Szeptember végi, esős péntek délután a másnapra tervezett kirándulást le kellett mondani a rossz időjárás miatt. Alig hárman maradtunk elszántabbak, akik még az adott időjárási viszonyok ellenére is késztetést éreztünk arra, hogy másnap elmenjünk valahova. Hárman maradva, az eredeti terveket merészebbre változtatva, megegyeztünk, hogy megpróbálunk eljutni a Kelemen-havasokban levő Fehérkőhöz (más néven Vágásszikla), ahova nemhogy jelzés, de még ösvény sem vezet.
A Fehérkő egy sziklás gerincélen található, 1368 méteren, a Kelemen-havasok Nemzeti Parkjának közelében, az Ilva völgyétől keletre. Elérése az Ilva, Kis-Ilva, majd ennek Nagyága felől lehetséges, ahol sokáig erdei talajúton haladhatunk. A helyet egy bő fél évvel azelőtt, 2006 tavaszán, Hobó írta le, majd az ő elmondása alapján igyekeztünk megtalálni.
Szombaton hajnalban, a fél négy körül induló vonattal utaztunk. Miután egész pénteken esett az eső, éjjel három óra körül csepergő esőben, erős kételyek közt indultunk útnak. Mindenikünk attól tartott, hogy csak egyedül lesz kint, de mégiscsak ott voltunk mind a hárman a Nagyállomáson. Meggyőződés nélkül ültünk vonatra, valószínűleg, mindenki csak arra gondolt, hogy a másik kettőre való tekintettel ne lépjen vissza. Egy visszalépés ugyanis kártyaváreffektusként hatott volna, s ezt egyikünk sem szerette volna előidézni.
Kora hajnalban, még sötétben ért a vonatunk Palotailvára. Itt, akkor épp nem esett az eső, de minden csuromvizes volt.
Bizonytalanságunk nem múlt el... Beültünk az állomás melletti kocsmába egy kávéra, vagy teára, ahol, még utoljára megbeszéltük a dolgot. A tény, hogy nem esett az eső, mélyen nyomott a latban, és az is, hogy már itt voltunk kint. Másrészt pedig még alig pirkadt, hideg volt, sár, és minden el volt ázva. Úgy döntöttünk, ha már ide kiutaztunk, elindulunk.
Miután megittuk meleg italainkat, még sötétben indultunk el az országút mentén Ilvapataka irányába. A letérőt elérve, az Ilva-pataka menti talajúton haladtunk tovább. A házak, majd nyaralók közt szaporán lépkedtünk, mikor lassan világosodni kezdett, de Napot még nem láthattunk, az eget sötét felhőzet borította. Gyors tempóban haladtunk el az Ilva baloldali mellékpataka, a Nagy-Magyar-patak menti letérő mellett, és reggel nyolc körül értük el a Nagy- és Kis-Ilva torkolatát.
Az útelágazásnál megnézegettük a Kelemen Nemzeti Parkot jelző hirdetőtáblát, majd indultunk is tovább a Kis-Ilva menti úton. Ezen alig haladtunk egy keveset, mikor rönkszállító teherautó ért utol bennünket. Ez mellénk érve lefékezett, és az autóból ránkkérdeztek, hogy hová mennénk, mert elvihetnek valameddig. Mikor megtudták, hogy a Nagymedve-patakhoz igyekszünk, mondták, hogy ők is szinte odáig mennek, így felgyúródtunk, és örültünk annak, hogy ezzel időt nyerünk. Ennek meglehetősen nagy jelentősége volt, mivel célpontunk körülbelül 17-18 km-re volt a palotailvai vasútállomástól, ráadásul utunk utolsó szakaszán ösvény nélküli terep várt ránk, előre azt sem tudva, hogy mennyi időt vesz majd fel a szikla felkutatása.
Hamar elértük a Kiság-, és Nagyág-patakok torkolatát, majd a Nagyág-pataka mentén haladtunk tovább a fenyvessel szegélyezett, sáros talajúton. Hármunk közül egyikünk lány lévén, sofőrünk igyekezett gyorsan bedobni a lehető legfélreérthetőbb vicceit, de szerencsére közös utazásunk rövidesen véget ért, mivel megérkeztünk rönkszállítónk célpontjához. Az út menti sárban jókora rönkök hevertek. Itt kiszálltunk, megköszöntük a segítséget és folytattuk utunkat. Az út baloldalán nagyobb szikla mellett siettünk el, majd egy hídon a patak bal partjára átjutva, az út eltávolodott kissé a pataktól, de rövidesen visszakanyarodott hozzá, újból keresztezte azt, és a jobb parton folytatódott. Az út, térképen is látható kanyarulatára ráismerve, tudtuk, hol vagyunk, és amint a térkép is mutatta, hamarosan el is értük a Nagymedve-patak letérőjét.
A letérőnél sorompó állta utunkat. Ezalatt átbújtunk, majd a patak jobb partján vezetett az út, sűrű fenyves erdő között. Az eget még mindig vastag felhőzet borította, de ködös-párás volt a levegő is. Minden vizes volt még, a fák, bokrok, virágok, az út pedig köves-sáros. A bokrok levelei még zöldek voltak, alig néhány lapi kezdett sárgulni, vagy pirosodni. Az út feltűnően jó volt, még autóval is járható.
A Kismedve-patak torkolatánál kőhíd vezetett át a Nagymedve-patakon, és a mellékpatak mentén is út vezetett felfele. Mi továbbra is a Nagymedve-patak menti utat kellett kövessük, de az elágazásnál levő kövekre leültünk tízóraizni. Megettünk egy-egy szendvicset, majd indultunk is tovább, mielőtt a kezünk fázni kezdett volna. Utunk többször keresztezte a patakot, egyre jobban emelkedett, miközben mi azon gondolkoztunk, hogy vajon hol fogjuk tudni innen arrafele beazonosítani helyzetünket, a térkép alapján, mivel az fennebb már nem túl sok biztos pontot jelöl. Elég sokat kellett felfele haladnunk, miközben patakunk egyre kisebb lett. Az ég mintha valamelyest tisztult volna. Hja, ha kitart úgy, hogy ne essen, az már nagy segítség lesz - gondoltuk magunkban -, de ha netán fel is derül...
Menet közben valami azonosíthatót próbáltunk felfedezni. Térképünk szerint ez az út a patak bal partja mentén egyszerűen eltűnik majd. Utunk egyelőre a patak jobb partján vezetett elég sokáig. Egy enyhébb kanyarral aztán átment a patak bal partjára és – amint a térképen is jelölve volt – ott haladt tovább. Egyre kíváncsibbak lettünk, hogy meddig vezet az út felfele. Közben a térképünkön, az út bal (nyugati) szélére jelölt épületet hiába vártuk, hogy feltűnjön, ez egyszerűen nem tűnt fel. Igaz, mi anélkül jól megvoltunk, csupán még egy - a térképen azonosítható - biztos támpontként szolgált volna számunkra.
A kövezett talajútnak épp oly hirtelen lett vége, amint azt a térkép mutatta.
Elől, az út folytatásaként hatalmas fűvel, bozóttal és néhány kis fenyővel benőtt völgy következett, az úttól nyugatra kisebb írtás volt a fenyvesben, a keleti oldalon pedig egy keskeny árkon túl sűrű fenyőerdő. Mi legyen innen? Jobbra, az árkon át keskeny csapás vág be a sűrűbe. Talán haladjunk ezen, és igyekezzünk feljutni a gerincre? Esetleg folytassuk utunkat a völgyön felfele? A völgyben levő, derékig érő, vizes bozótban előrehaladni lehetetlennek tűnt. Egyébként az út itt véget ért, s ha a térkép helyes, akkor innen pontosan keleti irányban el kéne érjük a sziklát, ha felmegyünk a gerincre.
Bevágtunk az erdőbe, hamarosan rátaláltunk az előbb említett csapásra, és ezen, sokszor kétrét görnyedve, ágak alatt bujkálva igyekeztünk keleti irányt tartani. Ez a gerinc délnyugat-északkelet irányú, tehát mi, a völgyhöz képest, jobbra, és előre oldalazva kellett haladjunk. Emlékezetes élmény marad a sáros talajon, vizes fenyőágak alatt felfele mászni, de szerencsére ez nem tartott sokáig. Az egy szűk kilométernek becsült távolságot körülbelül tíz perc alatt megtettük. Csapásunk egy füves tisztáson érte el a gerincet, melynek közepén, pontosan a gerincél két oldalán egy-egy hatalmas szikla állt.
A baloldali (nyugati) kisebb, a jobboldali (keleti) hatalmasabb szürke kőtömb, s a kettőt mintha a gerincen végigfutó ösvény vágná el egymástól. Igaz sötétszürkék voltak, nem pedig fehérek, és rájuk felmászva csak a ködös-párás levegő miatt nem nyílt kilátásunk kelet felé, de emlékezetes marad a gerincél két oldalán egymással szembenéző két szikla. Itt megpihentünk és előkerült egy csúcscsoki is. Körülnézve több hatalmas kőtömböt láthattunk még északeleti irányban, a gerinc mentén.
Egyiket szinte teljesen moha borította és fa nőtt rajta. Mintha egy óriás, játékos kedvében, hatalmas kövekkel szórta volna meg a hegygerinc közvetlen környezetét.
A gerincen északkeletre haladva egy keskeny csapás vezetett, melyet többhelyt annyira benőttek a fenyők, hogy a már jól begyakorolt módon ágak alatt voltunk kénytelenek bujkálni. Az ágakról a hátunkra, s nyakunkba csorgó víztől legalább annyira vizesek voltunk, mintha szakadó esőben sétáltunk volna. A köd lassan mintha felszállni készült volna, s a felhőzet is szakadozott. Jóleső érzés volt a gerinc mentén egy-egy tisztáson megállni és a bátortalan napsütésben sütkérezni, miközben a fák közül egyre szebb kilátás
tárult a szemünk elé.
Egy helyről nyugati irányban, a párás levegő ellenére a Kis- és Nagyilva közötti Nagyjuharos gerincére, a Nagyilva völgyén túl pedig a Kőristető - Tatártető - Tihatető közötti gerincre nyílt kilátásunk. Igaz, a fölöttük vonuló sötét felhőkre is...
A gerincen tovább haladva egyszer csak egy bozótos részhez értünk, ahonnan már erősen lejteni kezdett a terep. Itt, az egyik fán a rezervátum határát jelző, fehér keretbe foglalt piros négyzetjelzést fedeztünk fel.
Egy kidőlt fatörzsre felállva az északi irányban látható tájban gyönyörködtünk. Közben a Nap is kisbújt a felhők közül, de többfelől hatalmas felhők gomolyogtak. Ezek eléggé megnehezítették a közöttük látszó erdős gerincek, netán csúcsok vagy sziklák azonosítását. Előttünk hatalmas, fenyves erdőkkel benőtt hegyhátak terültek el. A gerinc, amelyen eddig haladtunk, a Kakukkbérccel (1431 m) folytatódik, ennek fenyveséből, a nyugati oldalán, hatalmas, szürkésfehér, toronyszerű szikla magaslik ki.
Távolabb, valószínűleg a Kelemen-főgerincet is láthattuk volna tiszta időben, most sajnos felhő takart mindent abban a magasságban.
Elhatároztuk, hogy innen visszafordulunk, mivel tovább, a kidőlt fákkal és sűrű bozóttal benőtt gerinc meredek lejtővel folytatódott, melyen egyetlen látható csapás sem vezetett. Ott nem kívántuk folytatni felfedező utunkat. Megettünk még egy csúcscsokit, majd Hobót próbáltuk felhívni mobilon, hogy elújságolhassuk neki hol járunk, s miket találtunk. Reméltük, megbizonyosodhatunk arról, hogy ez az a hely, ahol ő járt. Nehezen, de sikerült kapcsolatot teremtenünk vele. Az általa magyarázottakat megtalálni véltük, de csak majd otthon, az interneten átküldött fényképek alapján nyert bizonyítást, hogy tényleg ugyanott jártunk.
Visszamentünk a két szembenéző szikláig, majd innen tovább folytattuk utunkat a gerincen délnyugati irányban, ahol további hatalmas sziklákat találtunk - egyiknek sima és mohás felületén végignyúlhattunk, akár egy ágyon -, majd egy helyről csodálatos kilátás tárult elénk keleti és délkeleti irányban. Beláthattuk a Kelemen-havasok rengeteg hegyét-völgyét, melynek erdői párologtak a napsütésben. Sajnos a párás levegő miatt a távolabbi vidékek nem voltak kivehetőek, így tájolni nehéz lett volna. Itt elkészítettük csúcsfotóinkat is, majd a sziklás oldalon elindultunk délnyugat felé. Mielőtt a gerincet elhagytuk volna, nyugati irányban is kitárult elénk a táj, itt is láthattunk párolgó hegyoldalakat, közelebb fenyvessel benőtt vidéket, távolabb egy nagyobb irtásos oldalt, fölötte újabb fenyves gerincvonulatot. Több, nagyobb szikla mellett elhaladva beértünk az erdőbe, majd nyugat felé a már ismert sötét fenyvesben törve utat magunknak ráleltünk a keskeny csapásra is, és ugyanott értünk le az útra, ahonnan felfele jövet elhagytuk azt.
Visszafele ugyanazon útvonalon szaporán szedtük a lábunkat. Jelentős volt a távolság Palotailváig, valamint a lassan ismét felhők mögé tűnő napsütés sem volt megnyugtató. A Nagymedve-patak mentén senkit nem találtunk, de a Nagyág-pataka menti fakitermelők sem voltak már ott. Így lefele nem nagyon remélhettünk alkalmi fuvart. Szerencsére eső nélkül értük el a Nagy- és Kisilva torkolatát. Itt, míg megpihentünk, megnéztük alaposan miket hirdet a tábla, majd az Ilva völgyi házak közé beérve már emberekkel is találkozhattunk ismét. További utunk az állomásig nem volt különösen érdekes, de egy felejthetetlen kirándulás élményeivel telve nem bántuk a fáradtságot.
2006. szept. 23.
Andris
Sziasztok
Élvezettel olvasom Andris kalandjait és beszámolóit, csak igy tovább!
Az észrevételem az volna, hogy, amikor olvastam a Fehér szikláknál levő turád, felmerült bennem a gyanu, hogy nem találtad meg azt, aztán ma újra elolvastam a beszámolód a képekkel, és most már biztos vagyok benne, hogy közel jártál, de nem leltél rá.
Ugyanis 2006-b
an, miutan Hobo Csányi Lacival megkereste, rá
egy hétre megkértem Lacit, hogy menjünk el együtt is a sziklához.
Persze, mintha a Kelemen azon a részén mindig zord idő volna, mi is hasonló körül-mények között túraztunk.
A Nagymedve patak fejénétől, ahol ti is nekivágtatok erdőbujkálással a gerincnek, kiérsz az általad említett tisztásra, ahol ott a 2 szikla (én is azt hittem előbb, hogy na megvan a Fehér szikla, de Laci felvilágosított, hogy ezek meg nem azok) így a gerincen balra tovabb haladtunk, és fadőlések és csihányosokon keresztül vágva, a rezervátum szélén egyszer csak az erdő közepén ott állt előttünk a Fehér szikla. Kilátás róla nincs, de érdekes és szép, mert olyan elhagyatott. A szikla egyik oldalán erdészeti parcella száma van ráfestve, amint a képekből is kitűnik.
Csatolok egy pár képet is az akkori barangolásunkról (elnézést a minőségért, mivel telefonnal volt készítve).
Remélem nem csak Andrisnak lesz hasznos a helyesbítés, és, ha más is arra akar vetemedni, akkor készüljön fel egy kis dzsungelharcra.
Jó túrázást mindenkinek!
Johnny
