2012. november 17., szombat

Beás-tető


Természet adta őrhelyként magaslik a Maros völgye fölé a Beás-tető büszke sziklaormával, fenyvesek által borított hegyvállaival. Lábai előtt csendesen kanyarog a legendás folyó, mely a szorosnak bejáratát képezte, amint a hegyek közt áttört a Gyergyói-medence felől. A történelmi korok folyamán népek haladtak el alatta, seregek, s utaznak át napjainkban is egyre többen. Bizonyára sokaknak feltűnt e hegy impozáns alakja a völgyre néző sziklabérccel. Mások a környező Görgényi-, Kelemen-, vagy Gyergyói-havasokban túrázva figyelhettek fel a Maros völgye mellett emelkedő fura, lapos tetejű hegyre, de jelzett túrautak hiányában kevesen merészkedtek ennek meredek oldalait borító erdős rengetegébe.

Maroshévíz tartozéktelepülésén, Kelemenpatakon, a zsúfolt autóbuszból való kiszabadulásunk után megcsodáltuk a tőlünk északnyugatra magasló hegyet, majd elindultunk egy arrafelé vezető földúton. Miközben ügyeltünk, hogy ne térjünk le a szinte függőleges sziklákkal ékített déli oldal alá vezető ösvények valamelyikén, s inkább a keleti hegyláb erdős kaptatója felé igyekeztünk, hivatalos turistajelzésnek nem minősülő sárga kereszt jelzésekre figyeltünk fel, melyek – amint arról hamarosan meggyőződhettünk – következetesen vezetnek fel a tetőre. Amint beértünk az erdőbe, az út lassan ösvénnyé szűkült, majd vadregényes, sziklás meredek terepen vezetett. Különös élmény volt a fagyos-párás időben, ahogy a novemberi napsütés beszűrődött a fák szinte kopár ágai s a fenyők zöldje között a függőleges sziklákkal tarkított tájra.
Viszonylag hamar feljutottunk a Beás-tető lapos fennsíkjára, ahol az ösvény ismét szélesedni kezd, és elvezet egy nagyon hangulatos tisztásra. Valószínűtlenül szép volt, ahogy a környező sűrű fenyves fölött próbált besütni a Nap a tisztás hóharmattól fehérlő füvére, melynek közepén szarvasetető áll, míg az egyik szélső fára magaslest építettek.

Előbb meggyőződtünk arról, hogy a sárga keresztek egy észak felé vezető ösvényen folytatódnak, majd a tető északnyugati részét borító erdőben megkerestük a csúcsot (987 méter) jelző kőrakást, melynek közepén kis faoszlop áll. Végül a már említett tisztásról kisétáltunk a hegy déli oldalát képező sziklafal tetejéhez, ahonnan pár száz méter magasból tekinthettünk le a völgyre, melyen a Maros – mint ezüstösen csillogó szalag – kanyarog a napsütésben.

Az országút csíkja mentén a házak, mint egy makett dobozkái, sorakoznak, délkeleten a Gyergyói-medence mintha áttetsző fehér lepel alatt szunnyadna, alig sejthetőek Maroshévíz s a környező falvak házainak körvonalai. A szemben emelkedő Görgényi-havasok domborulatain a fenyők szintén mintha egy makett részét képeznék, az árnyékos helyeken hóharmattól fehér a fű, s távolabbi magasabb hegyeit is fehéres, lepelszerű köd fedi, 

csakúgy, mint a Gyergyói-havasok jelentős részét, amelyből csupán a legmagasabb csúcsok emelkednek ki.

Visszafelé jövet a Beás-tető hóharmatosan maradt tisztásán vágtunk át ismét, majd az észak felé tartó ösvényen folytattuk túránkat. Egy idő után a Beás-tetőtől északra emelkedő Tárnyicára, s tőle balra, a messzeségből látszó Rekettyés-tetőre nyílt még valamelyes rálátás. Az elágazásnál nyugat felé tértünk. Enyhén emelkedett a terep, míg a Beás-tető és Tárnyica közötti nyeregbe fel nem értünk, majd itt egy kidőlt fákkal, letört ágakkal tarkított erdőrészen ösvényünk eltűnt a szemünk elől, hogy végül lennebb, az erdő széléhez közeledve szekérút szélességben jelentkezzen. Ez levezetett minket a Vugány (Maroshévíz tartozéktelepülése) fölötti legelőre, majd onnan az országútra.

Bármennyire kellemes volt a kora-délutáni napsütés, a hazautazás lehetőségein kellett gondolkoznunk, mivel novemberben rövidek a nappalok, s nem lett volna jó, ha a szürkület valahol útfélen talál.

2012. október 21., vasárnap

Októberi napsütésben

Ha valaki szereti a természetet, bármikor talál benne szépet: tavasszal a növényzet újjáéledését, a rügyek fakadását, majd a sokféle virágot, nyár idején az élet teljes kibontakozását, vagy ezzel ellentétben a havas táj dermedtségét télen. Ősszel viszont – mielőtt a fák, bokrok megválnának lombjuktól, mintha fel akarnák hívni figyelmünket különleges szépségükre, csodálatos színekben pompáznak, sárgától vörösesbarnáig, elkápráztatva az ilyenkor útra induló turistát. Mindezt csak fokozza a változékony esős idő utáni zavartalan októberi napsütés, amikor a felszálló köd nyomán a láthatár kiszélesedik körülöttünk, elénk tárva nem csak a környező hegyeket és völgyeket, hanem távoli gerinceket is.
Ha ilyen szép őszi nap adódik, kár nem kihasználni, és még egy olyan hely is, ahol esetleg több ízben jártunk már, felejthetetlen kellemes élményt tud nyújtani. A marosvásárhelyi EKE által szervezett Zászpás túrán
a szerencsés időjárási körülményeknek köszönhetően gyakorlatilag minden teljesült, amit egy hasonló októberi kirándulástól elvárhat az ember, arról nem is beszélve, hogy mindez egy kitűnő kilátóhellyel párosulva még fokozottabban érvényesült.
A Szuhakány-gerincre érve a Maros- és a környező patakvölgyekben meghúzódó fehér paplanszerű ködtengert csodálhattuk felülről a délelőtti napsütésben,
majd utunk során az erdő változatos színeinek örülhettünk, ahogy már szinte csak a fenyők biztosítják a zöld színfoltot a különböző arany és vöröses színárnyalatok között. A csúcs felé haladva látóhatárunk egyre messzebbre tolódott, hogy végül a Zászpásra felérve (1278 méter) a vidék legmagasabb hegyein állapodjon meg.
A tiszta, szinte páramentes időben a Görgényi- és a Maros völgyén túl elterülő Kelemen-havasok kiterjedt vidékeiben gyönyörködhettünk, de a Gyergyói medencén túl emelkedő Gyergyói-havasok északi részében is, valamint a távoli Csalhó csúcsaiban. A sziklás szakaszt magunk mögött tudva a Schwartz mezőn pihentünk meg, majd tettünk még egy kitérőt egy tőle keletre levő – még térképeken sem szereplő – közeli sziklához, melyről főleg a Gyergyói-havasok felé jó kilátásunk volt.
Végül a Hét-mezők hosszan elnyúló tisztásain sétáltunk lefele, melyekről szinte mindvégig a szemben emelkedő Kelemen-havasokat láthattuk az immár lebukó nap fényében, miközben az utunkat szegélyező aranyosan tündöklő lombozatot csodálhattuk.
 Andris

2012. október 16., kedd

Adalék - avagy születnek-e még mondák?


Gőgös volt nagyon, és sértődékeny. Csak tette karba a kezét, húzta fel az orrát, s már termett is a feszültség körülötte. Persze, senki nem szerette. A háta mögött szívesen pletykáltak róla. Csak összedugták görbe orrukat, sutyuru-mutyuru, egymás szájába adták a hihetetlenebbnél hihetetlenebb, sosem látott, sosem hallott történeteket. Annak a vállát veregették leginkább, aki a legégrekiáltóbbat agyalta ki.  Emberek voltak. Azaz - ember jellemű óriások. Hanem egy nap -  ... .
H.

Mi történt? Írd meg a folytatást, adj a mesének címet, és küldd el erre a címre!

I.
Borbé Levente
MORGÓ SZIKLÁK

Kis legendafoszlányokból összegyúrt történet
Nem hiszem el, hogy valaki ne hallott volna az óriásokról. Mikor világra jöttünk, a sok varázslatos lénysereg közül meghatározó alakjaink voltak a hétköznapokban. Hajdanán Erdély tündérkertjének egyik szegeletében vala az ők gyülekezőhelyük. Voltak közöttük bárgyúk, bőszök, mindentudók, okoskodók, fineszesek s mindenfajták, ahogy az emberek között es. Erdély tündérkertjében nem tartottak semmitől ezek a langaléták, hiszen együtt ők voltak a legerősebbek, de azért külön-külön se voltak piskóták! Jól tudtak hadakérozni. Kevésszer tűztek essze emberekkel vagy más lényekkel, inkább kedvükre supákolták egymást.
Ahogy lenni szokott, tőtt az üdő, s egy alkalommal kibújt a szeg a zsákból. A folyton kötekedő, elégedetlen, Bőszme névre hallgató óriáskomát csenevész cimborái rendesen felhergelték. Ő pedig úgy akarta levezetni feszültségét, hogy - gondolta magában -  egy cseppet kedvére átrendezi az Alcsík felé vezető Zsögöd szikláit. Rendezgetés közbe a helybéli sárkány, becses nevén Balambér, béfütött neki, s csak úgy langalt a gatyája tőle. Ha akkor hirtelen belé nem ugorék az Olt vízébe, bizony megsült volna az óriási hátsó fertálya.  
Akkor vette tudomásul, hogy nemcsak neki lehet ereje, s nem csak azt, hanem azt es, hogy ne matasson ahhoz, ami nem az övé. A leckéztetéstől még dühösebb lett. Az effajta érzéseit csak akkor mutatta ki, mikor már túl volt hegyen-völgyön annyira, hogy nem látszódott semmi Csíkból. Csak méges ő húzta a csíkot, nehogy Balambér valamiért utána eredjen, s megfüstölje a hátsóját újra. Közben saját magát es felhergelte.
Hazafelé, ami a keze ügyébe akadt, kézháttal hanyigálta szét. Fenyőfákot, bükkfákot, s mittudomén milyen fákot tépett ki tövestül, s még bokrokot es. Egy cseppet se érdekelte, hogy mit vagy kit lapít agyon. Szörnyű dolgot művelt. Csak azt képzeljétek el, még a kicsi fiókás madárfészkes fákot se kímélte. Ott volt rendesen menet! Nem es csuda, hogy mindenki menekült a környékről. Ahova egyszer bétette a bocskorát, ember, állat, tündér, manó, de még a kacsalábon forgó várba ideiglenesen béköltözött Szélítő névre hallgató boszorkány es (mellesleg a gonosz nannyó azért kapta ezt a nevet, mert mindig szelet kavart) menekült.
Ezétt a meg nem fontolt kókságáért híre hamarébb hazaért, mint ő maga. Otthon, mivel még nem vala oldaldeszkája, az anyja hordta le tetőtől talpig. Az apjától a hitvány viselkedéséért pedig kapott egy óriási hazait. Ettől még dühösebb lett. Mindent úgy értelmezett, hogy neki kijárt volna az a cseppnyi, vajmi kevéske szórakozás. Milyen világ es az, ahol az óriás még kedvére se tud szórakozni?
Aztán tovább tőtt az üdő, Bőszme óriás csak nem nyugodott belé az egészbe. Igazságot akart! Őt biza nagy sérelem érte. Ezért az óriások esszehívták a nagy óriástanácsot Erdély tündérkertjének óriástanácskozó szegeletében. Neki es álltak tanácskozni. Mivel nagyon gőgös és irtó sértődékeny volt Böszme uraság, társai nagyon nem mertek hézaszólni. Csak nézték félszemmel, mert amikor csak karba tette a kezét, s magasra felhúzta az orrát, amit egy hóhányó lapáttal sem érhetsz fel, már egyből akkora feszültség lett körülötte, hogy a molekulák es recsegtek belé. Ezétt senki se szerette.
Ejsze unalmassá es vált az örökös morgolódása végett. Társai sohase merték szemébe vágni az igazságot, inkább a háta mögött kibeszélték, de akkor rendesen. Közbe ő es látta, akár most es, hogy esszedugják fejüket, eppeg csak a hatalmas görbe orruk akadályozta meg, hogy essze ne koccanjanak, s véges-végtig sutyorogtak, egymás szájába adták a hihetetlenebbnél hihetetlenebb, sosem látott, sosem hallott történeteket róla. Osztán az Óriástanács vezetője csendet intett, s ki-ki a maga módján elő kellett adja, mit es tett szerintük Bőszme uraság. Igaz-e, hogy rendesen pettyes a lelke...
Ekkor már erőre kapott a csenevész huncut társaság, s ellene beszélt, eszük ágába se volt megvédeni. Mindenkinek volt elég kitalált mondanivalója. Bé kell vallanom, hogy a kicifrított igazság azétt mán nem eleget ütte a valóság szintjét. Leginkább annak a vállát veregették meg, persze nem a bölcs óriások, hanem ott ne, a tömegbe, aki a legégbekiáltóbb marhaságot agyalta ki róla. Persze az Óriástanács vezetőinek nemigen tetszettek eme böszmeségek.
Hogy rendet teremtsenek, előhívatták a kárt vallott embereket, tündéreket, manókat, sárkányokat, boszorkányokat, az erdő-mező állatait, s megannyi csodalényt. Mindenki egyszerre akart beszélni. Szerencsére a bölcs Óriástanács vezetője, Szikla úr, sziklának kiájáró büszkeséggel és méltósággal csöndet intve rávette a kárvallottakot, hogy szerre beszéljenek.
Na, volt ott mondás, s aki látta, az se tudta kiköbözni az igazságot. A leghihetőbb történet Balambéré, a sárkányé, volt. Ő külön bocsánatot kért tettéért, amit Bőszme egyből bézsebelt. Mondjuk az embereké se volt hazugság, akiknek a házuk tetejét kézháttal seperte le, minta hegyormokot. Azétt es van Erdély közepébe annyi domb, met a hegyét Bőszme leverte… A legtöbb igazságot kimondott lények azétt az emberek voltak, de eppeg ezétt merészségük óriássá tette őket. Az óriások is bélátták, hogy sok emberjellem bújik meg óriásságukban.
Az óriástanács Bőszmének azt az ítéletet hozta, hogy az erdő-mező lényeinek szállását hozza rendbe. A hegyeket már nem kellett visszaformálni, mert arra már rendesen reatelepedtek a szállást keresők.
Tőttek megént rendesen a napok, s osztán esszegyűlt megént a tanács. Bőszme lecsendesedett a büntetése végrehajtása és letöltése közben. Úgyhogy nagyon szerényen állt ott a Tanács előtt. Azétt nem kell abba a hitbe esni, hogy természete sokat változott. Ó, nem. De visszafogózta magát valamennyicskét. Hanem megjöve az Óriástanács újdöntése: aki másnak béfűt, az kapja csak meg a magáét, de annyira, hogy lesz amit nezzen!
Az új törvény után nagyon sokat hergelték Bőszmét, hogy még bújjon ki belőle kisördög. Romboljon cag egyet-kettőt. A sok bosszantás ellenére ő mégse mert legénykedni többet. Hanem egy szép napon, mikor újra esszegyült a Tanács, s újra megbeszélték a teendők mellett a történteket, akkor derült fény a cimborái turpiságára.
Erre a fejleményre újra meghívtak mindenkit Erdély tündérkertjének hetvenhét szegeletéből. A tündérek nem akartak kotnyeleskedni, az emberek es lenyugodtak, sőt mindenkit, kivéve a kacsalábon forgó várból kiköltözött Szélítő boszorkány kománét. Heába na, addig hergelték a többi suhanc barátai Bőszmét, hogy pont a kacsalábon forgó várat kapta fel mérgébe, és úgy földhöz teremtette, hogy ripityára tört. Akkora volt Bőszme kezébe a sung, hogy a benne lévő boszorkány földet éréskor egyet, tán kettőt minha, rendesen nyekkent tőle. A boszorkánynak csak egy kérése volt, hogy az, aki felelős, váljék varas békává! Osztán csak meggondolta magát, s inkább azon döntött, váljék sziklává.
Hát uram-teremtőm, hirtelen megremegett a föld, s akik hergelték Bőszmét, azok mind sziklává változtak. Persze Szikla óriás úr aszondta, hogy csak addig tartson az átok, amíg meg nem javulnak.
Há bizony eléges elég idő telt el azóta, de a sziklává változtatott óriások egy cseppet se változtak jó irányba, inkább tovább sutyorogtak, nyeletlenkedtek egymásnak. Még ma is hallani a hangjukat. A szél morajlásából kivehető incselkedő beszédük, morgásuk. Szélítő boszorkány kománé forgószél alakjában időnként reájuk néz. De nem es lenne muszáj, met ezek csak tovább hergelődnek. Rég vala ez a történet, met Erdély tündérkertjéből a csudálatos lények felköltöztek az Égígérő vackorfa segítségével egy új világba, de a sziklákot itt hagyták embereknek örökségül, hogy okuljanak történetükből. A sziklák azóta es morognak, zsémbelnek, egymást hibáztatják tettükért, dűlőre azóta se tudtak jutni.


2012. október 7., vasárnap

A kagyló őszi útja

Egészen egyszerű kiruccanás volt. Hűvös, szeles nap, a tóparton mégis nagyon kellemes. Csend mindenütt, nem mint máskor, senki sem lubickolt, nem halászott. Ősz.
A homokban kagylóhéjak szétszórtan - különös poénnak tartottam: valaki a tengerpartot akarta ideidézni?...Aztán feltűnt az első teljes páncélzat.
Láttam a mellette kígyózó barázdát is, de eszembe nem jutott, hogy összefüggést teremtsek köztük.
A víz meglepően tiszta volt, valósággal csalogatott, hogy megmártózzunk benne. Ha ne lett volna szeles az idő... De amint közelebb léptünk, a vízben még élesebben rajzolódtak ki a csíkok, s rövid vizsgálódás után feltűnt, hogy van a végükben valami. 
Patának néztem őket. Felettébb furcsa volt.
Behajoltam valahogy, és kiemeltem egyet. Súlya volt jócskán, ahhoz képest, hogy mire számítottam. 
Mikor a homokot kissé letöröltem róla, akkor tudatosult bennem, hogy kagylót tartok a kezemben. Élő kagylót! De hisz...!!!                       
Van ennyire tiszta ennek a tónak a vize?!?
 Azóta is ujjongok magamban.

Hancur


2012. szeptember 29., szombat

Apostolok közt a Kelemenben

Az izomláz elmúlt, lehet beszámolót írni. Nem, nem lábbal írom – de nem is lábbal kellett kapaszkodnom 200 kilométer nem kevés kanyarában a pótszéken, amit betettünk a buszba, mert végül egy emberrel többen gyűltünk össze, mint a helyek száma engedte volna. Jó, hogy visszafele Iti feláldozta magát – különben most sem lenne beszámoló…
Reggeli hat óra helyett fél hét után indultunk, mert a sofőr bácsi elaludt, mentségére először, amióta hordoz bennünket, s ennek tíz éve is van… A pótszékért is meg kellett állnunk pár percre. Az útszűkítésekre számítottunk Vásárhely s Régen között, ám, szombat reggel lévén, elég hamar túljutottunk rajtuk.
Mire világosodni kezdett, Moldva közelében jártunk. A felhők közül ezüstösen tűzött be a fény, s köd szállt fel a Kelemen havasok völgyeiből, jelezve, hogy az ijesztgetések ellenére szép idő várható.
Dornavátrán a hangulat már jó volt, bár alig ismerte egymást a csapat nagy része. Ismerősök ismerősei szóltak egymásnak a kiruccról, így verődtünk össze. De, aki a virágot (világot?) szereti, rossz ember nem lehet … volt nagy kacagás is: Iti remek előadó. Az is igaz, hogy Gura Haitii-ba érkezve, első dolga volt Katinak, hogy Mihály nap alkalmával a Misi köszöntésére szánt borral végig ne kínálja a túrázni indulókat. Amihez én is elővettem a sajtos rudacskákat, amelyek előző délután sültek – s csak azért emlegetem, mert a lányok nagyon kérték a receptjét, s akkor most ide szúrhatom a linkjét… 
A főszerep ezután Rolinak jutott, ő kellett megmutassa, merre induljunk. 
Azt tudtuk, hogy kék pont jelzés visz fel az 12 Apostol szikláihoz, de azt nem, hogy jókorát rövidíthetünk, ha rögtön jobbra nekivágunk a meredeknek. Azért nem csodálkoztunk olyan nagyon, mert mondták mások is, hogy kerítéseken kell átmásznunk az elején – de az átmászást átgurulássá egyszerűsítettük, ahol tehettük, s egy fénykép ürügyén heverésztünk (valójában E/1) is egy kicsit, mert a nyelvünk szinte a köldökünkig lógott (Na, nem mindenkinek!)… 
Szerencsére Andi is járta már az utat, ő ráadásul térdig érő hóban – pillanatig sem féltünk az eltévedéstől.
A táj, a környezet, az idő, a hangulat már az elején lenyűgözött. 
Jó lett volna ráérősebben sétálni, de három és fél órát jósolt a tábla a faluban a sziklákig, ahonnan még vissza is kell térni. A nap pedig böcsülettel a fejünk felett járt már.
Sárgásra aszott meredek legelőn, kerítések között vezetett fel az út. Jobbra, balra a Kelemen fenyvesei, bal vállunk mögött egész sor hegycsúcs (pl. Kis-Besztercés, Pietros….) A turistajelzés kényelmesen követhető, de nem árt néha megállni egy-egy rövid pihenőre, mert az út továbbra is csak emelkedik. 

Végül is 700 méterrel magasabbra kell jutnunk, mint ahol az autóbuszt hagytuk (1030 m). 
Jobbról, balról fenyők jelennek meg, s felterelnek bennünket a legelő tetejére,
ahol kénytelenek vagyunk az erdőben folytatni utunkat. Sűrű fenyves erdő, de kényelmes ösvény vezet benne, puha fenyőtűszőnyeggel. A jelzések olyan sűrűn jelennek meg, hogy helyenként hármat is lehet látni belőlük. 
Aki jobban bírta, előbbre került, de bevárta a lemaradozókat. Holland túratársaink – bizony! – idáig meglehetősen elfáradtak. 
 A térdfájás kellemetlen dolog, főleg az ő korukban. Mire a bokrosabb részhez értünk, és már a „megalítok” is megjelentek az ösvény mellett a fák közt, 
úgy érezték, meg kell állniuk és visszafordulniuk. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy még öt percig tartsanak ki, legalább a borókásig, ahonnan már látszanak az Apostolok. Tibi, Laci és Iti előreszaladt, hogy jelezzék, meddig kell még eljutniuk. 
 Ó, szinte csúcsélmény, amikor az erdőből kiérve, az ember megpillantja a jellegzetes alakú sziklákat. 
Új erőt ad, hogy szinte a lábad alatt látod őket a borókáson túl. Úgy érzed, egy nekifutamodással már ott is vagy közöttük. Tavasszal valószínűleg ezt tettük volna, de most, október elején, megállított az áfonya. Borókabogyó is volt ezrivel, de az áfonya finomabb. 
Ennyi áfonyabokrot egy helyen – s tele finom, érett áfonyával!!!... aki csak tehette, szedte marokszámra. 
Sajna, aki később érkezett, annak nem sok időt adtak a „mazsolázásra”. Más turistacsoportok már jöttek visszafele, ami annyiból mégis jó volt, hogy miénk lehetett a tér… Lenyűgöző volt!!!
Meg is rohamoztuk a sziklákat, ki hova érte, oda mászott. 
 Kattogtak a gépek, volt, aki pózolt, 
 volt, akit sunyiban örökítettünk meg…
Csodaszép volt fentről a világ!
 Ott igazán az Apostolok közt érezhette magát a halandó...
 Kerestük az apostolok arcát, s láttuk is őket, néha morcosnak, 
 máskor kedvesen vidámnak. 
Voltak, akiket nem zavart, hogy ott mászkálunk körülöttük: nyugodtan folytatták többszáz éves diskurzusukat… 


Kellemesen meleg délután volt, jól esett végre leülni egy naposabb oldalra. 
Miután elkészült a csapatkép, előkerültek a szendvicsek, maradék vizek –  a bor is jól jött volna, de Katának volt annyi esze, hogy ne cipelje magával … jó lesz az a busznál visszaérkezéskor is… Hanem a Noémi mazsolás csokija – számomra az volt a csúcscsoki.
Mire visszaindultunk, a szél is fújni kezdett. 
 Sokkal jobban haladt a csapat, nem kellett aggódni, hogy sötétben kell majd botorkálni. 
Tibi, Laci és Iti még eljárta az ősemberek táncát a kőkörök körül, 
legszebb kőhangjukon előadva a Kövek (tri- vagy tetraton) dalát (Iti tud két szólamban énekelni), amit meglepetésünkben elfelejtettünk fotózni, de a beiktatott pihenők alatt is csattantak a poénok, nevetett nagyokat a banda, mintha „lódarázs” ;) rúgta volna őket.
Fotótéma lefele is akadt, 
s volt, aki talált gombát a nagy szárazság után, sőt, életem első vakondokfutását is láttam – fotózni persze nem volt idő, mert rekordidő alatt tudja beásni magát a földbe.
Nemsokára újra a kerítések, és a meredek domboldal – immár ereszkedésre.
Az autóbusz mellett úgy vonultunk el, mintha nem is létezne. Bal szemünket le sem vettük a kocsmáról, s volt, aki egyből két sört rendelt. Mégis sötét lett, mire indulhattunk...
Íme, az útvonal, amelyet Roli GPS-ének köszönhetünk:

View Larger Map


Hancur