2010. május 24., hétfő

A mezőség peremén


Pünkösd másodnapján úgy döntöttünk, hogy egy rövidebb körútra indulunk, amely több Beszterce megyei – egykori szász – településen halad át, érinti a Besztercei dombságot, Mezőségen keresztül visszatér Marosvásárhelyre.Szászrégen felé indultunk, áthaladtunk az ismert falvakon: Maros-szentgyörgyön, Ernyén, Sáromberkén, Gernyeszegen, Körtvélyfáján és Petelén. Szászrégen után, Beresztelke északi bejáratánál rátértünk a Beszterce felé vezető 15A jelzésű országútra, amely eléggé rázós a sok befoltozott kátyú miatt, de azért jól járható.
Elhaladtunk Mezőszentandrás, Mezőharasztos és Lúdvég (román nyelvű térképen Sântu, Frunzeni, Logig) mellett, majd Tekeújfalu (Lunca) érintésével érkeztünk a megyehatárra, s az ott található „Tekei” kúthoz. A hideg vizű forrás környéke régóta pihenőhelyül szolgál, előbb a vásárosok és kereskedők számára, ma meg az éhes és szomjas utazóknak: a forrás mellett jól kiépített fogadó várja a vendégeket. Az út túloldalán egy kis tavat is kiépítettek, ezen valamikor vízibiciklizni és csónakázni lehetett, de úgy látszik, a tulajnak valamiért nem érte meg az üzemeltetés, így jelen pillanatban csak a víztükröt lehet megcsodálni a kerítésen kívülről.
Megtöltöttük üvegeinket a friss vízzel, majd utunk első állomására, Tekébe (Teaca) mentünk, ahol a falu központjában található evangélikus templomot néztük meg és fényképeztük le. A gótikus jellegű templom a XIV. században épült, tornyát a következő században húzták fel. Tovább indultunk, de nem a főutat követtük, hanem letértünk Szászpéntek irányába. Paszmoson (Posmuş) megpillantottuk a XV. században épült gótikus templomot, amely meglehetősen leromlott állapotban van, jelenleg a görög-katolikusokhoz tartozik. Egy leírás szerint a falu határában természetvédelmi terület is található, évszázados fenyőkkel, ezt viszont mi nem találtuk meg, bármennyire is meresztettük szemünket. Meredek emelkedőn vezet ki az út a faluból, tulajdonképpen egy vízválasztón kelünk át, és a Sajó völgyébe érkezünk.
Nagysajó (Şieu) nyugati bejáratánál szépen felújított kastély mellett álltunk meg. Az impozáns épület egy domb tetejéről figyel a falura, építtetőiről többféle információ is található a világhálón. Mi egy helybeli öregurat kérdeztünk meg, aki szerint Mária Terézia kastélya volt, más források szerint gróf Kemény Sándor építtette, Rákóczi-kastélyként is emlegetik, de Apafi Miklós neve is felmerül az épülettel kapcsolatban.A Sajó völgyén haladtunk tovább, és láttuk, hogy a nyugati égbolton egyre szürkébb felhők gyülekeznek. Bilak (Domneşti) határában természeti látványosságot jelzett a térképünk, s valóban: elég szűk kanyar után, az út jobb oldalán rendkívül érdekes homokkő-alakzatokat találtunk. Valamikor információs tábla is állhatott itt, legalábbis erre engednek következtetni a betonba öntött fémcsonkok, de valószínűleg „újrahasznosította” közben valaki.
A szél ekkor már erősen fújt, Sófalvára (Sărata) már esőben érkeztünk meg. Itt az ortodox fatemplom, illetve a XIX. század elején épült református templom mellett álltunk meg. Mire tovább indultunk, már alaposan zuhogott, ezért úgy döntöttünk, hogy nem térünk be Besztercére, hanem balra kanyarodunk, Harina (Herina) felé. A zápor miatt kihagytuk az Árokalján (Arcalia) található Bethlen-kastély megtekintését is, így a szeretfalvi hegyen átkelve Harinára érkeztünk. Itt már enyhülni kezdett az eső, így feltértünk, s meglátogattuk a falu feletti dombra épült Árpád-kori templomot. A román kori stíluselemekkel díszített épületet a kilencvenes években újították fel külföldi pénzalapokból.
Szászlekence (Lechinţa) fele folytattuk utunkat, a falu előtt csordogáló forrásnál ismét hideg vízre tettünk szert. A környező dombokat egykor befedő szőlősöknek, gyümölcsösöknek mára már nyoma sincs, a valamikor híres szászlekencei borokra már egyre kevesebben emlékeznek. A borok megnevezését egy mezőkölpényi vállalkozás vásárolta meg, így ne tévesszen meg senkit, ha lekencei borral kínálnák.
Utunk utolsó megállóján a kissármási öröklángot jártuk körbe. A XX. század elején fedezték fel, hogy itt földgázat lehet kitermelni. Az úttól mintegy száz méterre található jelenség az egykori egyes számú szonda lábnyoma, itt folyamatosan szivárog és ég a feltörő földgáz.

Néhány órás kiruccanásunk alkalmával olyan félreeső helyeket kerestünk fel, amelyek megérdemlik a figyelmet, úgy az építészeti örökség, mint a természeti látnivalók okán. Az út jól járható, leszámolva a Mezőségen haladó részeket, ahol lépésben kell haladni a kikerülhetetlen gödrök miatt.
Tibi

2010. május 16., vasárnap

Egy nap zarándoklat a Mária-úton

A spanyolországi El Camino mintájára épül ki Budapesttől Csíksomlyóig a Mária-zarándokút, melyen az első csoport idén tavasszal indult el gyalog a somlyói pünkösdi búcsúra, akiket az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai kalauzoltak végig Erdélyen. Szombaton, június 15-én, a zarándokok Marosszentgyörgyről Jobbágyfalvára érkeztek, mi pedig másnap reggel egy kisbusszal utaztunk ki oda. Feladatunk a zarándokcsoport átkísérése volt Jobbágyfalváról Sóváradra, a Mustármag-egyesület Siklódkő oldalán épült menedékházba. Reggel nyolcra értünk ki Jobbágyfalvára, ahol a helyi katolikus plébánián csatlakoztunk a csapatukhoz. Rövid ismerkedés és megbeszélés után fél kilenckor indultunk el a falu Nyárád partjára vezető utcáján. Átkeltünk a hídon, majd a rendkívül hangzatos nevű Tündér Ilona völgyön folytattuk utunkat a Só-útját jelző sárgasáv jelzéseken. Szerencsénkre az egész éjjel zuhogó eső reggelre elállt, de minden iszonyúan át volt ázva. Lábunk alatt cuppogott a sár, hatalmas tócsákat kerülgettünk, minden fa, bokor alkalmi zuhannyal kecsegtetett. „Májusi eső aranyat ér” – mondtuk, és biztattuk egymást. A zarándokok kitartása és elszántsága példamutató volt. A völgyből kiérve csodálatos kilátásunk nyílt a Nagy-Nyárád völgyére, Búzaházára, a túlsó parton elnyúló Jobbágyfalvára, Csíkfalvára és Nyárádszentmártonra, az ezeken túl emelkedő, erdővel tarkított dombokra, valamint délen a távoli völgyre, melyben Nyárádszereda található. A sárga sáv mentén erdei ösvényen haladt tovább az út, amíg kiértünk a gerincre, ahonnan újból a kilátásban gyönyörködhettünk keleti irányban. Láthattuk az előttünk húzódó gerincet, egészen a felhőkben rejtőző Bekecsig, alatta az Egres-patak völgyét, Mája és Márkod falvakkal, mögöttük az erdős hegyoldalt, melynek délnyugati szélén Berekeresztúr XIV. századi templomának tornya magaslott. A láthatár szélén tűnt fel a Farkas-tetőn álló tévétorony, és kis időre a Siklódkő csúcsa is előbújt a felhőkből. A rossz időjárási viszonyok miatt letértünk a gerincen vezető Só-útjáról, és az ilyenkor nem túl sok jóval kecsegtető Bekecs helyett inkább besétáltunk Májába, ahonnan Székelyberén és Nyárádmagyaróson keresztül próbáltunk eljutni a Farkas-tetőre. Fákkal, bokrokkal tarkított mezei úton ereszkedtünk Májába, majd a faluhoz közeledve – mint minden faluszélen ilyenkor – egyre nagyobb sárban tapostunk. Nem kis feltűnést keltett vasárnap délelőtt a csendes kis faluba zászlóval bevonuló, vizes, sáros csapatunk. Már Jobbágyfalváról is a lakosság jókívánságai közepette vonultunk ki, de az itteni fogadtatás egészen különleges volt. Székelyberébe érve vetettünk egy pillantást a református templomra, átkeltünk a Kis-Nyárád hídján, majd az aszfaltos utat követtük Nyárádmagyarós központjáig. Innen még hosszan kígyózott a talajút a falu egyre ritkább házai között. Magyarósról kiérve a Kis-Nyárád mentén erdőkkel tarkított mezőkön kanyargott felfele az út. Hatalmas, virágzó orgonabokrokban gyönyörködtünk, és szép tavaszi virágokban. Felfele haladva egyre szebb kilátásunk nyílt a Bekecsre, amely legtöbbször fenyegető fekete fellegekbe burkolózott. A koradélutáni órákban még a Nap is kisütött rövidebb időre. A Farkas-tető felé közeledve egy bekerített juhásztanya mellett haladtunk el, de népes csapatunkat látva a kutyáknak nem igazán volt kedvük az útra lejönni. Keményebb emelkedő után laposabb szakasz következett, ahova kiérve újabb csúnya fekete fellegeket hozott fejünk fölé a szél. Hátrapillantva a Kis-Nyárád völgyének látványa helyett egy rohamosan közeledő esőfüggönyt szemlélhettünk. Ettől eltekintve szép itt a táj, balra erdős hegyoldal fel a Bekecs-tetőig, jobbra néhány fával tarkított mezőn túl szintén erdő. Előttünk nemsokára feltűnt a Farkas-tető tévétornya egészen közelről. A Bekecsen zuhogott az eső, ami rövidesen minket is elért. Annak örülhettünk, hogy nem a meredekebb szakaszon ért el, viszont eléggé bosszantott, hogy a Farkas-tetőn való nézelődést elmossa. A tetőre kiérve meg sem álltunk a változó erősségű esőben és szélben. Velünk szemben a Siklód-kőnek csupán a körvonalai voltak kivehetőek, de jó kilátásunk nyílt a Kis-Küküllő völgyére, valamint a völgyet szegélyező dombhátakra. Közvetlenül a tető alatt értünk el egy esztenához. Ha a Magyarós fölötti juhászkutyák nem támadtak nagyobb társaságra, az ittenieknek ez sem jelentett különösebb gondot. Szerencsénkre a juhász azonnal megakadályozta ebei bekerítő hadműveletét. Sáros talajúton kanyarogtunk lefelé az egyre kitartóbb esőben, és a tervezett délután öt óra helyett négyre értünk le Sóváradra. A zarándokokat még felkísértük a szállásukra, a Mustármag kabanához. Nem akármilyen vállalkozás volt ilyen szakadó esőben felgyalogolni a két kilométernyi meredeken a Siklód-kő oldalában épült remetelakhoz. Rozoga fahíd a Kis-Küküllőn, sáros út, vizes fűvel, hatalmas tócsákkal, fűcsomók között megbúvó vízzel. Bármely bokor, lapi, amihez hozzáérünk, vizet fröcskölt ránk – és ez csak néhány élmény az út e szakaszáról. Volt, aki elcsúszott a vizes, sáros helyeken, mindnyájan átáztunk, volt aki eléggé el is fáradt, de gyakorlatilag zokszót sem hallhattunk senkitől. Nagyon szép füves-bokros-ligetes a Siklód-kő oldala, szép kilátással a Küküllő völgyére és a Bekecsre. Itt is a Só útját jelző sárga sáv vezet fel. A Mustármag menedékháznál elbúcsúztunk a zarándokoktól, további szerencsés utat kívántunk nekik, és visszaereszkedtünk a buszhoz. Nagyszerű, emlékezetes nap volt, melyen az esős idő ellenére is sok emlékezetes élménnyel gazdagodtunk, s a természet így is szép volt. Jó volt együtt lenni a zarándokokkal, látva azt, hogy több mint egy hónapi gyaloglás után is énekelve folytatják útjukat, türelmesen, míg céljukat el nem érik.
Andris

2010. május 1., szombat

Bazsarózsás majális

Ez az egyszerű kiruccanás „ekés” majálissá sikeredett, de így is nagyon jó volt. A hecc az, hogy sokan jelentkeztünk erre az autóbuszos útra anélkül, hogy összebeszéltünk volna, noha többen jártunk már a záhi bazsarózsa-rezervátumban. Engem rögvest az elején vigyorgásra késztetett a pár évvel ezelőtti „kolbászolás” emléke, s már előre örvendtem az Andris borának, ami menthetetlenül távol tart mindenféle rosszkedvet.A hely varázsa mindenkit lenyűgöz, nem csoda, hogy visszavágyunk. Ennyire pirosnak azonban talán még soha nem láttuk a rezervátumocskát. Pedig csak 80%-osnak mondták a virágzást…

Utunk első állomása Szentpálon volt, ahol megnéztük az égre meredező „falcsonkok” -at, a Haller-kastély maradványait. Elszoruló szívvel gondoltunk arra, hogy Orbán Balázs milyen másnak láthatta: „Ezen kastély a mult század elején, részben annak végén épült a renaissance-styl azon fényelgő modorában, mely az akkor épült főuri lakokat jellegzi, s mely főleg a belső berendezésnél fejté ki pazar fényét, hol a szobáknak ajtai, ablakai s a falak alsó része is díszmetszvényekkel ékitett cserfa-burkolattal van bevonva, melyeknek keretében nehéz kelme és gobelinek pompálkodtak.”
Harmath Ferenc: Az emlékek megszólalnak című könyve nem rég jelent meg, a szerző életét bemutatva hűen ábrázolja mindazt, ami a szentpáli kastély múltja és jelene.

Meglátogattuk a 1276-ban épült katolikus templomot is, melynek gyülekezetében a megszokott reformátussá való átállás nem történt meg, templom is, lakosság is évszázadok óta őrzi az ősi hitet. Mindez nagy mértékben köszönhető Haller Gábor feleségének, Károlyi Klárának, aki a temetőkápolnát is építtette, ahova szívesen felsétáltunk ez alkalommal is, megemlékezni 10-15 „emberöltő régiségről”. Ludas központjából az állomás fele, majd Cintoson keresztül vitt az út Magyarózd irányába. Eldugott falu, de Horváth István: Magyarózdi toronyalja című „írói falurajza” ismerté tette, legalábbis szűkebb pátriánkban. Először a református templomot tekinthettük meg Császár Béla lelkipásztor jóvoltából, majd a Horváth István (19o9-1977) emlékházat. A költő lánya, Horváth Arany, áldozatos munkája révén a ház megmaradhatott eredeti formájában, így nem csak az írónak állított emléket, hanem a kornak és a társadalmi osztálynak is, és ma is láthatjuk, milyen volt a korabeli parasztházak berendezése.
A négy sarokbástyás, francia gótikus stílusú kastélyt Pekri Lőrinc, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa (és Bethlen Miklós történetíró nevelt fia) építtette francia gótikus stílusban 1682-ben. Történelmünk különös alakja ő, aki, bár Bécsben grófi rangot kapott, a Rákóczi szabadságharc idején a kurucok oldalára állt. Előbb tábornok majd főgenerális. Felesége, Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708), a magyar barokk első ismert költőnője, aki ebben a kastélyban írta első verseit. A 45 verset tartalmazó vörös bőrbe kötött könyvet Radák Istvánné Rédey Klára találta meg 1860-ban, tehát közel két évszázad múlva jelenhettek meg az Athenaeum című folyóiratban. Pekri veje, Radák Ádám 1732-ben építette újjá a kastélyt, melynek utolsó tulajdonosa Teleki Ilona bárónő volt, aki édesapjától kapta ajándékként 1918-ban. 1945-ben az oroszok elől kellett elmenekülnie innen. A ’6o-as évek közepétől elhagyatottan áll, és éli a hozzá hasonlóan elhagyatott kastélyok sorsát. Meggátlandó a további romlást, a Bonus Pastor Alapítvány jóvoltából új tetőzetet kapott. Jelenlegi örököse, Jude Mária, Franciaországban él, és, a hírek szerint, ennek az Alapítványnak szeretné átadni kastélyát.

Elhagyva Ózdot, Bükkösön álltunk meg, ahol viszonylag jó állapotban lévő udvarházat tekintünk meg (egyben községháza) azt vélvén, hogy ez lenne Kemény János szülőháza. Egy helybéli szerint azonban amit néztünk, a Teleki ház volt. A romosabbik, amely az úton lennebb lett volna, az a Kemény ház. (Mondjuk, így érthető, miért nem találta fél busznyi ember a Kemények címerét sem a homlokzaton, sem máshol…) Kemény János, akire emlékezni szerettünk volna, 1607 decemberében született e faluban. Nemcsak remek politikus és diplomata, 1661-ben Erdély fejedelme, de önéletírása révén, melyet 1657–59 között, tatár fogsága idején írt, nagy értékű, irodalmi szempontból is értékes korrajzot hagyott a múlt iránt érdeklődők számára. (Össze nem tévesztendő az ugyancsak írói munkássága miatt ismert marosvécsi Kemény Jánossal, aki 1903-1971 között élt!)

Irány Mezőzáh! Azok kedvéért, akik nem látták még, felugrottunk fél órára a kastély kertjébe. Építtettője Ugron István, Ausztria-Magyarország követe és miniszterelnöke, császári és királyi kamarás volt. Szabálytalan alaprajzú kastélya franciaországi mintára készült. 1948-ig használták. Az államosítás után berendezését hivatalos személyek hordták el, Ugron István pedig a szegények házában végezte. Napjainkban a kastély árva gyerekeknek ad otthont. A fotókat az autóbuszból, illetve a kapun kívül készítettük, ugyanis az épületből hanyatt-homlok kirohanó asszonyok nagyon szépen kértek, hogy ne fotózzunk, mert nem szabad…

Rövidesen elhagytuk Mezőzáhot, és a bazsarózsa rezerváció fele vettük utunkat, ahol meglepetésünkre ama jól ismert „mánelés” hangulat fogadott minden kellékével, amit eddig nem tapasztaltunk errefelé. Változnak az idők… No, de örvendjünk, hogy egyre többen látogatják ezt a természeti ritkaságot! Kár, hogy nem láthatjuk már a kedves arcú, ősz szakállú bácsit, Marcu Sincraianut, aki régebb ott üldögélt az első bokrok tövében, és onnan mesélt a látogatóknak e ritka növényről. Annak idején, dacolva a helyi lakosokkal, megvédte a területet a felszántás ellen, ami e virágfaj menthetetlen kipusztulását eredményezte volna a térségben. Halála után az őrzést Octavian Calugar vette át, aki ugyancsak nagy lelkesedéssel végzi elődje munkáját.
Szemmel látható, hogy évről évre több és több piros labdácska nyílik bazsává ezen a csodaréten, de úgy tűnik, a látogatók számával egyenes arányban. Az autóval alig járható földutat szépen szegélyezték a személygépkocsik. Mivel úgy láttuk, hogy nem ilyen környezetben vágytunk megsütni május elseji flekkenünket, elbúcsúztunk a szépen kinyílt rózsáktól, és a mezőzáhi tavakat elhagyva, Sályi-nál csendes, árnyékos helyen „piknikeztünk” - ahogy majáliskor illik, minden böcsületes „munkás-embernek”. Nyársnak valót alig találtunk, ezért Zsoltit felfedező útra küldtük. Magyarhonban él, most járt először Mezőségen, lencsevégre is kapta, amit talált: a ridegen (bár itt úgy tűnik, láncon) tartott malacot, és a parasztházat, amelyen nem a magyar zászló rohad...
Valahonnan sikerült nyársnak való ágakat is metszenie, bár addig szinte megoldottuk a problémát a vesszőkerítés jóvoltából.
Andris nem hozott bort az idén, szerencse, hogy reggel két félliteres palackkal is betettem volt suttyomban. Kati is megtoldotta a magáéval, úgyhogy a sültkolbászt és izzasztott csiperkét megúsztathattuk bennük.
Mielőtt utolsó állomásunkhoz indultunk volna, még kimásztunk a közeli dombtetőre, s onnan néztünk szerte-szét… Bizony ihlető volna a látvány: a mezőség dombjai egymás hegyén-hátán, amíg a szem ellát. Szedtünk is nagy csokorral a három terebélyes lila meg egy fehér orgonabokorról…kár, hogy nem fértek fel a képre.
Innen már csak egy ugrás Mezőbánd, ahol a kisebbség most még komoly többségben van. A 2oo2-es népszámlálás alkalmával 738 román, 1111 roma, de számuk – vélhetően – növekvő tendenciát mutat, és 1863 magyar nemzetiségű lakost jegyeztek …
A faluban valamikor rengeteg udvarház állt, közülük sok leégett az 1857-es tűzvészkor. Érdekesség lehetett volna a mezőbándi tó, amely évszázadokon keresztül megélhetést biztosított a falubelieknek. 1875-ig külön törvény rendelkezett arról, hogy a tóhasználat joga pl. csak fiúágon öröklődhet. Sajnos 1971-ben lecsapolták.
Az időnkből már csak a református templom megtekintésére futotta, ahol a lelkipásztor, Lukácsi Szilamér, ismertette a templom történetét: 1883-85 között épült, értékes úrasztala van, a szószék a marosvásárhelyi vártemplom szószékének mása, aranyozott ezüstkelyhe azonban 1691-ből való. A templom udvarán az 11oo éves évfordulóra gyönyörűen faragott kopjafával emlékeztek meg a hívek. Természetesen ez csak egy töredéke annak, amit Mezőbándról elmondhatunk, a lelkipásztor szavait idézve: sok itt még a feltáratlan dolog is.
Hát ennyi fért ebbe a csodálatosan szép május 1-i napba. Múlt és jelen dióhéjban – bearanyozva a májusi nap első sugaraival.


Szilágyi Eszter és Hancur