2011. április 9., szombat

VALAHOL EURÓPÁBAN

Az első tavaszi nap csalogatott ki március 13-án egy kis honismereti csavargásra számunkra ismeretlen - bár közeli - helyekre. Nem keltünk korán, 9 órakor találkoztunk a nyárádtői letérőnél. Három autóval indultunk Dicső felé.

Utunk első állomása Bonyha, 15 km-re fekszik Dicsőszentmártontól keletre. Szászbonyhának is hívják a betelepült szászokról. Bonyhán két kastély is létezett, az egyiket a 30-as években lebontották (1675-ben épült) romos állapota miatt, a másikat, a ma is láthatót, a 15. században építették. 1545-ben Bethlen Farkas politikus, Izabella királyné tanácsosa, alakította át a saját ízlése szerint. Bethlen Elek (1643-1696) kibővítette a régi kastélyt. 1551 körül járt itt Tinódi Lantos Sebestyén, és ide tehető Árva Bethlen Kata „szülőháza” is. Természetesen ez a kastély sem kerülte el a hozzá hasonló kastélyok sorsát, 1946 után a dicső kommunista vezetők székhelye volt, majd 1990 után, a visszaszolgáltatások éveiben utolsó tulajdonosának a lánya, Bethlen Fruzsina kapta meg, aki a református egyháznak ajándékozta.

Dicsőszentmártonban kellemesen csalódtam, a főtéren található impozáns házak bizony egy nagyobb városban is megállnák a helyüket, úgyhogy nem osztozom Jókai véleményében, aki annak idején csak úgy le „DicsőMarci”-zta. Jól fogott volna egy kis idegenvezetés, hiszen csekély az a pár soros ismertető, ami a városról az interneten található. Még annyira sem elegendő, hogy a 13. századi, most unitárius templomot, megtaláljuk. Nem könnyen, de megkerült, éspedig a városháza impozáns épületének közelében.

Másik ház, amit kerestünk, a Béldy-ház. Az unitárius papnő útmutatására megleltük a tömbházak között, jelen pillanatban a városi múzeumnak ad otthont. A ház Béldy Gergelyé (1887-1936) volt, aki az Uzoni Béldy családból származik. Konzul, Iránban és Egyiptomban teljesített szolgálatot, majd Dicsőben banktisztviselő, a Romániai Magyar Párt elnöke. A ház ötholdas parkja most játszótér, a teniszpályák és gyümölcsöskertek helyén tömbházak sorakoznak.

Elhagytuk Dicsőt, és a hosszabb, de jobb utat választva Medgyes fele tértünk, irány Küküllővár. Minden út Rómába vezet, hisz hamarosan a fehérre meszelt kastély kerítése előtt landoltunk, vagyis parkoltunk, és nemsokára nyílik is a kapu, ahol nem éppen egy várúrnőhöz hasonló teremtés utasította el belépési szándékunkat. Talán sohasem fog kiderülni, mi volt az a varázsszó, ami végül is jobb belátásra bírta a vár konok védőjét - tény, hogy bent voltunk az udvarban, és csodálhattuk (hacsak az udvarból is) a szépen rendbe rakott kastélyt.

Csomó várral kapcsolatos leírást végigböngészve a Szépréti Lilla „változata” tűnik a leghitelesebbnek, de néha Kiss Gábor Erdélyi várak, várkastélyok című művét is segítségül hívtam.

Küküllőváron egy másik vár is létezett, amely Castrum Kukkulleuar néven, királyi birtokként a mindenkori erdélyi vajda irányítása alatt állott. A Zápolya ház kihalásával a birtok a fejedelmek kezébe került, így kapta meg Bethlen István (Bethlen Gábor fejedelem öccse), aki maga is, mint fejedelem, 1613-25 között építette fel a kastélyt. Az 1661-ben beiktatott Apafi Mihály még lakott is benne, de a család kihaltával a kincstáré lett, majd Bethlen Gábor udvari kancellár vette meg. Csere útján testvére, gróf Bethlen Miklós (itt már a kígyós Bethlenekről van szó) kezére került, aki a mai formáját adta a kastélynak. Félreértés elkerülése végett, itt nem Bethlen Miklós kancellárról és emlékíróról van szó. A Küküllővári Bethlen Miklós száz évvel később élt, és az ő nevéhez fűződik a vár teljes átalakítása. Az építkezés a hátsó homlokzat mögötti emlékkő szerint 1773-ban történt.

A várkastély házasság révén a Haller Grófok kezébe került, 1949-ben az állami gazdaság költözött bele, majd pezsgőgyárként működött a 90-es évek elejéig, amikor a kastélyt visszaszolgáltatták a Vásárhelyen élő Haller örökösöknek. Ők tovább is adták, az új tulajdonosnak pedig - úgy néz ki, - sikerült a régi stílust megtartania. Visszatérve a jelenbe, most már a kapushölgy szívélyes kalauzolása mellett csodáltuk az istállóból átalakított vendégszobákat (8 darab), s szintén tőle tudtuk meg, hogy csoportos borkóstolókat szerveznek turistáknak potom 20 Euróért...

Nem hagyhattuk ki a református templomot sem, amely a 13. század második felében épülhetett,
és Erdélyben talán egyedülálló érdekességgel rendelkezik. Hatalmas festett tatárfej rejtőzködik a torony északi oldalán a fedél alatt a padláson. Egy párizsi oklevél szerint 1241 áprilisában a tatárjárás nyomán 30 000 ember pusztult el Küküllőváron. Erre az eseményre emlékezteti a tatárfej a híveket. Bent a templomban falfestmény töredékeire is bukkantak, amely a feltámadt Jézus előtt hódoló Máriát, a keresztre feszítést és az apostolokat ábrázolja.

Kissé rendbontó a következő helység megtekintése, de a kíváncsiság az egykori kis szász település fele vitt, éspedig Szászbogácsra (Bogeschdorf). Annyi szépet és jót írtak róla, meg kellett hát néznünk!...

Az első impresszió lesújtó volt, a falu szélén omladozó épület idézi a kommunista érát, rendezetlen házak, kiteregetett ruhák fogadtak.

Te jó ég, gondoltam magamban, mit keresnek itt a dánok, akik ide jönnek nyaralni? Hihetetlen! Ám megpillantottuk a templom tornyát, és már húztunk is a közelébe. A látvány nem mindennapi, s bizonyítja, hogy a település valamikor „szebb napokat is látott”. Azt, hogy híres bortermelő vidéken vagyunk, már a nyugati kapu szőlőlevél és -fürt díszítése is bizonyítja.

Itt már idegenvezetőnk is akadt, aki nagy bog kulccsal érkezett, és máris nyitotta a templomkaput. Építési idejét a 15. századra teszik, és természetesen a 13. században betelepített szászoknak tulajdonítják. A templomot „katolikus korában” Mária tiszteletére szentelték fel. Az 1899-es felújításkor falfestmények nyomaira bukkantak.
Középkori emlékeinek legértékesebb darabja a szárnyas oltár. (Klikk!)


A templom udvarán idegenvezetőnk szomorúan meséli, hogy pont egy betörés után érkeztünk, ellopták a kovácsoltvas mécstartókat, amelyek a templom külső világítását biztosították.

Biztonsági zár, s máris bent vagyunk a toronyban. Ahol annak idején szalonnát és egyéb élelmet tárolt a nép, most főúri lakosztály van, pontosabban konzuli, hiszen ide rendezkedett be Torben C. Schreiber, Románia dániai tiszteletbeli konzulja. (Ő sem úszta meg a fosztogatást.)

Megvásárolt egy telket is házzal együtt, s azt átalakította panzióvá. Megszervezte a külön járatot, amely április és szeptember között szállítja a turistákat Koppenhága és Marosvásárhely között.

A dánoknak természetesen programokat szerveznek, pl. borkóstolót Küküllőváron (őket bezzeg simán beengedik…), kirándulásokat, szekértúrákat, baromvásár látogatást, orgonakoncerteket a templomban, amelyre vendégművészek érkeznek Medgyesről meg Marosvásárhelyről.

Hát ez mind szép és jó, de végigsétálva a házak között, szomorúan állapítottuk meg, hogy a cigányok által elfoglalt lakások vagy omladoznak, vagy, ahol egy kis pénz van, megváltozik jellegzetes stílusuk, úgy látszik, semmiféle törvény nem „védi”őket.

A többségében cigányok lakta település furcsa keveréke a múltnak, jelennek és jövőnek. Elhanyagolt szász házak, Ceauşescu időkben épült, ma omladozó építmények, csupasz, „szőlőtlen” domboldalak valamint modern, minden kényelmet kielégítő panziók a dán jelenléttel... Méltán tevődik fel a kérdés: hol is vagyunk mi Európában?

Eszter

2011. április 3., vasárnap

CSOMÁD – A HARGITA ÉKKÖVE

A Hargita-hegység részeként, az Olt által mégis elkülönítve, ékszer berakott köveiként csoportosulva magaslanak a Csomád-hegycsoport csúcsai, melyek megannyi különleges látványossága mintha valósággal egymással vetekedne. A Szent Anna-tó, a Mohos-tőzegláp, a Vártető romjainak különlegességei, valamint a hegycsoport számos borvízforrása mind ott csoportosul egynapi járóföldön belül; a gondot mindössze az okozza, hogy a figyelmes szemlélő hosszú órákig el tudna időzni bármelyiknél, nem hagyva időt a többi megtekintésére.

Mostani tervünk a vártetői vár bejárása és rovásírásos köveinek felkeresése volt – ami részben sikerült is – kiegészítve egy hangulatos Csomád körtúrával, melynek során a hegycsoport nagy részét bejártuk, miközben többször is csodás kilátásunk volt a környező vidékre.

Változó, napos-felhős időben indultunk Marosvásárhelyről, útközben helyenként – különösen Szováta környékén – csúnyán beborult, Alcsíkon napsütéses időben utaztunk át, hogy végül borús, felhős időben érjünk Tusnádfürdőre. Az autót a sípálya alatt hagyva, a Várvápa-patak menti kék sáv jelzéssel ellátott ösvényen indultunk el. Eleinte sűrű fenyvesben haladtunk, ami fennebb nyírfákkal vegyes erdőbe váltott. A meredek oldalt különböző méretű, mohával benőtt hatalmas sziklák borították, mintegy kiegészítve a fenyők zöldjét s azt a benyomást keltve, mintha fentről hancúrozó óriások játékos kedvükben görgették volna le őket. Egy-egy szikla oly hatalmas, hogy elcsodálkozhatunk azon, mekkora lehetett az az erő, ami odarepítette őket.

A Vártető (1079 m) és Szurdoktető (1267 m) közötti nyeregbe felérve kellemes meglepetés volt, hogy a vár útját megtisztították a bozóttól, kék ponttal jelölték meg és táblákkal látták el.

A vár hajdani kapujánál szintén tábla irányít egy pihenőhellyel ellátott kilátó felé, illetve ajánl egy körtúrát a vár valamikori falai mentén. Milyen más most, mint pár éve volt, amikor még mindent meg kellett keresni... Előbb a kilátóhoz mentünk át, ahonnan a Csomádra és a szemben levő Csíki-havasokra nyílt valamelyes kitekintés, majd a várfal mentén folytattuk utunkat.

Az előbbi ösvény a várudvar fenyvesében kanyarog, gondosan kikerülve a málnást, a másik pedig fenyvessel, bozóttal benőtt, gyeplepte falmaradványokon halad végig, néhol komolyabb mászásnak téve ki a rajta próbálkozót. Ezen elindulva döbbentem rá – annak ellenére, hogy a vár méreteiről előzőleg olvastam – hogy mekkora hatalmas vár állt egykor itt 2000 lépésnyi kerülettel. A Csíki Bálványosvár – ahogy Orbán Balázs nevezi – a környék legnagyobb várromja.

A várban kihelyezett ismertetőn a következő adatok találhatóak: Ferenczi Sándor történész szerint bizonyosnak vehető, hogy még a szkíták idejövetele előtt, az i.e. VII.-VI. században megerősítették a hegycsúcsot. A történetírás jelenlegi állása szerint a csomádi vártetőn a székelyek legelső és legfontosabb erőssége volt Attila halálát követően. A közelmúltban Jánosi Csaba geológus rovásjeleket, egy független székely állam jelképeit fedezte fel a Vártető szikláin. 1963-ban Kurt Horedt ásatása tisztázta, hogy először egy őskori földvár állt itt, amit az Árpád-kori vár emelése követett (a régészek XII.-XIII. századi cseréptöredékeket találtak itt).

Rovásírásos kövek után kutatva ráakadtunk mi is néhány feliratos kőre.

Kérdés, hogy a nem csupán rovásírásos jellel, hanem latin betűkkel, illetve különböző szimbólumokkal (kereszt, csillag) ellátott köveknek volt-e – s ha igen, mikor – jelentőségük.

Miután a várban elég hosszan elidőztünk, eleredt az eső, mi pedig továbbindultunk a Szent Anna-tó felé vezető úton a Csomád-nyereg irányába. Felfele menet egyre nagyobb foltokban volt megállva a hó a fák között, s így aljnövényzet nélkül mintha üresebbnek, átláthatóbbnak tűnt az erdő. Vagy ez a fakitermelés eredménye lenne? Ennek egyébként több helyt törött faágakkal szegélyezett sáros szekérutak jelzik nyomait. Nem tudom, hogy az eső, vagy ez utóbbi, de valami rányomta bélyegét a hangulatra ezen a szakaszon. Mire a sáros, fagyott ösvényen feljutottunk a Csomád-nyeregbe (1210 m), összefüggőbb lett körülöttünk az ismét fenyvesbe váltó vegyes erdő, s a csepergő is elállt. A Nagy-Csomád-csúcs (1301 m) déli oldalán vezető jól ismert ösvényen hamar elértük a kilátót, amit komolyan megrongált egy kidőlt fatörzs,

de még fel lehetett menni rá, így jó rálátásunk nyílt a még befagyott Szent Anna-tóra. A kempinghez érve a jócskán előrehaladott időre való tekintettel nem ereszkedtünk le a tóhoz, hanem az ikerkráterében meghúzódó Mohos-tőzeglápban folytattuk utunkat. Különös hangulatot áraszt a Mohos-tőzegláp különleges tundrai növényzete, csenevész fáival, vöröses aljnövényzetével és feketés tengerszemeivel a kora tavaszi csendben.

A lápból kijutva a Nagy-Csomád-csúcs és a Mohos-csúcs (1182 m) közötti Mohos-nyergen átvezető, meglehetősen kopott és hiányos, de mégis könnyen követhető sárga háromszögjelzésű útra tértünk rá. Mielőtt az erdő szélét elértük volna, emlékezetes kilátásunk volt a Mohos-tőzegláp fölött délkeleti irányban a Büdös-hegy és a Bálványos térségére. Hamarosan felértünk a nyeregbe, majd a Mohos- és Fűharam (1178 m)-csúcsok nyugati oldalán mindvégig fenyvesben ereszkedtünk, a néhol nagyon sáros úton. Az erdő suhogását a madarak éneke kísérte, majd kisütött a Nap is, felejthetetlenné téve kirándulásunk befejező részét. Két borvízforrás mellett haladtunk el, melyek narancssárgára festik az út sarát, majd vizüket a baloldali völgyben időközben előkerülő Vargyas-patak nyeli el. A Mohos-tőzegláp mellett végigvonuló, majd a Nagy-Haram-csúcs (1141 m) megkerülésével jobbról érkező út csatlakozása után kiértünk az erdőből és felejthetetlen szépségben pompázott előttünk a Vargyas-völgye északnyugati irányban, körülöttünk pedig a Vártető, Szurdoktető és Nagy-Csomád erdős csúcsa. A távolban, északon és északnyugaton a Hargita hegylánca kéklett a messzességben, miközben jobboldalt még mindig az erdő zárta a láthatárt. Utunk még keresztezte a Vargyas patakot, majd kiért az országútra Tusnádfürdőtől másfél kilométerre északra.

Kirándulásunk különösen jó hangulatban ért véget, melyet még az országút mellékén való gyaloglás sem tudott elrontani. A körülöttünk kitáruló természet látványa a lemenő Nap sugaraiban felejthetetlen volt.

Tusnádfürdő vadregényes vidéke visszacsábítja látogatóit...

Andris


"E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát.*) Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta; azért látjuk Bodoknál, sőt Sz.-Györgynél is az Őrkőtől kezdve egy hosszú sorát a váraknak (bodoki, Kincsás, oltszemi Mikóvár, Vápa vára, Sólyomkő vára), melyek nemcsak hogy láttani egybeköttetésben voltak egymással, hanem a tárgyalásunk alatti csíki Bálványos vár által egybeköttetésben álltak Csíkszék azon várlánczolatával, mely, miként e munka II. kötetében felfejtetett, a Hargita alján egész Szent-Domokosig sorakozott.

Ezen fővársorozatnak még más mellék ágazatai voltak, mint a Bálványos, Torja vára, túl Perkő, Csomortány és Almás vára, alább Kovászna, Szacsva, Kis-Borosnyó, Lisznyó és Bikkfalva határán található várak (ezekről a maga helyén), melyek az egész bel Székelyföldet behálózták. E várhálózat középpontját a csíki vár képezte, mint legmagasabban fekvő, legjelentékenyebb, legmesszebb látszó fővár...

A csíki Bálványos várnak nagy kiterjedésű beltere sűrű fenyves erdővel van benőve; ezeknek árnyas lugasai alatt berkenye, mogyorófa s nagy málnatelepek képeznek sok helytt áthatolhatatlan sűrű tömkeleget. A beltér közepe táján egy bővizü forrás is buzog, honnan közeledtünkre nagy csapat mogyoróstyúk (császár madár) reppent fel, sőt egy ott ácsorgó medvét is felriasztottunk kényelmes magányából. Ő medvesége az alkalmatlankodásért neheztelni látszott ránk, mert mormogva törtetett át a sűrűségen, s mi csak a víz iszapjába benyomódott talpacskáinak méregettük meg az ő nagyságára következtető perifériáját.

A tető be lévén fával nőve, ezek elzárták az innen élvezni reménylett kilátást; egyes tisztásokról azonban még is itt-ott szép tájrészletecskéket láthatánk. Így déli ponkjáról szép letekintés nyílt a tusnádi fürdőre és az Olt átfogyózta szorosra, délkeleti karajáról a Büdös és Sz.-Anna tó hegyeire. De mindezeket túlszárnyalta az északnyugati oldalnak tisztásáról feltáruló kilátása. E ponton nagy tömeg trachyt-szikla van felhalmozva, festői rendetlenségben összevissza hányva, mintha az Olymp ellen fellázadt titánok gyűjtötték volna össze."
Orbán Balázs