2012. november 17., szombat

Beás-tető


Természet adta őrhelyként magaslik a Maros völgye fölé a Beás-tető büszke sziklaormával, fenyvesek által borított hegyvállaival. Lábai előtt csendesen kanyarog a legendás folyó, mely a szorosnak bejáratát képezte, amint a hegyek közt áttört a Gyergyói-medence felől. A történelmi korok folyamán népek haladtak el alatta, seregek, s utaznak át napjainkban is egyre többen. Bizonyára sokaknak feltűnt e hegy impozáns alakja a völgyre néző sziklabérccel. Mások a környező Görgényi-, Kelemen-, vagy Gyergyói-havasokban túrázva figyelhettek fel a Maros völgye mellett emelkedő fura, lapos tetejű hegyre, de jelzett túrautak hiányában kevesen merészkedtek ennek meredek oldalait borító erdős rengetegébe.

Maroshévíz tartozéktelepülésén, Kelemenpatakon, a zsúfolt autóbuszból való kiszabadulásunk után megcsodáltuk a tőlünk északnyugatra magasló hegyet, majd elindultunk egy arrafelé vezető földúton. Miközben ügyeltünk, hogy ne térjünk le a szinte függőleges sziklákkal ékített déli oldal alá vezető ösvények valamelyikén, s inkább a keleti hegyláb erdős kaptatója felé igyekeztünk, hivatalos turistajelzésnek nem minősülő sárga kereszt jelzésekre figyeltünk fel, melyek – amint arról hamarosan meggyőződhettünk – következetesen vezetnek fel a tetőre. Amint beértünk az erdőbe, az út lassan ösvénnyé szűkült, majd vadregényes, sziklás meredek terepen vezetett. Különös élmény volt a fagyos-párás időben, ahogy a novemberi napsütés beszűrődött a fák szinte kopár ágai s a fenyők zöldje között a függőleges sziklákkal tarkított tájra.
Viszonylag hamar feljutottunk a Beás-tető lapos fennsíkjára, ahol az ösvény ismét szélesedni kezd, és elvezet egy nagyon hangulatos tisztásra. Valószínűtlenül szép volt, ahogy a környező sűrű fenyves fölött próbált besütni a Nap a tisztás hóharmattól fehérlő füvére, melynek közepén szarvasetető áll, míg az egyik szélső fára magaslest építettek.

Előbb meggyőződtünk arról, hogy a sárga keresztek egy észak felé vezető ösvényen folytatódnak, majd a tető északnyugati részét borító erdőben megkerestük a csúcsot (987 méter) jelző kőrakást, melynek közepén kis faoszlop áll. Végül a már említett tisztásról kisétáltunk a hegy déli oldalát képező sziklafal tetejéhez, ahonnan pár száz méter magasból tekinthettünk le a völgyre, melyen a Maros – mint ezüstösen csillogó szalag – kanyarog a napsütésben.

Az országút csíkja mentén a házak, mint egy makett dobozkái, sorakoznak, délkeleten a Gyergyói-medence mintha áttetsző fehér lepel alatt szunnyadna, alig sejthetőek Maroshévíz s a környező falvak házainak körvonalai. A szemben emelkedő Görgényi-havasok domborulatain a fenyők szintén mintha egy makett részét képeznék, az árnyékos helyeken hóharmattól fehér a fű, s távolabbi magasabb hegyeit is fehéres, lepelszerű köd fedi, 

csakúgy, mint a Gyergyói-havasok jelentős részét, amelyből csupán a legmagasabb csúcsok emelkednek ki.

Visszafelé jövet a Beás-tető hóharmatosan maradt tisztásán vágtunk át ismét, majd az észak felé tartó ösvényen folytattuk túránkat. Egy idő után a Beás-tetőtől északra emelkedő Tárnyicára, s tőle balra, a messzeségből látszó Rekettyés-tetőre nyílt még valamelyes rálátás. Az elágazásnál nyugat felé tértünk. Enyhén emelkedett a terep, míg a Beás-tető és Tárnyica közötti nyeregbe fel nem értünk, majd itt egy kidőlt fákkal, letört ágakkal tarkított erdőrészen ösvényünk eltűnt a szemünk elől, hogy végül lennebb, az erdő széléhez közeledve szekérút szélességben jelentkezzen. Ez levezetett minket a Vugány (Maroshévíz tartozéktelepülése) fölötti legelőre, majd onnan az országútra.

Bármennyire kellemes volt a kora-délutáni napsütés, a hazautazás lehetőségein kellett gondolkoznunk, mivel novemberben rövidek a nappalok, s nem lett volna jó, ha a szürkület valahol útfélen talál.