Brassótól Pojánáig

Brassó óvárosának közelében tett le a busz. 
Fagyos februári szombat reggel volt, az Erdélyi-medence legnagyobb részével ellentétben – ahol az enyhe időjárás következtében már megolvadt a hó – itt még, főleg az árnyékosabb helyeken kemény jég fogadott. Sötét tömbként állt előttünk az óváros fölé magasló Cenk, csupán Hollywood-ot idéző feliratának betűi tűntek ki a szürkeségéből. Előbb a főtéren mentünk át, amelynek arculatán még láthatóak a rendezett, szászos tervezésű és kivitelezésű házsorok és utcafrontok. Szinte várná az ember, hogy Közép Európa kultúrkörébe tartozó népekkel menjen itt szembe, de a látott városképpel szöges ellentétben, ami megcsapja fülünket, az már inkább a Balkán lármáját idézi. Szerencsénkre elég korán van még és kevesen járnak. Egyébként, ha kételyeink lennének, hogy jó helyen járunk-e, megbizonyosodhatunk könnyen, ha felpillantunk a teret uraló tornyos tanácsház, az egykori Rathaus (ma múzeum működik benne) homlokzatára, melyen a fatörzsre helyezett koronás címer a város német (Kronstadt) és latin (Corona) neveire utal és Árpádházi Salamon királyra emlékeztet, aki unokatestvére elől menekültében – I., vagyis Szent László király elől – itt, a közelben rejtette el koronáját. A legendára utaló pontos helyet, a Keresztény-havas északi lábánál, Salamon-kövének nevezik ma is. Mindez emlékeztetne, de félő, hogy nem kevesen vannak, akik nincs ahonnan felidézzenek sem legendát, sem történelmet.

A főtérről már feltűnik Brassó, minden bizonnyal leghíresebb épülete, az európai Gótika legkeletibb remekműve, a XIV-XV. században épült híres Fekete templom. Az ország legnagyobb templomaként emlegették, de az utóbbi idők megalomániás építkezését látva nem túl szerencsés dolog ennek hangoztatása. A reformáció idején az evangélikusoké lett és talán van aki nem tudja, hogy 1542-ben itt tartották az első evangélikus istentiszteletet Erdélyben, német nyelven. 1544-ben Luther ajánlására a Brassóból származó és Bécsben, Regensburgban és Bázelben tanult Johannes Honterust (eredeti nevén Holler) választották lelkésszé. A templom 1689 április 21-én az osztrák császári katonaság által előidézett hatalmas tűzvész nyomán - melynek során falai bekormozódtak - kapta ma ismert nevét.

Az erdélyi szász humanista polihisztor szobra a templom mellett látható. Irányt mutatott népének, nem csak szobra kinyújtott karjának mutatóujjával, hanem tanításaival is. Mindennek ellenére követői lassan, de biztosan eltűnnek kies tájainkról. Pedig ő annak idején felújította és megreformálta a helyi iskolát, egyházat alapított népének, nyomdát létesített, hogy kinyomtathassa műveit. Nyomdájában hitújító és komoly jogi munkáktól könnyen tanulható tankönyvekig számos kiadvány látott napvilágot. Befolyásának köszönhetően Brassóban 1546-ban papírmalom jött létre, mely az első volt a tartományban és a második a Magyar Királyságon belül. Érdekességként említhető, hogy ő készítette 1532-ben, Bázelben az egyik legrégibb nyomtatott térképet Erdélyről.

Mutatóujjának irányát követve a Zsinór utcán, a híres Schnurgassen – a város talán legkeskenyebb utcáján – haladtunk tovább a Cenk felé és hamarosan az egykori városfalakon és bástyákon kívül találtuk magunkat a hegy fagyos északi lábánál. A piros háromszöggel jelzett ösvény meglehetősen forgalmas, sokan indulnak el rajta kisebb-nagyobb sétákra, legtöbben csak ide a kilátókig, esetleg valamivel tovább is a Keresztény-havas fenyvesében kialakított sétányszerű ösvényekig. Bizonyára kellemes kikapcsolódás és feltöltődés ez számos helybélinek és nem csak, viszont a szerpentin 25 kanyarján végigvezető jeges-fagyos ösvényen – a kicsúszást elkerülendő – meglehetősen óvatosan kellett lépkednünk, s a túrabot is hasznosnak bizonyult.

A Cenken előbb az 1873-ban épült kilátóteraszra óvakodtunk ki, amely a meredek sziklafal szélén egy természetes sziklaüreg közvetlen közelében található. Az üreget Bethlen András földművelésügyi miniszter 1891-es látogatásának emlékére Bethlen-barlangnak nevezték el és egykor vendéglő működött benne. Ma ráccsal van lezárva, s előtte emléktárgyakat árusítanak egy improvizált standon. A teraszról pazar kilátás nyílik a mintegy 300 méterrel lábaink alatt fekvő városra és a környező hegyekre. A lentől látott óriásbetűk tartószerkezete mellett álltunk, a korlát előtt és nyugodtan szemlélődtünk a reggeli fagyos napsütésben. 

A most itt látható feliratot 2004-ben állították, de a múlt század ötvenes éveiben még egészen más állt itt. Akkorjában Brassót Sztálinvárosra keresztelték át és ez a név szerepelt a helységnévtáblákon is, s a Cenken a szovjet diktátor neve volt látható, fenyőkből kirakva. Egy azokból az évekből fennmaradt anekdota szerint a székely gyereket viszi magával az apja nagyvárost látni, s mikor Brassóhoz érnek, az egynyelvű táblát – Orasul Stalin – látva, az autonóm tartomány magyar felirataihoz szokott gyerek így szól az apjához:

- Né, apu! 

- Tessék, fiam? 

- Sztálinból órás lett!

Felmentünk a felső kilátóhelyhez is, ahol most újkori, nehezen értelmezhető építménymaradványok láthatók és ahonnan még teljesebb, még átfogóbb kép tárul elénk a vidékről. Ott valamikor a XII-XIII. században Brassovia vára állt, amely a lakosság menedékeként szolgált a tatár és török betörések idején. Maradványait 1447-ben Hunyadi János bontatta le a várost védő erődítmények építésekor. Később, a XVII. század végén a tetőn keresztet állítottak – innen a hegy Keuzberg neve – majd a XVIII. század elején kápolnát építettek helyébe. A kápolnát 1737-ben egy földrengés megrongálta, s többé nem újították fel. 

A következő építmény a Cenkre 1849-ben került és egy orosz emlékmű volt, egy kőobeliszk, amelyre a sárkányt legyőző oroszlán vasszobrát helyezték az „Austria cum Russia unita – Rebellio devicta” felirattal. Az forradalom leverésére igénybe vett orosz intervenciónak, s a magyar szabadságharc leverésének emlékére állították és féltő gonddal őrizték, nehogy emberi kéz kárt tegyen benne. Nem is tett. A vasszobor vonzva az elektromosságot, 1861-ben egy vihar következtében rongálódott meg. 

A XIX. század végén, 1896 október 18-án újabb emlékmű került fel a Cenkre. Ez egy emlékoszlop volt, melyre egy honfoglaló vitéz kőszobrát helyezték, amely bal karjával pajzsára támaszkodott, jobbjában pedig kivont kardot tartott a Tömösi-szoros felé fordulva. Ezt Jankovits Gyula faragta és megegyezett a Dévényben felállított hasonló szoborral. Eredetileg nem Árpád-vezért szándékoztak megmintázni, de már felavatása előtt is a legtöbben „Árpád-szobor”-ként emlegették. Thaly Kálmán ötlete nyomán a Millennium alkalmából a magyar kormány az ország négy „kapujába” egy-egy hasonló emlékművet állított, hogy úgymond lássa minden itt élő és minden belépő „a magyar állameszme kifejeződését". Látták és meglátták, aztán mi is megláttuk, s végül már nem láttuk. 

Na, de vegyük a dolgokat szépen sorjában. Avatása előtt az alkotást egy malomban tárolták, ahol ismeretlenek megrongálták. A felállítása és avatása tiltakozást váltott ki a románok és szászok körében. Avatása napján a helyi románok ortodox ünnep ürügyén zászlókkal vonultak fel. Aztán 1901-ben ismeretlen tettes rálőtt a szoborra. 1913 szeptemberében egy besszarábiai diák tulcsai bokszoló társával bombatámadást intézett ellene, amelyben a talapzat megsérült. A hiedelem szerint a szobor e merénylet következtében dőlt le, valójában azonban ugyancsak 1913-ban, december 30-án vihar döntötte le. Végül az 1916 augusztus végén bevonuló román hadsereg a talapzatot is elhordta. 1917 januárjában még optimistán az emlékmű újraelkészítéséről és újraállításáról határoznak, de a háború kimenetele, majd az azt követő trianoni döntés meghiúsította a szándékot. A szobor maradványait sokáig a brassói történelmi múzeum pincéjében őrizték, fejét 2017-ben a brassói evangélikus egyház udvarán állították ki. 

A délelőtti napsütésben fehéren virított a Királykő havas gerince és békésnek, nyugodtnak tűnt fentről a város, nem jutott fel hozzánk az utcák zaja, nem érzékelhettük az ott zajló nyüzsgést. Délnyugaton láthattuk a Keresztény-havas 1799 méter magas csúcsát is, mely úgy tetszett, mintha fehéren porlana a napsütésben, pedig csak a körülötte keringő kósza felhőfoszlányok játszottak velünk csalóka játékot. Úticélunkként tekintettünk rá, jobban mondva a Pójána sípályarendszerének parkolójában várakozó buszhoz kellett elérnünk, de innen nézve – kimondva vagy kimondatlanul – meglehetősen távolinak, majdhogynem elérhetetlennek tűnt. Reménykedtünk, hogy legalább az ösvény járt, letaposták rajta a havat, hogy ne kelljen nyomot törni. 

Előbb a Cenk csúcsa mögötti nyeregbe ereszkedtünk le, ahol a turistatáblák szomszédságában pihenőhelyet alakítottak ki. A hó lényegesen lágyabb volt, mint az északi oldalon, s mi itt már nem időztünk, folytattuk utunkat. Útvonalunk első szakasza fenyvesben vezet, s a szinte sétányszerűen kialakított ösvényre besütött a nap is. Könnyedén, szinte észrevétlenül haladtunk a puha taposott hóban. Fáradtság nélkül értük el a több turistaút kereszteződésénél található Stechil-mezőt. 

Továbbra is taposott nyomokon haladtunk, amelyek lényegesen könnyítették a tájékozódást, de ahogy felfele kapaszkodtunk ösvényünk egyre járatlanabbnak bizonyult, s egyre ritkábban találkoztunk sétálgató csoportokkal. 

Idővel ezek gyakorlatilag elmaradtak és már csak bevállalósabb túrázók akadtak utunkba. Ezzel párhuzamosan előrehaladásunk is egyre megerőltetőbbé vált, az erdő fokozatosan hűvösebb, árnyékosabb volt, ezért lassacskán visszavettük levetett ruháinkat. Már jó ideje erőfeszítés volt minden lépés, főleg bot nélkül, de ennek mintegy ellensúlyozásaként az erdő egyre szebb, fehérebb, zúzmarásabb, érintetlenebb volt, mintha a mesék „ezüst erdejé”-ben jártunk volna. 

Pihenőink alkalmával már a napsütést kerestük, de mivel a megfázás, valamint izmaink merevedése miatt túlzottan sokat egyhelyben állni nem volt ajánlatos, csoportunkon belül a távolságok egyre nőttek. 

A Keresztény-havas egyik csúcsa, az 1435 méteres Nagy-Krukk közvetlen közelében haladtunk el, majd egy sétányszerű szakaszon lépegettünk, amikor a fenyők csúcsa felett feltűnt a hegység fehéren virító 1799 méteres magas bérce, jelezve, hogy közel járunk célunkhoz. 

Egy idő óta, látva, hogy eléggé benne járunk a délutánban, már nagyon vártuk ezt, s hamarosan a felvonók huzaljait is megpillantottuk, majd a Ruja-rétnél elértük a sípályák szélét. Felkapaszkodtunk a Szász Kárpát Egyesület, azaz röviden SKV (Siebenbürgischer Karpatenverein) által 1881-83 között épített Julius Römer menedékházhoz. Az 1604 méteren épült turistaház az első ilyen építmény volt tájainkon és 1935-ben kapta a mai nevét, az erdélyi hegymászás úttörőjének, a brassói turistaegyesület egykori elnökének emlékére (Julius Römer, 1848-1926). Az államosított épületet 2004-ben szolgáltatták vissza az SKV-nak, de a benne zajló élet, a lármás „modern” zenével, ételbűzzel és szivarfüsttel valósággal mellbevágóan hat az emberre, ha egy nagyon szép, de nehéz téli túra élményeivel feltöltődve meggondolatlanul belép ide megpihenni. Mi inkább a menedékháztól s az ott szórakozó társaságoktól tisztes távolban, a szabad ég alatt szusszantunk meg a buszunkhoz való ereszkedés előtt. 

Mire lefele indultunk a felvonók már le voltak állva, így levonultak már a sízők is, ezért senki által nem zavartatva magunkat a sípályák szélén ereszkedtünk meredeken, a legrövidebb úton. Túránk végén, élményeink betetőzéseként végignézhettük amint a Nap korongja alábukik és eltűnik a Királykő gerince mögött, vörösre színezve az eget, a fehéren csillogó, kristályos havat és emlékeinket.

Andris 

Élmények „Cifra” Kalotaszegen

Valamikor a földtörténet ókorában, egy mészkőhegységrendszer emelkedett ki a tengerből. Ez a Variszkuszi-hegységrendszer volt, amelynek annakidején alkotóelemei voltak többek közt a ma Gyalui-havasokként ismert magaslatok, ahogy az Erdélyi Szigethegység sok egyéb mészkőtömbje is. Idővel ezek a szilárd kőzetek megrepedtek és a mélyből láva tört a felszínre, egy gránitmagot hozva létre, s a körülötte található kőzeteket kristályospalává alakította át. Ma ezt a formációt Öreg-havasnak nevezzük, egy valamivel későbbi vulkántevékenység eredményét pedig Kalota-havasnak nevezték el eleink, hogy aztán manapság Vlegyászának, esetleg Vigyázónak hívjuk. A rákövetkező földtörténeti korban bőséges esős, trópusi időjárás köszöntött a vidékre, aminek következtében a lemosódott hordalékból vöröses agyag és homokkő rétegek alakultak ki a völgyekben. Később, valamikor a krétakor végén a földtörténeti újkor elején ez a terület ismét megsüllyedt, a völgyeket újból tenger borította, az elhalt csigák, kagylók és tüskésbőrűek vázaiból újabb mészkőréteg ülepedett le, ugyanakkor ezzel együtt gipszréteg is vált ki a hajdani tengervízből. Ebben az időben keletkeztek az elhalt óriás eukarióta egysejtűek elmeszesedett maradványaiból az úgynevezett Nummuliteszek (nummulinás mészkő), melyeket később a legenda Szent László pénzeinek nevezett. A tenger visszahúzódásával a vidék ismét szárazulattá vált, majd a Keleti Kárpátok felgyűrődésével kialakult a táj maihoz hasonló képe. Szinte azt írtam, hogy mai képe, de ez a kijelentés azért túlzás lett volna, mivel annak idején még természeti tájról beszélhettünk, ezt a mait pedig már rég az ember alakítja kénye, kedve és érdekei szerint. A tenger visszahúzódása után fokozatosan kialakultak a környék folyóvizei, a Kis-Szamos a Nádassal, a Kapus patakkal, a Fenes patakával, ezenkívül a Sebes-Körös mellékpatakaival s az Almás patak mellékvizeivel. A patakok közötti szelíd dombhajlatokat mintegy keretbe foglalják a bevezetőben leírt hegyek: a Gyalui havasok az Öreg havassal, a Kalota havas és a Meszes hegység.

Novemberben Szilágyi Eszter által a marosvásárhelyi EKE keretén belül szervezett honismereti kiránduláson a Kalotaszegre, azaz Erdély nyugati részének e gazdag magyar néphagyománnyal és régi templomokkal rendelkező vidékére látogattunk el. Ennek a tájnak a földtörténeti kialakulását próbáltam bemutatni a bevezetőben.

Első célpontunk a Meleg-Szamoson 1974-ben megépült Tárnicai-víztározó volt. A Gyalui havasok gyönyörű erdős környezetében meghúzódó több kilométer hosszú víztükör impozáns látvány. A villanyáramtermelés céljából épült gát 94 méter magas és 237 méter széles. A környező erdőkben némi sárga és vörösesbarnás színt még felfedezhettünk e novemberi napon is s ez szép volt, de pár héttel lekéstük a természet igazi öszi színpompáját, amikor a fák lombozata valóságos színkavalkádban díszeleg. Talán nem kéne megemlíteni, de sajnos a valósághoz tartozik a rengeteg pillepalack és egyéb műanyag, ami a gáton fennakad. Emberi hanyagság- mondhatnánk, nézzük inkább a gyönyörű tájat s itt szerencsére lehet is szépet látni, de szép lassan a sok hulladék az űrből is észrevehetővé válik. A XIX. században az első műanyagok előállítói, felfedezői ha gondolták volna, esetleg el tudták volna képzelni, idővel mit idéznek elő újításukkal... De ezt ők már nem érhették meg.

A víztároztótól visszatértünk Gyalura és indultunk felkeresni a tervezett kulturális célpontokat, meglátogatva Kalotaszeg néhány faluját. Azonban mielőtt ezek bemutatásába kezdenék, álljunk meg pár gondolat erejéig Gyalunál, Kalotaszeg e lassan jellegét vesztő településénél. Érdemes elgondolkozni azon, hogy minél népesebb egy falu, minél inkább ki van téve a forgalomnak, annál inkább felhígul magyar lakossága, veszít hagyományaiból, elveszti jellegzetes népi építészetét, semmitmondóbbak lesznek épületei. A gazdag történelmi múlttal rendelkező Gyalun, a magyarság lassan szórványba került (10% alatti a részaránya) s ennek megfelelően itt áthaladva a magyar jelenlét gyakorlatilag felfedezhetetlen. Néveredetéről is érdekeseket olvashatunk, ezért megosztanék róla pár gondolatot. Egyrészt magyar nyelvészek álláspontja szerint az ótörök „jal”(megéget) szóból származna. Nem szeretném cáfolni a török szóval való kapcsolatot, ami akár igaz is lehet (a török nyelvben nincs gy betűnek megfelelő hang, így ez más hangra cserélődik), de azért merész lenne azt kijelenteni, hogy e település neve török nyelvből lenne átvéve. Sajnos nagyon rossz az a szemléletmód, mely szerint hogyha egy magyar szó megvan valamilyen másik nyelvben is, valamennyire hasonló formában, arra rögtön rásütik, hogy azt onnan vettük át. Jobb lenne azt vizsgálni, miért van meg abban a másik nyelvben, illetve ki kitől, mikor és miért vehetett át valamit. Ha komolyan vesszük a hivatalos magyarázatokat, miszerint a legtöbb magyar szó és név más nyelvekből való átvétel, azt gondolnánk, hogy honfoglaló őseink eleinte nem is tudtak beszélni és portyázás közben lopkodtak össze idegen szavakat és kifejezéseket.

Ezzel szemben lássuk csak, mit tartanak a románok. Ők személynév eredetűnek vélik Gyalut, s ebben még igazuk is lehet. Ha többet nem állítanának, igazat adhatnánk nekik, viszont ők nem állnak meg ennyinél, egyszerűen a román Gelu átvételének tartják..Ennek vizsgálatához nem kell egyéb, mint megpróbálni történelmi kontextusba helyezni ezt az állítólagos Gelu vezért. A román történelmet tekintve azt kell látnunk, hogy egyszerűen lóg a levegőben. Igen, a semmiben. Nem tudni honnan jött, hova ment, hol élt, hol volt a vára (egy igazi vezérnek vára csak kellett legyen). Egyszerűen csak megjelent, állítólag hősiesen ellenszegült Tétény (Töhötöm) seregeinek Erdélybe hatolásakor, aztán szőrén–szálán egyszerűen felszívódott seregestől. Nem tudni mi lett vele, többet nem jelentkezett sem ő, sem serege, sem leszármazottai. Nem zavarta őt ezután sem a honfoglaló magyarok térnyerése, sem a Gyulák Erdélyben való berendezkedése, de nem találkozott az Erdélyben nem sokkal azután feltűnő besenyőkkel sem.

Sokkal valószínűbbnek tűnik a Gyalu név magyar (székely?) eredete, a legendákban szereplő hasonló nevű vezértől, aki megígértette népével, hogy a fennebb említett Téténnyel szembeni veresége esetén esküdjenek fel a honfoglaló magyarok szolgálatára. Gyalu az ő vára lett volna eredetileg, az eskű helye pedig a nem is oly távoli Esküllő falu. Gelu legjobb esetben is csupán Gyalu nevének torzult átvétele a román nyelvben. A fejtegetést végül azzal zárnám, hogy talán érdemes elgondolkodni a Gyula, illetve annak Gyala változata és a Gyalu nevek közötti összecsengésen is.

 

Ideje azonban visszakanyarodnunk kirándulásunkhoz, melynek során a „Cifra Kalotaszegnek” is nevezett Nádasmentét, pontosabban ennek néhány faluját látogattuk meg. Cifra Kalotaszeg, ugye milyen fura, érdekes név? Olyan mintha fel igyekezne hívni magára a figyelmet. De nem bánja meg a látogató, ha odafigyel, mert amint a név is jelzi, a helyi magyar viselet, a népművészet díszítőelemei, az ezekben felhasznált színkombinációk meglehetősen cifrák, mondhatni hivalkodóak. Ugyanakkor ezek a díszítőelemek apró részletekben egyik falutól a másikig eltérnek egymástól, meglévén minden falunak a maga jellegzetes motívuma, mellyel értésére adja a világnak a pontos hovatartozást. Az sajnos már más kérdés, hogy mindezekből a hagyományos viseletekből a mai rohanó világ java része semmit sem ért, semmit sem következtet, sokszor hozzávetőlegesen sem, nemhogy pontosan. Még jó, ha rápillantva nem siklik így is rögtön át fölötte és pár percre rácsodálkozik, mielőtt továbbterelődne a figyelmetlensége.

 

Első falu, melyet meglátogattunk Nádasdaróc volt. Előzőleg reklámozták, hogy nagyon régi és egészen különleges temploma van e félreeső, kicsiny falunak. Elmentünk hát megnézni, s ugye hol keresi az ember a templomot, csakis bent a faluban. Magát a falut így őszintén szólva kétszer jártuk végig buszunkkal fel és alá, a templomot keresve, viszont egy fából ácsolt haranglábon és egy gyülekezeti házzá átalakított egykori óvodán kívül semmit sem találtunk. Végül a helyi tiszteletes asszony útbaigazítása alapján észrevettük a falutól mintegy ötszáz méterre kinn a mezőn található, torony nélkül szerénykedő piciny templomot. A külső vakolat nélküli, ódon hangulatú templom körül temető, melyben újabb sírok és dülöngélő nagyon régi sírkövek láthatók vegyesen, több sírfelirat alig olvasható már. A gótikus stílusban épült templomba lépve mintha fokozódna az időutazás érzése. Sem fűtés sem villanyvilágítás nincs, az ablakok alatti, déli belső falon pedig feltárt freskótöredék látható. Egyes berendezési tárgyak többévszázadosak, a szószék például 1680-ból való, ezenkívül vannak szinte ugyanolyan régi padok is. Festett kazettás mennyezetét a XVIII. század közepén készítette Umling Lőrinc.

Igen, ez mind különleges, de mindebből még nem derül ki, miért a falun kívül található e műemlék. A magyarázat rendkívül egyszerű: a templom a XIII. században épült, s az azóta eltelt évszázadok alatt az Árpádkori település többször költözködött, hol felmenekült a dombtetőre, hol a völgyben húzódott meg, attól függően, hogy éppen melyik volt előnyösebb, igyekezvén a tatárjárásoknak s a történelem egyéb viharainak útjából kikerülni. Ez sajnos nem mindig sikerült maradéktalanul. A templom eredetileg katolikus volt, aztán a XVI: században reformátussá vált. Nádasdaróc nevének első tagját a vidékről, a Nádasmentéről kapta, Daróc pedig, amint a kutatások alapján kiderült, - ahogy a Kárpát-medence összes többi Daróc nevű települése is - királyi birtok volt és a szláv eredetű név vadászatokra, prémkereskedésre utal. A színmagyar lakosságú piciny falu mindössze 95 főt számlál. Mivel a templomban sem fűtés, sem villany nincs bevezetve, az istentiszteleteket gyakran a faluban kialakított gyülekezeti házban tartják és csak különleges alkalmakkor veszik igénybe a régi templomot.

Következő célpontunk a Nádas-patak alsó szakaszának egy északi mellékvölgyében épült, Darócnál lényegesen jelentősebb Méra volt. A szintén Árpádkori településnek már a XIII. században temploma volt, viszont ezt többízben átépítették és felújították, így teljesen más benyomást kelt, mint az előbb látott daróci. Hiába, így jár az, aki egy igazi különlegességgel kezdi, utána már nehezen tud meglepődni bármin is. Mérán egy régi szoba-konyhás, tornácos lakóházból kialakított tájházat látogattunk meg előbb, ahova belépve sütőkemence fogad a konyhában, készen arra, hogy befűtsék, valamint szövőszék. Ezen mintha épp félbeszakították volna egy rongyszőnyeg szövését. A szobában festett, faragott bútorokat láthatunk, magasra vetett ágyat, díszes népviseleteket és népi mintákkal ellátott varrottasokat és kerámiákat. A bemutatásukat figyelmesen végighallgatva bepillantást nyerhettünk a hagyományos kalotaszegi népi életbe is, miközben elkápráztat az itteni díszítésben használt színek sokasága. Igen, itt bemutatják a hagyományokat, amiket maholnap mint múzeumi különlegességeket kell ismertetni, ugyanis sokak számára a nyugati világból átvett szokások meghonosodása után ezek történelmi kuriózumok csupán.

A tájházból átmentünk a bivalymúzeumba. Igen, jól olvassák, nem elírás: bivalymúzeum. Mit keres a bivaly a múzeumban?! Semmit, az szegény ott sincs. A múzeum egyszerűen a bivalytartásról szól, ennek eszközeit, használati tárgyait láthatjuk kiállítva itt, amihez fényképeket és információs anyagot is találunk mellékelve. A XX. század folyamán a mérai emberek életéhez olyannyira hozzátartozott a bivalytartás, hogy enélkül nem lenne teljes a faluról alkotott kép. A bivalytartás fortélyait, ennek mindennapi teendőit bemutatva fogalmat alkothatunk a falu életének legutóbbi mintegy 125 évéről. Mérába a XIX. század utolsó évtizedében hozták az első bivalyokat, ám ennek fogadtatása nem volt egyből pozitív. A legtöbben szörnyülködtek, mikor először bivalyt láttak: „milyen csúf, nagy, lomha fekete állat... olyan mintha magát az ördögöt hoznák a faluba”. Viszont hamarosan kiderült, hogy ez a csúf, nagy, lomha fekete állat egyáltalán nem az ördög, hanem egy kincsesbánya, ugyanis élelmet és megélhetést biztosít gazdájának. Nosza, nem kellett több a méraiaknak, elindultak többen is bivalyt vásárolni. A nagyon egészséges bivalytejnek és belőle készült termékeknek köszönhetően, azaz ezek értékesítésének a közeli Kolozsvári piacon, a bivalytartás olyannyira jövedelmező volt, hogy a kollektivizálás előtt több bivalyt tartottak Mérán, mint amennyi lakója volt a falunak. Aztán a kuláklisták és kollektivizálás következményeként az állomány jelentősen lecsökkent, de a ’89-es rendszerváltásig mindvégig megmaradt a bivalytartás hagyománya. Fellendülést az 1990 utáni lelkesedés hozott, amikor a bivalylétszám újból megugrott, de az állattenyésztés és a mezőgazdaság számára az utóbbi évtizedekben meghozott kedvezőtlen, mondhatnánk egyenesen hátrányos intézkedéseknek, rendeleteknek meglett az eredménye: az állatállomány drasztikus csökkenése. Ez túltesz a hajdani kollektívgazdaság bevezetésének káros hatásain is. Ennyi sorozatosan meghozott rossz döntés arra enged következtetni, hogy mindez talán nem teljesen véletlen. Esetleg ludas van a dologban... De ennek az úgynevezett „ludas”-nak sosem volt és esze ágában sincs sem ludat sem mást tenyészteni. Amiben érdekelt lehet az a szupermar... Jujj, ezt inkább ki sem írom. Nem, nem! Inkább maradjon úgy, mint abban a bizonyos viccben az „avécézár...”, befejezetlenül és mindenki gondoljon arra, ami erről eszébe jut.

Szerencsére Mérán van még bivaly, igaz jóval kevesebb, mint hajdanán, de remélhetőleg nem vész ki sem innen, sem Erdélyből úgy általában ennek az Indiából származó és Európába már többízben behozott szarvasmarhafélének tenyésztése. Ha minden igaz, a bivalyt behozták annakidején még a hunok, aztán hozták az avarok, majd a honfoglaló magyarok, később bekerült a törökökkel, majd a cigányok vándorlásával, de valahogy sosem tudott itt igazán gyökeret verni az európai népek között. A mérai állomány méreteiről, illetve az utóbbi negyed évszázad létszámcsökkenésének mértékéről fogalmat alkothatunk, a múzeum hatalmas kolompgyűjteményét látva, amely a bivalyról lemondott gazdáktól gyűlt össze.

Méráról Kalotaszeg egyik legrégibb falujába mentünk át, a szomszédos Magyarvistára. Vista szláv eredetű név, kilátót, kilátóhelyet jelent és tényleg, ahogy a neve is jelzi, a falu eredetileg fent, a Nádas-patakától délre húzódó, jó kilátást biztosító, dombháton volt Kolozsvár és Bánffyhunyad között. A korai Árpád-korban valószínűleg már létezett, mivel az 1280 körül épült román stílusú templom alapja alatt egy Szent István korabeli (uralkodott 997-1038) körtemplom alapjait fedezték fel. Vistán a templomot látogattuk meg, ahol a helyi tiszteletes asszony bemutatta annak eredeti (XIII. századi) részeit: a négyszög alakú szentélyt, a félköríves diadalívet, a befalazott sekrestyetartót, a nyugati oldalon látható félköríves kaput és a nyugati, rozettás körablakot. A templomnak tornya nincs, ezt egy XVIII. században fából ácsolt harangláb helyettesíti, ami a régi kapuval szemben áll. Egyik harang régibb mint maga a harangláb, ezt még Mátyás király (uralkodott 1458-1490) ajándékozta. A templomhajó bordás boltozatának zárókövén az 1498-as évszám látszik, ez valószínűleg egykori újjáépítésének idejét jelzi. A XVI. században Magyarvista gyülekezete s így a templom is reformátussá vált, erről a legrégibb adat 1580-ból származik. A templomot többízben bővítették és felújították, így a XVIII. században például nagyszabású felújításra került sor Umling Lőrinc kolozsvári szász mester és fiai jóvoltából. Ők akkor megépítették a déli bejárati kaput, a ma is meglévő szószéket, padokat ácsoltak és nekik köszönhető a kazettás mennyezet is. Az orgonát 1825-ben vásárolták, de valószínűleg egy régebbi orgonája is volt a templomnak. A belső falakon a XX. század elején Jézus csodáit és szentek életét ábrázoló faliképeket tártak fel. Ezek egy része a nyugati falon egy 1985-ös újrafeltárásnak köszönhetően ma is megtekinthető.

Magyarvista színmagyar falu, lakói az itt áthaladó Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal 1870-es években való megépítésekor itt dolgozó olasz mesterektől eltanulták a kőfaragást, amit azóta is űznek. Vistai mesterek építették többek közt a magyar Országházat. Napjainkban itteni kőfaragók dolgoznak szerte nemcsak Romániában, hanem Magyarországon és Németországban is.

Amikor itt meghallották, hogy Mákófalvára igyekszünk cifra szobát nézni – gondolva, hogy ezt ők sem adhatják alább – felajánlották, hogy olyant mutatnak ők is. Cifra szobának az úgynevezett tiszta szobát nevezik Kalotaszegen, amelyet berendeznek, de csak különleges alkalmakkor használnak. Éltünk az lehetőséggel és megnéztük a megnevezett lakóház igazi berendezett szobáját, ami nem mű, nem múzeum, hanem egy egyszerűen szép, tiszta szoba, hagyományosan berendezve, ahogy a család tagjai tanulták szüleiktől, nagyszüleiktől, és ilyenként hitelesebb bármilyen kiállításnál. Elgondolkodtató viszont, hogy a kalotaszegi falvakban lépten-nyomon eladásra kínált, népi motívumokkal díszített emléktárgyaknak és egyéb ajándéktárgyaknak csak forintban és euróban van megszabott áruk, s ha véletlenül lejben szeretnénk megvenni, mint szokatlan jelenségre néznek fel tágra nyitott szemekkel. Hajlamosak lennénk elmenni azon értékek mellett, amik itt, Erdélyben vannak és hamarabb állunk meg a világ más tájain, kétségtelenül jobban reklámozott csodák előtt? Vagy máshol keresendő a helyzet kulcsa? Egyébként Vistánál maradva, ahol ugye, űzik a kőfaragást, helyi leleményességre vall, hogy olyan kisebb köveket is árulnak ajándéktárgyakként, amelyekre filctollal írtak fel némi szívdobogtató szöveget, idézetet. A latin betűsöket szinte jobban veszik, mint a kerámiákat és varrottasokat. Vannak székely rovásírással is, ezekre gyakorlatilag akármi lehet ráírva, úgyis gazdára lelnek.

Végül utunk utolsó célpontja, a szintén Nádasmenti Mákófalva következett. Az oklevelek által először a XIII. században említett falu neve valószínűleg személynévből származik. A XIV. század elején már temploma és haranglábja volt. A régi templomot 1861-ben bontották le, s akkor építették 1861-66 között közmunkával a jelenleg is láthatót. Az építés éve a mennyezeten, emléktáblán látható. A templom egyik harangja a XIV. századból származott, ez ma már sajnos nincs meg, a másik 1778-ból való.

Templomlátogatásra várva tettünk egy rövid sétát a közeli, többévszázados sírokat is tartalmazó temetőben, ahonnan még láthattuk amint az alkonyati napsugarak a szemközti dombsor tetejét nyaldossák, aztán a helyi tiszteletes asszony bemutatta a templomot. Innen átkísért az úgynevezett „Barátság házá”-ba, ami a református egyház gyülekezeti háza. Itt berendezett „cifra szoba” van, amit megnézhettünk és itt elmondták a különböző berendezési tárgyak és népi viseletek jelentőségét, szerepét, valamint megismertettek a kalotaszegi díszítésben kimondottan Mákófalvára jellemző, úgynevezett „hulló tulipán” elemmel. Mire a gyülekezeti házból kiléptünk sötét este volt, vacsoraidő mondhatnánk és amint előre meg volt beszélve, vacsorára hívtak a Kós Károly által tervezett helyi művelődési otthonba. Márton napján ha nem is éppen liba, de kacsasültet szolgáltak fel, azelőtt pedig bútorfestést mutattak be, majd végül élőzene kíséretében helyi néptáncosok egy rövid előadását élvezhettük.

  

Beszámolóm nem lenne teljes, ha nem ejtenék pár szót Kós Károlyról, a hosszú ideig Kalotaszegen, Sztánán élt íróról és építészről. Róla ide kívánkozik, hogy szinte nincs olyan faluja ennek a térségnek, ahol valamilyen formában emlékével, hozzá fűződő eseményekkel, történetekkel, vagy látható építészeti hagyatékával ne találkoznánk. Többek közt az utunk során felkeresett Méra tejcsarnokát is az ő tervei alapján építették annak idején.

Andris

Hátszeg és Petrozsény közötti csodák

Hunyad megye déli, hegyes vidékét járva a Retyezát büszke, égbemagasló csúcsai vonják magukra az átutazó figyelmét, szinte csalogatva a vándort, s ha valaki egyszer feljutott oda, és megpillantotta e hegység szinte páratlan szépségét, akár meg is feledkezhet a környező havasok rejtettebb látványosságairól. Pedig valóságos természeti csodákban nincs hiány a Retyezátot övező hegységek kevésbé járt tájain sem. 

Valószínűleg nincsenek kevesen, akik például a Kudzsiri-havasokról (Sureanu-hegység) alig tudnak valamit mondani, még akkor sem, ha esetleg nem egyszer utazták szinte körbe, amint a szomszédos Retyezátba vagy Páringba igyekeztek.

A Kudzsiri-havasokban, a Déli-Kárpátoknak e többnyire mészkőből és üledékes kőzetekből felépült tömbjében, amint a legtöbb hasonló összetételű hegységben is, a legváltozatosabb és legváratlanabb formák és alakzatok egész sorát találjuk. Ezek viszont a hegység körül utazók számára többnyire alig, vagy egyáltalán nem láthatóak. Ráadásul – bármennyire meglepően hangzik a Dél-Erdélyi végeken – több látványosságnak magyar vonatkozása is van az elmúlt századokból.

Hátszeg és Petrozsény közt utazva, a Kudzsiri-havasok peremvidékének néhány – az utóbbi időben egyre népszerűbbé váló – érdekes helyét kerestük fel. Egyike ezeknek egy olyan barlang, amelyen patak folyik át, itt találva utat magának, amint a hegység bércei felől a Nyugati-Zsil völgyébe igyekszik. Banica falut Petrozsény felé elhagyva, egyik letérőnél piciny tábla próbálja felhívni magára a figyelmet, hirdetve, hogy ott kell betérni a Boli-barlanghoz. Aki veszi a fáradtságot, és megkeresi ezt a barlangot, szinte mesebeli, csodálatos világra lel. 

A zúgó hegyi patak széles barlangbejáraton folyik be a mélybe, a barlang belsejében kanyarog tovább, majd a túlsó végén egy barlangnyíláson talál ki a szabadba. A Boli, vagy másképp Bolia barlang neve, egyes vélemények szerint, az önmagát a Szent István idejében élt ifjabb Gyula fiától, Bujától származtató Bolyai családdal hozható kapcsolatba (Bolya), amely a jól ismert matematikus Bolyaiak őse is volt. Annyi mindenképpen valószínűnek látszik, hogy a barlang neve a hajdani birtokos nevéből származik. Egyébként egy Luxemburgi Zsigmond (magyar király 1387-1437 között) idejéből, 1404-ből származó oklevél szerint a barlang a Bolia család birtokában volt. Ez az oklevélben említett Bolia család lehetett talán Bolya vagy Bolyai, számításba véve, hogy az akkori latin nyelvű oklevelekben a magyar nevek nem egyszer szenvedtek csorbát.

A barlangbejárat mintegy tíz méter magas és húsz méter széles, 

bennebb a barlang szélessége eléri a hetvenöt métert. Őskori maradványokat találtak benne, falain pedig ókori rajzokat. 

Akusztikája kitűnő, régebben (a XIX. század végén) koncerteket tartottak a barlangban. Szépirodalmi vonatkozása is van, a legrégibb magyar történelmi regényben, a Jósika Miklós által írt Abafi-ban találunk leírást a barlangról és a Báthory Zsigmond idejében játszódó cselekmény egy része is itt zajlik. 

Jelenleg a barlang látogatható, a hétvégeken villanyvilágítást biztosítanak, a patakon való átkelést pedig hidakkal oldották meg.

Szintén Banica falu határában, a barlangnál fennebb, de ugyancsak az országút közelében találhatunk egy másik patakot, mely nem találva magának rést a kőzetben, egyszerűen átvágta a sziklát, egy Pazar szurdokot alakítva ki magának. A Véka-szurdok rövid, alig több mint száz méter hosszú, falai sem különösen magasak, de belépve oda az embernek az az érzése támad, mintha egy varázslatos, különleges világba csöppent volna be. 

Alacsony vízállásnál a víz néhol térdig, máshol derékig is ér, de a sziklafalakon jól látszanak a magasabb vízállások esetén kifejtett kőzetformáló hatások nyomai. 

A szurdok bejárata előtti, épülőfélben levő, meglehetősen szemetes tanyát látva nem is gondolná az ember, milyen csoda rejtőzik mögötte, nem beszélve arról, hogy a letérőnél egyáltalán semmi sem jelzi, hogy alig párszáz méterre onnan nem mindennapi látványosságra lelhetünk.

A környék másik rendkívüli élménnyel kecsegtető célpontja a vízválasztó túlsó (északnyugati) oldalán, a Sztrigy vízgyűjtő területéhez tartozó Krivádia-patak szurdoka. Ennek bejárata a Hátszeg felől jövő országút völgyhídja (viadukt) alatt látható, és Krivádia falu temploma mellől lehet könnyen bejutni oda. 

A falu fölött a patak több mint egy kilométer hosszan volt kénytelen átvágni a sziklát, egy igazi vad szurdokot hozva létre, számos zúgóval és sokhelyt többtíz méter magas, szinte sima mészkőfalakkal. 

A szűk szurdokba nehezen jutnak be a napsugarak, ezért a hőmérséklete kellemesen hűvös nyári kánikula esetén is. Ahol talaj tudott megtapadni a sziklán, mindenhol buja növényzet burjánzik, amely a környező mohos kövekkel társulva még inkább vadregényes jelleget kölcsönöz a tájnak. 

A Krivádia-szurdok száraz lábbal nem járható alacsony vízállásnál sem, sok helyen a patak teljesen betölti a szűkre szabott medret, máshol keskeny köves part jelenik meg a sziklafal tövében, amely bő csapadékos időben egyszerűen eltűnik a víz tajtékzó sodrásában. Azt, hogy lakott település közelében járunk csupán a víz által besodort hulladék jelzi. 

A szinte minden kiálló sziklán, ágon, rönkön megakadt rongyok érzékeltetik viszont az ár hihetetlen erejét is, amint nem ritkán a fejünk fölé nyúló tereptárgyakra felvetette azokat. Komoly figyelmeztetés ez: esős, áradásos időben nem ajánlott bemerészkedni ide. 

Száraz időben is többhelyt derékig ér a víz, ezért fürdőruhában érdemes nekiindulni, de mindenképpen jó, ha van tartalék alsónemű, száraz ruha és lábbeli a szurdok bejáratánál hagyott csomagunkban.

A Krivádia szurdok fölött jó kilátást biztosító mező és sziklabérc húzódik, amelyen egy – már az országútról is látható – őrtorony található. Ezt Perényi Péter erdélyi vajda építette a mohácsi vészt követő időben, 1528-ban a havasalföldi kereskedők megvámolása céljából. Úgy látszik annak idején is egy használt útvonal lehetett a Zsil völgyén keresztül Hátszeg felé e csodálatos sziklavilágban vezető átjáró.

Andris

Fotók: Hancur, Tibi, Roli

Két nap a Vigyázón

 

Az idei tél egy hosszú, hullámzó intenzitású kitavaszodási folyamathoz hasonlítható. Ennek köszönhetően a még kissé havas-jeges, de már annál inkább vizes-sáros-latyakos időben a Vigyázó-hegységbe tervezett februári túránknak majdnem tavaszt idéző hangulata volt.

Kivételt valamennyire a csúcs és környéke képezett, ahol fagyos hó és erős szél fogadott, viszont abban a magasságban az évszaknak megfelelően lényegesen vastagabb hótakaró és jóval alacsonyabb hőmérséklet is lehetett volna.

Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára, Lázár diák által 1528-ban Kalota-hegységnek nevezett Vigyázó (Vlegyásza)-hegység az Erdélyi Szigethegységben található a Bihar-hegységtől északra. A vulkáni eredetű tömb legmagasabb, 1836 méteres csúcsára, a Vigyázó-csúcsra tervezett kétnapos túrát a Váradi és Marosvásárhelyi EKE. 

A kirándulás tizennégy marosvásárhelyi résztvevője Sebesváron (Bologa) kiegészült öt nagyváradi EKE-taggal, majd a vár szomszédságában álló üzlettől indultunk. 

Pár kilométeres aszfaltos úton való gyaloglás után csúszós–jeges talajúton kapaszkodtunk Tarányos (Tranişu), majd Viság (Vişagu) kisebb-nagyobb tanyái közt, miközben a környező vidék néhol fehér, de többnyire sáros, máshol fenyves látványa tárult a szemeink elé. Többek közt dél-délnyugati irányban a Vigyázó csúcsrégiójának tömbje magaslott előttünk,

mintegy figyelmeztetésként, hogy hosszú még az út és nehéz a nagy zsákokkal. Meg is próbáltuk okosan beosztani erőnket, nem túl gyors és több pihenővel  tarkított menetet tartva. A környékbeliek által Piatra Bănişorului-nak nevezett szikla érintésével

feljutottunk a hegység gerincén haladó kék kereszt jelzéssel ellátott ösvényre. A gerincről már lehetőségünk nyílt letekinteni a tőlünk nyugatra mélyülő Dregán (Drăgan) -patak völgyére is, majd hosszabb, fenyveserdőben vezető szakasz után délutánra megérkeztünk az 1430 méteren álló Vigyázó menedékházhoz.
Zuhogó esős, szeles éjszaka után az ég kitisztulni látszott és fagyos reggelre ébredtünk. A ház mellől a csúcsra vezető piros pontjelzések mentén indultunk el, melyek meredeken vezetnek felfele. Az előbbi napi borús, felhős idő után különösen kellemes látvány volt a felkelő Nap fényében fürdő tájat szemlélni,

a hegy fehéren csillanó havát, a fenyvesek zöldjét, hátunk mögött az eltörpülő számos kisebb-nagyobb sötétlő gerincet, a völgyekbe szorult vattaszerű fehér köddel. 

A viszonylag kemény hó megkönnyítette kapaszkodásunkat az erős szélben, mely a csúcs felé haladva egyre vadabbul süvített,

olyannyira, hogy lemaradozó társainkat előbb a meteoház szélvédett oldalán, majd – oda bebocsátást nyerve – egyik szobájába  zsúfolódva vártuk meg. 

Akinek volt kedve szemlélődni a környező tájban, az láthatta, hogy az Erdélyi Szigethegység tőlünk nyugatra eső részét sötétkék felhőzet borítja még, de fölöttünk már a napsugarak próbálkoznak a világosszürke felhőzeten, míg a tőlünk keletre elterülő vidék többnyire fényárban pompázik.

Déli irányba folytattuk utunkat az ösvényen, mely előbb a gerincet követi, aztán a Fehér-kövek (1557 méter) látványos mészkőfala közelébe érve meredeken lejteni kezd délkelet (a fal) felé,

majd a fal északi végénél hirtelen nyugatra kanyarodik. Lefele haladva a szél lényegesen sokat veszített intenzitásából, a napsütést időnként felhősődés váltotta, de a fenyvesekkel övezett mészkőfal látványa a mögötte sötétlő Stanciului völggyel s az előterében sárgászöldnek mutatkozó legelővel felejthetetlen látványt nyújtott.

Utunk az említett legelőn vezet át, majd elérve a Stanciului völgyet, ezen kanyarog tovább kelet-délkeleti irányban Havasrekettye (Răchiţele) falu felé. A völgy felső része igazi vadregényes szurdok, több különleges látnivalóval, mint például a patak vizét is elnyelő Hétlyukú barlang, alább a patak előtörése a mészkőből, aztán az egészen rendkívüli látványt nyújtó, többlépcsős Rekiceli (Havasrekettyei)-vízesés – az itt télidőben rendszerint kialakuló jégfal idén szinte teljesen leolvadt – valamint a vízesés fölött impozánsan magasló Sas-bérc.

Az utolsó néhány kilométert a vízeséstől a festői környezetben fekvő Havasrekettyéig sáros hólével borított talajúton tettük meg.

Andris 

Fotók: Andris és Enikő