CSOMÁD – A HARGITA ÉKKÖVE

A Hargita-hegység részeként, az Olt által mégis elkülönítve, ékszer berakott köveiként csoportosulva magaslanak a Csomád-hegycsoport csúcsai, melyek megannyi különleges látványossága mintha valósággal egymással vetekedne. A Szent Anna-tó, a Mohos-tőzegláp, a Vártető romjainak különlegességei, valamint a hegycsoport számos borvízforrása mind ott csoportosul egynapi járóföldön belül; a gondot mindössze az okozza, hogy a figyelmes szemlélő hosszú órákig el tudna időzni bármelyiknél, nem hagyva időt a többi megtekintésére.

Mostani tervünk a vártetői vár bejárása és rovásírásos köveinek felkeresése volt – ami részben sikerült is – kiegészítve egy hangulatos Csomád körtúrával, melynek során a hegycsoport nagy részét bejártuk, miközben többször is csodás kilátásunk volt a környező vidékre.

Változó, napos-felhős időben indultunk Marosvásárhelyről, útközben helyenként – különösen Szováta környékén – csúnyán beborult, Alcsíkon napsütéses időben utaztunk át, hogy végül borús, felhős időben érjünk Tusnádfürdőre. Az autót a sípálya alatt hagyva, a Várvápa-patak menti kék sáv jelzéssel ellátott ösvényen indultunk el. Eleinte sűrű fenyvesben haladtunk, ami fennebb nyírfákkal vegyes erdőbe váltott. A meredek oldalt különböző méretű, mohával benőtt hatalmas sziklák borították, mintegy kiegészítve a fenyők zöldjét s azt a benyomást keltve, mintha fentről hancúrozó óriások játékos kedvükben görgették volna le őket. Egy-egy szikla oly hatalmas, hogy elcsodálkozhatunk azon, mekkora lehetett az az erő, ami odarepítette őket.

A Vártető (1079 m) és Szurdoktető (1267 m) közötti nyeregbe felérve kellemes meglepetés volt, hogy a vár útját megtisztították a bozóttól, kék ponttal jelölték meg és táblákkal látták el.

A vár hajdani kapujánál szintén tábla irányít egy pihenőhellyel ellátott kilátó felé, illetve ajánl egy körtúrát a vár valamikori falai mentén. Milyen más most, mint pár éve volt, amikor még mindent meg kellett keresni... Előbb a kilátóhoz mentünk át, ahonnan a Csomádra és a szemben levő Csíki-havasokra nyílt valamelyes kitekintés, majd a várfal mentén folytattuk utunkat.

Az előbbi ösvény a várudvar fenyvesében kanyarog, gondosan kikerülve a málnást, a másik pedig fenyvessel, bozóttal benőtt, gyeplepte falmaradványokon halad végig, néhol komolyabb mászásnak téve ki a rajta próbálkozót. Ezen elindulva döbbentem rá – annak ellenére, hogy a vár méreteiről előzőleg olvastam – hogy mekkora hatalmas vár állt egykor itt 2000 lépésnyi kerülettel. A Csíki Bálványosvár – ahogy Orbán Balázs nevezi – a környék legnagyobb várromja.

A várban kihelyezett ismertetőn a következő adatok találhatóak: Ferenczi Sándor történész szerint bizonyosnak vehető, hogy még a szkíták idejövetele előtt, az i.e. VII.-VI. században megerősítették a hegycsúcsot. A történetírás jelenlegi állása szerint a csomádi vártetőn a székelyek legelső és legfontosabb erőssége volt Attila halálát követően. A közelmúltban Jánosi Csaba geológus rovásjeleket, egy független székely állam jelképeit fedezte fel a Vártető szikláin. 1963-ban Kurt Horedt ásatása tisztázta, hogy először egy őskori földvár állt itt, amit az Árpád-kori vár emelése követett (a régészek XII.-XIII. századi cseréptöredékeket találtak itt).

Rovásírásos kövek után kutatva ráakadtunk mi is néhány feliratos kőre.

Kérdés, hogy a nem csupán rovásírásos jellel, hanem latin betűkkel, illetve különböző szimbólumokkal (kereszt, csillag) ellátott köveknek volt-e – s ha igen, mikor – jelentőségük.

Miután a várban elég hosszan elidőztünk, eleredt az eső, mi pedig továbbindultunk a Szent Anna-tó felé vezető úton a Csomád-nyereg irányába. Felfele menet egyre nagyobb foltokban volt megállva a hó a fák között, s így aljnövényzet nélkül mintha üresebbnek, átláthatóbbnak tűnt az erdő. Vagy ez a fakitermelés eredménye lenne? Ennek egyébként több helyt törött faágakkal szegélyezett sáros szekérutak jelzik nyomait. Nem tudom, hogy az eső, vagy ez utóbbi, de valami rányomta bélyegét a hangulatra ezen a szakaszon. Mire a sáros, fagyott ösvényen feljutottunk a Csomád-nyeregbe (1210 m), összefüggőbb lett körülöttünk az ismét fenyvesbe váltó vegyes erdő, s a csepergő is elállt. A Nagy-Csomád-csúcs (1301 m) déli oldalán vezető jól ismert ösvényen hamar elértük a kilátót, amit komolyan megrongált egy kidőlt fatörzs,

de még fel lehetett menni rá, így jó rálátásunk nyílt a még befagyott Szent Anna-tóra. A kempinghez érve a jócskán előrehaladott időre való tekintettel nem ereszkedtünk le a tóhoz, hanem az ikerkráterében meghúzódó Mohos-tőzeglápban folytattuk utunkat. Különös hangulatot áraszt a Mohos-tőzegláp különleges tundrai növényzete, csenevész fáival, vöröses aljnövényzetével és feketés tengerszemeivel a kora tavaszi csendben.

A lápból kijutva a Nagy-Csomád-csúcs és a Mohos-csúcs (1182 m) közötti Mohos-nyergen átvezető, meglehetősen kopott és hiányos, de mégis könnyen követhető sárga háromszögjelzésű útra tértünk rá. Mielőtt az erdő szélét elértük volna, emlékezetes kilátásunk volt a Mohos-tőzegláp fölött délkeleti irányban a Büdös-hegy és a Bálványos térségére. Hamarosan felértünk a nyeregbe, majd a Mohos- és Fűharam (1178 m)-csúcsok nyugati oldalán mindvégig fenyvesben ereszkedtünk, a néhol nagyon sáros úton. Az erdő suhogását a madarak éneke kísérte, majd kisütött a Nap is, felejthetetlenné téve kirándulásunk befejező részét. Két borvízforrás mellett haladtunk el, melyek narancssárgára festik az út sarát, majd vizüket a baloldali völgyben időközben előkerülő Vargyas-patak nyeli el. A Mohos-tőzegláp mellett végigvonuló, majd a Nagy-Haram-csúcs (1141 m) megkerülésével jobbról érkező út csatlakozása után kiértünk az erdőből és felejthetetlen szépségben pompázott előttünk a Vargyas-völgye északnyugati irányban, körülöttünk pedig a Vártető, Szurdoktető és Nagy-Csomád erdős csúcsa. A távolban, északon és északnyugaton a Hargita hegylánca kéklett a messzességben, miközben jobboldalt még mindig az erdő zárta a láthatárt. Utunk még keresztezte a Vargyas patakot, majd kiért az országútra Tusnádfürdőtől másfél kilométerre északra.

Kirándulásunk különösen jó hangulatban ért véget, melyet még az országút mellékén való gyaloglás sem tudott elrontani. A körülöttünk kitáruló természet látványa a lemenő Nap sugaraiban felejthetetlen volt.

Tusnádfürdő vadregényes vidéke visszacsábítja látogatóit...

Andris

"E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát.*) Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta; azért látjuk Bodoknál, sőt Sz.-Györgynél is az Őrkőtől kezdve egy hosszú sorát a váraknak (bodoki, Kincsás, oltszemi Mikóvár, Vápa vára, Sólyomkő vára), melyek nemcsak hogy láttani egybeköttetésben voltak egymással, hanem a tárgyalásunk alatti csíki Bálványos vár által egybeköttetésben álltak Csíkszék azon várlánczolatával, mely, miként e munka II. kötetében felfejtetett, a Hargita alján egész Szent-Domokosig sorakozott.

Ezen fővársorozatnak még más mellék ágazatai voltak, mint a Bálványos, Torja vára, túl Perkő, Csomortány és Almás vára, alább Kovászna, Szacsva, Kis-Borosnyó, Lisznyó és Bikkfalva határán található várak (ezekről a maga helyén), melyek az egész bel Székelyföldet behálózták. E várhálózat középpontját a csíki vár képezte, mint legmagasabban fekvő, legjelentékenyebb, legmesszebb látszó fővár...

A csíki Bálványos várnak nagy kiterjedésű beltere sűrű fenyves erdővel van benőve; ezeknek árnyas lugasai alatt berkenye, mogyorófa s nagy málnatelepek képeznek sok helytt áthatolhatatlan sűrű tömkeleget. A beltér közepe táján egy bővizü forrás is buzog, honnan közeledtünkre nagy csapat mogyoróstyúk (császár madár) reppent fel, sőt egy ott ácsorgó medvét is felriasztottunk kényelmes magányából. Ő medvesége az alkalmatlankodásért neheztelni látszott ránk, mert mormogva törtetett át a sűrűségen, s mi csak a víz iszapjába benyomódott talpacskáinak méregettük meg az ő nagyságára következtető perifériáját.

A tető be lévén fával nőve, ezek elzárták az innen élvezni reménylett kilátást; egyes tisztásokról azonban még is itt-ott szép tájrészletecskéket láthatánk. Így déli ponkjáról szép letekintés nyílt a tusnádi fürdőre és az Olt átfogyózta szorosra, délkeleti karajáról a Büdös és Sz.-Anna tó hegyeire. De mindezeket túlszárnyalta az északnyugati oldalnak tisztásáról feltáruló kilátása. E ponton nagy tömeg trachyt-szikla van felhalmozva, festői rendetlenségben összevissza hányva, mintha az Olymp ellen fellázadt titánok gyűjtötték volna össze."

Orbán Balázs

Csomádban, szeptemberben

Szeptember elején döbbentem rá, hogy az idei nyárból kimaradt valami. Méghozzá valami nagyon fontos, egy íratlan, saját magammal szemben tett fogadalom teljesítése. Ugyanis nagyon rég határoztam el, hogy minden évben legalább egyszer úszom a Szent Anna-tóban. Az idén pedig még nem úsztam benne, mivel csak tavasszal, áprilisban jártam ott, akkor pedig sem idő nem volt úszásra, sem a víz nem volt még arra alkalmas. Ráadásul nem is emlékszem, mikor, melyik évben volt példa utoljára arra, hogy úgy teljen el egy év, hogy ne ússzam egyszer sem benne.Ezeket tudva, elképzelhető, milyen kétségbeesetten szerveztem a tusnádfürdői kirándulást szeptemberben, remélve, hogy hátha sikerül, legalább néhány métert is, de egy keveset úsznom a Szent Anna-tóban.Most, e sorokat írva is, alig tudom elhinni, hogy ez sikerült. Méghozzá, az úszáson kívül, olyan helyeket is bejártam a környéken, amiket nagyon rég, vagy soha nem is láttam. Ez köszönhető egyrészt a felújított jelzéseknek is, de a lelkes társaságnak is, akik kitartottak mellettem.Felhős, nyirkos reggelen indultunk el Tusnád-fürdőről a jól ismert szerpentinúton a Szent Anna-tó felé. Épp, hogy borvizet tölteni álltunk meg az Apor- és Mikes-forrásoknál. Onnan a szerpentin kacskaringóit legtöbbször egyenesbe véve igyekeztünk felfele. Meglepően rövid idő alatt, alig másfél óra elteltével, fent voltunk a Csomád-nyeregben.

Innen nemsokára feltűnt a Nagycsomád csúcsa (1301 m) felé vezető mellékösvény. Mivel ott eddig soha nem jártam, s az időbe is kényelmesen belefért, rátértünk a vadiúj jelzésekkel ellátott letérőre. Alig negyed óra alatt felértünk a csúcsra, ahonnan kilátásunk nem sok volt. Mindössze néhány közeli sziklát fedezhettünk fel a sűrű erdőben... Jó érzés volt viszont, hogy az addigi ködös-felhős időt megtörte egy néhány, egyelőre bátortalan napsugár. A csúcsról visszatérve a tó felé vezető ösvényre hamarosan leértünk a Mohos-pusztájára, vagyis a Szent Anna-tó vízválasztóján levő kempinghez.Mivel a Mohos-tőzeglápba való belépésre több mint egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Csakúgy, mint az eddigi tájak, a tó és környéke is nagyon szép volt a koraőszi napsütésben. Ennek a napsütésnek, valamint a néhány percig szünetelő szélnek köszönhetően sikerült úsznom is. Ezután láttuk, hogy a Mohosba való következő belépőt is elkéssük, mivel túl sokáig gyönyőrködtünk a tájban.Így egy másik régi tervemet is sikerült megvalósítsam, éspedig a kráterperemen való tó körüli túrát. A tótól az Unio motel felé vezető kék kereszt jelzésen felmentünk a Taca (1175 m) és Tóbérce (1123 m) közötti nyeregbe., majd egy felejthetetlen túrát tettünk a Tóbércén végig, a Szent Anna-tó fölötti kempingtáborig. A Tóbércéről csodaszép kilátásunk nyílt a Bükszádi-medencére és a Bodoki-hegységre. Az északi oldalon néhol a Szent Anna-tóra láthattunk le a fák között, míg keleten a Kövesponk (1125 m) zárta a láthatárt. Nyugaton a Taca, illetve az alatta levő erdőrengeteg takarta az Olt-völgyét, délnyugaton viszont nagyon jól kivehető volt Sepsibükszád egy része, mögötte pedig, az Olton túl, kimagaslott környezetéből a Nagy-Murgó kúpja (1015 m).
A tájban gyönyőrködve, szinte észrevétlenül jutottunk vissza a kempinghez, ahonnan a Nagycsomád csúcsa tárult a szemünk elé. Szinte el sem hittük, hogy a délelőtti borús időben ott jártunk fent.
Mielőtt visszaindultunk volna, még megcsodáltuk a Mohos-tőzeglápot így felülnézetből, az erdő alól, majd folytattuk utunkat a Csomád-nyeregig, ahonnan a Vártetőn keresztül verető úton ereszkedtünk Tusnádfürő felé. Itt viszonylag hamar elértünk a Vártetőre való letérőig. Ha eddig mindehol felújított jelzéseket és utakat találtunk, ezen letérő egyáltalán nem volt jelezve, nemhogy a valamikori jelzések újrafestését várhattuk volna.Szerencsére a kidőlt fatörzs mögötti „vár útja” könnyen követhető, így nem okozott nehézséget a jelzések szinte teljes hiánya. Alapos vizsgálódással még néhány hajdani kék pont jelzést is felfedeztünk, vagyis többnyire ezek nyomait. Egy nagyobb sziklán egy jobban kivehető régi kék pont, és körülötte kék kör jelzést is találtunk. Az út egy kanyarulatában hatalmas mennyiségű medveürüléket kerültünk ki. Ez nem volt valami bíztató jel. Ennek ellenére felmentünk az úton a várba, be a valamikori várkapun, egészen egy túlsó oldalon levő régi kör alakú építmény romjaihoz. Innen, mivel a várudvarra a sűrű bozóttól reménytelen lett volna bemenni, visszaereszkedtünk a várfalig, majd tettünk egy túrát a várfal tetején, a várkaputól indulva keleti irányban. Érdekes látványban volt részünk. A várfalból néhol fák is nőttek ki, köztük néhány hatalmas fenyő, majd egy magasabb falmaradvány zárta utamat, s meglepetten vettem észre az alattam levő jókora mélységet. Egy igazi fal tetején álltam. Szinte észre sem vettem, hogy jutottam fel oda. Sajnos, mivel az idő lassan sürgetett, és a róvásírásos köveket megtalálni amúgy sem sok esélyt láttunk, visszafordultunk, de azzal a komoly elhatározással, hogy ide lehetőleg tavasszal, mikor a terep jobban belátható, még visszajövünk, és alaposabban körülnézünk.
További utunk a Várvápa-patak völgyén, a Vártető (1080 m) és Szurdoktető (1267 m) között ereszkedett. Menet közben jutott időnk bőven gyönyőrködni a Vártető nyugati oldalának kőgörgetegében. Itt rengeteg mohával benőtt kő tette színesebbé utunkat.
Tusnádról visszapillantva még egyszer megcsodáltuk a Vártetőt és Szurdoktetőt. Ezután szinte az egész városon végiggyalogoltunk az Apor- és Mikes-forrásokig, ott minden flakont borvízzel megtöltöttünk, majd összeszedtük csomagjainkat a szállásról, és mentünk is az állomásra.
Későn, éjfél előtt ért a vonatunk Vásárhelyre. Mi meglehetősen fáradtan értünk haza, de örömmel, hisz nagyon szép kirándulásban volt részünk. A szombati esős időt vasárnap csodaszép (s az utána következő nap esőit elnézve szinte hihetetlen) napsütéses idő követte, így a rengeteg pozitív élmény kárpótolt mindenkit a kirándulás és az utazás fáradalmaiért.

Andris

Tusnádfürdő környéki túrák

Április utolsó hétvégéjén Tusnád-fürdőn kirándultunk, ahol néhány érdekes helyet kerestünk fel. Minden évben legalább egyszer eljövök ide, mégis nagyon ritkán került erre sor tavasszal. Nagyon szép és érdekes ilyenkor ez a vidék, annak ellenére is, hogy a természet még csak most kezd kibontakozni.

Első nagyobb túránk a Vártetőre, innen a Mohos-tőzegláphoz, majd a Szent Anna-tóhoz vezetett. A Várvápa-patak bal oldalán felkapaszkodó ösvényen indultunk el Tusnádfürdőről, ami hatalmas kőgörgeteg szétszórt sziklái között, fenyőerdőben vezetett.
Ezen a Vártető (1079 m) és a Szurdok-tető (1267 m) közötti nyeregbe értünk ki. Innen a jelzett ösvény déli irányba vezetett tovább, a Csomád-nyereg felé, de én tettem egy kitérőt a Vártetőre, és megnéztem a régi földvár maradványait.
A nyeregből északkeleti irányba elindulva, egy nagyobb kidőlt fát megkerülve, egy széles út, a vár régi útja tárult elém. Ezen hamar feljutottam a vár területére. A Vártetőt fenyves borítja, de a vár udvara málnabokrokkal van tele. Így igazat adok a híreszteléseknek és figyelmeztetésnek, hogy málnaérés idején itt ne nagyon mászkáljak, ugyanis hírhedt medvés hely ez.
Az elég magas málnabokrok ellenére szép kilátás kínálkozik. Legalábbis az egyik ott heverő szikláról láthattam az Alcsíki-medencét és a Csomád-hegycsoport csúcsait is. A Vártető körül, de kissé lennebb, a régi várfal maradványai is látszanak. Ez néhol csak földsánc, de egy figyelmesebb szemlélő több helyen is falmaradványokat fedezhet fel. Ez a vár, kitűnő földrajzi fekvése folytán, valamikor messziről uralhatta az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost.
Visszatérve a Csomád-nyereg felé vettük utunkat, ahol a tisztáson levő jelzőoszlopot kidőlve találtuk. Ezt kitámasztottuk, bár alaposabb rögzítésére lenne ott szükség.
Ezek után kellemes volt a Mohos-tőzeglápban tett kirándulás is, amiből ilyenkor, különösebb forgalom híján, az idegenvezető többet mutatott meg. Ezen kívül sikerült eljutnom a Mohos-tőzeglápból kifolyó Veres-patakhoz is. Ezt már két évvel ezelőtt is meg szerettem volna nézni, de akkor egy medve visszafordított. Igaz, málnaérés volt, és, mivel a Mohos szélein málnabokrok vannak, meg is értem őkelmét. Most is nehezen megközelíthető a hely, de a sűrű bozót ellenére alá tudtam tekinteni a 40 - 50 méter mély kanyonszerű szakadékba.
Utunk a Szent Anna-tóhoz, majd Tusnád-fürdőre vezetett. Kevésbé említésre méltó, hanem a csapat meglehetősen elfáradt estére. Másnap a pihenést választották.
Én másnapra egy Nagy-Piliske túrát terveztem, amihez társnak felhívtam Gálfi Pétert, tudván, hogy ő is szeretne túrázni ezen a vidéken.
Másnap reggel Péterrel a Bánya-patak menti úton indultunk el. Az út a leírásnak megfelelően vezetett felfele a Hargita főgerincéig (lásd: Zsigmond Enikő – Csomád hegycsoport, Tusnádfürdő és környéke). Így többszőr kereszteztük a Bánya-patakot, előbb fenyőredőben haladtunk, majd ez fokozatosan vegyes erdővé vált. Felfele haladva a kaptató egyre meredekebb lett, majd elhagyva a patakot, egy szerpentines szakasz után beletorkollot a kék sávval jelzett fő hargitai gerincútba.
Innen, kilátást remélve, tettünk egy kitérőt a megyehatáron a Hollópatak-tetőre, de egy hangulatos sétán kívül különösebb kilátásban ott sem volt részünk. Itt mindent erdő borít ezen az oldalon.
A főgerinc útjára visszatérve előbb erdőben haladtunk északkeleti irányban, a Nagy-Piliske keleti oldala mentén, majdnem szintben egy forrásig, ahonnan jobbkéz felől már Tusnádfürdő házai kezdtek látszani. A forrást megtisztítottuk a benne levő egértetemektől, majd folytattuk utunkat. Egy enyhe kaptatóval kiértünk a Nagy-Piliske északi oldalának tisztására, ahol a fenyők között feltűnt a piliskei vadászház. agyon szép ez a hely. Innen keleti irányban megtekinthettük Tusnádfürdő északi részét és szemben a Csomád-hegycsoport csúcsait: Vártető, Szurdok-tető, Komlósárok-tető, Nagy-Csomád, Mohos-csúcs, Fűharam, Nagy-Haram. A vadászház elég jó állapotban van. Ajtaját beringlizve találtuk, bent egyik oldalt fekvőhely van kialakítva, az ajtóval szemben pedig tűzhely, mellette tűzifa és seprű a falnak döltve. A ház mellett egy fedett részen asztal és pad. A ház előtt tűzhely látható, nem messze tőle pedig egy kopjafa.Miután még egyszer gyönyörködtünk a kilátásban, felmentünk a Nagy-Piliske csúcsára. Ha eddig is lépten-nyomon medveürülékkel találkoztunk, innen felfele még több volt, különösen a Nagy-Piliske (1374 m) északkeleti pillérén levő málnás körül. A csúcsra meredek kaptatón másztunk fel, előbb fenyők közt, majd az előbb említett málnáson keresztül, aztán vegyes erdőben. A csúcs körül hófoltokat találtunk, majd egy kis tisztáson feltűnt a csúcsot jelző métafa. Ezt keletről, délről és részben nyugatról is fenyők övezték. Észak felé viszont a kis tisztásról szép kilátásban volt részünk, a Hargita déli vonulatának főgerincére. Látszott a Mitács (1282 m), a Kapus-hegy (1424 m), végül a Kakukk-hegy ( 1558 m) zárta a láthatárt.
Innen visszaereszkedtünk a vadászkunyhóhoz, majd folytattuk utunkat északnyugat felé. A visszautat a Jáhoros-puszta érintésével a Toronykövek felé terveztük. A Jáhoros-puszta nagyon szép, füves legelő. Innen visszapillantva láthattuk a Nagy-Piliskét, észak felé a Hargita főgerincét a Kakukkhegyig, északkeletre pedig a Csíki-medencét Csíkszeredával és a Somlyói-hegyet a nyereggel, továbbá a Csíki-havasokat.
További utunk végig sűrű erdőben vezetett, előbb egy jelzetlen ösvényen, majd úttalan utakon, a Toronyköveket keresve. Hogy mit találtunk meg, azt pontosan nem tudom, annyit viszont igen, hogy a Toronykövek nincsenek pontosan a térképen bejelölt helyen. Nem kevés bolyongás után – a Toronyköveket jelölő helyhez viszonylag közel – csodálatos sziklaalakzatokat találtunk. Ezek lettek volna a Toronykövek? Mindenesetre alig vettük észre őket a sűrű erdőben. A Toronykövekhez még feltétlen visszatérünk, ha minden jól megy.
Végül egy patakmederbe ereszkedve folytattuk utunkat, ami kivezetett bennünket a Bánya-pataki útra, ahonnan különösebb kaland nélkül visszaértünk Tusnádfürdőre.
*********************************
A tusnádi Vártetőn levő vár a székelyföldi ősvárak egyik legjelentősebbike. A Vártető egy csonkakúp alakú hegy a Tusnádi-szoros bejáratánál, az Olt bal partján. Ennek fennsíkjára épült valamikor Erdély egyik legnagyobb koraközépkori vára. Keletkezése a történelem ködébe vész. A várban végzett ásatások során Árpád-kori leletanyag került elő, de ezek leírása sajnos nem elég pontos. A közelmúltban a várfal kövein több székely-róvásírásos feliratot fedeztek fel, amelyekkel még nem foglalkozott komolyabban a magyar írástudomány.
A várat a betelepülő székelyek megerősítették, kőfala és bástyás erődje volt. Kitűnő elhelyezkedése folytán nagyon jól ellenőrízhették innen az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost. Orbán Balázst idézve: „E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel a hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos-várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát. Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta...”
Történelmi múltja mellett ma inkább turisztikai jelentősége van, mivel csodálatos panorámapont. Falmaradványok, bástyaromok ma is felfedezhetőek. A várudvar területén szétszórtan hatalmas köveket találtunk, egyébként nagyon benőtte a málna meg az erdő.

Andris