2011. március 27., vasárnap

Romok nyomán

Szombat délután esett az eső. Interneten keresgéltünk, hogy hova is mehetnénk egy ilyen hétvégén. Néhány fénykép felkeltette az érdeklődésünket, s a következő Medgyes környéki útvonal körvonalazódott.

A térképen a kék csík jelzi az útvonalat, a zöld pontok pedig a helyeket, amelyeket meglátogattunk.


Töhötöm unokája, Bolya testvérének nevét őrzi Bonyha. Arra indultunk.

A Bethlen Farkasok kastélyáról már hallottam, képet is találtam róla.

Egyikük 1545-ben átalakította a 15. századi várkastélyt, a másik pedig 4 évszázaddal később emigrálni kényszerült (1956-ot követően). A református egyháznak még nem sikerült rendbe hoznia, bár a könyvtár működik benne.

Ottjártunkkor az ablakokat nagy lemezek fedték. A tetőszerkezet rendben volt, helyenként a falak is megjavítgatva. Úgy tűnt, mintha valaki lakna is az egyik részben, és felügyelné a kastélyt.

Innen Báznára autóztunk. Bázna főleg gyógyvizéről híres, 1672-ben említették először az „égő vizet”. Meleg nyári napokon ugyanis a vízben található metán lángolni kezdett.

Mi csak az erődtemplomot néztük most meg. A 15. századi szász evangélikus erődtemplom védőfalát vaskos négyszögű kaputorony erősíti. Tornyában három harang található, amelyek a 15. században készültek. 1704-ben a kurucok felégették, 1880-ban földrengés rongálta meg.


Alsóbajom a középkorban Küküllővár tartozéka volt. A falu korábbi, 14. századi temploma helyén 1402-ben épült a ma is látható késő gótikus, egyhajós, egyenes szentélyzáródású evangélikus templom. A török támadások miatt kapta egységes hálóboltozatát, szentélyének külső falát pedig támpillérekkel erősítették. A templom körül erődfalat emeltek, és a déli oldalon négyszögletes kaputornyot építettek A 19. században a hajó belsejét még új tartóoszlopokkal erősítették meg. 1975 után a templom berendezési tárgyainak többsége “eltűnt”. A kórus északi falán 15. századi falfestmény nyomai láthatók. A Szűz Mária tiszteletére szentelt főoltárt (a 15. század végén készült) még idejében a nagyszebeni Bruckenthal Múzeumba került, így ma is megtekinthető.


Egy bácsi üldögélt a templom közelében, tőle kérdeztük, hogyan lehet bejutni. Ideadták a kulcsokat, és sorra kinyitottuk az 5 lakat alatt álló kaput. Szomorú látvány fogadott. Nagyon kedves néni volt, akitől a kulcsot kaptuk. Utánunk jött, ő mondta, hogy ma már nem használják a templomot, néha nyitnak kaput, ha erre téved egy-egy turistacsoport.

Felmentünk a toronyba az illegő-billegő szűk létrán, lássuk, honnan zúdították a szurkot az ellenség nyakába… Szép környezetben álló szép erődítmény lehetett ez valamikor. Kár érte!


Egy fotón láttuk a kidőlt oldalú völci templomot, emiatt voltunk kíváncsiak, hogyan néz ki most. Völc kicsi falu, de könnyen meg lehet találni. A templom melletti házban mintha laknának. A templom környéke viszont elhanyagolt,
szemetes, 2002 óta omlott falrész ékteleníti a kórus felől. Érdekesebbnek tűnt, mint az eddigiek. A szép mintázatú bejárati ajtó oldalról nyílt. A templombelső üres, az ajtó fölött a karzat kazettái közt az egyik német nyelvű szöveget őriz. Sanyi féltett, nehogy omoljon valami, de felmásztam a még viszonylag ép elülső tetőrészbe. Nem hagyott magamra, utánam jött ő is.


Darlacon szűk házsorok között közelítettünk a templomhoz. A régi kép alapján ezt a templomot reméltük megpillantani: Ez a látvány fogadott: A templom udvarán szép virágok nyíltak, és meglepetésünkre laktak is, sőt, angolul válaszoltak a magyarul feltett kérdésre… Sanyit amerikainak vélték, biztosan vörös haja miatt… Mondták, hogy istentiszteletet már nem tartanak, de vigyáznak a templomra, mert sok a turista, Medgyeshez közel lévén. Siettünk is fényképezni, amit lehetett. A padokon zsoltárok, bibliák sorakoztak, sajnos nem sikerült lefotózni, mert kevés volt hozzá a fény.…

1332-ben plébániatemploma volt, a XIII–XIV. század fordulóján épült. Mai temploma a XV. század első negyedéből való késő gótikus alkotás. Lestyán Ferenc leírta, hogy ablakai változatos formájú gótikus köráccsal díszítettek. Gyámköveit faragott figurák, szobrok domborművei ékesítik. Közülük Mária és János apostol azonosítható. A boltozat zárókövén Jézus látható. Szentélye és apszisa keresztboltozatos és több szöggel zárul. Szentélyfülkéje gótikus. A diadalív félköríves. A szentélyt kívül-belül rendkívül gazdagon festményekkel díszítették. Külső oldalán Jézus elfogatása, a Keresztre feszítés és Szent Kristóf alakja vehető ki, sötét égszínkékben. 1975-ben tárták fel. A keleti és északi fal falfestményei nagyon kopottak. A belső szentélyfalon újabban oltárfüggönyös és indadíszítéses festményekre bukkantak.


Baráthelyet 1283-ban már szászok lakták és templomos hely volt. A környék magyar lakossága elpusztult vagy elmenekült az 1241-42-es tatárjáráskor. Az elnéptelenedett királyföldi területre ezután érkeztek a szász telepesek, ők építették a 13. századi román stílusú templomot. Ma is álló gótikus erődtemploma a 15. században épült a korábbi templom átépítésével.

Trianon előtt fele-fele arányban laktak itt németek és románok. Az elmenekült, Németországba költöző szászok helyére románok és cigányok költöztek. A falu még tűrhetően néz ki.

Nem sikerült bemennünk, akitől a kulcsot kérhettük volna, a falu végén lakik, nem akartunk időzni. A torony alatti falat szépen restaurálták, hát lefényképeztük, és álltunk is tovább.

A külső fal rész mielőtt restauráltak volna:

És ahogy én láttam :

Ecel Medgyestől alig tizenkét kilométerre, keletre meghúzódó falucska. Első lakói alighanem székelyek voltak, akik még a szászok betelepedése előtt távoztak. Az erődtemplom 1380 körül épült, a 15. században lényegesen átalakították. Keresztboltozatos középhajóját mindkét oldalán bővítették. Szentélye a hajónál jóval magasabb, kereszthajója és sekrestyéje egyaránt hálóboltozatos. Oltára 1792-ben készült. A templom nyugati homlokzata előtt nagyméretű, arányaival inkább a szentélyhez igazodó négyzetes torony áll. A templomot körülölelő védőfalat 1460 körül emelhették, amit néhány évvel később támpillérekkel erősített újabb falgyűrűvel vettek körül. Ma már csak a külső fal látható.

A templom udvarán ott találtuk a pásztort a nyája mellett. De nem átvitt értelemben. Igazi bárányos juhnyáj volt az, békésen legelészve, időnként belebégetve a csendbe.

Alacsony bolthajtás alatt engedett belépnünk. Szívesen megmutatta a templomot, még a toronyba is felengedett, miközben elmesélte, hogy az öregek házában lakik, és ez a dolga – vigyázni a templomkertre és a bárányokra. Azt is elmondta, hogy 2 lej lesz a belépő, de örülne, ha neki is hagynánk valamit, mert nagyon szegény. Nagyon kedves volt, ezért 10 lejt adtunk neki.


Azt hittük, Tábláson keresztül el lehet jutni Berethalomba. Tévedtünk. Azért kiszálltunk, de persze zárva volt a templom. Az elemek fogyóban voltak a fényképezőgépben, ezért nem is akartam sokat fotózni, Berethalomra tartogattam.

Medgyestől 15 km-re fekszik, délkeletre. 1258-ban Tóbiásfalva néven említik először. 1899-ben vissza is kapta ezt a nevét. Németül Tobsdorf, románul Dupuş. Szász evangélikus temploma 15. századi.

Visszatértünk a főútra, és onnan Berethalomra. De nem volt szerencsénk, a templom kapuja zárva, nem fogadtak látogatót. Sétáltunk egyet, s mert már későre járt az idő, elhatároztuk, hogy hazaindulunk. Sejtéseink szerint, innen folytatjuk királyföldi kiruccanásainkat legközelebb...

Eni és Sanyi

2011. március 6., vasárnap

ISTEN TAVA

Létezik a hajdani Marosszék és a valamikori Torda vármegye határvidékén, a Mezőbánd, Mezőmadaras és Sámsond között elterülő tanyavilág egyik dombján, különleges természeti jelenségként egy tó, melyet a környező lakosság Isten tavának, illetve románul Iştan tău-nak nevez.

Mi ebben a különleges? A tó nem a mezőségi dombok közötti völgyek egyikében, hanem egy dombtetőn terül el, és látszólag semmilyen forrása és lefolyása nincs. A helyi legendák feneketlennek tartják, viszont tény, hogy a közepén meglehetősen mély (Orbán Balázs 20 öl hosszú mérőszalaggal nem érte el az alját).

A rendelkezésünkre álló, viszonylag kevés írásos adat alapján egy március eleji havas délelőttön megpróbáltuk megtalálni.

Mezőbánd és Gerebenes között Drekulyatelepnél tértünk le a műútról, majd kezdődött a hosszas zötykölődés a havas, fagyott, mezőségi talajutakon. Drekulyatelepről kiérve hármas útelágazásnál torpantunk meg. Sehol egy tábla. Ameddig a szem ellát, elszórt tanyákkal tarkított behavazott táj, alig a közelebbi dombok sejlettek fel a sűrű párás légben. Délkeleten egy református templom tornya – a Madarasi Feketéké – emelkedett hívógatóan a távolból, az előttünk álló egyik magasabb dombról pedig egy őz bámult le ránk kíváncsi szemekkel, mintha azt kérdezte volna: mit keresünk mi itt, az ő birodalmában?!

Szerencsénkre egy arra vetődő helybéli megmondta merre kell mennünk:

– Ott azon a hegyen túl van - mutatott egy tőlünk nyugatra alig látszó dombra.

Az északnyugat felé vezető úton haladtunk hát tovább, amíg el nem értünk egy újabb hármas útelágazáshoz, melynek közelében egy mesterséges halastó található.

itt egy fönécei (Fânaţe) román nénike egészen pontosan megmondta, hogyan jutunk el az Isten tavához, az itteni mesterséges tóról pedig csak annyit jegyzett meg:

– Ăsta-i a lu’ popa, asta nu se pune... – azaz, ez itt a popáé, ezt nem számítjuk.

Az elmondás alapján már könnyű volt az Isten tavára rátalálnunk, csupán a néni által említett vasútnak volt már hűlt helye,

bár a frissen kiszedett talpfák nyoma még jól látszott. Sajnos nem álltunk meg lefotózni, amint kisszekereken hurcolták őket a falubeliek, valószínűleg égetni. Síneknek errefelé csak a híre él már. A pagocsai vasúti töltés mentén letérő úton, mely egy akácoson vezet át, rövidesen a tóhoz értünk. Különös látványt nyújt a széles dombtetőn meghúzódó vízfelület, mely most be volt fagyva, de nyári szezonban biztos felüdülést nyújtott a környék lakóinak és állatainak. Sajnos valakiknek – befolyásukat latba vetve – sikerült kisajátítaniuk a természet e remekét, hogy aztán emberi kézzel próbálják tökéletesebbé tenni. A tavat bekerítették, a parti növényzetet részben megsemmisítették, partjait feltöltötték, és kempingtábort kezdtek mellette kiépíteni. A tó körül alig néhány fűzfa lógatja szomorúan ágait, a leendő kemping bejárata mellett még egy kis maradék nádas iszapos, mocsaras talajával jelzi, hogy régebb a part nem képezett éles határt a víz és a környező szárazulat között. Körülötte mindenfelé szétszórt tanyák látszanak, mintha az lett volna a cél, hogy a gazdaságok között minél szélesebb teret biztosítsanak. Ember alig volt látható, csupán a kutyaugatások jelezték, hogy a maga csendes módján, de van élet a környéken.A környező tanyák lakosainak felejthetetlen élményben lehetett részük 1852 szeptember negyedikén, amikor délután 5-6 óra között jelentős meteorithullás volt látható, mely derült égbolt mellett iszonyú menydörgés kíséretében tüzes kövekként érkezett, és csapódott a tó vizébe és környékére. A legnagyobb kő állítólag a tóba csapódott be, de a környékéről is szedtek össze még 10,1 kg-os darabot is. A földet ért tömeg 22,7 kg volt (más becslések szerint 50-60 kg)

A meteoritok összetételét Dr. Knöpfler Vilmos tanulmányozta, majd a legnagyobb darab a bécsi múzeumba (Naturhistorisches Museum) került, Mezőmadarasi kondritos meteorit név alatt.

Andris



Az Isten tava


Mese

Pattogó tűz melengető közelségében mesélgették, hogy létezik egy tó a Mezőségen. Ez a tó az Isten tava. Hogy miért éppen Istentó a neve?

– Azért, mert az Istené. – mondta nagyanyó hihetetlen meggyőződéssel.

– Hiszen az egész világ az övé… - szólalt meg nagyapó is valahol a szobácska rejtett félhomályában.

– Igen, igen, de ez különösen az Istené, mert utólag csinálta!

– Mesélje el, nagyanyó! – esdekelt a kis dédunoka.

– Jaj, lelkem, az nem neked való!

– Hallod, asszony, ne mind sírtasd azt a leánykát, mondd el neki! – próbált nagyapó a leányka kedvében járni.

És csodák-csodája, apó szava megoldotta anyó nyelvét. Még kinyílt a kemence rácsos ajtaja, hogy táplálékot adjanak a szikraszemű melegnek, aztán mesélni kezdett anyó. Mellette a kislány beleolvadt a múlt csodálatába.

Valamikor régen nagyon rossz emberek éltek errefelé, nem szerették egymást. Ezért az Úristen nagyon megharagudott rájuk. Sújtotta őket szárazsággal, esővel, hideg téllel, de nem javultak az emberek. Ezért az Isten eldöntötte, hogy még mutat egy jelet, ha arra sem térnek meg, akkor elpusztítja őket!

Amikor a legnagyobb viszály dúlt az emberek között, egyszerre csak nagy sustorgás támadt az égből. Vihar támadt, és egy nagy feketeség jött a felhők közül. Olyan gyorsan érkezett, hogy látni sem lehetett, mi az. Az emberek lába alatt kirázta a hideg a födet, remegett, akár a halálraítélt. A gerendákra akasztott lámpások ijedtükben leejtették hosszú üvegsüvegeiket, a kredencben haláltáncot jártak a tányérok. Nagyot bömbölt az a nagy fekete valami, olyan nagyot, hogy fölborzolódtak a házak szalmafedelei. Az emberek tenyerükbe temették az arcukat, az állatok fejvesztve menekültek összevissza. Aztán az a nagy fekete valami úgy leütötte a domb tetejét, mintha csak kenyérmorzsát söpörnénk le az asztalról. Akkora fészket fúrt magának, hogy egy egész falu elfért volna benne! És azóta se szállt ki az odújából. Ott van, minket figyel, hogy viszálykodunk-e még egymással. Biztos, előjönne, ha nem férnénk össze. De akkor már fölégetné a fél világot! Ezért kell nekünk jóknak lennünk!

Hosszú-hosszú idő telt el azóta, már nem élnek azok a dédunokák sem, akiknek az ükapja látta a nagy csodát. Lassan az emberek megbarátkoztak az Isten közelségével. Fölmerészkedtek a megnyomorodott dombra. A nagy fekete valaminek a helyén egy csodálatos tó göndörítette hullámfonatait. Pontosan olyan alakja van, mint egy könnycseppnek – az Isten könnye az emberi rosszaság miatt. Úgy mondják a régiek, hogy valahányszor rosszat tesz valaki, megduzzad a tó vize, a könnycsepp nagyobb lesz – bánkódik az Úristen az elkövetett vétkekért.

De próbára is teszi ám ez a tó a környék embereit! Megkísérti őket a parancsolat megszegésével, s ha vétenek valamit ellene, bizony keserű vége lesz annak. Hányszor történt már olyan, hogy fiatal legények vagy házasemberek esténként lányok csábító énekét hallották a tó mellett fölzengeni, s amikor odamentek megnézni a csodát, a hang belopózott a nádasba. Édes ígéretekkel csalták maguk után a férfiakat beljebb, egyre beljebb a mocsárba. Akik nem voltak hűségesek hitvesükhöz és követték a hangot, bizony mind odavesztek. Mert minden lépés után nehezebb volt ellenállni a csábításnak.

Aztán ennek a tónak nincsen feneke, még soha senki nem tudta megmérni. És ha rosszak az emberek, a vize olyanná válik, mint a tinta. És haragosan kavarog, olyan gyorsan, hogy beleszédül az ember. Ilyenkor a vízben vastag hínár tekeredik, s ha valaki beléesne, máris lerántaná a mélybe. Mondják, hogy egyszer az öreg Szánduj bá’t két ökrével ekéstől magával rántotta az örvény, mert káromkodott a vénember, hogy nem itták az ökrök a tó haragos vizét.

– Jaj, milyen szépen aluszik a kis csöppség! – rebegte anyó apónak, mikor a történet végére ért, és csendesen betakarta a kislányt.

Szilágyi Mihály