek meglehetősen nagy jelentősége volt, mivel célpontunk körülbelül 17-18 km-re volt a palotailvai vasútállomástól, ráadásul utunk utolsó szakaszán ösvény nélküli terep várt ránk, előre azt sem tudva, hogy mennyi időt vesz majd fel a szikla felkutatása.

Hamar elértük a Kiság-, és Nagyág-patakok torkolatát, majd a Nagyág-pataka mentén haladtunk tovább a fenyvessel szegélyezett, sáros talajúton. Hármunk közül egyikünk lány lévén, sofőrünk igyekezett gyorsan bedobni a lehető legfélreérthetőbb vicceit, de szerencsére közös utazásunk rövidesen véget ért, mivel megérkeztünk rönkszállítónk célpontjához. Az út menti sárban jókora rönkök hevertek. Itt kiszálltunk, megköszöntük a segítséget és folytattuk utunkat. Az út baloldalán nagyobb szikla mellett siettünk el, majd egy hídon a patak bal partjára átjutva, az út eltávolodott kissé a pataktól, de rövidesen visszakanyarodott hozzá, újból keresztezte azt, és a jobb parton folytatódott. Az út, térképen is látható kanyarulatára ráismerve, tudtuk, hol vagyunk, és amint a térkép is mutatta, hamarosan el is értük a Nagymedve-patak letérőjét.


A letérőnél sorompó állta utunkat. Ezalatt átbújtunk, majd a patak jobb partján vezetett az út, sűrű fenyves erdő között. Az eget még mindig vastag felhőzet borította, de ködös-párás volt a levegő is. Minden vizes volt még, a fák, bokrok, virágok, az út pedig köves-sáros. A bokrok levelei még zöldek voltak, alig néhány lapi kezdett sárgulni, vagy pirosodni. Az út feltűnően jó volt, még autóval is járható.

A Kismedve-patak torkolatánál kőhíd vezetett át a Nagymedve-patakon, és a mellékpatak mentén is út vezetett felfele. Mi továbbra is a Nagymedve-patak menti utat kellett kövessük, de az elágazásnál levő kövekre leültünk tízóraizni. Megettünk egy-egy szendvicset, majd indultunk is tovább, mielőtt a kezünk fázni kezdett volna. Utunk többször keresztezte a patakot, egyre jobban emelkedett, miközben mi azon gondolkoztunk, hogy vajon hol fogjuk tudni innen arrafele beazonosítani helyzetünket, a térkép alapján, mivel az fennebb már nem túl sok biztos pontot jelöl. Elég sokat kellett felfele haladnunk, miközben patakunk egyre kisebb lett. Az ég mintha valamelyest tisztult volna. Hja, ha kitart úgy, hogy ne essen, az már nagy segítség lesz - gondoltuk magunkban -, de ha netán fel is derül...


Menet közben valami azonosíthatót próbáltunk felfedezni. Térképünk szerint ez az út a patak bal partja mentén egyszerűen eltűnik majd. Utunk egyelőre a patak jobb partján vezetett elég sokáig. Egy enyhébb kanyarral aztán átment a patak bal partjára és – amint a térképen is jelölve volt – ott haladt tovább. Egyre kíváncsibbak lettünk, hogy meddig vezet az út felfele. Közben a térképünkön, az út bal (nyugati) szélére jelölt épületet hiába vártuk, hogy feltűnjön, ez egyszerűen nem tűnt fel. Igaz, mi anélkül jól megvoltunk, csupán még egy - a térképen azonosítható - biztos támpontként szolgált volna számunkra.


A kövezett talajútnak épp oly hirtelen lett vége, amint azt a térkép mutatta.

Elől, az út folytatásaként hatalmas fűvel, bozóttal és néhány kis fenyővel benőtt völgy következett, az úttól nyugatra kisebb írtás volt a fenyvesben, a keleti oldalon pedig egy keskeny árkon túl sűrű fenyőerdő. Mi legyen innen? Jobbra, az árkon át keskeny csapás vág be a sűrűbe. Talán haladjunk ezen, és igyekezzünk feljutni a gerincre? Esetleg folytassuk utunkat a völgyön felfele? A völgyben levő, derékig érő, vizes bozótban előrehaladni lehetetlennek tűnt. Egyébként az út itt véget ért, s ha a térkép helyes, akkor innen pontosan keleti irányban el kéne érjük a sziklát, ha felmegyünk a gerincre.

Bevágtunk az erdőbe, hamarosan rátaláltunk az előbb említett csapásra, és ezen, sokszor kétrét görnyedve, ágak alatt bujkálva igyekeztünk keleti irányt tartani. Ez a gerinc délnyugat-északkelet irányú, tehát mi, a völgyhöz képest, jobbra, és előre oldalazva kellett haladjunk. Emlékezetes élmény marad a sáros talajon, vizes fenyőágak alatt felfele mászni, de szerencsére ez nem tartott sokáig. Az egy szűk kilométernek becsült távolságot körülbelül tíz perc alatt megtettük. Csapásunk egy füves tisztáson érte el a gerincet, melynek közepén, pontosan a gerincél két oldalán egy-egy hatalmas szikla állt.

A baloldali (nyugati) kisebb, a jobboldali (keleti) hatalmasabb szürke kőtömb, s a kettőt mintha a gerincen végigfutó ösvény vágná el egymástól. Igaz sötétszürkék voltak, nem pedig fehérek, és rájuk felmászva csak a ködös-párás levegő miatt nem nyílt kilátásunk kelet felé, de emlékezetes marad a gerincél két oldalán egymással szembenéző két szikla. Itt megpihentünk és előkerült egy csúcscsoki is. Körülnézve több hatalmas kőtömböt láthattunk még északeleti irányban, a gerinc mentén. Egyiket szinte teljesen moha borította és fa nőtt rajta. Mintha egy óriás, játékos kedvében, hatalmas kövekkel szórta volna meg a hegygerinc közvetlen környezetét.


A gerincen északkeletre haladva egy keskeny csapás vezetett, melyet többhelyt annyira benőttek a fenyők, hogy a már jól begyakorolt módon ágak alatt voltunk kénytelenek bujkálni. Az ágakról a hátunkra, s nyakunkba csorgó víztől legalább annyira vizesek voltunk, mintha szakadó esőben sétáltunk volna. A köd lassan mintha felszállni készült volna, s a felhőzet is szakadozott. Jóleső érzés volt a gerinc mentén egy-egy tisztáson megállni és a bátortalan napsütésben sütkérezni, miközben a fák közül egyre szebb kilátás tárult a szemünk elé.

Egy helyről nyugati irányban, a párás levegő ellenére a Kis- és Nagyilva közötti Nagyjuharos gerincére, a Nagyilva völgyén túl pedig a Kőristető - Tatártető - Tihatető közötti gerincre nyílt kilátásunk. Igaz, a fölöttük vonuló sötét felhőkre is...
A gerincen tovább haladva egyszer csak egy bozótos részhez értünk, ahonnan már erősen lejteni kezdett a terep. Itt, az egyik fán a rezervátum határát jelző, fehér keretbe foglalt piros négyzetjelzést fedeztünk fel.

Egy kidőlt fatörzsre felállva az északi irányban látható tájban gyönyörködtünk. Közben a Nap is kisbújt a felhők közül, de többfelől hatalmas felhők gomolyogtak. Ezek eléggé megnehezítették a közöttük látszó erdős gerincek, netán csúcsok vagy sziklák azonosítását. Előttünk hatalmas, fenyves erdőkkel benőtt hegyhátak terültek el. A gerinc, amelyen eddig haladtunk, a Kakukkbérccel (1431 m) folytatódik, ennek fenyveséből, a nyugati oldalán, hatalmas, szürkésfehér, toronyszerű szikla magaslik ki.

Távolabb, valószínűleg a Kelemen-főgerincet is láthattuk volna tiszta időben, most sajnos felhő takart mindent abban a magasságban.

Elhatároztuk, hogy innen visszafordulunk, mivel tovább, a kidőlt fákkal és sűrű bozóttal benőtt gerinc meredek lejtővel folytatódott, melyen egyetlen látható csapás sem vezetett. Ott nem kívántuk folytatni felfedező utunkat. Megettünk még egy csúcscsokit, majd Hobót próbáltuk felhívni mobilon, hogy elújságolhassuk neki hol járunk, s miket találtunk. Reméltük, megbizonyosodhatunk arról, hogy ez az a hely, ahol ő járt. Nehezen, de sikerült kapcsolatot teremtenünk vele. Az általa magyarázottakat megtalálni véltük, de csak majd otthon, az interneten átküldött fényképek alapján nyert bizonyítást, hogy tényleg ugyanott jártunk.


Visszamentünk a két szembenéző szikláig, majd innen tovább folytattuk utunkat a gerincen délnyugati irányban, ahol további hatalmas sziklákat találtunk - egyiknek sima és mohás felületén végignyúlhattunk, akár egy ágyon -, majd egy helyről csodálatos kilátás tárult elénk keleti és délkeleti irányban. Beláthattuk a Kelemen-havasok rengeteg hegyét-völgyét, melynek erdői párologtak a napsütésben. Sajnos a párás levegő miatt a távolabbi vidékek nem voltak kivehetőek, így tájolni nehéz lett volna. Itt elkészítettük csúcsfotóinkat is, majd a sziklás oldalon elindultunk délnyugat felé. Mielőtt a gerincet elhagytuk volna, nyugati irányban is kitárult elénk a táj, itt is láthattunk párolgó hegyoldalakat, közelebb fenyvessel benőtt vidéket, távolabb egy nagyobb irtásos oldalt, fölötte újabb fenyves gerincvonulatot. Több, nagyobb szikla mellett elhaladva beértünk az erdőbe, majd nyugat felé a már ismert sötét fenyvesben törve utat magunknak ráleltünk a keskeny csapásra is, és ugyanott értünk le az útra, ahonnan felfele jövet elhagytuk azt.

Visszafele ugyanazon útvonalon szaporán szedtük a lábunkat. Jelentős volt a távolság Palotailváig, valamint a lassan ismét felhők mögé tűnő napsütés sem volt megnyugtató. A Nagymedve-patak mentén senkit nem találtunk, de a Nagyág-pataka menti fakitermelők sem voltak már ott. Így lefele nem nagyon remélhettünk alkalmi fuvart. Szerencsére eső nélkül értük el a Nagy- és Kisilva torkolatát. Itt, míg megpihentünk, megnéztük alaposan miket hirdet a tábla, majd az Ilva völgyi házak közé beérve már emberekkel is találkozhattunk ismét. További utunk az állomásig nem volt különösen érdekes, de egy felejthetetlen kirándulás élményeivel telve nem bántuk a fáradtságot.

2006. szept. 23.

Andris


Sziasztok
Élvezettel olvasom Andris kalandjait és beszámolóit, csak igy tovább!
Az észrevételem az volna, hogy, amikor olvastam a Fehér szikláknál levő turád, felmerült bennem a gyanu, hogy nem találtad meg azt, aztán ma újra elolvastam a beszámolód a képekkel, és most már biztos vagyok benne, hogy közel jártál, de nem leltél rá.
Ugyanis 2006-ban, miutan Hobo Csányi Lacival megkereste, rá egy hétre megkértem Lacit, hogy menjünk el együtt is a sziklához.
Persze, mintha a Kelemen azon a részén mindig zord idő volna, mi is hasonló körül-mények között túraztunk.
A Nagymedve patak fejénétől, ahol ti is nekivágtatok erdőbujkálással a gerincnek, kiérsz az általad említett tisztásra, ahol ott a 2 szikla (én is azt hittem előbb, hogy na megvan a Fehér szikla, de Laci felvilágosított, hogy ezek meg nem azok) így a gerincen balra tovabb haladtunk, és fadőlések és csihányosokon keresztül vágva, a rezervátum szélén egyszer csak az erdő közepén ott állt előttünk a Fehér szikla. Kilátás róla nincs, de érdekes és szép, mert olyan elhagyatott. A szikla egyik oldalán erdészeti parcella száma van ráfestve, amint a képekből is kitűnik.
Csatolok egy pár képet is az akkori barangolásunkról (elnézést a minőségért, mivel telefonnal volt készítve).
Remélem nem csak Andrisnak lesz hasznos a helyesbítés, és, ha más is arra akar vetemedni, akkor készüljön fel egy kis dzsungelharcra.
Jó túrázást mindenkinek!

Johnny

2006. szeptember 2., szombat

A Gyilkos-tótól Balánbányáig

2006. szeptember 2-án nagyon szép, egynapos túrát tettünk a Gyilkos-tótól Balánbányáig.

Túránk, a Vásárhelyről oda- majd visszautazással együtt is, elég fárasztó volt. A hajnali 4 órakor induló vonattal körülbelül 7,45-re értünk Gyergyószentmiklósra, ahonnan reggel 8-kor volt buszunk a Békási-szorosba. 9 órakor szálltunk le a Gyilkos-tónál.

A tulajdonképpeni túránk innen kezdődött. A Gyilkos-tótól borús, nedves időben indultunk el a Juh-pataka menti utat követve. A házakat elhagyva a táj szép volt, még a sáros utat is feledtetni tudta. Egy útelágazáshoz érve véletlenül hátrafordultunk, s az elénk táruló látvány lenyűgöző volt: csodás rálátásunk nyílt a Békási-szoros környéki hegyekre. Innen nem a Csofronka felé mentünk tovább, hanem a baloldali kaptatót választottuk. Ez az ösvény rövidebb úton, a Patkó-kő alatt vezet a Fehér-mezőre. A Patkó-kő tényleg nagyon szép. Ezek után már a Csofronkára leszek kíváncsi...

A Fehér-mező ezúttal sem hazudtolta meg hírnevét, így hát mi is találkoztunk itt néhány kutyafalkával. Bizonyos pillanatban egyik léckerítésből voltunk kénytelenek kitépni egy-egy – csak ketten voltunk, Rozsdával – rozsdás-szeges lécet, hogy a kutyákat távol tarthassuk magunktól. Szerencsénkre a szeges léceinknek volt annyi becsülete, hogy nem támadtak ránk, de azért figyeltek, sőt követtek bennünket. Már elég távol voltunk a Fehér-mezőtől, mikor eldobtuk léceinket, de néhány lépés után láttuk, hogy a kutyák rohannak is felénk. Újabb szerencsénkre ott már meglátott az egyik pásztor és visszaparancsolta őket.

A Fehér-mezőről ködben, felhőben másztunk ki a Nagy-Hagymásra (1792 m), ami a Gyergyói-havasok (a Hagymás-hegységet is beleértve) legmagasabb csúcsa. A szerencse viszont itt is velünk tartott, mert mire felértünk, elvonultak róla a felhők. Az ég továbbra is eléggé felhős maradt, de már ki-kisütött a nap, így fantasztikus panoráma tárult elénk: füves, borókás hegytetők világoszöldje fehér mészkősziklákkal, lennebb mélyzöld fenyvesek, és messze el lehetett látni bármelyik irányban. Sokáig tudtuk volna csodálni...

A Nagy-Hagymáson eléggé becsapóak a csúcsokon levő métafák. Az első a sziklaperemen áll, látszik, hogy nem a legmagasabb csúcson van, viszont a másodiktól a harmadik tünt magasabbnak. Aztán a harmadikhoz érve a második mégis magasabbnak látszott. Ezen kiigazodni... Na, de lényegtelen. Fő, hogy a táj csodás.

A sziklaperemet követve mentünk le az Egyeskőhöz. Ez eléggé veszélyes volt, többek közt a sűrű borókás miatt is, de a látvány végig nagyon szép. Láttuk a levezető ösvényt nem messze tőlünk, ez biztonságosabb lett volna, de a kilátás így sokkal szebb volt. Megérte.

Az Egyeskőnél mászkáltunk még egy keveset, kikerülve az akkor ébredőket. Távolról azt hittem, álomkór tombol, esetleg valami vegyi fegyver bevetésének vagyunk tanúi, mert a menedékház felügyelőjén, s még talán egy-két személyen kívül mindenki mély álomban feküdt. Füvön, földön, padon, asztalon, ágyon, mindenhol alvó embereket láttunk. Később kiderült, hogy ezt az álomkórt korántsem a cecelégy okozta, még vegyi fegyver bevetésére sem került sor, hanem a különböző csoportok által oda felcipelt, mindenféle „üdítők” nagymértékű keveréke... Mivel eléggé fáradtak voltunk, az Öcsém-tetőre már nem mentünk fel, még a Vigyázókőhöz sem jutottunk el – pedig ez utóbbinál még nem is jártam – hanem folytattuk utunkat Balánbányára, majd onnan alkalmi autóval eljutottunk Csíkszentdomokosra. Domokosról röpke 4-5 órás vonatozással már itthon is voltunk.

Nagyon szép túra volt egyik kedvenc kirándulóhelyemen, a Gyergyói-havasokban, és nagyon örülök is neki, mivel így még sohasem mentem át a Gyilkos-tótól Balánbányára, de a Nagy-Hagymáson és Fehér-mezőn is most jártam először.
Jó túrázást mindenkinek!
Andris

2006. július 20., csütörtök

Torockói beszámoló


N
agyszrű túrát tettünk a hétvégén Torockón és környékén. Mivel csak két napra sűrítettük az egészet, meglehetősen intenzívre sikerült, ugyanis, amit csak lehet, ’mindent’ be szerettünk volna járni. Természetesen ’mindent’ sohasem lehet bejárni, tudom, de amiket terveztünk, azt mind meglátogattuk. Egyébként nagyon jó szállást sikerült foglalnunk ott.
Tehát a szombat reggeli kis eső után felmentünk a Székelykőre, majd a gerincen végig leereszkedtünk Torockószentgyörgyre, s onnan pedig fel a várhoz. Egy kis pihenés után a torockószentgyörgyi várnál, visszagyalogoltunk a szállásunkra, Torockóra.
Másnap délelőtt kimentünk a Mészárostetőre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik az Aranyos- illetve a Torockó-völgyére is. Miután onnan visszaértünk, annak ellenére, hogy az idő sürgetett (csak bő két óránk maradt a délutáni buszig), elindultunk a Kőlyuk-barlanghoz, ami kb. két órás út. Természetesen a buszhoz csak úgy érhettünk el, ha minden csomagunkat magunkkal cipeljük a barlanghoz, és onnan le Torockószentgyörgyre. Mi ezt szorgalmasan véghez is vittük, mégpedig a legnagyobb déli kánikulában, de a látvány megérte, mégha végig napon kellett is mennünk. Másoknak is tudom ajánlani, hogy a Kőlyuk- (más néven Kollégium-) barlangot látogassák meg, mert szép. Jó – nem muszáj kánikulában menni. Ha mégis úgy sikerül, hogy sietni sem kell, nem lesz nehéz túra.
Végül a buszt elértük, s azelőtt egy kutat is, amiben majdnem teljesen megfürödtünk ott az út szélén – úgyhogy nagyon szuper kirándulásban volt részünk!

Leírom részletesebben is, hogy mi hogyan jutottunk el Torockóra Marosvásárhelyről, illetve szálláslehetőséget is közlök, hátha érdekel valakit...
Vásárhelyről Enyedre reggel 3,50-kor van személyvonat (nem kell átszállni sehol), és 5,55-re ékezik oda. Enyedről Torockóra van egy busz 7,45-kor, ami kb. egy óra alatt odazötyög. A vonatjegy ára 5,7 lej, a buszjegyő pedig 4,3 lej.
Visszafele délután 5-kor (17 óra) indul busz Torockóról. Enyeden van kb. 6-kor. Vonat Enyedről Vásárhelyre este 19,30-kor van (fél 8), ami 21,50-kor érkezik. Természetesen ezek a járatok hétvégén (még vasárnap is) közlekednek.
Ha valakit Torda felől érdekel autóbusz, azt sajnos semmivel sem tudom biztatni.
Legalábbis nincs tudomásom róla, hogy onnan lenne buszösszekötetés Torockóval.
Szálláslehetőségként, javasolhatom az Alpin-Tour turisztikai irodát. Tel: 0258-768002, vagy tel/fax: 0258-861902. Az e-mail címük: alpin-gabriella@... Házaknál tudnak elszállásolni, de elmondhatom, hogy mi (igaz csak egy éjszaka), de jó körülmények közt voltunk elszállásolva.

Andris