2013. december 22., vasárnap

Óévbúcsúztató túra a Cserepes-kőre

December elég számottevő csapadékot hozott, s ez a fagypont alatti hőmérséklettel párosulva, különösen a hegyekben, jelentős hóréteg kialakulását eredményezte. Így reményünk, hogy szilveszter előtti túránk igazi téli élményekkel kecsegtet, valóra válni látszott. Azonban a karácsony utáni felmelegedés és erős napsütés hatására a hótakaró visszaszorult a hegyekbe, s még ott is lényegesen összeroskadt.
A zordabb, északi fekvésű hegyoldalakon, valamint a hűvösebb, árnyékosabb völgyekben, mint például a Mezőhavas csúcsa (1777 méter) alól Szováta felé lefolyó Sebes-patak
erdőborította völgyében még igazi téli jellege volt a tájnak. Ahogy felfele haladtunk, főleg a völgy sípálya fölötti szakaszán, egyre nagyobb hó fogadott, a patak fehér havas-jeges partok közé szorulva csörgedezett.
A Cserepes-kő (1485 méter) kőbányája felé vezető szerpentinen emelkedve fokozatosan elénk tárultak a völgyet övező hegyoldalak, gerincek, majd a Mezőhavasra vezető piros pontjelzés mentén mászva egyre távolabbi tájak is. Így például nyugaton a Görgényi-havasok Vármező fölötti vonulatai, a Szováta patakán túli Kopac-hegytől délre a Kis-Küküllő 
völgyét övező Bekecs és Siklódkő, távolabb a Küsmöd, a Firtos, valamint a Kalonda vidékén és a Görgényi-havasok déli vonulatán túl a Hargita impozáns gerince. A kőbánya fölötti kilátóról a Mezőhavas közeli látképe zárja az északi láthatárt. 
 
Végignézhettünk a csúcs irányából lefutó hosszú gerincek fenyvesein, lombhullató erdeinek kopár sziluettjein, fehéren virító tisztásain egészen Szováta, Szakadát és Vármező térségéig.
Bármennyire közelinek tűnt a Mezőhavas, a mély hóréteg miatt nem volt lehetőségünk oda eljutni, ezért miután a kilátásban gyönyörködve megpihentünk, és megettük szendvicseinket, visszaindultunk. Taposott nyomainkat követtük a Cseresznyés-tetőre vezető gerincösvény elágazásáig, ahonnan a piros pontjelzések mentén hamar lejutottunk a Cserepes-kő-mezőre.
Itt a délutáni napfény visszaverődése a havas mezőn különös hangulatot kölcsönzött a tájnak. Mielőtt az erdőben folytattuk volna utunkat még vethettünk egy pillantást a Cserepes-kő fenyvessel övezett, kopáran magasló kilátójára.
Utunk során rengeteg állat: medve, szarvas, vaddisznó, kutyafélék, mókusok nyomát figyelhettük meg, melyeket a hó megőriz ilyenkor, elárulva mozgásukat, jelenlétüket. A Cseresznyés-gerincről egy déli irányba lefutó patak mentén ereszkedtünk a Sebes-patak völgyébe, miközben a kopár ágak a szemközti oldalon kiépített sípálya havas sávjára engedtek rálátást.
Hiába a déli órákban már-már tavaszt idéző napsütés és olvadás, mert a korai naplementét hamarosan fagyos szürkület és hosszú sötét éjszaka követi ilyenkor.
Andris

2013. október 20., vasárnap

Legendák földjén, a Pogány-havason


Nehéz, vérzivataros idők jártak, amikor hajdanán Szent László király győztes csatát vívott a keleti végeken Moldvából betörni igyekvő kunok felett.
Mindezt legendák őrzik a kései utódok számára. Győzelme emlékére a csata helyén kápolnát emeltetett. Ez az évszázadok viszontagságainak esett áldozatul, valamikori létezésének helyét kőalap tanúsítja. Pár lépésre tőle hatalmas kövön patkónyom látható. Beszélik, hogy Szent László lovának lábnyoma lenne, ahogy a csata után a völgy felé ugratott, ezért Szent László kövének nevezik. Tiszta vizű patakhoz érve, állítólag úgy biztatta volna lovát, hogy „igyál, mert ez szép víz!”. Ettől származtatják a patak és a későbbi falu nevét.
Szakértők azt magyarázzák, hogy nincs írásos bizonyíték arra, hogy Szent László a környéken járt volna, de helyébe nem nyújtanak semmit.
De hát a legendák, a néphagyomány... – próbálnánk magyarázni.
Szóbeszédre nem adunk – hárítják el érveinket.
Nem szándékunk történelmi vitát nyitni, csupán bejárni a vidéket, megismerni a hely hagyományait, szellemiségét, tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodni a környéken.

Napokig tartó hideg, őszi eső után jólesett látni amint a napfény megcsillan a Kishavas (1085 méter) és a Pogány-havas (1351 méter) közt húzódó víztükrön, 

a hegyoldalak fenyvesein és legelőin. Azt sajnáltuk csupán, hogy a lombhullató fák jórészt elhullatták már színes levélzetüket. 
 A Gyimesi(Fügésteleki)-hágóra (1155 méter) vezető műútról hamarosan sorompóval elzárt jelzetlen erdei útra tértünk, mely a baloldali hegylábon kanyarog felfele,
majd nemsokára egy kis patak mentén emelkedő sáros ösvényre váltottunk. A patak forrása közelében medvelest találtunk kiépítve, jókora mennyiségű apró pityókával csalétekként. A jobb oldali kaptatón kapaszkodtunk, míg kiértünk a gerincet borító tisztásra. Szerencsénkre a nyílt terep jó kilátást biztosít, így rájöhettünk, hogy hova jutottunk fel: a Szermászó-hegy (1208 méter) tisztására. Délen és keleten mély völgy tátong, melyben a Moldvába átvezető országút halad végig, északkeleten a völgy túloldalán a Gyimesi-hágóra nyílik rálátás, északon pedig a Pogány-havas csúcsára.
Könnyű volt eldönteni mit tegyünk a továbbiakban. A völgybe meredeken leereszkedni, majd onnan ugyanúgy kimászni a szemközti hágóra kisebb büntetéssel érne fel,
míg az északnyugat felé mutatkozó jelzetlen erdei ösvényen elindulva, a gerinceket követve a Pogány-havason keresztül ugyanoda jutunk. Nemsokára a piros kereszttel és a Mária-út jelzéseivel ellátott úgynevezett Hegy-útjába csatlakozunk, amely Szépvíz és a Gyimes völgye közt többszáz évig közlekedési útvonal volt. Ezen előbb a Kis-Pogány-havason (1195 méter) álló Szent László emlékhelyhez érünk, ahol megtekinthettük az egykori kápolna alapjait és a híres patkólenyomatos követ.
Innen tovább emelkedünk a Hegy-útján, míg a Pogány-havas csúcsa alatt meredek elágazás következik balra a fent álló keresztig. Ide várat emleget a hagyomány, de várnak ma nyoma sem látszik.
Tény viszont, hogy kitűnő őrhely lehetett annak idején, ahonnan messziről észrevehették, ha bármilyen ellenség közeledett a Csíki-havasok keleti völgyein felfele, idejében felkészülve a veszedelemre, elzárva a csúcs alatt haladó átjárót és megóvva a mögötte álló kápolnát és vidéket. 


Szinte páratlan kilátóhely a csúcs, melyről körbetekintve, szemet gyönyörködtető változatos tájat csodálhatunk meg. Így a Csíki-havasok gyakorlatilag teljes láncolatát láthatjuk, Bálványos-vidékétől a Terkő-nyeregig szinte belefeledkezve a keletre hosszan elnyúló Tatros és mellékpatakainak völgyei fölött
a Tarkő-hegységig húzódó jellegzetes vidékbe, kiterjedt legelőivel, többnyire elszórtan, gyéren álló fenyőivel, nyári szállásaival és léckerítéseivel. Északon fehéren virít a Hagymás-hegység összetéveszthetetlen sziklaalakzata a délutáni napfényben kiríva a zöldes-kéknek tűnő Gyergyói-havasokból
és elütve a Csíki-medencét övező sötétlő Hargitától, mely láthatárunkat képezi Marosfő vidékétől a Tusnádi-szoros térségéig.
Nem győztünk betelni a látvánnyal, de tovább kellett mennünk, mivel a Nap megállíthatatlanul ereszkedett az égbolton, vésztjosóan közeledve a Hargita büszkén magasló gerince felé. Visszaereszkedve a Hegy-útjára, majd onnan a Csíki-havasok piros sávjelzéses főgerincére még tovább szemlélhettük a tájat, míg a Gyimesi-hágóra érve a „meleg a kürtőskalács” ajánlat ki nem zökkentett ábrándozásunkból.
Itt az eléggé forgalmas műúton nem árt ha az áthaladó autókra is odafigyelünk. A főgerincen folytattuk utunkat még egy ideig olyan helyet keresve, ahonnan belátható a völgyekben meghúzódó Gyimesfelsőlok falurészeinek sora. Végül leereszkedtünk a Szépvíz felé kanyargó útra és az alkonyattal szinte versenyezve igyekeztünk vissza a víztározó alatti szállásunkra. A Csíki-havasok gerinceire a lemenő Nap vöröses fénye vetült, a víztükör fodrozódása pedig fehéren csillant a völgyre ereszkedő sötétben...


Andris
Fotók: Andris és Zsolt

2013. szeptember 29., vasárnap

Őszi élmények a Lucs-mellékén


Az idei ősz kiadós esőzésekkel és erőteljes lehűléssel érkezett, mintha sietne véghezvinni küldetését és átadni a stafétát a soron következő télnek. Még alig Szent Mihály napját írjuk, s az időjárás olyan, mint Mindszent idején. Délelőtt bátortalan, hideg napsütés próbálta feloszlatni a reggeli párát s a gomolygó felhőzetet. Ez a hegyi medencékben és völgyekben jórészt sikerült is neki, de a Hargitán még szinte a déli órákban is meddő igyekezetnek tűnt.
A lenti szép időhöz képest a Lucs-mellékén borús idő fogadott, különösen a Szentimrei Büdösfürdő fölött magasló Tetőfenyő (1392méter) körül sötétkéken gomolygó felhő látszott fenyegetőnek. A Nagy-Kő-bükk (1229 méter) felől kolompolás hallatszott, majd a délkeleti oldalán elterülő legelőn juhnyájat pillantottunk meg.
Ilyenformán még fent járnak a hegyen, mit sem törődve a hagyománnyal, mely szerint ilyenkor hajtják haza állataikat a pásztorok.
Autóinkat a Büdösbe vezető út közelében hagyva a főgerinc szinte teljesen lekopott, kék sáv jelzésekkel „ellátott” talajútján indulunk északi irányba. A juhászkutyákkal való találkozást elkerülendő a Nagy-Kő-bükktől délre hamarosan egy – a Lucs tőzegláp szélén haladó – jelzetlen ösvényen kapaszkodunk felfele, majd a ligetes erdővel borított délnyugati hegylábon csatlakozunk ismét a gerincútba.
A Nagy-Kő-bükk a Hargita hatalmas kráterének – melyben utóbb a tőzegláp kialakult – a keleti falát képezi. Így utunkról nemsokára rálátásunk nyílik az óriási tölcsérként mélyülő vadonra, melyben a kráterperemtől befele haladva a fák egyre alacsonyabbak. A középső részek tundrai növényzetét kis növésű erdei fenyő és törpe nyír ékíti. Különös színt kölcsönöz ilyenkor a tájnak a fenyők mélyzöldje körül sárgásvörösen virító lombozat.
Nemsokára a kínálkozó csapások egyikén besétálunk a lápba, ahol eleinte a fák és bokrok alatt látható rengeteg gomba köti le figyelmünket. Óriásiak és gyönyörűek...
Nagy részükben sem vaddisznó,  sem kukac nem tett kárt, ami nem is csoda, hisz nagy részüket a mérgezőek tették ki.
Azt hittük, szarvasgombát is találtunk, - nagy ünnep volt! - vájkáltunk még jó félórát a rothadt fatövek alatt - de csak áltriflára leltünk.
Hamarosan sással benőtt mocsaras–zsombékos terület mellett haladunk el, mely az azt körülvevő satnya fákkal együtt a Mohos-tőzegláp tószemeire emlékeztet. 
Ráakadtunk a Lucs északkeleti részén átfolyó patak (Kormos patak vagy annak egy ága) gázlójára, ahonnan több mint öt éve nekivágtunk a vízfolyás mentén a láp belső részének felfedezéséhez. 
Ezúttal sajnos keserű csalódás ért, mivel az emlékeinkben élő gázló környékét borító mohaszőnyeg helyén fakitermelés után otthagyott, szétszórt ágak, fatörzsek hevernek a csupasz talajon. 
A patak mentén lennebb még megtalálható a sokféle moha és egyéb jellegzetes lápi növényzet alkotta páratlan flóra, 
de az utóbbi hetek esőzései által átáztatott – itt máskülönben is vizenyős – talajon nem biztos, hogy okos dolog lett volna most oda behatolni. 
Kisgyerekkel háti hordozóban - méginkább meggondolandó...
A mocsaras területen való próbálkozás helyett inkább visszafordulunk, és a jó kilátásokkal kecsegtető Nagy-Kő-bükk északi részére igyekszünk. 
Keresztezzük a Hirtelen-pusztán a Talabor-hegy (1293 méter) irányába vezető gerincutat, majd az egyre magasabbra felnövő fiatal fenyvesben vezető jelzetlen ösvényen rövidesen a Szécsény-völgye fölötti gerincélen vagyunk. 
Amennyire az egyre inkább beboruló, párás idő engedi Csíkszeredára, a Közép és Felcsíki medencére láthatunk alá innen, távolabb pedig a Csíki-havasok meg a Hagymás-hegység sejlik a messzeségben. 
A hegy kissé nyugatabbra levő, magasabb pontja a Lucs-tőzeglápra és környékére enged rálátást, míg a láthatár elvész valahol Erdővidék irányában, amerre a Kormos-patak viszi a kráter összegyűjtött vizeit a távoli völgyek felé.
Visszafelé menet a Nagy-Kő-bükk fiatal fenyvesében rövidítünk, majd a gerincútra térve, a Lucs-melléke előtt találkozunk a délelőtt óvatosan kikerült nyájjal. Szerencsénkre a juhász figyelmesen eltávolította előlünk az utunkat elálló kutyáit. Autóba való beszállásunkat egy kolomp hangja és tétova kutyaugatás kíséri.  A délutáni szürkeségben lassan elmarad mögöttünk a festői szépségű hargitai táj csendje...

Andris

2013. szeptember 15., vasárnap

Dél-hegyi élmények


Őszies napsütés volt, elég hideg már, hogy nyárnak ne nevezhessük. Amúgy igazából ősz sem volt még, a havas a zöld különböző változataiban pompázott, a fenyők mélyzöldjétől a lombhullatók különböző árnyalatain át a fű szinte sárgás világoszöldjéig. Igazi kirándulóidőnek örülhettünk.
A Libán-tető közelében voltunk, ahol a Görgényi-havasok tömbje a Hargitában folytatódik, de a földrajzi felosztásból a békés kiránduló semmit sem érzékelhet. Ha délkeletre néz, a Fertő-tető (1589 méter) s a Madarasi- Hargita (1800 méter) erdős kúpjaiban gyönyörködhet, északnyugaton pedig a Cigány-kő oldalának fenyves – nyíres, ligetes erdeibe vész bele a tekintete.
Túránkat valamivel fennebbről, a Sikaszó-patakába jobbról beömlő Szobásza-patak menti út végén levő úgynevezett „Morcos-tanyától” indítottuk. Onnan gyakorlatilag a patakon vezető köves erdei ösvényen haladtunk felfele, míg kiértünk a Csudáló-kő mezejére, ahol fokozatosan megnyílt körülöttünk a láthatár.

Előbb a már említett Csudáló-kőre (1528 méter), aztán túránk célpontját képező Csomafalvi Dél-hegyre (1694 méter),

majd egyre távolabbi tájakra láthattunk rá, mint például a Hargita vonulatára, a vele szemben húzodó Csíki-havasokra, keleten a Hagymás-hegységre s a Gyergyói-havasokra, valamint délnyugaton Udvarhelyszék vidékére.
Ösvényünk egy esztena érintésével a kéksávos gerincútba csatlakozik, melyen északnyugat felé folytattuk utunkat a Csudáló-kő alól, két hajdani, Görgényi-havasokbeli ikerkráter közös peremén. Míg a Dél-hegy alá nem értünk, nagyjából szintet tartva, kényelmes erdős szakaszon haladunk, onnan viszont a mezőről meredeken emelkedni kezd az ösvény, majd szinte elvész egy fiatal fenyvesben, de végül kivezet a Bodó-tisztásra, ahol jobbról a Gyergyócsomafalváról feljövő kékpont jelzések csatlakoznak. Ez utóbbi jelzések felkísérnek a látványos sziklafalakkal teletűzdelt erdőn a Dél-hegy csúcsára.
 Az érintetlen fenyves látványa, a havasi virágok, a rengeteg gomba, az erdei gyümölcsök – málna, áfonya, stb. – ízei bőven kárpótoltak a meredek sziklás, bozótos terep fáradalmaiért. A csúcs alatti kilátóhelyről elénk táruló látványban gyönyörködve pedig bátran kijelenthetjük: megérte.
Valóságos térképként szemlélhettük a Gyergyói-medencét és környezetének hegyeit – ráadásul mindez mintha csak a lábaink előtt heverne nyitott könyvként – de a távolban a Csalhóig és Csíki-havasokig is elláttunk.
Az élmény annyira lebilincselő volt, hogy szinte megfeledkeztünk, hogy még a csúcsra is fel szeretnénk menni. Onnan, fentről a sűrű erdő miatt kilátás nincs, de beírtuk magunkat a fémdobozban levő füzetbe, majd a megismert úton lesétáltunk autóinkhoz. A háborítatlan havasi táj látványa a délutáni napsütében, a mezőkön szabadon legelésző lovak békéje kellemessé, felejthetetlenné tette az ereszkedést.


Andris




2013. március 16., szombat

Fotóstúra Kendtől Szentdemeterig

A március 15-i hóhullás hidegét még éreztük ezen a kellemesnek cseppet sem mondható 16-án, amikor felkerekedtünk megnézni a nagykendi templomot, megismerni és lefotózni a csuhéfonást Szentdemeteren. De előtte megálltunk Kenden.
Kend tulajdonképpen Kis- és Nagykend egyesítéséből jött létre 1970-ben, ebben az időszakban csatolták  Balavásár községhez is. Kis-  és Nagykendnek külön temploma és lelkipásztora van, lakósai református vallásúak. Temploma az 1900-as évek elején épült. Mi a Nagykendit tekintettük meg, hiszen a mai templom elődje már a XIV. században létezett, de mert kicsinek bizonyult, 1790-94 között kibővítették.
A dokumentumok szerint a Kendi, Balátfi és a Kendi-Lónai családoknak voltak itt földbirtokai. A Kendi család utolsó tagja Kendi István, aki Bocskai Istvánnak vezére, Báthory Gábor kancellárja és Bethlen Gábornak bizalmasa volt. A birtokos nemesek adományokkal segítették az egyházat, így itt található az 1660-ban nyomtatott Váradi Biblia,
amely Kendeffy Mihályné Vajda Karolina ajándéka,  
és az arannyal futtatott ezüstből készült „asszonyok pohara”.  Ezt 1498-ban adományozták a templomnak.
 A templom másik ékessége a 81 fakazettából álló mennyezet, amely a már említett bővítéskor készült.

Megnéztük volna az EMKE kezdeményezésére létrehozott falusi szobát is, de a szoba „őrzője” éppen nem tartózkodott Kenden.
Autóba ülünk, és irány Szentdemeter, persze útközben még megcsodálhattuk a házak előtt kiállított tárgyakat, amelyek „főszereplője” sajnos a kerti törpe, tükrözve az úton elhaladó autósok ízlésvilágát (-ficamát).  A régi kapukon szerencsére még van mit csodálni.  
Három km a távolság a főút és Szentdemeter között, de az út rossz minősége kissé elszigeteltté teszi ezt a települést.
A falu a Kisküküllő bal partján fekszik, nemrég még Udvarhelyszékhez tartozott, ma viszont Balavásár község része.
Először a falu bal oldalán található udvarházat fotóztuk le, amely a 18-19. század fordulóján épült, ez a Schell-udvarház.  Jogos tulajdonosai visszakapták, aztán el is adták, pillanatnyilag várja a felújítását.  

A szépen rendbetett általános iskola a Pál Gyula nevét viseli, aki a falu plébánosa volt, és 1940-ben egy árvíz után a csuhéfonás tudományával ismertette meg a falu lakóit, magyarországi csuhéfonó mestert hozatván a faluba. Sepsiszéki Nagy Balázs 2003-as ittjártakor még I-VIII. osztályos álltalános iskoláról számol be, mára azonban  csak I-III. osztály létezik. Az ötödikeseknek be kell járniuk Kendre. Autóbuszjárat nincs a két falu között.
Innen idegenvezetőnk is akadt Bartos Olga tanítónő személyében. Ő vezetett el Margit nénihez, 
aki szívesen látott kis konyhájában, ahol kedvünkre fotózhattuk őt csuhéfonás közben. Keze alól pillanatok alatt kerültek ki szebbnél szebb csuhévirágok. De megmutatta a kopogtatót is, 
a csuhé Máriát a kis Jézussal és a Házi áldást. 
Meglátogatunk még néhány házat, ahol ugyancsak csuhéfonással foglalkoznak – sajnos csak az idősebbek. 

A fiatalok, akik még a faluban maradtak, nem tartják érdemesnek ezt a hagyományt folytatni.  
A sok vesződséggel elkészített tárgyakért, másfél-két órát igénylő kézimunkáért, 2-3 lejt adnak azok a viszonteladók, akik bedöcögnek autóikkal a faluba.
Miután bevásároltunk, mert nem lehetett ellenállni a tavaly különösen világossá és selymessé nőtt kukoricalevelekből sodort, font tálacskáknak, üvegtartóknak - Lackó Vilmos, a falu és a környék legrégebbi templomának plébánosa is hozzánk csatlakozott, hogy a templomot bemutassa. 

A templomhoz szuszogva ékeztünk, mert elég magas dombra épült - 1210-ben. A római katolikus templomot a lovagrendek építették, az ő patrónusuk Szent Demeter, róla kapta nevét a falu is. Az 1400-as években átalakították a templomot, azóta látható így, mai formájában. Az 1500-as évek végén unitáriussá lett a falu nagy része, tehát a templom is, 1723-ig. Ebben az évben ugyanis egy ferences páter missziót tartott, és attól kezdve lett ismét katolikus a közösség. Az 1500-as évek végén, tehát, amikor unitáriussá lettek, a templom falán levő freskókat lemeszelték, amelyeket most, 2010-ben találtak meg és tártak elő.
 Ez alatt a 200 év alatt a katolikusok a Balási kápolnába jártak, amely a kastély része volt a templom fölött. Sajnos a mai idősek sem tudnak télen a templomba feljárni a magas domb és a hideg miatt, ezért létesült 1993-ban a svájciak segítségével egy kápolna a plébánia közelében, melynek védőszentje Flüei Szent Miklós, svájci szent.
A templomot viszont a Boldogasszony tiszteletére felszentelték fel. Ezért a búcsúünnep nagy ünnep a faluban. Ilyenkor sokan eljönnek, hazajönnek, hogy együtt ünnepeljenek.  A templom előtt egy Mária kegyhely található, itt kezdődik az augusztus 14-i ünnep az esti szent misével, majd a sötétségben gyertyás körmenettel folytatódik. Érdemes lenne eljönnünk! Így, sötétben, fáklyafényben romantikus időutazásnak éreznénk, amint a templomajtó előtt megállunk, 
mert megállít a sokszáz éves kőkeret, mely nem tudná meghazudtolni korát, hiába szereltek vasrácsot elé.  Amint belépünk, szemünk máris a freskómaradványokat kutatja a falakon, sajnos, elég haloványak – nem ártana mielőbb restaurálni őket. A szentélyben látható a Szűzanya fájdalma, amint az Úr Jézust leveszik a keresztről, de láthatjuk Szent Péter és Szent Pál apostolokat is.  A román stílű templom főoltára már gótikus, rajta az önfeláldozás ősi jelképe, az önmagát marcangoló pelikánmadár.
A szentdemeteri kastély felől is érdeklődtünk, amelyről Orbán Balázs nyújt leírást. Bartos Olga tanítónő megerősítette, hogy a kastély a Gyulafi, Balási és Nyújtódi családok birtokában volt, az épület és berendezése megfelelt a korabeli reprezentációs igényeknek. A 20. században sajnos teljesen lerombolódott, tégláit új épületekhez használták fel, többnyire a szomszédos településeken. A kastélyhoz monda is fűződik, mely szerint a három főúr istentelen volt, az ördöggel cimboráltak, semmi nem érdekelte őket, csakhogy Demeteren uralkodhassanak, és a kastélyban lakhassanak. Az ördög egy alkalommal megharagudott rájuk, ekevas elé fogta őket, és felszántatta a falu keleti határában lévő domboldalt. A falusiak hallani vélték, amint az ördög bíztatta az urakat, hogy húzzák az ekevasat, és csattogtatta ostorát, hogy az árok, amelyet azóta is Ördög-árkának neveznek, fel legyen szántva. Állítólag még az ekevasat is megtalálták a határban...
Eszter és Hancur
Fotók: Kerekes Péter Pál és Hancur