A horgászat – leszámítva néhány gyermekkori élményemet – nem
volt része az életemnek. Ezzel magyarázhatom azt, hogy a Duna-delta nem
tartozott elsőrendű utazási célpontjaim közé, annak ellenére, hogy nyilván
tudtam páratlan értékeiről, szépségeiről.
Román barátom, Puiu, a delta megszállott horgásza, évek óta hív,
hogy tartsak vele, de idő és motiváció hiányában mind ez ideig nem tettem meg.
Ezen a nyáron elérkezett azonban a nagy lehetőség, amikor végre elindulhattam
vele az ország legkeletibb és legtávolabbi régiójába, a világhírű
Duna-deltába.
Hosszú autózásunk akkor kezdett izgalmassá válni, amikor a
Román-alföld egyhangúsága után Giurgeni-nél elértük a Dunát, és átkelve
hatalmas és széles vizén, megérkeztünk az ősi földre, Dobrudzsába. Dombokhoz,
hegyekhez szokott szememnek már a kopár, lekerekített fennsík is felüdülést
jelentett. Dobrudzsa a legszebb nyári arcát mutatta: milliónyi napraforgó
bámulta áhítattal az életet sugárzó napot, aranyló búzatáblák tűntek el a
kombájnok gyomrában, s a hatalmas, párába vesző szélerőműparkok azt sugallták,
hogy az idő nem múlt el nyomtalanul. Az igazi meglepetés Topolog települést
elhagyva ért, amikor egy nagy erdőhöz közeledve bódító illat árasztotta el
agyam legősibb tekervényeit. Puiu elmagyarázta, hogy egy európai viszonylatban
is ritkaságnak számító, több ezer hektáros hárserdőbe érkeztünk. Lehúzott
ablakkal lebegtünk át a részegítő erdőn, méhek zsongása andalított az álom
határáig és azon túl. A mámorító aroma lelkemig hatolt, és akkor már tudtam,
hogy Dobrudzsát sem lehet többé kitörölni a szívemből.
A tulcsai forgalomban visszatértünk a földi valóságba,
Murighiolban pedig már a vízben tapicskolva igyekeztünk a Dunára helyezni Puiu
motoros csónakját. Előbb a Szentgyörgy-ágon hullámoztunk, majd kisebb-nagyobb
csatornákon és tavakon keresztül hasítottuk a vizet a delta belseje felé.
Magunk mögött hagyva a luxuspanziókat és a jól öltözött turistaseregeket, egyre
varázslatosabbá vált a vidék. Csodáltam Puiu magabiztos tájékozódását a
vadonban. A terjedelmes tavakon látszólag nincsenek támpontok – mivel egy-két
facsoportosulást leszámítva minden lapos –, ő mégis rutinosan találta meg még a
mozgó szigetek között is a megfelelő csatornákat. Egyórányi navigálás után
kikötöttünk Caraorman településen.
Ennek a falunak mindössze néhány száz lakosa van, s mi abban a
szerencsés helyzetben voltunk, hogy Puiu bennszülött barátainak vendéglátását
élvezhettük. De micsoda vendéglátást! Pótkocsis traktorral jöttek elibénk az
aprócska kikötőbe. Erre azért volt szükség, mert a falu homokra épült, és csak
girbegurba föld-, azaz homokutak vannak, amelyeken lehetetlen közlekedni
átlagos autóval. A háziak mosolygósan, tárt karokkal vártak. Marianának, a ház
asszonyának olyan világoskék szeme van, mint ha ő könnyezte volna a Dunát
minden szépségével együtt. Vajon honnan eredeztethető Marianának és családtagjainak
a kék szeme, hiszen a faluban nagy a nemzetiségek keveredése. Élnek ott
románok, ukránok és lipován oroszok is. De ez így jó, mert ha a népeket és
országokat összekötő Duna Európa legnemzetközibb folyója, akkor legyen a
Duna-delta is a mindenkié. Pedig bizony itt sincsen kolbászból a kerítés. A
marhatartás mellett többnyire halászatból élnek az emberek, és már
hajnalhasadta előtt fölkelnek, hogy begyűjtsék a hálóba akadt halakat, leadva
azokat a „cherhanak”-nak nevezett gyűjtőközpontokba. Nicu, a ház ura egy
ilyenben dolgozik, s nem sokkal az érkezésünk után ő is megjelent egy méretes
harcsával, néhány csukával és kárásszal. Tudorral, a Mariana édesapjával
azonnal hozzáfogtak a halak megtisztításához, feldarabolásához, irdalásához,
szakszerű munkájukat élvezet volt nézni. Pillanatok alatt megvoltak mindennel,
s ebédidőben már a borssal (ciberével) savanyított halcsorba és a ropogósra
sült halgyűrűk és halfilék illata csábított asztalhoz, amit birslekváros
palacsintával nyomtattunk el. A világ végén voltunk, egy aprócska, eldugott
faluban, amelyet csak vízi, esetleg légi úton lehet megközelíteni, mégis olyan
vendégségben volt részünk, amelyhez foghatóról még a királyok sem álmodnak a
legpompásabb fővárosokban, azért, mert az ízletes falatok mellé azok a meleg
szívek társultak, amelyek hiánycikknek számítanak a világ fényűző, pompás
éttermeiben. Ebéd közben kiderült és híre ment a faluban, hogy gyógyszerész
vagyok, ezért aztán „fogadóórát” kellett tartanom. A szegény, de áldott emberek
hetek, hónapok, talán évek alatt felgyűlt testi gondjaikat tárták fel előttem.
Elhatároztam, hogy azzal hálálom meg kedvességüket, hogy az általam készített
preparátumokból küldök nekik medicinát. Amikor számomra teljesen természetes
módon elővettem bal zsebemből a golyóstollat, hogy összeírjam kéréseiket,
felkiáltottak: „Ó, még tolla is van! Ez igen, látszik, hogy gyógyszerész.” Egy
olyan világba csöppentem, ahol még nagyra becsülik az értelmiségi embert, ahol
az emberek tisztelik egymást, és még nem ural mindent a pénz szaga. Megtudtam,
hogy a faluba felépítettek egy kórházat néhány évvel korábban, de szakember
hiányában még sosem nyitották ki az ajtaját, vagyis semmiféle egészségügyi
ellátás nincsen, ezért aztán egy golyóstollal rendelkező ember felér a
szemükben tíz halásszal (vagy marhával).
Ebéd után elvonultunk a 36 fokos perzselő hőségből a
hagyományosan vályogból épített és vastag nádfedéllel fedett házikóba
sziesztázni. A szoba kellemes hőmérséklete bizonyította, hogy a régi idők
technológiáit nem szabad alábecsülni.
Paradicsomi, nyugodt napok következtek.
Kiegyensúlyozottságunkhoz hozzájárult Puiu egyedi teakeveréke is, amely –
többek között – a közismerten idegnyugtató hatású levendulát és citromfüvet
tartalmazott. A teának érezhetően kellemes, szedáló hatása volt, amitől a
boldogsághormonjaink csillogóvá varázsolták szemünket. Elhatároztam, hogy
hazatérve szakdolgozatot írok a saját magamon kipróbált drogok kiváló hatásáról.
Ja, azt meg kell jegyeznem majd az apró betűs lábjegyzetben, hogy a teába
töltöttünk némi pálinkát is, abból a kerítésszaggató, jóféle erdélyiből. Lehet,
hogy nem is a citromfű hatott?
De a paradicsomi közérzet leginkább abból adódott, hogy egy
igazi édenkertben voltunk, a romlatlan, mesebeli természetben, Európa egyik
legkülönlegesebb vízi világában. Aranyló tavirózsák között siklottunk a vízen,
tekintélyes, lomha gödényeket csodáltunk, fekete kormoránok követtek a
fűzfákról gyanakodva, kócsagok, gémek lépegettek a sekély vizekben, sirályok,
hattyúk és vadludak repkedtek és úszkáltak mindenfelé. A Puiuleţ-tó (tévedés ne
essék, nem Puiu barátomról kapta a nevét) csendjét az időnként megszólaló
kakukk varázsolta még nyugodalmasabbá. Puiu megtanított csukát halászni, és én
úgy érezhettem magam mellette, mint Tutajos az öreg Matula bácsi oldalán. S hogy
fogtunk-e s mekkorákat, nos, erről inkább nem mesélek, mert attól tartok, hogy
az emlékek úgy megszépültek időközben, hogy még magam sem hinném, amit
írok.
A vízi mennyország mellett ott volt a földi pokol is.
Visszatérve Caraormanba, minden alkalommal szembesülnünk kellett azzal, hogy
micsoda károkat képes az ember okozni a környezetének. A kikötő közelében a
kommunizmus évtizedeibe tehettünk időutazást, mert ott egy hatalmas üzem romjai
láthatók. Az egykori diktátor, kihasználva a környék homokdűnéinek kiváló,
kvarcos anyagát, azt tervezte, hogy oda telepíti Európa legnagyobb üveggyárát.
Terve végrehajtásához egy egész tömbháznegyedet is építtetett, amelyben előbb
az építőtelep munkásai, majd a gyári munkások laktak volna. Hála istennek
azonban a történelem másképpen volt megírva odafönn, és a szinte kulcsrakész
üzem sohasem nyílhatott meg, mert a zsarnok és rezsimje megbukott. Manapság a
gyárat és a tömbháznegyedet az idő emészti, az omladékok csak mementónak
maradtak fenn, elrondítva a tájat. A csorda tehenei legelészik békésen a sötét
romokon kisarjadt füvet, és az ott élők (azóta is) remélik, hogy jobb idők
jönnek.
Az én időm gyorsan elszaladt a deltában, de hálás vagyok
barátomnak, hogy elvitt a világ végére, oda, ahol csak a madár jár.
