2009. október 18., vasárnap

Októberi tél a Tátrában

Szakmai konferencia alkalmával utaztam Tátralomnicra. Tudva, hogy ez az üdülő közvetlenül a Magas-Tátra lábainál található, már itthonról számítgattam, hogy mikor és hogyan tudnék feljutni a hegyre is. Odaérve megörvendtem, mikor láttam, hogy péntek délután szervezett túra indul, közvetlenül a szálló elől, ahol majd ebédelünk. Időközben jobban átgondoltam a lehetőségeket, és néhány dolog rendkívül furcsának tűnt számomra, ezzel az úgynevezett „szervezett túrával” kapcsolatban. Elsősorban a késői induláson csodálkoztam (délután 2 óra), amikor 6-kor már sötét van, merésznek tünt. Másodsorban az, hogy a kiírás szerint csupán túrabakancsot ajánlottak, azt sem kötve ki szigorúan, mikor Tátralomnicon 900 méter tengerszint fölötti magasságban is legalább térdig ért a friss hó, és a gomolygó felhők miatt a látótávolság is erősen lecsökkent - elgondolkoztatott.
Minde
zek ellenére feliratkoztam. Tartottam tőle, hogy a túra érdeklődés hiányában elmarad. Mégis kellemesen csalódtam, amikor láttam, hogy nagyobb csapatra való érdeklődő tolong a szálloda halljában induláskor. Kellemes csalódásom azonban csillapodott, mikor azt is láttam, hogy e tolongás több mint fél órája is tart.
Jóko
ra késéssel, csak fél három után érkezett a túravezetőnk, aki idősebb, magas, ősz hajú és szakállú kollegánk volt. Igaz, ahogy megérkezett, alig szólt két szót, indult is. Hatalmas, szapora léptekkel iramodott a kabinos felvonó irányába. Sokak számára tájfutásnak tűnt e menetritmus. A felvonó jegypénztáránál röviden elmondta az útitervet. Ezek szerint felmennénk a felvonóval a Kőpataki-tóig, onnan átgyalogolnánk a Kis-Tarpataki völgybe, majd a Tarpatak vízesései mentén le Tarajkára, végül Ótátrafüredre, ahonnan vonat vinne vissza Tátralomnicra. Mikor a felvonó négyszemélyes kabinjaiba ültünk be, már délután három óra körül járt az idő. Mire kiszálltunk a Kőpataki-tónál (Skalatné pleso) 1751 méteren, sűrű köd és derékig érő hó fogadott. A felső felvonó, ami a Lominci-csúcsra visz, már nem működött. A felvonóból kiszálló népes társaságunkat látva ijedten magyarázták, hogy délután 4-kor ez a felvo is leáll, tehát igyekeznünk kell vissza. A felvonó épülete körüli hóban és ködben való rövid mászkálás után sokaknak elment a kedve a további kirándulástól, így, mire a túravezetőnk is felérkezett, jelezték, hogy visszamennének a felvonóval. Vezetőnk sietve indította el a társaságot a Kőpataki turistaház mellől kezdődő piros sávjelzéseken. Amilyen gyorsan indult a túra, éppoly hamar le is állt, mivel vezetőnk hátraszólt, hogy a turistaházon túl nincs kitaposott nyom, így az ösvényen levő, derékig érő hóban nem tudunk haladni. Ekkor a legtöbben visszaindultunk, csupán egy kisebb, elszánt csoport erősködött, hogy mégis menne. A vitának az vetett véget, hogy a felvonó leállt, így nem csak az előbb említett csoport, hanem a visszaindulók közül is többen fentrekedtünk.
Kezdetben rendkívül csalódott voltam, hogy a csúcsra már nem mehetek, most meg ráadásul egy szépnek ígérkező túra is elmarad. Majd látva, hogy nem biztos, hogy mindenki lejuthat már a felvonóval, engedtem a nőket és időseket lemenni, de a felszerelés nélkül fent levő kollegákat is. Mikor a felvonót leállították, a túrát erőltető csoporttal együtt huszonketten maradtunk fent.
Felvettem lábszárvédőmet, és elindultam a többiek után, vissza a turistaház irányába. A háztól nem sokat haladtunk, mikor a vezetőnk megállt és hátraszólt, hogy nem tudunk lemenni. Ő ugyanis addig törte a nyomot a hóban, hogy kifáradt. Ekkor a menet megállt, és kisebb vita támadt, hogy mit tegyünk. A vitát látva, hangosan elmagyaráztam, hogy most egyetlen esélyünk, ha itt igenis továbbmegyünk az ösvényen, mert a felvonó nem működik, s a hegyen nem ülhetünk, egyéb rövidítés az alattunk levő sípálya felé - amin néhányan gondolkoztak - veszélyes lehet. Az ösvényről való letérésről a vezetőnk is lebeszélni igyekezett a közben egyre jobban pánikba eső társaságot.
Vezetőnknek néhányan felajánlottuk, hogy elöl váltásban törjük a nyomot
az ösvényen lefele. A menet elindult, de nagyon tétován. Néhány egyetemista srác előreugrott, hogy utat törjön a szűz hóban, de a társaság nagyon kétkedve követte. Erélyes bíztatásra csak elindultunk valahogy. Indulás után hamarosan tájékoztató táblához értünk, amin többek közt írta, hogy Tarajka (Hrebienok) 1,35 óra – tehát nekünk így jóval több lesz.
Vez
etőnk háttérből irányította az elől haladó srácot, nehogy az ösvény szélére lépjen, hanem inkább a közepén igyekezzen menni. Szerencsére ösvényünk jól látható volt a mély hó ellenére is, szinte méternyi széles, sima hófelület, oszlopok és néhol kerítés jelezték a baloldalt lejtő és jobboldalt emelkedő terepen. Eleinte törpefenyő, később fenyves szegélyezte utunkat, alig néhány lombhullató fával tarkítva. A Lomnici-gerincet - mely a Lomnici-csúcstól déli irányba húzódott - kerültük meg keletről, a Kőpataki völgyből, s nyugatra, a Kis-Tarpataki völgy felé.
Szerencsénkre indulásunk után hamar felszállt a köd, így láthattuk az alattunk elterülő vidéket. Rálátásunk nyílt Tátralomnicra, tőle nyugatra Ótátrafüredre (Stary Smokovec), de távolabbi vidékekre is. Még néhány sápadt napsugár is mutatkozott, ami jóleső érzést nyújtott, annak ellenére is, hogy a Lomnici-gerinc túlsó oldaláról, fölöttünk világított. Ugyanakkor intő jel is volt, hogy igyekeznünk kell, mivel ezek már a lemenő Nap sugarai. Nézelődésemet meg kellett szakítanom, amikor az előttem haladók kifáradtak, így nekem kellett tovább törnöm az utat a hóban. Tudva, hogy az idő sürget, igyekeztem minnél gyorsabb ritmust diktálni. Az ösvényt elvéteni nem lehetett, s a terep is egyre inkább lejteni kezdett, de néhány hóátfúvásos szakaszon nagyon mély volt a . Rövidesen a hátam mögött követők utolértek, majd felajánlották, hogy szívesen átveszik munkámat, mert nekik úgy tűnik, mintha már rég törném az utat. Hamarosan át is adtam a lehetőséget egy frissebbnek látszó útitársnak, de néhány váltás után nemsokára visszavehettem. Aggódva vettem észre, hogy egyre kevesebb jelentkező van, aki elől haladna, és időközben rohamosan alkonyodik.Mire elértük volna a Lomnici-gerinc nyugati oldalát, átvették tőlem az úttörő szerepet, így itt meg tudtam állni egy pillanatra a tájban gyönyörködni. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy észak felé, azaz tőlünk jobbra, a Kis-Tarpataki völgyet látjuk, elől pedig, északnyugat fele, a Nagy-Tarpatakit. Innen ösvényünk északi, enyhén északnyugati irányban egyre jobban lejtett, miközben többnyire fenyőerdőben jártunk. Vezetőnk még figyelmeztetett, hogy nemsokára egy sárga táblát fogunk látni, ahol az út elágazik. Az élen haladó átadta a helyét a három egyetemistának, akik szinte a sárga tábláig kitartottak. A táblához érve megegyeztünk, hogy megvárjuk a túravezetőnket, aki addig nem engedte tovább a menetet, amíg az utolsók is oda nem értek. Innen jobbra, a Kis-Tarpataki völgyön vezetett felfele az út, a Téry menedékházhoz és az Öt-tóhoz, nekünk viszont balra, lefele, Tarajka fele kellett mennünk. Szerencsénkre itt taposott ösvény várt ránk, amiért hálásak lehetünk, mert így lényegesen gyorsabban haladhattunk. Ösvényünk gyorsan lejtett, és többször keresztezte a Tar-patakot, ahol mindannyiszor stabil, korláttal ellátott fahidak biztosították az átkelést. Valamennyiszer kereszteztük a patakot, vízeséseket, de legalább gyönyörű zúgókat láthattunk. Kár, hogy már erősen sötétedett, így nem tudtunk jó képeket készíteni ezekről. A látvány mindenképp felejthetetlen volt. Egy nagyobb vízesés után elágazáshoz értünk. A baloldali ösvény a Tar-patak további vízeséseihez vitt volna le, a jobboldali meredeken átívelt egy kis gerincen, és 20 perc alatt kivezetett Tarajkára. Szívem szerint a többi vízeséshez vezetőt választottam volna, de mert onnan ide kellett volna visszajönni ismét, és már szinte teljesen sötét volt, határozottan kijelentettem, hogy, amíg még látunk valamit, igyekezzünk lakott településre jutni. Így a Tarajkára vezető ösvényt követtük, semmilyen kitérőt nem téve, de így is besötétedett, amíg az erdőn haladtunk. Szerencsére feltűntek balra lent Tarajka fényei. Eltévedni nem volt hogy, mivel a letaposott nyomon kívül akkora volt a hó, hogy letérni meg sem próbálhatott senki. Tarajkára érve megvártunk mindenkit. Időközben az itt látható táblát olvasgattuk, amin írta, hogy 1248 méteren vagyunk, és számítgattuk, hogy innen még több mint tíz kilométer áll előttünk. Javasoltuk, hogy hívjanak buszt elénk Ótátrafüredre, amire kaptunk is ígéretet. Tovább csak tizennyolcan folytattuk utunkat lefele, ugyanis négy társunk idáig érve úgy berúgott, hogy nem volt hajlandó innen tovább jönni. Beültek az első vendéglőbe, ahonnan majd csak a keresésünkre küldött csoport hozta vissza őket, egy terepjáróval.
trafüred felé menet a terepjáróval mi is találkoztunk, és megmagyarázták nekünk, hogy ott melyik parkolóba érkezik az utánunk küldött busz, ugyanis az eredetileg tervezett vonatok,csak este 6-ig közlekednek.
Mindent összegezve, szép kis túra lett, és a viszontagságok el
lenére is mesebeli élmény marad e váratlanul „túlélő túrá”-ra sikeredett kirándulás. Másnap reggel csak a soron következő előadások jártak az eszemben, amíg ki nem léptem a szállodából, és meg nem láttam a Tátrát.
De milyen kilátás tárult elém... Ezt kihagyni?!!!

Egyetlen felhő nélkül, napsütésben feszített előttem a Magas-Tátra belátható része. A döntés könnyű volt. Lábaim nem az előadóterembe, hanem a felvonóhoz vittek. Nem voltam egyedül, több kol
legám tartott velem. Egyenesen a Lomnici-csúcsra kértem jegyet. A Kőpataki-tóhoz felérve ragyogó napsütés és egészen fantasztikus látvány fogadott.
Itt bő fél órát kellett várnunk sorunkra a felső felvonó előtt. Ekkor az első felhők is megjelentek, miközben azért imádkoztam, legyen türelmük, amíg én onnan fentről körül nem nézek, és fotóimat el nem készítem. Körülbelül tizenöten fértünk be a kabinba, amit félóránként vontatnak fel három sodronyon a Kőpataki-tótól a csúcsra. Szinte 900 méter szintet emelkedtünk. A kilátás menet közben is felejthetetlen volt. Az alattunk egyre messzebb látszó behavazott völgyek és a hó alól kilátszó sziklák, a távoli, szinte makettnek tűnő üdülőtelepek látványa emlékezetes marad. Aztán mindent beborítottak a felhők, s csak felhőzetet láthattuk felülről, majd hamarosan megérkeztünk a csúcsra.
Kiszállás után kétemeletnyi lépcsősor v
árt ránk, és felirat jelezte, hogy a Lomnici-csúcson (Lomnicky stít) vagyunk, 2634 méter tengerszint fölötti magasságban. Fent korláttal szegélyezett kilátó várt ránk, és egészen különleges látványban volt részünk. Akármerre tekinthettem, mintha minden alattam terült volna el. Hasonlót nem sok helyen tapasztalhatunk. Beláthattuk a Magas-Tátra teljes gerincét, körülötte mind eltörpültek a hegyek. Észak felé fél Lengyelország látszott, keleti és déli irányban pedig, amíg a szem ellátott, napsütés volt a felhők fölött,
csupán néhány helyen engedve bepillantást az alattuk elterülő tájakra.
A Magas-Tátra egyik legmagasabb, de legismertebb és leglátogatottabb csúcsán álltunk. Alattunk délre a Kőpataki völgy (Skalatná dolina) terült el, keleten a Késmárki-csúcs (Kezmarsky stít, 2556 m) emelkedett,
északon a Fecske-torony (Pysny stít, 2621 m),
nyugaton pedig a Kis-Tarpataki völgybe (Malá Studená dolina) és ennek tavaira nyílt kilátásunk. A Kis-Tarpataki völgy végében a Jég-völgyi-csúcsot (Ladovy stít, 2627 m) láthattuk magasodni.Sikerült azonosítanom innen a Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovsky stít, 2655 m) is, tőlünk nyugatra emelkedett, a Magas-Tátra legmagasabb csúcsa.
Sajnos sok csúcsnak a magyar nevét nem ismerve, és könyvecskémet a fotózás miatt megfázott kézzel már elő nem véve, csak csodáltam őket, és olvasgattam a kihelyezett fémtáblákon szereplő szlovák neveket.
A Magas-Tátra a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) része, a Kárpátok láncának legészakibb és legmagasabb csoportja. Kőzettanilag főleg gránit alkotja. A Lomnici-csúcsot sokáig megmászhatatlannak hitték, első ismert megmászója a skót Robert Townson volt 1793-ban. A csúcsra vezető drótkötélpályát a tátralomnici gyógyfürdő igazgatója, Országh György mérnök tervezte az 1930-as években, majd 1940-re megépült a felső - Kőpataki-tó és Lomnici-csúcs közötti – szakasza is. Ezen a felső szakaszon a felvonó 856 méter szintkülönbséget győz le. A felvonó mindkét szakaszának együttes szintkülönbsége Tátralomnictól a Lomnici-csúcsig 1722 méter, amivel 1958-ig szintkülönbség tekintetében világelső volt.
Jó volt ott lenni!

Kellemes túrázást!

Andris

2009. október 16., péntek

Egy kirándulás margójára


Eme autóbuszos társasutazás befejezéséről szeretnék ejteni néhány
szót. A többnapos külföldön tartózkodás után, hazajövetelkor felmerült egy esetleges rövid megszakítása az utazásnak. Így jött szóba kulturális programként a Lőcsén,

esetleg Késmárkon való városnézés.
Mivel Késmárk nem esett volna útba, inkább egy lőcsei kitérő mellett lobbiztunk a szervezőnél. Közben kerültek útitársak, akiket inkább egy Tescoba való látogatás tudott volna jobban felvillanyozni. Szavazásra bocsátva a dolgot, a busznyi táraság elsöprő többsége a Tesco mellett tette le voksát, így Lőcse óvárosának meglátogatása elmaradt. Ráadásul javaslatomat, hogy kérjük a Tescot a kulturális világörökség részévé nyilvánítani, elvetették…

Hazautazásunk kulturális programja tehát a berettyóújfalusi Tescoban tett látogatás maradt.

Odaérkezésünk pillanatában, mintha versenyfutás indult volna meg a buszajtók felé. Első benyomásom az volt, hogy a buszon tűz ütött ki, s ezért pánikba estek társaim. Aztán lassan rájöttem, hogy tűzről szó sincs. Pánikról is csak annyiban, hogy az esetleges akciókról, váratlan árkedvezményekről való lemaradás miatti félelem okozott kisebb tolongást.

A buszról leszállva egyik társunk bíztatására lettem figyelmes:

- Most menjetek, mert kedvezményes áron vannak a hűtőszekrények!

Na, gondoltam magamban – cipeljen hűtőszekrényt az autóbuszra aki akar... Majd kiegészítettem a bíztatást:

- ... és a színestévéből, ha kettőt veszel, a harmadikat ingyen adják!

Bementem én is venni – néhány apróságot. Később, buszunk mellett sétálva, láttam, hogy sokan megelégedve érkeznek kifele az üzletből, degeszre tömött neccekkel, melyekben mosóporok, samponok, kávé, cukor, sajtok, felvágottak, különböző édességek, alapélelmiszerek, italok és egyebek lapultak. Hiába, nem lehet reszkírozni... Hátha hazaérve látjuk, hogy minden szuper- és hipermarket pang az ürességtől… Netán fel is számolták már őket... Akkor aztán nézhetnék magunkat. Így legalább néhány napra bebiztosították magukat, hogy éhen nem vesznek.

Az éhenveszésnél maradva, jut eszembe, hogy ezen az úton megszegtünk egy szigorú szabályt: nem ebédeltünk a Királyhágón!

Van ugyanis a régi szokásokhoz ragaszkodó, eltűnőfélben levő ember, aki mindig délben, vagy legalább koradélutáni órákban szokott ebédelni. Ezzel szemben létezik a modern ember, aki lépést tart napjaink fejlődésével, így sikerült átvennie mindent, ami trendi. Annyiszor tud ebédelni, ahányszor átutazik a Királyhágón, lehet az a nap bármely órájában.

Így, a legalább háromfogásos ebédet kihagyni éjfél után egy-két órakor, átutaztunkban a Királyhágón, már szinte szentségtörésnek tűnt sokak szemében. Nos, egy ilyen meggondolatlan döntés több társunk idegzetét alaposan megviselte, minekutána enyhén szólva fagyos, sőt zaklatott maradt a közhangulat buszunkon...

Szóval kihagyni egy ebédet éjnek idején a Királyhágón, magára valamit is adó, haladó gondolkodású ember manapság már nem teheti meg. Egyébként a Királyhágón átutazókra éjjel-nappal rátörő megnövekedett étvágyat látva, jut eszembe, hogy étvágytalanoknak orvosi javaslatra lehetne felírni a Királyhágón való átutazást. Enyhébb esetben napi egyet, súlyosabb étvágytalanság esetén napi hármat-négyet, vagy akár ennél többet is – biztos hatással járna!

Velünk ezennel megesett az a szégyen, hogy az egész éjszakát egyetlen háromfogásos ebéd nélkül voltunk kénytelenek végigutazni. Ráadásul vezetőink szemrebbenés nélkül képesek voltak végignézni a kora hajnalig folyamatosan csökkenő vércukorszintünk hatásait, valamint a Királyhágó legkisebb említésére is csepegő nyálunkat. Egyesek sóvár szemeik előtt délibábként lebegő többfogásos ebéd látványával szenvedték végig az éjszakát. (Kár, hogy nincs fénykép róla…)

Kolozsvár felé közeledve, vigaszként felajánlották, hogy megállunk enni valahol, de mivel ez már nem lett volna ugyanaz, nem hagytuk magunkat meggyőzni. Inkább kitartottunk ebéd nélkül…


U.I.: A Tescoval kapcsolatban semmi kifogásom nincs, s, ha rossz színben tüntettem fel ezt a áruházat, az csupán a lőcsei városlátogatás elmaradása okozta bosszúságomból ered. Választásunk azért esett a Tescora, mert még nincs jelen Romániában. Ha majd nálunk is megnyílik, akkor, külföldről való hazautazásunk alkalmából, biztos, hogy egy másik, Romániában még nem létező nagyáruházból fogunk bevásárolni…

Andris


2009. október 4., vasárnap

Medvejárta helyeken


Tervünkben a Görgényi-havasokban levő Nagy-Égett-kő (másnéven Cibles, 1219 m) elérése szerepelt, Borziáról elindulva. Ha netán nem jutnánk el odáig, a menetközben látható csodás tájak, a természet megannyi színe ősszel,
és nem utolsó sorban egy általunk még nem járt gerincszakasz vadregényessége kecsegtetett.

Reggel a fél nyolcas vonattal indultunk, majd bő két óra múlva csak mi hárman szálltunk le a Borzia vonatállomáson. Egy sor betonelemből épült peron, mellette egy rozoga pad, és egy kissé ferdén álló tábla, amin ennyi áll: Halta Borzia. Körülöttük a természet. Itt nemhogy állomásépület nincs, de egy menedékhely eső esetére sem, egyéb információról, netán menetrendről nem is beszélve. Az ilyesmit vagy tudod otthonról jövet, vagy addig érdeklődsz a telepen, amíg valaki fel nem világosít.

Kihalt volt még a falu ezen a hideg, októberi vasárnap reggelen. Bezzeg nyáron tíz óra előtt már a délelőtt java el lenne telve. Most alig mozgott egy-két ember. Az is lassan, ráérősen. Elindultunk a Borzia-pataka menti úton a házak közt. Hamarosan diókon tapostunk. Bármilyen hideg, álmos reggel volt, összeszedtük. Jól fog esni később. Néhány jelzést figyelhettünk meg a különböző oszlopokon, kerítéseken, majd ezek eltűntek.

Amíg házak közt haladtunk nem is idegesítettük magunkat a jelzések hiánya miatt. Inkább arra figyeltünk, hogy a turistakalauz leírása alapján vegyük észre a táblát az út baloldalán, egy kanyarban, ami azt jelzi, hogy jobbra le kell térjünk az erdőbe. Ugyanis a piros sáv 600 méter után be kellett volna vezessen az erdőbe, méghozzá egy meredek oldalon felfele. A baj az volt, hogy ezt nem tette... De még az út bal oldalára ígért tábla sem mutatkozott. Mi ezekben bízva, kiértünk a falu végére, elhaladtunk az utolsó ház előtt álló sorompó mellett, majd nemsokára a Borzia-patak első baloldali mellékpatakának torkolata előtt is. Itt azért kicsit megálltunk, és körülnéztünk.
Megállapítottuk, hogy a leírás által beígért tábla és jelzések itt nincsenek. Még fennebb sétáltunk vaegy félkilométernyit a Borzia mentén, de sehol semmilyen jelzésre nem akadtunk. Eldöntöttük, hogy beismerjük tévedésünket, és visszafordulunk megkeresni jelzéseinket.

Magamban meglehetősen bosszantott a dolog, hogy így, kezdő módra még egy táblát sem veszek észre, de az ösvény kezdetét sem?! Ennyire nem lennék formában?! A fennebb említett mellékpataknál megegyeztünk, hogy Enikő - mivel ő már felvette a lábszárvédőjét - felsétál azon, megnézni, hátha ott van ösvény, Zsolt ott vár az úton, míg én leszaladok a házakig, megkeresni a jelzéseket. Sehol táblát, de letérő ösvényt, netán jelzést nem találtam. Azaz jelzést lent az út első szakaszán néhányat, aztán már a házak közt eltűntek. A mellékpatak torkolatánál már vártak a társaim. Enikő boldogan újságolta, hogy eleinte eléggé köves-vizes emelkedő van, de utána jobb az út.

Átkeltünk a Borzián, majd elindultunk a patakon felfele. A köveken lefolyó vizet látva egy nagyobb kőre leültem, hogy felvegyem lábszárvédőmet. Így vettem észre a vízből előttem kiálló kövön valami elmosódott kék festéket. Jobban szemügyre véve ráismertem egy nagyon régi, erősen kopott kék sáv jelzésre. Hát nem ezt kerestük, de ezt találtuk. Mi piros sávnak örültünk volna inkább. Ezen a patakon felfele semmmilyen jelzést nem közöl sem az új, idén kiadott turistakalauz, de még a régebbi, Rácz-féle sem. Kőről kőre lépkedve nemsokára még egy, alig észrevehető kék sávot találtam fennebb is. Az emelkedőn túljutva egy rövidebb szakaszon simább tisztáson haladtunk, majd ezt egy rendkívül meredek rész követte, sűrű lombhullató erdő között, ahol ráadásul a víz is folyt szembe. Itt egy harmadik titokzatos kék sáv jelzésre akadtunk.

A meredek után egy erdővel körülvett laposabb szakasz következett ismét, ahol viszont vízben tocsogtunk. Nagyobb víz volt itt a fűcsomók között, mint egy lápban... Szerencsére néhány méter után jobbkéz felől egy elvadult ösvény nyoma sejlett felfele a meredek oldalon. Ráadásul az általunk kívánt irányban nyugat felé. A döntés könnyű volt, ezen kapaszkodunk fel. A mi elvadult ösvényünk, egy kétoldalt lombhullató erdővel határolt pár méteres bozótos sávban kanyargott. Alaposabb vizsgálódás nyomán fel lehetett fedezni néhol egy valamikori ösvény létezését. Mindenféle indákat félrehajtogatva kacskaringóztunk meglehetősen meredeken. Csihány csípett, tövis szúrt, különböző ágak karcoltak, miközben kapaszkodtunk. Felejthetetlen volt...

Közben azon töprengtem, mikor fognak jól összeszidni a többiek, hogy nem találok ennél járhatóbb ösvényt. Ráadásul a mai túra izgalommentesnek volt hirdetve, mivel a leírás alapján egy tavaly újrafestett útvonalról van szó. Mikor már azt sem tudtuk, a meredek miatt szenvedünk-e jobban, vagy a járhatatlan bozót kínoz, fényt láttunk a fák között. Erre már nagyon szükség volt, mert botrány ugyan nem tört ki köztünk, de egyre kevesebb lelkesedés maradt a csapatban. Az „időszámításunk előtti” ösvényt keresve, nagyjából nyugati irányt tartva, kijutottunk egy bükkösbe, a terep még mindig emelkedett, de hamarosan feltűnt a főgerinc. Valósággal ünnepeltünk, mikor egy régen vágyott piros sávjelzés mellett felértünk a főgerinc keskeny ösvényére. Az eddig átélt viszontagságok után szinte a csúcsélmény eufóriája vett erőt rajtunk.

Innen déli irányban követtük a piros sávot. A gerincösvény eleinte kellemesen hullámzott, majd ezen fel-le vezető szakaszok egyre jelentősebbek lettek. A különböző évjáratú, színárnyalatú (sötétpirostól a sárgáig) és méretű jelzések szinte tízméterenként követték egymást. Egy gond volt csak: sokhelyt a jelzéseket nem kötötte össze ösvény, de nem egyszer még keskeny csapás sem. A tisztások környékén, az erdőszéli bozótosban a jelzések gyakran eltűntek, majd a térdig érő fű között átvergődve, a túlsó oldalon nyomozni kellett utánuk. Szerencsére mindig rájuk akadtunk, na meg az ágakra... Bizony mindegyre ágakra akadtunk fel, kidőlt fákon másztunk át, vagy alattuk bujkáltunk, esetleg kikerültünk rönköket. Volt jelzés, ami kidőlt fatörzs korhadó kérgén alig piroslott már...

A jelzéseknél talán csak medveürüléket találtunk sűrűbben. Végig ez díszítette ösvényünket, sokszor alig tudtuk kikerülni. Az első utunkba eső tisztásra érve förtelmes büdösséget éreztünk. Az innen látszó csodálatos tájakban gyönyörködve, Enikő megkérdezte, mi lehet ez a bűz. Válaszom, hogy medveszag, nem volt egyértelműen megnyugtató, de ha eddig sem jöttünk nesz nélkül, innen kimondottan hangosak voltunk. Már az említett tisztás előtt is csodálatos volt, mikor néha kilátásunk nyílt a zöld, sárga, barna és rozsdavörös színekben pompázó erdős hegyoldalakra, a Borzia völgyére, a Maros völgyére, szemben a Kelemenre. Az Istenszékét csodálhattuk meg szemből, szinte farkasszemet nézve vele, de a Kelemen többi hegyét-völgyét is. Sajnos a párás levegő miatt nem láthattunk el a Kelemen főgerincéig. A gerincen déli irányba haladva néha a Görgényi-havasok általunk követett főgerincének előttünk magasló erdős vonulatát láthattuk. Az első tisztásról, majd később máshonnan is felejthetetlen kilátásunk nyílt a Szászrégen irányában elterülő sík vidékre. A keskeny gerincélen haladva különös élmény volt hallani a vonatokat néha keletről, a Maros völgyéből jövet, máskor nyugati irányból Régen és Déda felől. Talán egy hely volt csupán, ahol a főgerinc kiszélesedett kissé, itt kellett különösebben odafigyelnünk, de sokhelyt eléggé keskeny volt ahhoz, hogy csak a sűrű erdőben való továbbhaladás okozzon gondot. Néhol hatalmas sziklák mellett haladtunk el az erdőben.

Egy helyt, egy hatalmas fán, régi, 1988-ból származó táblát vettünk észre a félhomályban. Még épp, hogy lógott. A rajta levő írás olvasható volt. Eszerint a Smida Plesii nyeregben voltunk, 900 méteren. Jobbról itt csatlakozik az állítólagos kék pont jelzés, amin két óra az út Dédabisztrára. Ezenkívül a tábla a főgerincen levő különböző célpontok eléréséhez szükséges menetidőket közli. Erdős gerincrészen kapaszkodtunk tovább, majd egy páfrányokkal benőtt tisztás szélén leültünk megenni néhány szendvicset.

A továbbhaladás elég nehézkésre sikerült. Pedig a terep továbbra is emelkedett. Hamarosan kiértünk egy csodálatos kilátóhelyhez. Innen délkeleti, keleti és északi irányban tárult elénk a táj. Így rálátásunk nyílt az előttünk álló erdős gerincszakaszra, a Borzia- és Jód-patakok közötti mellékgerincre, de a Görgényi-havasok távolabbi tájait is láthattuk. A szemben levő oldalon, a Maros völgyén túl, a Kelemen-havasok tárultak elénk, a távoli ködben körvonalazódó Kelemen-főgerinc vonulatával. Kár, hogy meglehetősen párás volt a levegő. Milyen szépen lehetne innen csúcsokat azonosítani tiszta időben. Egy albumra való fotó készítése után sikerült csak továbbhaladnunk. Innen délkeleti irányban folytatódott a gerincút. Enyhén lejtett a terep, majd újra emelkedni kezdett. Még egy páfrányos tisztás mellett haladtunk el, majd egy kisebb csúcsra értünk ki, melyet sűrű erdő borított. Pontosan a csúcson egy kőrakás állt, és nem messze tőle egy óriás fa, melynek hatalmas ágai impozánsan terpeszkedtek a környező fák fölé. Kisebb ereszkedés után újabb hegyre kapaszkodtunk fel, melynek szintén erdővel benőtt, hegyes csúcsa volt. A csúcson itt is kőrakás állt, tőle balra (keletre) pedig egy vadászles. Kilátásunk egyik irányban sem volt, a gerincjelzés délkelet felé meredeken ereszkedett.

Itt Enikő kijelentette, hogy ő innen leereszkedni már nem szándékozik, majd a vadászlesre próbált felmászni, ami végül sikerült is, de annak korhadt létráját nem vehette igénybe. Látva, hogy Enikő nem vállalja a további utat, megegyeztünk, hogy Zsolttal ketten még megnézzük, hova ereszkedik innen az ösvény, de nem távolodunk el túlságosan. Enikővel mindvégig hallótávolságban maradva, rövid ereszkedő után egy szép kis tisztásra értünk ki, de ahonnan a környező sűrű erdő, valamint a mögötte és előtte magasló erdős csúcsok miatt semmit sem láthattunk. A tisztás körüli bozótosban itt is eltűnt a jelzés, a tisztáson combig érő fű nőtt, de a szemben levő oldalon is csak sejteni lehetett, hol folytatódnak a jelzések. Számításaink szerint a Plesu-mező előtti kis tisztáson lehettünk. Mivel nem akartunk Enikőtől túlságosan eltávolodni, visszafordultunk. Visszafele meglepően gyorsan tudtunk haladni, igaz, már ismerve a terepet, emlékeztünk, mikor mi következik. A jövet leírt kilátóhelyen újból megálltunk fotózni. A Kelemen-főgerinc mintha valamivel jobban látszott volna, de most is eléggé párás volt a levegő. Itt készítettük el csoportképünket is, mely csúcsfotó szerepét is betölti egyben.

Alig egy óra alatt jutottunk el arra a helyre, ahol a délelőtt fáradságos kapaszkodás árán értük el a főgerincet. Innen nagyon kíváncsi voltam a gerincút levezető szakaszára. Jelzéstől jelzésig haladtunk, északi irányban ereszkedve az egyre sűrűbb bükkösben. Gyakorlatilag itt is csak jelzések voltak, az ösvény szinte láthatatlan volt közöttük. Meredek ereszkedő után ösvényünk kelet felé fordult. Itt egy szakasz nem volt annyira meredek, s ráadásul szép kilátás is nyílt déli irányban. Látva, hogy igen hamar leérnénk, ugyanis északkelet felé már szinte a lábaink alatt láttuk a falut, leültünk pihenni és csodálni az őszi természetet. Délen a Görgényi gerincét láttuk, mellette a Borzia völgyét, amíg a szem ellát erdőkkel borítva. Csodáltuk a sokféle színű falevelet. Fejünk fölött, sokszor ugyanazon fán még zöld, sárguló, egészen sárga, de már barna színű lapikat is megfigyelhettünk. Ezenkívül kisebb szélfuvallatra megannyi színű lapival telt meg körülöttünk a lég. Ehhez társult még a természet csendje, melybe csak néha hasított bele egy-egy alattunk elhaladó vonat füttye, netán nagyobb autó dudája.

Ettől kezdve rendkívül meredeken kanyargott le a jelzés az erdős, sziklás lejtőn. Igaz, nem sokáig, mert alig tíz perc múlva már a kertek fölött álltunk. Egy kövön levő piros nyíl mutatta az irányt jobbra, és szinte szekérúttal felérő sétány vezetett lefele, majd néhány kanyar után leértünk egy kerítés mellé, a Borzia-patakhoz. A kerítésen egy erdő felé tekintő piros sávjelzést fedeztünk fel, melyet az út felől nagyobb bokor takart. Kiérve az útra láttuk, hogy jócskán a telepen vagyunk, de azt is, hogy az útról nézve sehol, semmilyen jelzés nem látható. Amit mi az erdő felől észrevettünk, azt innen sejteni sem lehetett volna, főleg, hogy az út túlsó oldalán levő táblának hűlt helye sincs. Igaz, a letérő kanyarban van, de így a házak közt, aki nem tud róla, tábla vagy látható jelzés hiányában nem találhat rá. A patak túloldalán levő ösvény az útról egyáltalán nem feltűnő. Talán ennek a ténynek is tulajdonítható, hogy itt sehol nem találkoztunk turistákkal, de egyáltalán emberi nyomot sem láthattunk sehol, és egyetlen elhajított szivarcsikk, vagy egyéb szemét sem volt.
Szép volt!


Andris

2009. október 1., csütörtök

Hova lett a víz?

Elég szokatlan látvány fogadta azokat, akik október elsején kisétáltak a Cementlapokhoz. A megszokott víztükör folyócskává lényegült át, amely meglehetősen kanyargós mederben folydogált az iszaplerakódásokkal teli gyűjtőtó alján. Nem történt semmi különös, a régi gát egyik zsilipjét javították a szakik, ezért leengedték a vizet, sőt, a Turbina-árkot is kiürítették. Meglepetésemre, az iszaplerakódást nem számítva, mindkét meder elfogadhatóan tiszta volt, kivéve a kempinggel szemben, a Margaréta utcában levő szőnyegmosó-dinasztia előtti részt.
A Sós-patak beömlésénél egy szórakozás nélkül maradt horgász mustrálta szomorkásan a siklók által absztraktra mintázott iszapot, botját hiába sétáltatta meg, néhány ember pedig bámészan kóricált a kellemes őszi napsütésben.A komp közelében egy államnyelven beszélő atyafi valószínűleg kinézte belőlem a vízügyi szakembert, mert némi ijedtséggel a hangjában kérdezte, hogy mi történhetett a vízzel. Szemmel láthatóan azt hitte, hogy az a sok víz, amit csodálni szokott marosparti sétái során, a folyó valós nagyságát mutatja. Tájékoztattam, hogy a gátnál felemelték a zsilipeket, így alattuk lefolyt. A patak, amit maga előtt lát, az bizony a Maros. Megkönnyebbülten szusszant fel. Ki tudja, mit gondolt, milyen okból apadt el kedvenc folyónk…


Tibi
beszámolója alapján
blogra rendezte
Hancur