A természet hatalmában a Rákosi-Hargitán

Az utóbbi évtized egyre pergőbb életvitele következtében rohamosan bővül az élettér, amit az ember birtokba vesz, vagy legalábbis hatalmába hajt, ugyanakkor az érintetlen természet, a háborítatlan táj ugyanilyen mértékű beszűkülését tapasztalhatjuk, ha szakítunk időt ráfigyelni, ezen elgondolkozni. Az elmúlt hétvégén szűkebb hazánkban – a Székelyföldön – fellelhető egyik ilyen, emberi tevékenységtől még megkímélt helyre, a Rákosi-Hargitára (1757 méter) – másik nevén Galusa-tetőre – sikerült eljutnunk.

Változékony, esős-napos időben indultunk Marosvásárhelyről. A Tolvajos-tetőn a buszból leszállva még semmi jóval nem kecsegtető felhőzet gomolygott fölöttünk. Hargitafürdőre érve az ég mégis kiderülni látszott, mi pedig lefoglaltuk szállásunkat, ettünk, majd kisebb csomagokkal útnak indultunk egy időközben hozzánk társult magyarországi fiatalemberrel együtt, aki három napos túrát tervezett egymagában Tusnádfürdőtől Marosfőig. Neki ez a második napi túrája volt már, s a Hargita déli szakaszán elviselt viszontagságok után nagyon örült társaságunknak.

Hargitafürdőről elindulva hamarosan magunk mögött hagytuk az újjáépülő Ózon szállót, majd a Csicsói-Hargita délkeleti felén fenyves erdőben meredeken emelkedő ösvényen szervezett motorverseny tette eseménydúsabbá túránkat, de a tető peremén levő csorgón túl háborítatlan volt a csend. Szépen sütött a Nap, s a csúcsrégió ritkás fenyvesében járva a természet hangjait élvezhettük. Egészen csodálatos volt.

Időnként kilátásunk nyílt a Csicsói-Hargita csúcsai irányába, valamint a Csíki-medencére, s a szemben magasló Csíki-havasokra. Egy idő után az ösvény ismét erdőben vezetett, meredeken lejteni kezdett, majd a Csicsói-Hargita északi oldalán haladt végig, ahonnan időnként rálátásunk nyílt az alattunk húzódó völgy túlsó felén magasló Madéfalvi-Hargitára a Csompoly-sziklával.

Ösvényünk helyenként források vizétől volt sáros, de eljutottunk a Csicsói- és Madéfalvi-Hargita közötti nyeregbe, ahonnan kétoldalt ösvényszerű csapások csalogattak az erdőbe, viszont a jócskán délutánba hajló időre való tekintettel nem tettünk kitérőt sehová, hanem igyekeztünk tovább a Madarasi-Hargita irányába. Továbbra is fenyvesben haladva a Madéfalvi-Hargita nyugati oldalán vezetett ösvényünk, miközben jobb kéz felől egy szakaszon a Csompoly sziklagörgetegei látszottak, majd egy forráshoz ereszkedett le az út. Emelkedő következett, majd hosszabb szakasz, melyen majdnem szintben haladtunk, míg fel nem tűnt az egyik fenyőn egy Rákosi-Hargita csúcsa felé irányító jelzés. Egyelőre tovább haladtunk az ösvényen és hamarosan nyíltabb, vizes, tocsogós terepre értünk, ahol – ha lett volna időnk nézelődni – a fura, máshol nem látott virágokat alaposabban is szemügyre vehettük volna. Tulajdonképpen a Rákosi-sátéhoz közeledtünk, melyből mi csak ízelítőt kaptunk, mivel itt magyarországi társunktól elbúcsúztunk, és visszafordultunk, de ahova mindenképpen érdemes ellátogatni lehetőleg egy botanikus kíséretében.

A Rákosi-sáté a Madarasi- és a Rákosi-Hargita között meghúzódó magashegyi felláp különleges, ritka növényzettel. Gyér fenyvessel tarkított kiterjedt mező borítja, csodálatosan szép környezettel, tiszta időben jó kilátással a környező hegycsúcsokra. Sajnos a madarasi-hargitai tábor közelsége miatt egyre több terepmotoros száguldozik rajta, fokozatosan tönkretéve, elpusztítva növényzetét.

Célunk a Rákosi-Hargita csúcsa volt, így kikecmeregtünk a vizes terepről, s a fákon látott jelzések mentén próbáltunk feljutni. Nemsokára előkerült az iránytű is, mivel a jelzések hiányosak – igaz, fennebb még több helyen találkoztunk velük –, ösvény sehol, csupán sűrű erdő, s a terep enyhén emelkedett észak-északkelet felé. Nehéz volt az irányt tartani, ráadásul a csúcs kiterjedt környékének viszonylagos lapossága miatt csak sejthettük, de nem tudhattuk biztosan, hogy a kívánt cél felé haladunk-e. A fenyők s az aljnövényzet sűrűsége nem engedett kilátást semerre. Mindez az egyre inkább beboruló, ködösödő délutánban erős bizonytalanság érzését eredményezte, melyet még fokozott – ahogy felfele haladtunk – az egyre erősödő szél is. Kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. A természet, mintha meg akarta volna mutatni nekünk, hogy itt még ő az úr, betettük ugyan lábunkat birodalmába, de nem tehetünk azt, amit akarunk.

Az egyre sötétebb erdőben haladva hirtelen sziklafal magaslott előttünk, melyet eddigi itteni útjaim során még sohasem láttam.

Hamar megtaláltuk az utat, amelyen feljutottunk rá, majd rövidesen számomra ismerős terepre értünk, és nemsokára fel is tűnt a jól ismert – most már felsőnek nevezett – sziklafal, lábánál sziklagörgeteggel.

E sziklafalon is feljutva, orkánszerű szélvihar fogadott, éppen annyi időnk volt, hogy addigi utunkat láthassuk fentről, és egy pillantást vessünk a főgerinc útvonalának helyzetére, majd mindent sűrű köd takart be. Utunk további irányát alig sejtettük a ködben, néhol jelzések is feltünedeztek, a nemrég vágott ösvényt a borókabokrok visszafoglalták maguknak, így néhol szinte ágról ágra szálltunk, máshol sziklákon botladoztunk, de feljutottunk a csúcsra.

Nagyszerű élmény volt ott lenni, körülnézni a környező tájon, viszont lenyűgöző volt az elemek erejét látni, érezni a természet hatalmát, de nagyon sajnáltuk, hogy a páratlan kilátásban, ami innen tiszta időben tárulna az idelátogató szeme elé, mi most nem gyönyörködhettünk. Kár, mivel a Görgényi-, Gyergyói- és Csíki-havasok, a Csíki-medence, a Hargita északi és középső szakasza a Csicsói-Hargitáig, nyugaton pedig a Vargyas völgyén túl húzódó távoli vidékek látványának összképe emlékezetes lett volna.

Visszafelé erőltetett tempóban haladtunk, lejutottunk mindkét sziklafalon, majd kissé fennebb (északabbra) értük el a gerincutat, mint ahol letértünk róla, és meg sem álltunk a Csicsói-Hargitáig, ahol az addigi ködös, borús, sötétedő alkonyatban a lemenő Nap sugarai világították meg a tájat, mintegy hangulatos befejezéseként egy emlékezetesen szép túrának. Sötétedés előtt leértünk Hargitafürdőre, majd másnap a Borhegyesén átvezető kényelmes gerincúton sétáltunk le a Tolvajos-tetőre.

Nagyon szép a Hargita, és még mindig rendelkezik érintetlen ősvadonnal. Kérdés viszont, hogy meddig, mert az emberi tevékenység egyre feljebb hatol a hegyoldalakon, s ahova „az emberi kéz beteszi a lábát” ott a természet előbb-utóbb pusztulásnak indul.

Andris

Meglepetés a Rákosi-Hargitán

Madarasi-Hargitán, sítáborban... A nagyszerű pénteki sízés után, elhatároztam, hogy a változatosság kedvéért szombaton túrázni megyek. Ebben Gálfi Tibi személyében megbízható társra találtam.

Így reggel, ragyogó napsütésben, de erős szélben, felmentünk a Madarasi-Hargita csúcsára. Túránk ezen részét nem részletezném különösebben, mivel ott már elég sokan jártak. Igaz, nekünk azért az is nagyszerű élmény volt, amit csak tovább fokozott a szép kilátás. Még a Fogarasi-havasok is látszottak. Közben a hó néha porzott az erős szélben.A Madarasi csúcsáról lefele jövet a Rákosi-Hargitát kezdtem méricskélni. Csak úgy szemmel. Közben a távolságon morfondíroztam. Majd megemlítettem Tibinek is. Meglepődött, de nem tiltakozott. Nem akartam rábeszélni, ezért csak azt javasoltam, induljunk el arrafele.
A nyeregbe visszaérve, a jelzőoszlopokat követve indultunk el a Rákosi-sátén keresztül, ami tulajdonképpen a Hargitafürdőre vezető túristaút. Eleinte lánctalpas járművek nyomain haladhattunk. A Csíkrákosra vezető kék kereszt jelzést elhagyva, egy, majdnem az eresz magasságáig behavazott esztena tűnt fel, tőle jobbra pedig egy szinte tetőig hóban álló régi személyszállító utánfutó. Ezeket elhagyva, nemsokára le kellett térnünk a kék sáv jelzésről, mivel a Rákosi-Hargita (Galusa-tető) nyugati, legkönnyebben megmászható, oldalához értünk. Innen lassan visszakanyarodtak az utolsó lánctalpas nyomok is. Mi úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a meredeknek jelzés és ösvény nélkül. Lesz, ami lesz. Nagyon szép és elég sűrű fenyvesben másztunk egyre feljebb, arra ügyelve, hogy a keleti irányt tartsuk. Elég fura élmény volt érintetlen, szűz hóban haladni, néhol az ágak alatt bujkálva, nem tudva mi lehet előttünk.
A sűrű, de nem túl magas fenyőktől nem sok kilátásunk volt. Egy kis tisztáson megtorpantam, ugyanis nemhogy kelet fele, de semerre sem emelkedett a terep. Itt Tibi utolért, majd körülnézve, balodalt (észak-északkeleti irány) észrevett a fenyők fölött valami sziklaalakzatot. Nyújtózkodva én is megláttam, s tátott szájjal maradtam...Viszonylag közel hozzánk a fenyők mögött szürke, vulkánikus sziklaalakzat magaslott. Egyből elhatároztuk, hogy odamegyünk, viszont ahogy közeledtünk hozzá, teljesen szem elől veszítettük, mivel a fenyők közül nem láttunk ki. Szerencsére a fenyők hamarosan ritkulni kezdtek, és hirtelen újból feltűnt teljes szépszégében. Kistermetű fenyők közt impozáns sziklafal, szép, nagy, gömbölyű kőtömbökből.
Felmásztunk rá. Ekkor láttuk, hogy ez még nem is a csúcs. Addig még van egy emelkedő. A sziklafal tetejéről is szép volt a kilátás kelet, dél, valamint nyugat felé, északi irányban viszont épp a csúcs takart mindent. Idefent pedig törpefenyő vagy boróka mindenütt.
Az újabb, csúcsnak vélt sziklás platóra érve láttuk, hogy az sem a csúcs. Onnan viszont már feltűnt a csúcsot jelző kőoszlop, egy sziklás kiemelkedő rész tetején. A kilátás innen is nagyon szép volt. A Rákosi-Hargita vagy Galusa-tető a Hargita hegység harmadik legmagasabb csúcsa, 1757 m (a Madarasi- és a Csicsói-Hargita után). Számomra ez tűnt a legszebbnek a Hargitából, habár nem szeretek ilyesmit kijelenteni. Mégis teszem, mivel itt a fenyves érintetlensége és a csúcsrégió pazar sziklalakzatai, amik a tájból hirtelen előbukkannak egyszerűen lenyűgözőek.

Nem akarok ünneprontó lenni, de ehhez képest a Madarasi-Hargita keresztjei és fejfái (kopjafái) lassan temetőre emlékeztetnek. Másrészt pedig a Csicsói-Hargita antennaerdeje sem egy különösebben elragadó látvány.
Hol marad az érintetlen természet? Inkább ne is legyen jelzett ösvény a Rákosi-Hargitára, mintsem hasonlóan nézzen ki pár év múltán.
A visszautunk különösebb esemény nélküli volt. Vasárnap viszont újból felmentem oda. Hiába, a látvány megérte! Ezt nem tudom elfelejteni.
Üdvözlök mindenkit!

Andris